Kristó Gyula: A székelyek eredetérõl

Szeged 1996. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 10. 167  lap

 Az utóbbi években érezhetõen fokozódott az érdeklõdés a székelyek eredetének, fejlõdésének és a magyar társadalomba való beilleszkedésének folyamata iránt. Terítékre kerültek új nézõpontokból vizsgált régi érvek és érvelések, megfogalmazást nyertek új felfogások mind a problémák módszertani, mind pedig tartalmi sajátosságait illetõen. E tekintetben elég idézni néhány, e területen tudományos tekintélynek örvendõ szerzõ: Benkõ Loránd, Györffy György, Kristó Gyula, Bóna István, Benkõ Elek, Kordé Zoltán és mások nevét, akik 1990 után közölt írásaikkal a figyelmet újból a székelykérdésre irányították.

És amit talán hangsúlyozni érdemes és szükséges, hogy a tárgyalt problémakörökkel kapcsolatosan vázolt kép az érvek és ellenérvek gazdag fegyvertára eredményeképpen sokkal árnyaltabbá vált, mint a régebbi munkák esetében. Ez természetszerûen vezetett el oda, hogy az egyes szerzõk álláspontjai között nem kis számban ellentmondások és ütközések jelentkeztek. Példaként utalhatunk a „kettõs honfoglalással” kapcsolatos álláspontokra vagy véleményekre, a székely etnogenezis folyamatának megítélésére, az identitástudat problémájának mérlegelésére stb. Ilyenformán a székely eredet kérdésének elmélyültebb elemzése az eddig is eléggé bonyolult összképet még nehezebben áttekinthetõvé tette. Most még indokoltabbá vált Kordé Zoltán véleményének megszívlelése: „A székelykérdést tudományos problémának tekintjük, a középkori magyar történelem egyik nehezen átlátható, többoldalú megközelítést igénylõ rejtélyének, amelynek megoldását csak a történeti jellegû diszciplínák (filológia, nyelvtörténet, régészet, néprajz stb.) szabályainak a betartásával, eredményeik együttes figyelembevételével lehet megkísérelni.” (A székely eredetkérdés az újabb kutatások tükrében. Aetas 1993. 3. sz. 21.)

Talán ezek a gondolatok is közrejátszottak abban, hogy Kristó Gyula neves szegedi történész kísérletet tegyen a székely eredetkérdés problematikájának rendszerezésére. A múlt évben publikált könyvében jól átgondolt tematikai és módszertani elvektõl vezettetve vázolja fel a székely eredet bonyolult kérdéskörét, azzal az érezhetõ szándékkal, hogy egy összefüggõ s még a nem szakembernek is áttekinthetõ képet fessen a székelykérdésrõl. Könyvét hat: etimológiai, néptörténeti, társadalomtörténeti, régészeti, nyelvjárási és névtani, valamint egyház- és településtörténeti szempont szerint tagolja. A hat fejezetet bevezetés és összegzés zárja keretbe.

Az etimológiai fejezetben a szerzõ a székely szó jelentésére igyekszik választ adni, vagyis hogy eredetileg népnév vagy foglalkozási név volt-e. Alapos összehasonlító vizsgálódás eredményeként jut arra a megállapításra, miszerint jóllehet voltak esetek, hogy a szó foglalkozást is jelölt ‚kerülõ, erdei vagy ,hegyiõr‘ értelemben, de ennek ellenére „a székely nevet tehát nép- és nem foglalkozásnévnek tekinthetjük [...] és csakis olyan körben lelhetjük fel, ahol nép-, illetve törzsnevek vannak”. Meggyõzõnek tûnik a bolgár, türk eskil–székely etimológiai származtatás logikája, de hasznos volna ezt a témát szélesebben kibontani, hogy könnyebben érthetõ legyen a nem kimondottan szakember számára is.

A néptörténeti fejezet tematikája több igen érdekes problémával gazdagodik és új szempontokat is felvet a székelykérdés megközelítése, illetve tisztázása szándékával. Jelzi, hogy a középkori székelyeknél olyan szembetûnõ sajátosságokat lehet felfedezni, amelyek nincsenek meg a magyaroknál, de jelen vannak a volgai bolgároknál. Ilyen az adózás formája: mindkét népnél megtalálható a lóadó. Györffy György szerint a székelység „az egyetlen magyarországi etnikum, amelyrõl feljegyezték, hogy lovat adott a királynak, ill. az ispánnak, s ez is már akkor történt, amikor a székely nép állattartásában nem a ló, hanem az igavonó ökör játszotta a fõ szerepet”.

