Honfoglalás – 1100

Ha az ido végtelenjében egy pillanat, egy nép életében 1100 esztendo hosszú ido. Ennyi telt el azóta, hogy oseink kiszakadtak a keleti nomád népek tömegébol, benyomultak a Kárpát-medencébe, és itt lábukat megvetve, szervezetten új életet kezdve, fokozatosan önálló helyet vívtak ki maguknak a kontinens népeinek közösségében. Kiállva a rájuk zúduló megpróbáltatásokat, utódaik azóta is ezen a földön élnek jóban-rosszban, mindig az újrakezdés reményében és lázában. Így válik a honfoglalás népünk történetének fordulópontjává, méltóvá arra, hogy hangsúlyosan megemlékezzünk róla.

A kazár birodalomból kivált, önálló és egységes vezetést elfogadó, fejedelmet választó etelközi oseink felelosen gondolkodó vezéreiben a keleti áradat nyomása alatt alighanem a 890-es években megfogamzott az új – általuk háborúkból már ismert területen –, a biztonságos haza megalapításának gondolata. A besenyo támadás csak az alkalmat szolgáltatta, hogy a Kárpátok szorosain benyomulva, erosebb államhatalom ellenállásával nem találkozva, a magyar törzsek a természeti kincsekben gazdag, legelokben és folyóvizekben dús, hegyek koszorújától védett területen hazára találjanak.

A honfoglalás egy sikersorozat: a keleti frank császárság, morva birodalom, bolgár cárság és más erok kiszorultak Pannoniából, a Felvidékrol, Erdélybol és más vidékekrol, s e gyozelmekkel a szervezkedo magyarság számottevo hatalmi tényezové válik Európa e régiójában, egyben történelme új korszakának nyitányát körvonalazza. A korszak központi alakja, a „bölcs”, „megfontolt” és „vitéz” Álmos fia Árpád, a katonai és politikai erényekkel egyaránt megáldott, diplomáciai tájékozottságban és szervezoi képességekben kiemelkedo fejedelem, egy négy évszázadig uralkodó dinasztia megalapítója.

Elottünk Illyés Gyula versének halhatatlan képe, amiként Árpád vezér Verecke magaslatáról nézte, „hogy tódul népe át Európába”. Nomád népvándorló népek-birodalmak jöttek-mentek, alapíttattak-szétomlottak a Duna-medencében, hunok és avarok dicsosége a távoli múlt homályába vész. A keletiek közül egyedül a magyarság bizonyult elég erosnek, hogy meg tudjon maradni Európának ezen a forgalmas ütközopontján, Napkelet és Napnyugat határvonalán. És ez nemcsak folytonos küzdelemmel sikerülhetett, hanem az új viszonyok iránti érzékenységgel és helytállással, szorgalommal és szervezoerovel. A honfoglalás tényét betetozte, hogy a magyarság nemcsak megtelepedett, hanem Géza fejedelem alatt beszüntette a pusztító kalandozásokat. A kardot ekével, a pásztorkodást földmuveléssel cserélte fel, István király idején pedig csatlakozott a nyugati fejlodésben meggyökeresedett állam és társadalom intézményrendszeréhez, hitéletében meg a táltosok világából kilépve a római keresztény egyház lelki kötelékében és szervezetében talált magára.

A millecentenárium idején visszatekintve legnagyobb eredményünk a megmaradás és korszerusödés. Viselve – nyerve vagy veszítve – háborút, élvezve azok gyümölcsét vagy elviselve a békeszerzodéseket, az uralkodó vagy elnyomott nemzet, sot kisebbség státusában élve, építésen munkálkodva vagy pusztítás nyomait egyengetve, barátok vagy ellenségek társaságában a magyarságot a túlélés mindig magasabb szintre emelte. Mindig képes volt megújhodni, a friss szellemi áramlatok, gazdasági és technikai újítások áramkörébe kapcsolódni és lépni Európával.

Amikor az összmagyarság történetének egyik legnagyobb jelentoségu eseményére emlékezik, erdélyi tudományos muhelyünk folyóirata, az Erdélyi Múzeum honfoglalás-központú számot nyújt át olvasótáborának. Múltunk fordulópontjának néhány eseménye-összefüggése villan fel lapjain a régészet, történettudomány, nyelvészet és etnográfia szakterületérol. Noha vannak még vitás kérdések, abban a reményben teszi, hogy írásaival erosíti népünk önazonosság-tudatát, segíti múltja jobb megismerését és tudományosságunk elohaladását.

Szerkesztoség