A székelykeresztúri Orbán Balázs — volt unitárius — Gimnázium
200 éves története

 Szerkesztette Fekete János. Kiadta az Unitárius Egyház és a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium. [Székelykeresztúr] 1993. 211 lap.

Az 1989-es változás után nagy hagyományú erdélyi iskoláinknak erkölcsi kötelessége szembenézni a múlttal. Bár még nem térhetnek vissza egykori alapító és fenntartó egyházaik kebelére, de tudatosítaniuk kell a diákokban, szülõkben és a tanári karban is, hogy kiknek az áldozatkészségébõl létesült az iskola, s kik tartották fenn századokon keresztül. A kommunista uralom négy évtizede ugyanis mindent elkövetett, hogy a múltat elhomályosítsa, a hagyományokat kiirtsa. Ez alatt az idõ alatt csak néha-néha állt be olyan enyhülés, amikor egy-egy évforduló alkalmával a múltra is tekinthettek; mert a múlt veszedelmes megtartó erõként jelentkezett.

Az iskolák leghatásosabb múltidézésére az évfordulós ünnepségek adnak alkalmat, s ezek legmaradandóbb emlékei az iskolatörténetek. Mifelénk a millennium idején központi felszólításra állították össze a legtöbb tanintézet történetét. Azután — néhány kivételtõl eltekintve — csak kisebb emlékfüzetek, albumok születtek. Újabban, az 1960-as évek végén és a 70-es években néhány megcenzúrázott iskolamonográfia készült, felvázolva a századfordulótól eltelt idõszak eseményeit is. A különösen nagy múltú iskolákkal az 1970-es évektõl a mûvelõdéstörténet kutatói kezdtek el szakszerûen foglalkozni.

Ilyen elõzmények után egy iskola történetének megírói kétféle út között választhatnak: vagy a régebbi mûvek tudományos pontosságra törekvõ adathalmozó módszerét alkalmazzák, vagy az elmúlt évtizedek évfordulós monográfiáinak megfelelõen a teljesség igénye nélkül, a kéznél levõ források felhasználásával felvázolják az iskola múltját. Lényeges különbség: ma már nem kell a cenzúrára is gondolva válogatni az adatok között, tompítani a megállapítások élét.

A most megjelent székelykeresztúri iskolatörténet valahol a két lehetõség között egyensúlyoz. Felépítését tekintve a múlt század végén szokásos fejezetbeosztást alkalmazza. Különválasztja az alapítás, építkezés, kifejlesztés, felszerelés, diáksegélyezés, didaktikai munka, önképzés, iskolai ünnepélyek mozzanatait. Mindegyikkel egy-egy fejezet foglalkozik, de így elkerülhetetlenek az állandó ismétlések, s csak mozaikokból tudja az olvasó valamely korszak összképét felrajzolni. Szerencsésebb lett volna az iskolatörténeti korszakonkénti felosztás: mindegyik korszakban ki lehetett volna mutatni a fõ jellemzõket s azt is, ami negatívumnak számít.

A székelykeresztúri Unitárius Gimnázium — aránylag nem túl bonyolult — története világosan kínálja a korszakolást. A homoródalmási zsinaton 1793. július 10-én történt megalapítástól kezdve 1856-ig, az ötosztályos gimnázium beindulásáig, a szaktanár-rendszer bevezetéséig (esetleg 1870-ig: az emeletes épület befejezéséig) számítható az elsõ korszak. Ennek fõ eseményei az építkezések. A következõ korszakhatár 1914–1915 lehet. E — második — periódust nagyrészt a kolozsvári egyházi központtal folytatott küzdelem jellemzi. A központ ugyanis négyosztályúra akarta lefokozni, a helyi vezetés viszont hatosztályúra szerette volna kifejleszteni a gimnáziumot. Végül az 1904-tõl megkapott államsegéllyel beindul a VI. osztály, majd a Pákey Lajos tervezte új egyemeletes épület 1914. novemberi átadása lehetõvé teszi a VII., a következõ tanévben pedig a VIII. osztály beindítását. Így lesz fõgimnázium az iskolából. Megható az a szeretet, önfeláldozó támogatás, amivel a székelység körülvette ezt az intézményt. A tanítványok hálája is egész sor adományt, alapítványt eredményezett; elég itt csak Demeter Jánosra, Berde Mózsára és Jakab Elekre utalni. Az elsõ világháborútól az államosításig (1948-as tanügyi reformig) tartó korszak sem nélkülözi a létküzdelmet. 1921-tõl az állandóan változó román tantervek bevezetése, majd a tanárok képességvizsgája, a megszigorított érettségi sorvasztja az iskolát. S mindehhez járul a kolozsvári Egyházi Képviselõ Tanács határozata, hogy anyagi okokból 1931-tõl háromosztályú gimnáziumra fokozza le a tanintézetet s gazdasági iskolát létesít melléje. Újra összefog ekkor az unitárius székelység, s elérik a határozat módosítását: az egyház lehetõvé teszi, hogy a felsõ tagozatot társadalmi úton tartsák fenn. 1937-ig a tanárok többletmunkájára, adományokra támaszkodva mûködik e négy osztály, akkor újra beiktatják költségvetésüket az egyházi közalapba. Talán csak a bécsi döntést követõ pár esztendõ jelent valamelyes nyugalmat az iskola életében. Aztán a négy átmeneti év után 1948-tól 1989 decemberéig az egységes román kommunista szellemû állami iskolahálózat tagja lesz ez az intézet is. 1977-ben nem kerülheti el az ipari „átalakítást”, s a már 1963-tól beindított román tagozat is mind uralkodóbbá válik a túlnyomórészt magyar lakosságú városban. 1987-tõl az igazgató is e tagozat képviselõje.

A székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumnak — mivel fenntartását szívügynek tekintették — a történetét többen is megírták. Nagyajtai Kovács István a Keresztény Magvetõben (1872), Sándor János igazgató pedig az alapítás centenáriumára (A székelykeresztúri Unitárius Gimnasium történelme. Székely-Keresztúr 1896). Az utóbbi jóformán minden adatra kitérõ tekintélyes kötet. Az 1926-os nagy diáktalálkozó emlékét a Keresztúri véndiákok albuma örökíti meg. Ünneppé tették a fennállás 140. és 150. évfordulóját: Gálfalvi Samu, illetve Péter Lajos állít össze kötetet ezekre az alkalmakra. 1968-ban az iskola évkönyvét is felújítják, s ebben Ütõ László jegyzi a 175. évforduló történetét áttekintõ dolgozatot. Ilyen elõzmények után az új iskolatörténet íróinak nam volt túlzottan nehéz dolguk. Az elsõ évszázadról sok mindent magtaláltak Sándor János könyvében. Az 1944-ig terjedõ eseményekrõl az 1880 óta rendszeresen megjelenõ, több-kevesebb adatot tartalmazó értesítõk tájékoztattak. Ezekhez a sajtó és az egyházi irattár is szolgálhatott néhány kiegészítéssel.

Az iskolatörténet-írási nehézségek az 1940-es évek közepén kezdõdnek. Az államosításig terjedõ pár évrõl készült jelentéseket még õrzi az egyházi levéltár, de ami azután történik, azt nehéz bemutatni. Egyrészt minden központi parancsra, egységes elõírás szerint kellene hogy alakuljon, másrészt azonban mégis sikerült az iskolák többségének egyéni színt vinnie az események sorába. Azt, ami egységes volt, jól tükrözik az iskolai irattárak, az utasítások és jelentések. Ami viszont eltérõ, eredeti, arra a még élõ szemtanúk (tanárok, diákok) többnyire emlékeznek. A székelykeresztúri új iskolatörténet ezzel a közelmúlttal nem nézett szembe. Egyedül az önképzésrõl szóló fejezetben találunk pár utalást a népköltészeti gyûjtésekre, a színjátszásra, a tánccsoport és néhány kör tevékenységére, a diákfolyóiratra (Rügyek). Ezek is pontos adatolás nélkül fordulnak elõ. Nem írnak semmit a tanári munkáról („normák” alakulása, tanításon kívüli kötelességek), a pionír- és KISZ-munka romboló hatásáról és kevés pozitívumáról, az elrománosítási törekvésrõl, a tantárgyversenyekrõl, a végzõsök továbbtanulásáról. Nem veszik számba az utóbbi háromnegyed század neves tanárait és tanítványait; ezekre csak néhány hivatkozás történik. Pedig e négy évtized történetét is fel kell egyszer dolgozni, mert jóllehet a szemtanúk jó része még él, de ez már történelem. S meglehet, száz év múlva lehetetlen lesz világos képet rajzolni errõl a sötét korszakról.

Az iskolatörténet legsikerültebb része a függelék. Itt adatszerûen közlik az igazgatók, oktatók, nevelõk-könyvtárosok-laboránsok névsorát, az alkalmaztatás idejét, a tanulólétszám osztályokra lebontott statisztikáját 1800-tól 1993-ig, végül a tanulók névsorát 1813-tól 1992-ig. Mintaszerû összeállítás. Az iskolatörténet írói, az Orbán Balázs Gimnázium tanárai: Fodor Sándor, Fekete János, Pitó Ilona és Bartos László az alapítás 200. évfordulójára elsõsorban azt foglalják össze, amit a ma diákjának-tanárának tudni kell az iskola régebbi múltjáról. S ennek összeállítása, a már meglévõ anyag átszûrése nem kis munka lehetett. Jó, hogy az Unitárius Egyház felismerte az ügy fontosságát, s támogatta a kötet megjelentetését. A keresztúri tanárok lelkes munkájára utal az Orbán Balázs név újbóli felvétele (1990), az Orbán Balázs-mellszobor leleplezése (1991), az alapítás 200 éves fordulójának megünneplése (1993), újabban a felekezeti osztály beindítása. Bizonyára akad majd a tanárok közt valaki, aki foglalkozzék a közelmúlt történetével is. A kötetet dr. Molnár István lektorálta. Ajánlását Szabó Gyula, maga is a gimnázium végzettje jegyzi. Tizenhét jól kiválasztott fényképfelvétel képviseli az illusztrációs anyagot.

Gaal György