Két régi kéziratos magyar nyelvtan

Kolozsvári Grammatika; Fejérvári Sámuel: Institutiones ad Fundamenta Linquae Hungaricae.
Közzéteszi, a jegyzeteket és bevezetõ tanulmányokat írta Lõrinczi Réka. A latin átiratot gondozta Adamik Béla.
Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp. 1998. 272 lap

1. Az ismertetendõ munkát a tartalomjegyzék (5) után a rövid elõszó (7) vezeti be; ezt az átiratokban alkalmazott jelek és jelzések (9) magyarázata követi. Az elõszó kiemeli, hogy mindkét nyelvtan mostanig feltáratlanul lappangott. Közös bennük az, hogy szinte bizonyosan Kolozsvárott keletkeztek, és itteni kéziratgyûjtemények õrzik õket.

A Kolozsvári Grammatika (röv. KolGr.), melyet közzétevõje a mû lelõhelyérõl nevezett el, magyarra átültetett latin alaktan. Fordítója (vagy fordítói) és leírója egyelõre ismeretlen. A másik munka pedig, az Institutiones, latin nyelvû magyar nyelvtan. Szerzõjét, Fejérvári Sámuelt a mûvelõdéstörténet is számon tartja.

2. Lõrinczi Réka, a két nyelvemlék fölfedezõje, a KolGr.-rõl írt bevezetésében (13–22) ismerteti a mûvel kapcsolatos lényeges tudnivalókat és kérdéseket. Így tájékoztat arról, hogy e nyelvtanunk most a kolozsvári Egyetemi könyvtár kézirattárában van, ahol az Erdélyi Múzeum-Egyesület-gyûjteményhez tartozó Vegyes kolligátum címû nyelvemlék részeként õrzõdött meg. A bevezetésben továbbá sort kerít a KolGr.-t magában foglaló kolligátum külsõ leírására, valamint részletes tartalmi ismertetésére. Idézi Szabó T. Attilát, aki szerint „A kolligátum valószínûleg valami unitárius diáké lehetett”.

Lõrinczi a KolGr. latin eredetijét, forrását kutatva végül is arra a következtetésre, illetve megállapításra jutott, hogy kérdéses nyelvtanunk Molnár Gergely Elementa grammaticae latinae címû – többször átdolgozott és még a múlt században is használt – mûvével hozható kapcsolatba, vele mutat bizonyos egyezéseket; jelzi azonban, hogy erre nézve jó volna folytatni a vizsgálatot.

Bevezetõ tanulmányában Lõrinczi Réka bemutatja a KolGr. hangjelölését is, de csak táblázatban. Ezzel kapcsolatban csupán kérdésként vetem föl például, hogy a gj, gy jelölhet-e g-t; a j-nek lehet-e ly hangértéke. Kérdéses a dz-nek és gy-nek a dcz, illetve dgy, dgj, dj jele is.

Lõrinczi a nyelvemlék írásképe, paleográfiai jellegzetességei alapján úgy véli, azok valamely korábban készült fordításnak vagy átdolgozásnak a másolatáról árulkodhatnak, s a másolat, amely kevésbé gyakorlott írást tükröz, bizonyára egy alsóbb fokú iskola tanulójának a munkája lehet. Azt gondolom, hogy e mû fordítás voltát talán a benne elõforduló sok latin szó és kifejezés is támogathatja. A tanulmány hangjelölési sajátságok és néhány magyar szóhasználati fogódzó segítségével a nyelvtan keletkezési idejét a 18. század elsõ fele elé helyezi.

A KolGr. tudománytörténeti jelentõsége így van kiemelve: Mai ismereteink szerint ez tekinthetõ a legrégibb, teljes egészében magyar nyelvû rendszeres nyelvtannak, amely viszonylag részletes szófajtant tartalmaz, és nyelvi szinteket különít el. Ennél korábbi anyanyelvû grammatikáról a finnugor nyelvcsaládon belül nem tudunk. Lõrinczi felhívja a figyelmet arra, hogy a KolGr.-ben foglalt nyelvtani ismereteknek, nyelvleírási elveknek a tanulmányozása gyarapíthatja az egykori nyelvtanoktatásra vonatkozó tudásunkat. Persze hozzátehetjük: további búvárkodással bizonyára közelebb kerülhetünk ezen emlékünk keletkezési körülményeinek, közvetlen céljának, szerepének a fölfedezéséhez is.

A KolGr. szövegének könnyebb áttekinthetõségét a közzétevõtõl készített tartalomjegyzék (23–4) segíti, amelyben megadja némely mûszónak a jelentését is (pl. az magaban meg allo Nev ’substantivum’ stb.). A nyelvemlék betûhû átiratában (25–61) és bõséges lapalji jegyzetanyagában Lõrinczi igyekszik lehetõleg teljesen pontosan visszaadni, illetve érzékeltetni az eredeti kéziratos szöveg paleográfiai változatait, rövidítési formáit és egyéb írássajátosságait. A jegyzetek persze figyelmeztetnek a nyelvtan hibásan írt és problematikus szavaira is, sokszor utalnak a latin megfelelõre, tisztáznak egyes fölmerülõ kérdéseket stb. A nyelvtan után egy vers következik, a címe: Disticum Hungaricum.

