Egyed Ákos

A szórványkérdés a két világháború közötti történetírásban

Utólag úgy látom, hogy szerencsésebb megoldás lehetett volna vizsgálódásom határait kiterjeszteni – a történetírás mellett – a társadalomtudományra és a néprajzi kutatásokra is. Ugyanis ennek a három diszciplínának az eredményei alapján teljesebb kép rajzolható meg a szóban forgó kérdésrõl. A történetírást fõként a szórványkérdés kialakulásának történeti háttere foglalkoztatta, a társadalomtudomány a szórványjelenség konkrét formáit próbálta feltérképezni, a néprajztudományt pedig a szórványok életmódja érdekelte. És még nem szóltunk a nyelvészet, antropológia és a földrajztudomány sajátos hozzájárulásáról a szórványkérdés kutatásához.

Az interdiszciplináris  megközelítés azért is elkerülhetetlen, mert a szórványkérdés szinte elválaszthatatlan kapcsolatban áll a kisebbségi kérdéssel, az asszimilációs és migrációs folyamatokkal s nem utolsósorban a különbözõ etnikai társadalmak körében meghonosodott demográfiai jelenségekkel. Ezért célszerûbb valamely történeti korban átfogó, párhuzamos vizsgálata a különbözõ történeti s társadalomtudományokban, mint az egyes diszciplínákban. Persze az is igaz, hogy összegezésre mégiscsak az egyes tudományok eredményeinek felmérése után kerülhet sor. Ezért nem tarthatjuk felesleges idõtöltésnek, hogy ez alkalommal részletesebben csak a történetírással foglalkozunk s a többi tudományok közül csak a társadalomtudomány területérõl hozunk fel néhány példát.

A szórványkérdés természetesen nem a két világháború között alakult ki: a mi tájainkon már a középkorban különbözõ etnikai közösségek kerültek szórványhelyzetbe. És a szórványkutatás sem a két világháború között jelent meg a történetírásban; ez egyidõs a történetírás tudományos diszciplínává válásával, s már a 19. században jelentõs történeti irodalma keletkezett.

Mindenekelõtt a dél-magyarországi s bánsági telepítések történetével foglalkozó néhány olyan kiváló történész nevét említem meg, mint Pesty Frigyes, Szentkláray Jenõ, Baróti Lajos, a németek közül pedig Böhm Lénárt.

Igaz az is, hogy a 19. századi irodalom rendszerint megrekedt a leírás szintjén, még ha bõven közölt is számszerû adatokat. Mégis igazságtalanok lennénk, ha nem figyelnénk Wesselényi Miklósnak Szózat a szláv és magyar nemzetiség ügyében címû, 1843-ban közölt könyvére, Acsády Ignác Magyarország története II. Lipót és I. József korában címû, 1898-ban közölt munkájára, amelybõl az elemzés sem hiányzik, vagy Jancsó Benedeknek a román népességgel kapcsolatos – egyébként közismert – könyveire, közleményeire.

Bár jelentõs elõzményei voltak, a szórványkérdés tudományos kutatásának elméleti és módszerbeli megalapozása a magyar történetírásban mégis csak a két világháború között történt meg.

Mályusz Elemér A magyar történetírás új útjai címû, 1931-ben kiadott könyve hirdette meg a történetírás új tájékozódásának a szükségességét. Ebben fektette le a népiségtörténet módszerét. Különös hangsúlyt helyezett a helytörténeti anyag feltárására s a néppel foglalkozó összes rokon tudományok együttmûködésére.

A Mályusz által elindított irányzatnak ma már klasszikusnak számító alapmûve Szabó István mûhelyébõl került ki.[i] Szabó István körülírta a népiségtörténetnek a tárgykörét, amely „A honfoglalás korától kezdve elsõsorban az ország honfoglalás kori népi viszonyait, a magyar településterület kialakulását, e terület fokozatos kiszélesedését, majd hullámzását és visszaesését, a magyar népiség lendülõ-hanyatló sorsát, a magyar népi test növekedését és csökkenését, az ország területén talált és az idõk folyamán utóbb beköltözött más népelemeket, a magyarság és e népelemek koronkénti arányát, az arány eltolódásának okait, a magyar államhatalomnak e népelemek irányában tanúsított magatartását, magának a magyar népnek és az ország más népeinek viszonyát, e viszonyok tényezõit, a keveredés tényeit és mértékét és az asszimilációt tárgyalja”.[ii]

Szabó István említett könyve végigkíséri a magyarság számának alakulását a honfoglalástól a 20. század elejéig, s összeveti számarányait a nemzetiségekével. Különösen a 18. századi változásokat tartotta rendkívül végzeteseknek a magyar népesség számarányvesztésére nézve. Ebben az idõben kétféle módon jöttek létre szórványok: egyrészt a nemzetiségek elõretörése – fõként bevándorlás és telepítés által –, amikor is nemcsak kitágították a már masszív települési területeiket, hanem elõretolt szórványszigeteket is kialakítottak; viszont a nemzetiségek térfoglalása miatt a magyarság településrendszerében újabb és újabb szórványosodás történt olyan területeken is, ahol azelõtt, különösen a 16. században masszív magyar településrendszert jegyeztek fel a források.[iii]

Szabó István a telepítések történetével is részletesen foglalkozott, nevezetesen mind az állam, mind a földesurak által végrehajtott betelepítésekkel, s természetesen  a spontán betelepülõk kérdésére is kitért. Megállapította, hogy a szórványosodás kétségkívül folyamatszerû jelenség volt, amely a magyar történelem bizonyos sorsfordulataiban rendkívüli módon felgyorsult. Ezt (ti. a folyamat felgyorsulását) tovább erõsítette, hogy a sorsfordulatok erõs belsõ vándormozgalmakat is kiváltottak. A magyarság életrajzának majdnem minden következtetése a számok összevetésébõl adódott. Mellõzve a számokat, idézzük az asszimilációról szóló megállapításait: „Az asszimiláció leginkább közvetlen népi hatás, állandó érintkezés s az ennek nyomában gátlástalanná váló társadalmi keveredés és családi vegyülés eredményeként áll elõ.”[iv] Az asszimiláció fõként a szórványokat sújtja, mert ott az állandó érintkezés folytán elsajátított más nyelvhez a népiségélmény is hozzácsapódik. Szabó István népiségélményen nyilvánvalóan a szokásokat, életmódot, sõt Erdélyben a vallást is értette. Véleményünk szerint ez okozta a mezõségi jobbágynép esetében is a térvesztést a 19. század elsõ felében, amely a dualizmus idején sem szûnt meg. Szabó István az asszimilációról külön tanulmányt közölt a Hitel 1942. évi folyamában; sok esetet, példát sorol fel arra vonatkozóan, amikor egyes elszigetelt szórványfalu zárt közössége is sikeresen tudott ellenállni az asszimilációnak, ami „a parasztfalu életformája anyagi és szellemi önellátásával, maradandóságra ösztönzõ hagyományaival, önmagába zárkózó hajlamaival, csekély elvándorlásával mindenütt gátja az asszimilációnak”.[v]

Külön kérdés a városi asszimiláció, amely viszont az 1918–1920-as hatalomváltozásig Erdélyben is a magyarságnak kedvezett.

Szekfû Gyulát is foglalkoztatta a nemzetiségi kérdés és így a szórványosodás története, de az õ szellemtörténeti irányzata nem lehetett olyan módszeres és mélyreható, mint Szabó István népiségtörténeti módszere.

A népiségtörténet eredményei közt természetesen nem maradhatnak említés nélkül Szabó T. Attila munkái sem.[vi] A magyar történetkutatás jelentõs eredményeként értékelték Jakó Zsigmond Bihar megye a török foglalás elõtt[vii] címû könyvét, valamint a Belsõ-Szolnok és Doboka megye magyarsága az újkorban címû, 1944-ben közölt tanulmányát.

Szólnunk kell Jakabffy Elemér Krassó-Szörény vármegye története különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre[viii] címû könyvérõl is. Bár nem követi a népiségtörténetnek elõbb említett módszerét és elméletét, de a szórványtörténethez értékes konkrét bánsági példákat sorakoztatott fel.

Említsük meg Makkai László Észak-Erdély nemzetiségi viszonyainak kialakulása címû tanulmányát,[ix] valamint Mályusz Elemér A magyarság a középkori Erdélyben[x] címû közleményét is.

A társadalomtudomány eredményei közül elsõsorban Venczel József kutatásait emeljük ki. Ezek közül is Mûvelõdéspolitikai vázlat[xi] címû tanulmánya az, amely már a szórványvidék mentésének néhány konkrét lehetõségére is módszert ajánl. A magyar szigetek és szórványok általa közölt térképe konkrét segítséget nyújt a mai összehasonlító elemzéshez is.

A második világháború idején, pontosabban 1943-ban jelent meg Kolozsvárt Schneller Károly elemzése Szórványok és szigetek sorsa Kolozs megyében címmel az EME Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi szakosztályának 3. füzeteként Martonyi János szakosztályi titkár szerkesztésében. Schneller fontos munkát írt, amirõl a fejezetcímek is tanúskodnak, s ma is érvényesíthetõ gondolatokat ébresztenek bennünk. Ezek: I. A szám – mint sors. Regeneráció és szenilizálódás. II. A magyarság sorsa a részletkutatás tükrében. A millenniumi ködvarázs és a reális nézés szüksége. A régmúlt és közelmúlt. Balog Pál gyökértelen pesszimizmusa. III. A feladat meghatározása. Forráskritika. IV. A Kolozs megyei magyarság számaránya 1880–1910 közt. Zavaró tényezõk és azok kiküszöbölése. Az elsõ világháború elõtti meglankadás magyarázata. 1930: csak félidõ, de nem végeredmény. A Kolozs megyei magyarság szórványosodási hajlama. A szórvány és a sziget fogalma. VI. A részletvizsgálatok. a) Községek magyar élet nélkül. b) Az 1–10 magyart számláló községek mint pszeudoszórványok. c) Községek 11–25 magyarral. d) Községek 26–50 magyarral. e) Községek 51–100 magyarral. f) Községek 101–200 magyarral. g) Községek 201–500 magyarral. h) Községek 501–1000 magyarral. i) Községek 1000 magyar lelken felül. VII. A magyarság ellenálló ereje tájak szerint. Tanulságok.

A szerzõ szórványnak tekintette azokat a községeket, amelyekben a magyarság aránya nem lépte túl a lakosság 25 százalékát. Viszont pszeudoszórványról beszél akkor, ha valamely településben 1880-ban a magyarság lélekszáma 10 százalék alatt volt.

Szólni kellene még Mikó Imre, Nagy Miklós és mások kutatásairól, de erre most nincs elég terünk. Szándékomban áll viszont a két világháború közti szórványkutatás eredményeinek részletesebb számbavétele és közreadása. Erre azért is sort szeretnék keríteni, mivel úgy vélem, hogy a két világháború közti tudományos irodalom tanulmányozása nemcsak a bibliográfiai tájékozódás miatt szükséges – bár ez alapvetõ feladat –, hanem azért is, mert hasznos következtetéseket vonhatunk le belõlük a mai kutatás számára. És sok esetben kiindulópontot is kínál a régebbi kutatás.