Nagy György (1937–1998) emléke

1988. december 29-én, szülõhelyén a Nyárád menti Lukafalván temettük 61 esztendõs tagtársunkat, Nagy Györgyöt. Kevesen voltunk jelen.

Utolsó találkozásunk karácsony elõtt volt. A kolozsvári Református Teológia dísztermében Bánffy Miklósra emlékeztünk. Arra a Bánffy Miklósra, akinek emlékét korábban, az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1995. január 26-i budapesti bemutatkozása alkalmával éppen Nagy György idézte a fõvárosi hallgatóság elõtt. Nem gondoltam, nem gondolhattam arra, hogy a találkozás az utolsó lesz. Karácsonyra tekintõ gondolatokkal vettünk búcsút, s kívántunk áldott ünnepeket egymásnak.

Ennek az utolsó találkozásnak, az utolsó kézfogásnak az emléke nehezedik lelkemre és teszi különösen nehézzé a búcsúszavak formálását.

Különösen nehéz, ha közben arra kell gondolnom, hogy ma, amikor egyre sûrûsödnek a tennivalók, amikor az erdélyi magyar tudományosságnak oly nagy szüksége van a munkás kezekre, a gondolkodó, tiszta elmékre, ismét kidõlt valaki sorainkból, ismét kevesebben vagyunk, ismét búcsúznunk kell egy munkatárstól. Egy olyan munkatárstól, aki több fiatalabb nemzedéket indított el a szellemi munka, a gondolkodás útján.

Nagy György azon csendesen, búvópatakként munkálkodó tudósok sorába tartozott, akik mindig tudták, hol a helyük, mi a tennivalójuk. Ott volt, amikor egyesületünk életét kellett újraindítani a diktatúra bukása után. De akkor is tudta, hogy mi a kötelessége, amikor igen nagy fájdalmunkra úgy vélte, hogy már nem tudja a saját maga által állított mérce szerint cselekvõ tisztségviselõként szolgálni az EME-t, és visszavonult.

Ám mindannyian tudtuk azt, hogy Nagy György lemondhat tisztségérõl, de nem fog soha lemondani a szolgálatról. mint ahogyan abban sem kételkedtünk, hogy ha majdan egyszer az önálló magyar tudományegyetem – idestova a beláthatatlan jövõbe merülõ és felelõtlenül elhanyagolt – ügye mégis idõszerûvé válik, Nagy György velünk lesz, és vállalja a reá háruló újabb feladatokat.

Azon igen kevesek közé tartozott, akik a Kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem Filozófia tanszékének tanáraként és történészként is nagyon higgadtan, józanul, illúziómentesen mérlegelte az 1989 utáni történéseket. Tudatosan szemlélte az eseményeket, és készült talán arra, hogy egykor majd tudományos vizsgálódás tárgyává tegye azokat. Errõl tanúskodik az a hatalmas gyûjtemény, melyet örökül hagyott, és ma egyesületünk õriz. Tájékozott és tájékozni tudó emberként mérte fel a tennivalókat. Amikor 1991-ben újabb útjára indult folyóiratunk, az Erdélyi Múzeum, a fõszerkesztõi köszöntõ nyomán õ indította meg tanulmányával a tudományos közlemények sorát. Megszívlelendõ az az érett józanság, ahogyan az akkor még csak oszladozóban lévõ túlfûtött reménykedések közepette figyelmeztetett feladatainkra: „tudjuk azt is, hogy Európának e szögletében, ahol élnünk adatott, kiváltképpen nagy ma a távolság a karte­ziánus értelem és a hatalmi akarat között. Az agorán itt még jó ideig nem a különbözõ törekvések értelmes dialógusa, nem az eltérõ nézetek és felfogások jószándékú vetélkedése, hanem a ricsaj és a retorika lesz a meghatározó tényezõ. Mindezek ellenére – ami akként is érthetõ, hogy éppen ezért – vélekedünk úgy, hogy minekünk egész kisebbségi-közéleti tevékenységünket a »kétszer kettõ józanságára«, a kognitív intellektus és a cselekvõ szellem szövetségére, a tárgyszerû érvek meggyõzõ erejére és a professzionalizmus magabiztosságára kell építenünk. demográfiát és statisztikát, statisztikai elemzést és jogtudományi rigorozitást kell a közélet hisz­téri­kusaival szemben felvonultatnunk. Egy olyan kisebbségi-közéleti stratégia és politikai-közügyi küzdésforma, amely következetesen a kétszer kettõ józanságára alapoz, s a szakszerûséget állítja – mindenütt, ahol csak lehetséges – sorompóba, az úgynevezett »élettudományok« magas szintû fejlettségét feltételezi. Nézetünk szerint a hazai magyar tudományosság ma még csak részben tud megfelelni azoknak a feladatoknak, amelyeket egy ilyen stratégiai-politikai gyakorlat ró reá... Nagyon komoly erõfeszítésekre lesz az elkövetkezendõ esztendõkben szükség, ha a diktatúra idõszakában keletkezett hatalmas »episztemológiai ûrt« be kívánjuk tölteni.”

Nagy György tagtársunk nyolc esztendõvel ezelõtt megjelent figyelmeztetõ szavai ma is idõszerûek. és annak kell hogy tekintse mindenekelõtt Egyesületünk. Ezzel tisztelgünk méltósággal emléke elõtt, és a figyelmeztetõ szavakból fakadó feladatok fölvállalásával teljesítjük kötelességünket az általa a „kétszer kettõ józanságával” látott jövendõ iránt.

Tonk Sándor