A KolGr. külön tanulmányt igénylõ szemléletmódját, rendszerezését nem részletezem. Csupán azt emelem ki, hogy e mû meghatározása és tagolása szerint az Betürōl valo tudomanþk (’grammatikának’) négy része van: Igaz iras (’ortográfia’), Fen enekles (’prozódia’), Igaz beòzed (’etimológia = alaktan, szófajtan’), öòzve òzerkeztetes (’szintaxis’). (Vö. 23, 25; ezzel kapcsolatban lásd még 22.)

3. A másik ismertetendõ nyelvtanról, az Institutiones ad Fundamenta Linquae Hungaricae (röv. Institutiones) már esett néhány szó (lásd az 1. pontban). Lõrinczi Réka ehhez a mûhöz is alapos tanulmányt írt. Bevezetésében (67) arról tájékoztat, hogy e nyomtatásban elõször megjelenõ latin nyelvû magyar leíró grammatikát az egykori kolozsvári unitárius kollégium könyvtárának kéziratállománya õrizte. Jelenleg a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Fiókja Könyvtárában az Unitárius Kéziratok részlegen található. Szerzõje Fejérvári Sámuel (?1721–1781) kolozsvári lelkész és kollégiumi tanár. Évszám nélküli nyelvtana és ennek két bõvített másolata föltehetõen 1752–1773 között keletkezett; kötetbeli jelzetük: A = auctori példány, C1 = copia prima, C2 = copia secunda.

Az Institutiones-kéziratok külsõ leírását (67–71) aligha lehetne aprólékosabbnak, tüzetesebbnek elképzelni. Ebben a fejezetben van kifejtve a már említett három szövegváltozat sajátos, összetett közlésmódja: „Kiadásunk a legteljesebb, a C2 változatot kezeli törzsszövegként. Lapalji jegyzetbe kerültek az A-nak és C1-nek a C2-höz képest észlelhetõ tartalmi, szóhasználati, helyesírási, olykor csupán paleográfiai eltérései. Ugyancsak lapalji jegyzetek adják meg a C1-nek a C2-tõl át nem vett részeit. Lapalji megjegyzések figyelmeztetnek továbbá a C2-nek a C1-hez viszonyított, ritka szövegtöbbleteire is. A csak az A-ban szereplõ szövegrészeket ritkított szedés, a C1-nek és C2-nek az A-hoz viszonyított szövegtöbbleteit dõlt szedés teszi a törzsszövegtõl képileg elkülönülõvé. A zökkenõmentesebb követhetõségért azonban csupán A-ban szereplõ szövegrészlet végjegyzetbe is került” (71). Az Institutiones szövegváltozataiban a lapszéli, sorközi betoldásokat, a törléseket stb. szerkesztõi jelek érzékeltetik. Az idézett publikálási mód lehetõleg célszerû, gazdaságos megoldásra törekszik, így a nyelvemlék alkalmas átfogóbb tanulmányozásra is. Viszont a sok szétválasztó-összekapcsoló szempont, az igen számottevõ lapalji és végjegyzet miatt esetenként kérdéses lehet a szöveg áttekinthetõsége és a benne való eligazodás.

Tudjuk, hogy valamely mû megértéséhez mennyire fontosak, nélkülözhetetlenek az írójának életére vonatkozó adatok. Ezzel kapcsolatban Lõrinczi az Institutiones szerzõjérõl az eddigi ismereteinket a saját kutatásának eredményeként újabbakkal gyarapította (72–6). Részletes tárgyalása során a följebb már említett fontos életrajzi adatok kiegészülnek pl. azzal, hogy az ifjú Fejérvári Sámuel tanulmányainak java részét Kolozsvárt, szülõvárosának unitárius kollégiumában végezte, majd külföldön folytatta; itthon, a tanári pályáján hébert, görögöt és németet tanított; nyilvántartják héber nyelvtanait; munkásságának legtetemesebb részét több mint tízkötetnyi prédikációja alkotja; írt egy értékes útinaplót is.

Az Institutiones-kéziratok keletkezésrendjének vizsgálatakor (76–7) Lõrinczi bizonyos fogódzók alapján olyan következtetésre jutott, hogy a nyelvtan eredetije 1752–1755, két másolata pedig 1764–1773 között készülhetett. Felhívja a figyelmet arra, hogy idõrendben a második szövegmásolat (C2) egyes betoldásai Fejérváritól származhatnak. Az Institutiones másolói után kutatva (77–9) ez esetben is a Lakó Elemér készítette könyvtári kéziratkatalógus segítségével sikerült azonosítania õket.

