Búcsú Demény István Páltól

(1949–2000)

Hirtelen és korai halálával a magyar folklorisztika kiváló tudóst, munkatársai pedig nagyra becsült kollégát veszítettek el. Demény István Pál 2000. január 4-én Marosvásárhelyen hunyt el, szerettei és barátai január 6-án Sepsiszentgyörgyön a szemerjai temetõben búcsúztak tõle.

Nagyenyeden, Erdély kálvinista szellemi központjában született 1949. április 28-án. Elemi és középiskolai tanulmányait a hajdani Református Kollégiumban végezte. 1967-ben érettségizett, majd Kolozsvárt beiratkozott a Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára.

A sors kegyes volt Demény István Pálhoz: már fiatal korában sok-sok megoldandó és elvégzendõ tudományos feladattal  látta el õt. Rövidre szabott életét elsõsorban a könyvek és a könyvtárak vonzásában töltötte. Habár egész életében távoli népek kultúrájával foglalkozott, nem adatott meg neki, hogy titokzatos ázsiai népek körében végezzen terepkutatásokat. Már egyetemi évei alatt foglalkozni kezdett a magyar epikus költészet rejtélyeivel, megoldatlan titkaival. Elsõ tanulmánya 1971-ben az Echinox címû kolozsvári diáklapban jelent meg, melyben precíz tudományos módszerekkel a magyar és a sumér nyelvrokonságot cáfolta meg. Egész életében arra törekedett, hogy szigorú tudományossággal, kíméletlenül lebontsa a kalandos, romantikus, áltudományos „elméleteket” és megalapozatlan kijelentéseket.

Egyetemi tanulmányait a Kerekes Izsák címû magyar népballadáról írott szakdolgozatával zárta. A 20. század második felében, amikor az elveszett nemzeti eposz keresésének láza már rég eltûnt, széles körû tájékozottsággal, szigorú módszerességgel összpontosított a hõsi epikára, annak egyes magyar folklórmotívumokkal való tipológiai egyezéseire. Doktori dolgozatát 1978-ban védte meg, melyben finom elemzéssel mutatta ki, hogy a hõsi álom, a keleti epika kedvelt motívuma, hogyan fordul elõ a magyar balladaköltészetben. A Kerekes Izsák és a Molnár Anna címû balladáink keleti eredetû motívumainak kapcsolatait szerteágazó nemzetközi összehasonlító anyag segítségével tárta fel, s egyúttal sikeresen és meggyõzõen rekonstruálta a magyar hõsi epika egyik cselekménytípusát. Doktori disszertációja Kerekes Izsák balladája. Összehasonlító-tipológiai tanulmány címû könyvében a Kriterion Könyvkiadó gondozásában Bukarestben 1980-ban jelent meg.               

1972–1978 között elõbb a Szatmár megyei Nagypeleskén, majd Fehér megyében, Nagyenyeden és Csombordon tanított. 1978–1985 között a Csíki Székely Múzeum etnográfusa volt. Múzeumi munkája során elsõsorban a népi díszítõmûvészet kérdései foglalkoztatták, de szabad idejében továbbra is a hõsepika bûvkörében maradt. 1985–1990 között Sepsiszentgyörgyön a Kovászna Megyei Könyvtár munkatársa. Ebben a másfél évtizedben elsõsorban a Szibéria északnyugati részén élõ népek epikus költészetét tanulmányozta.

Alkotói munkássága az 1989-es romániai változások után teljesedett ki. 1990 augusztusától a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Folklórintézetének fõállású kutatójaként elsõsorban az intézmény archívumában tárolt hatalmas mennyiségû magyar népi lírai dalköltészet számítógépes feldolgozásán munkálkodott, de ez a munkája befejezetlen maradt. Az erdélyi és a moldvai magyar lírai dalköltészetrõl monográfiát szándékozott megjelentetni.

Kutatói pályája 1990 után határozottan fölfelé ívelt. Tanulmányok és könyvek sorát jelentette meg.  Írásait rangos periodikák (pl. Ethnographia, Erdélyi Múzeum, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Anuarul Arhivei de Folclor, Néprajzi Látóhatár, Magyar Szemle, Honismeret, Mûvelõdés, Helikon és Korunk) hasábjain közölte.

1990-tõl minden tanévben a Babeº–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének óraadó tanáraként a finnugor népek folklórjáról tartott összehasonlító jellegû népköltészeti elõadássorozatot. Az 1998–99-es tanévben az ELTE (Budapest) Folklór Tanszékének diákjai nagy érdeklõdéssel hallgatták a Mese, hõsepika és népdal címmel meghirdetett elõadásait. Folyamatosan részt vett a kolozsvári tanszék doktori programjaiban is. kíméletlen igényességével, szigorúságával és elvszerûségével jelentõsen hozzájárult a posztgraduális képzés színvonalának emeléséhez.

Az Erdélyi Tudományos Füzetek 212. számaként 1992-ben Kolozsvárt látott napvilágot A Szent László-legenda és a Molnár Anna balladája címû kiadványa, melyben összehasonlítja az elrabolt nõ visszaszerzésérõl szóló ének motívumait és a freskókon megfestett képi eseménysort, majd széles körû komparatív kitekintés után felmutatja bennük a magyar hõsi epika bizonyítható elemeit.

1997-ben a Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszeredában jelentette meg  A magyar szóbeli hõsi epika címû könyvét, melyben az immár 150 éve folyó magyar eposzkutatás eredményeit összegezte. Monográfiájában összehasonlító motívumelemzéssel vázolta fel a magyar hõsi epika történetét, részletesen elemezte a magyar mondavilág legjelentõsebb alkotásait: pl. a honfoglalás elõtti korbelieket (Csodaszarvas-monda, Emese álma), a vándorlások költészetét (pl. vérszerzõdés, sasok támadása, Álmos feláldozása), a honszerzés költészetét (pl. a Fehér ló mondája), a kalandozás korának mondáit (pl. Lehel kürtje, „gyászmagyarok”, Botond), az államalapítás hõsi epikáját (Csanád, Aba Sámuel, Béla párbaja, Zotmund), a középkor költészetét (Szent László kerlési kalandja, törökellenes harcok epikája) stb. Demény István Pál átfogó tudásával könyvében bemutatta a magyar hõsi epika különbözõ korokban és alkotásokban fennmaradt elemeit, s szinte újra „felépítette” az elveszettnek hitt költészet legfontosabb csomópontjait, szerkezetét és jellegzetességeit (pl. hõseit, sztereotip formuláit, elõadásmódját stb.).  

1999-ben jelent meg újabb kötete (Táltosok, kerekek, lángok. Összehasonlító folklorisztikai tanulmányok. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda), melyben három jelentõsebb témakörben közölt tanulmányokat: samanizmus, archaikus világkép, hõsi epika. Összehasonlító jellegû dolgozataiban legtöbbször egymástól nagy távolságra fekvõ kultúrák hasonló motívumait (pl. világfa kivágása, vízen való átkelés, párbaj kerék és láng képében stb.) teszi egymás mellé, s miközben a kultúra archaikus rétegeit tanulmányozza, izgalmas szellemi és tudományos kalandra szólítja olvasóit.

Demény István Pál tanulmányaiban, köteteiben a komparatív módszer következetes,  mesteri alkalmazásával meglepõ, újszerû összefüggésekre hívta fel az olvasók figyelmét. Legszívesebben a hõsi epika homályban maradt, eddig nem tisztázott kérdéseit kutatta. Az eddigi romantikus szemléletû eredmények után sikeresen szintetizálta a honfoglalás elõtti és utáni epika útját, legfontosabb elemeit és sajátosságait. Motívumegyezéseket fedezett fel a hõsi epika, a középkori mondák és a népballadák között. Kuriózumnak számító hasonlóságokra bukkant a román, a magyar és a kínai népdalok között. Szerteágazó tudása, éleslátása, szigorú kritikai érzéke mindig megóvta a felelõtlen és megalapozatlan következtetésektõl.

Demény István Pál szigorú tudományos mércét állított fel elsõsorban önmagával szemben, s ezért megvolt minden erkölcsi és szakmai alapja arra, hogy pályatársait következetes tudománymûvelésre sarkallja. Hirtelen halálával nagy ûrt hagyott családja, barátai, munkatársai körében. Eddigi írásai azt sejtetik, hogy tõle még nagy ívû szintéziseket várhattunk volna. Soha nem adott ki kezébõl érleletlen, félig kész szövegeket. Írásait mindig a tökéletességig csiszolta. Ennek ellenére szellemi hagyatékát, készülõ munkáit kötelességünk kötetekbe szerkeszteni és megjelentetni.

Kolozsvár, 2000. január 17.

Pozsony Ferenc