Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet
Ferenczi István: Sóvidéki várainkról

Firtos Mûvelõdési Egylet. Korond 1994. 150 lap

A szerzõ immár több évtizedes – jórészt Ferenczi Gézával együtt végzett – székelyföldi kutatásai eredményeinek egy részét summázza ebben a kis könyvben. Az alapszöveg elsõ felét három vár leírásának szenteli, másik felében pedig kifejti történeti következtetéseit. A dolgozat egyharmadát kitevõ terjedelmes jegyzetanyag mellett térképek, rajzok, fényképek sokasága segíti az olvasót a sóvidéki várakkal kapcsolatos történelmi kérdéscsoport megértésében.

A három vár a Korond fölött emelkedõ Firtos-, a parajdi Rabsonné- és a székelyvarsági Tartód-vára. Helyük kiválasztásakor meghatározók voltak a kedvezõ természeti adottságok (nehezen megmászható, a környék fölé magasodó, könnyen védhetõ sziklacsúcsok). Alaprajzuk a felszín adta lehetõségekhez alkalmazkodik. Egyszerû, torony nélküli várak, s falaikat bizonyos szakaszokon külsõ töltéssel és árokkal erõsítettek meg. Egyenetlen, kb. 2 m vastag faluk szerkezetileg a görög emplekton falra emlékeztet. A két felületet helyben kitermelt, faragatlan, válogatott andezittömbökbõl rakták, a kettõ közét pedig kisebb kövekkel és helyben égetett mészbõl kavart habarccsal töltötték ki. Az alapozásban nem fedezhetõ fel valamely szabály, hiszen hol közvetlenül a járószintre, hol mészhabarcságyba, hol pedig alapozási árokba helyezték a legalsó sor tömbjeit. A Rabsonné-váránál elõkerült dák gerendaház-nyomoktól eltekintve a régészeti anyag egyetlen korból származik. A kézi korongon formált, kaviccsal soványított, durva gyurmájú, közepesen égetett edényekbõl álló leletanyag olyannyira szegényes, hogy szinte nem is beszélhetünk mûvelõdési rétegrõl.

A várak kora és jellege a régészeti szakirodalomban kibontakozó heves vitákra adott okot. A kutatók többsége tagadja a mészhabarcs kötésû várfalépítés lehetõségét a 11. századi Magyarországon. Megítélésük szerint e korban egyelõre csupán földvárakról lehet beszélni, s majd csak a 13. században váltották fel õket a kõvárak. Ezt az általános véleményt Benkõ Elek kiterjeszti a sóvidéki várakra is, amelyekben menedékhelyeket vagy birtokközpontokat sejt, s nem tekinti õket egy homogén csoport tagjainak. A.A. Rusu az erdélyi kora középkori várépítészetben helyi ókori hagyományokat vél fölfedezni, s a hadászati jelentõségû várak építésének kezdeteit a 12. század második felére helyezi.

E véleményekkel vitázva Ferenczi István kifejti, hogy ezek az erõdítések eleve kõvárnak épültek. Földtöltés elõzetes emelésére mindössze Tartód-váránál került sor, de ott sem sokkal korábbi idõben. Nyugat-Európában a 11. század kezdetén széltében-hosszában ismert volt a mészhabarcsos kõépítkezés, az esztergomi és székesfehérvári építkezések esetében nálunk is alkalmazták, s az eljárás erdélyi meggyökereztetésében esetleg szerepet játszhattak a század derekán érkezett elsõ vallon telepesek. Arról nem is beszélve, hogy a magyarság már a honfoglalás elõtt, a Don menti szálláshelyén találkozott kõvárakkal.

A várak keltezésével kapcsolatban meggondolandó tény, hogy egyikükrõl sem maradt ránk középkori írásos adat, legkorábbi említésük a 18. századból származik. Különös, hogy a velük kapcsolatos mondák nem tartalmaznak valamely valós magot. A várakat nem építhették a székelyeknek a 12–13. század fordulóján történt letelepítése után, hiszen közismert, hogy e népcsoport a fejedelemség koráig eredményesen szállt szembe a szabadságát veszélyeztetõ várak emelésével. A székelyek tehát bizonyára már felhagyott, romlásnak indult erõsségeket találtak. Ezeket a logikai érveket pontosítja a szegényes régészeti anyag, amely kizárólag a 11–12. századból való, hiányzik az Árpád-kor második felére keltezhetõ csigavonalas díszû fehér kerámia. Mindezek a bizonyítékok amellett szólnak, hogy e várak építésére a 11–12. században került sor.