Az Institutiones helyesírásával foglalkozó fejezet (79–82) táblázatban egymás mellett mutatja be a nyelvtan eredeti és két másolati szövegváltozata magyar példaanyagának hangjelölését. Teljességre persze itt nem lehetett törekedni, ezért Lõrinczi Réka csak néhány lényeges ortográfiai megjegyzésre szorítkozik, de jelzi a további kutatás feladatait, amelyeknek az elvégzéséhez a saját vizsgálatát elõmunkálatnak tekinti. A hangjelzést illetõen kérdések e helyen is fölmerülnek. Ilyenek például: a j és ly jelölésének egyszerûsített megoldásával aligha érthetünk egyet; problematikus elgondolás a jés mássalhangzók (gy, ny, ty) jelöléséhez a hangkapcsolatok jelét (dj, dgy stb.) is bevenni. Szó esik a latin szövegek egy-két helyesírási sajátosságáról is.

A bevezetõ tanulmány az Institutiones forrásaiul (82) Szenczi Molnár Albert, Komáromi Csipkés György, Pereszlényi Pál, Tsétsi János, Geleji Katona István, Bél Mátyás és Kalmár György nyelvtanára utal. Ezekre a szerzõkre Fejérvári Sámuel mûvének elõszavában, illetve szövegében hivatkozik. Így tehát az Institutiones az elsõ olyan nyelvtan – hangsúlyozza Lõrinczi –, amelynek írója a korábbi grammatikák eredményeit nemcsak összefoglalja, hanem sokszor vitatja és kiegészíti. Késõbb különös figyelmet érdemelnek Gyarmathi Sámuel nyelvtanának a Fejérvári mûvével kapcsolatos részei.

Az Institutiones tartalmának ismertetése (83–5) magvas áttekintést ad a nyelvtan De Orthographia, De Etymologia (szófajtan–alaktan), De Syntaxi (tulajdonképpen szószerkezettan) címû fejezetérõl és ezek alfejezeteirõl. Rávillant arra, hogy ez a nyelvtan a szemléletmódjában, felosztásában stb. mit vett át a régebbi grammatikákból, és milyen újszerû felfogásban tér el tõlük. További fontos észrevételek: az egykori nyelvtanokhoz hasonlóan Fejérvári mûve is fõképp az írott szövegek nyelvét vizsgálja, de tekintetbe veszi a beszélt nyelvet is; benne a normára, a nyelvszokásra és a nyelvjárási formákra való figyelés is megnyilvánul.

Az Institutiones utóéletérõl Lõrinczi Réka úgy vélekedik (85–6), hogy Fejérvári Sámuel kéziratos munkáját csupán a környezetében, a kollégiumában lévõk ismerhették, mások csak kevesen. (Azt tudjuk, hogy Gyarmathi Sámuel dicsérõen nyilatkozott róla.) Több másolatban, szövegváltozatban való fennmaradása valószínûsíti azt a föltevést, hogy nyelvtanításra, illetve -tanulásra használták. Iskolai tankönyvként nyilván hathatott.

A bevezetõ tanulmány után a nyelvemlék tartalomjegyzéke következik (87–8) a vele kapcsolatban szükséges megjegyzéssel. Az Institutiones ad Fundamenta Linquae Hungaricae átiratát (89–253) a Kolozsvári Grammatikáéhoz hasonló elismeréssel értékelhetjük. Megjegyzendõ: a nyelvtant elõszó vezeti be (csak az eredeti szövegben). A rövid helyesírási, a terjedelmes szófajtani-alaktani és a szintén rövid szintaktikai fejezetet az üdvözlõverseket tartalmazó rész követi (csupán a korábbi másolatban).

A kötet végén a végjegyzeteket (255–9), a rövidítéseket (261–2), a névmutatót (rövidebb-hosszabb életrajzi adatokkal) (263–4), a körültekintõen válogatott, gazdag szakirodalmat (267–72), valamint mellékletül a KolGr. meg az Institutiones néhány lapjának hasonmását találjuk.

4. Lõrinczi Réka két olyan régi grammatikát fedezett föl és jelentetett meg, amelyek igen értékesen gazdagítják nyelvtanirodalmunk múltját (erre nézve lásd Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülõ irodalmi nyelvünk. Bp. 1968), és újabb becses források a nyelvtörténet számára. Nyelvi elemzésükkor biztos alapul szolgálnak az ismertetett kötet tüzetes bevezetõ tanulmányai, jegyzetei, a közzétett nyelvemlékszövegek mintaszerû átirata, paleográfiailag is hû nyomdai kivitelezése.

Lõrinczi figyelme kiterjed arra is, hogy a Kolozsvári Grammatika és az Institutiones ad Fundamenta Linguae Hungaricae miképp tárgyalja a nyelvi jelenségeket, sajátságokat, miként minõsíti õket, milyen példákkal szemléltet, minõ helyesírási, alaktani stb. különbségek vannak az Institutiones szövegváltozatai között. Lényeges észrevételei és megállapításai elõkészítik, segítik ez újabb emlékeinknek a beható nyelvi vizsgálatát.

Kósa Ferenc