Úgyszintén a székelység az egyetlen magyar népcsoport, amely a rovásírást ismerte. A harmadik sajátos mozzanat pedig az Attila (hun) hagyomány, amely ugyancsak a székelyek körében figyelhetõ meg.

Ilyenformán „sikerült a kárpát-medencei székelyek 13–15. századi életében három olyan mozzanatot kimutatni, amelyek egyike sem állapítható meg az akkor már évszázadok óta velük együtt élõ magyarokról. Ezek mindegyike etnikai jellegû különállásra mutat, s így nyomatékosan cáfolja azt a nézetet, hogy a székely név foglalkozásnévbõl vált volna népnévvé, illetve megerõsít bennünket azon feltevésben: a székely név eredendõen etnikai különállást fejezett ki, azaz etnikumot jelölt.”

Ezek után a szerzõ válaszol arra a kérdésre, hogy miként sikerült a székelységnek a 9. századtól kezdve hosszú évszázadok alatt megõriznie etnikai különállását. Igen gazdag analógia használatával igyekszik ennek lehetõségét kimutatni, de talán az igen gazdag összehasonlító anyag miatt túl bonyolultnak tûnik a következtetések sora.

A társadalomtörténeti fejezet célja, amint a szerzõ hangsúlyozza: „...nem halogatható feladatom, hogy bizonyítsam: a székelyek ugyanúgy a magyarokhoz csatlakozott katonai segédnép volt, mint a kabarok. Az ide vonatkozó adatok meglepõ egyöntetûséggel vallanak errõl.” És ezen állítás alátámasztására felsorakoztatja a magyar és nem magyar krónikairodalom székelyeket érintõ adatait, valamint a legfontosabb történeti forrásokat. A rajzolt történeti kép túlzsúfoltsága nem minden esetben segíti elõ a téma központi mondanivalójának átlátását. Ezzel szemben nagyon meggyõzõ és világos a korai székely társadalom fõ fejlõdési csapásainak hat pontba való sûrítése.

A régészeti szempontot vizsgáló fejezet meglehetõsen átfogó síkra tereli a székely eredetkérdést, s egyben kiszélesíti a vizsgálódás skáláját. Nem elégszik meg a Hóman-féle felfogással, mely szubjektív színezetû. Ezzel szemben állítása és bizonyítása szerint „kétségbevonhatatlan bizonyságok vannak arra nézve, hogy a székelyek Erdélyben betelepülõknek és nem õslakosoknak minõsíthetõk”. Ezt kétségtelenné teszi az a tény, hogy a széknevek egy része a székelyek korábbi lakhelyének emlékét õrzi. Ugyanilyen bizonyító ereje van a feltárt régészeti leleteknek is. Nem véletlenül állapítja meg Benkõ Elek, hogy „A 13. században, amikor oklevelekben elõször tûnnek fel a Kelet-Erdélyben élõ »telegdi székelyek«, figyelemre méltó módon megnõ a korra jellemzõ régészeti lelõhelyek száma is”. Szintén ezt az állítást erõsítik Székely Zoltán székelyföldi ásatásainak eredményei. Érdekes következtetések vonhatók le a régészeti leletek alapján a székely székek területének idõbeli elfoglalásáról. Ebben az összefüggésben nem ártana alaposabban szemügyre venni a kettõs honfoglalás tételeit valló szakemberek székelyekkel kapcsolatos megállapításait. Vitathatatlan, hogy a régészeti leletek bizonyító erejét még körültekintõbben és variáltabban kell igénybe venni a jelzett kérdések boncolgatásánál.

A nyelvjárási és névtani fejezet meggyõzõen emeli ki azt a tényt, hogy a nyelvjárási összefüggések feltárása az etimológiai problémákkal együtt mennyire komolyan segít a székelyek mozgásterületének lokalizálásához. E szempontból megszívlelendõ Benkõ Loránd véleménye: „A mai Székelyföld nyelvjárásilag erõsen tagolódik, s számos jel mutat arra, hogy az ide beköltözõ székelység is jelentékeny nyelvi különbségeket hordozott. Legalább három fõ székely nyelvjárástípus válik szét: 1. A Nyárád középsõ-felsõ szakasza és a Kis-Küküllõ vidékén székely nyelvi jellegében – (Maros) Vásárhely vidékével ellentétben – megõrzõdött marosszéki székelység; 2. a telegdi–udvarhelyi székelység; 3. a sepsi-, kézdi-, orbaiszéki székelység, amely Csíkba, majd Gyergyóba is felhatolt. A székelység eredetkérdése szempontjából igen lényeges, hogy ezeknek a külön nyelvi csoportoknak nyelvjárástörténeti és névtani alapon világosan kimutatható kapcsolatai vannak a nyugati magyarsággal, mégpedig a telegdi székelyeknek elsõsorban a Baranya–Valkó-i magyar nyelvi részlegekkel, a sepsi, orbai, kézdi, csíki székelyeknek az Õrséggel és az Õrvidékkel, a marosi székelyeknek az Õrség–Õrvidék mellett egyes Pozsony környéki magyar nyelvi szórványokkal. Ez a tény arra mutat, hogy a székelység eredetileg nem volt egységes, hanem különféle magyar nyelvi csoportokból verbuválódott.”

Módszertanilag hasonlóan tevõdik fel a kérdés a székely földrajzi névanyaggal kapcsolatban is. Ezért, amint a szerzõ figyelmeztet, a nyelvészeknek mindkét esetben nagy körültekintéssel kell eljárniuk.

És végül érdekes Benkõ Loránd vizsgálódásainak végkövetkeztetése a nyelvjárási megfigyelésekbõl: „Marosszék egyrészt a Pozsony és Moson vidéki magyarsággal hozható közelebbi kapcsolatba, másrészt az Õrvidékkel. [...] Telegdiszék Baranyával és Valkóval mutat nyelvi rokonságot, továbbá Biharral és közvetve Abaúj megye településrészlegével. Sepsitõl Gyergyószékig olyan nyelvi jelenségekkel találkozunk, melyek megfelelõi Délnyugat-Magyarországon fedezhetõk föl, az Õrségben és az ausztriai Õrvidéken.” Ezekbõl az adatokból világosan kikövetkeztethetõ a székelység betelepedési útvonala. Az útvonal idõbelisége sorrendben: Sepsi-, Orbai-, Kézdi-, majd Csík- és végül Gyergyószék. Ennek a sorrendnek valódiságát látszik erõsíteni az illetõ területek településeinek gyakorisága is. Míg Sepsi‑, Orbai-, Kézdi-, sõt Csíkszékben a 14. század eleji pápai tizedjegyzék szerint a települések gyakorisága Sepsiszéktõl Csík felé haladva csökken, de még ez utóbbiban is közel húsz szerepel a tizedjegyzékben, addig Gyergyóban egyetlen falunév sincs feltüntetve, csupán három papnak a neve. Ebbõl világosan kitûnik, hogy Gyergyószék még csak a betelepülés elsõ szakaszában volt.

Az egyházi és településtörténeti szempontot tárgyaló fejezetben a szerzõ az erdélyi fõesperességhez tartozó településeket sorolja fel, megállapítva, hogy a Székelyföldön az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzék szerint igen nagy a plébániával rendelkezõ települések száma.

Végül, az összegezésben a szerzõ szakmailag szilárdan megalapozott következtetéseket fogalmaz meg a székely eredetkérdés komplexumával összefüggõen.

Kristó Gyula munkája több szempontból hézagpótlónak tekinthetõ. Nagy hozzáértéssel veszi számba a tárgyalt problémával kapcsolatos kérdéseket. Alkalmazott, fõleg összehasonlító módszerével feltárja az eddig elért eredményeket, egyes álláspontok között jelzi a mutatkozó nézetellentéteket, és nagyon világosan fogalmazza meg a saját véleményét, amely egyben az eddigi ismeretanyag szintéziseként is tekinthetõ.

Magyari András