Ami a várak jellegét illeti, ezek az erõsségek nem lehettek paraszti menedékvárak, hiszen egybehangzó adatok és vélemények szerint e korban a tájegység lakossága nagyon gyér volt. Magán nagybirtokközpontokként sem jöhetnek számításba, mert a 13. század elõtt a Sóvidéken nem léteztek nagybirtokok, s várépítési engedélyekrõl sem tudunk. Valódi rendeltetésük, jellegük nyomozásakor ne feledjük, hogy a Kárpátok vonulata a honfoglalás óta a magyarság szálláshelyének, Magyarországnak a határát képezte, a Sóvidék pedig Fehér, majd Küküllõ vármegye része volt (Makkai László, Györffy György). A határtól nyugatra 50–100 km mélységben tagozott gyepûelve húzódott: akadályok, kapuk, határvárak, amelyek egyedüli tulajdonosa és parancsolója a király volt (Kubinyi András, Fügedi Erik). Állandó õrségüket a védõvonal mentén elhelyezkedõ apró települések férfi lakossága adta (Maksai Ferenc). Ezek egyike – Besenyõfalva – hihetõleg Firtosváraljával (Ferenczi Sándor), illetõleg a Firtos és a Tartód körzetében felfedezett kadácsmezei megszûnt településsel azonosítható (Ferenczi Géza). Helynevek, írott források amellett szólnak, hogy az õrségben számottevõ szerepet játszott a besenyõ népelem. A várak között többnyire látó-összeköttetés volt. E kapcsolatrendszerbe beletartozik a homoródoklándi Kustaly-vára, a székelyudvarhelyi Budvár, valamint a Nyárád mentén és a Lázon végighúzódó töltésvonulat (Kakasborozda, Ördögborozda, Tündérek útja) is, amelyeket a Ferenczi testvérek és munkatársaik szintén átkutattak (Korunk XXXI/2. 1972; Acta Musei Napocensis 32/I. 1995).

A tanulmányban ismertetett három sóvidéki kõvár tehát királyi vár volt, és határvédelmi céllal emelték. Láncszemét képezte egy átfogó, országos védelmi rendszernek, amelynek a megteremtése hatalmas szervezettséget, tetemes fáradságot és anyagi áldozatot igényelt. Ferenczi István az 1091. évi kun támadás utáni idõre, Szent László uralkodásának utolsó és Könyves Kálmán országlásának elsõ éveire, azaz a 11. század végére és a 12. század elejére teszi a védõvonal kiépítését. E vár- és töltésrendszer hatásosságát jelzi, hogy mintegy háromnegyed évszázadra szüneteltek a kun támadások. A magyar–bizánci viszony elmérgesedése, az 1166. évi bizánci–kun–vlach támadás volt az az esemény, amelynek hatására királyaink a Keleti-Kárpátok legkeletibb vonulataira tolták az új védelmi vonalat.

„Édesapám s Édesanyám születésének 100. évfordulójára kegyelettel” – ez az ajánlás áll a dolgozat élén. A tanulmánnyal csaknem egy idõben jelent meg a fiai pályaválasztásában meghatározó szerepet játszott Ferenczi Sándor életmûvét bemutató értékelés (Specimina Nova. A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Történelmi Tanszékeinek Évkönyve. 1994). Az emlékezések sorába illeszkedõn, legyen ez a szerény recenzió egyúttal köszöntése a 75. életévén túljutott szerzõnek. A pályatársak részérõl sem maradt el a magas fokú elismerés, hiszen a közelmúltban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem díszdoktorává avatta Ferenczi Istvánt, s elõkészületben van a munkássága egészét bemutató közlemény.

Vincze Zoltán

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék