Király Emõke

Pártfogók és pártfogoltak az Aranka-levelezés
és a két Társaság dokumentumainak tükrében

A 18. század végén, amikor a tudományosság és az irodalmi élet intézményei még kialakulóban voltak, a szerzõk nagyobb mérvû munkák létrehozásához a tehetõsebb tudomány- és irodalompártolók segítségéhez folyamodtak. Az anyagi támogatásnak ez a módja azonban nagymértékben befolyásolta az alkotói tevékenységet, hiszen a mû megírásának és megjelentetésének aktusa teljes mértékben alárendelõdött a mecénás kényének-kedvének, elvárásainak. Ezért találkozhatunk néhol az alkotók kifakadásaival, akik önérzetükre és büszkeségükre hivatkozva tiltakoznak a pártfogókeresés bevett szokása ellen, miközben tudják, szegény sorsú értelmiségi szerzõ képtelen saját költségein bármiféle munkát is kiadni. Némi iróniával pedig úgy is mondhatnók: szerencsésnek érezhette magát az, aki mûvét el tudta adni.

Aztán történik valami, ami ezt a bevett szokást és ugyanakkor a nemzet felemelkedését szolgáló mûvek szerzõinek anyagi gondjait is megszüntethetné: a 18. század utolsó évtizedeiben több kezdeményezés születik olyan tudományos társaságok létrehozására, amelyek felvállalják a tudósok és írók intézményes keretek között mûködõ közösségének kialakítását, a különbözõ tudományos tevékenységek megszervezését és irányítását, valamint a megjelentetésre érdemesnek talált mûvek kiadását. Az irodalmat, a különbözõ társadalom- és természettudományokat mûvelõk most már joggal reménykedhettek a kutató- és alkotómunka terhének könnyebbítésében, a kiadással járó gondok enyhítésében.

Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ Társaság és az Erdélyi Magyar Kéziratkiadó Társaság felállításának tervezete többek között ezért is váltott ki a magyar tollforgatók körében olyan nagy lelkesedést, amit aztán a megalakulás híre rajongássá fokozott. Ez a fajta reakció határozza meg a Társaság Jelentõ leveleire érkezett válaszokat. Ezekben talán az öröm érzésének a feltartóztathatatlan áradása a legszembetûnõbb: „Repesnek minden igaz Haza-fiak sziveik azon való örömökben, hogy ismét egy nemes Társaság készûl, a ki Hazánk el vettetett állapotját szivére vévén, ezt a ditsõsségnek arra a póltzára törekedik emelni, mellyen amaz emberek Diszei a jó ízlésû Anglusok, az emberiséget esmérõ Frantziák, a természetbuvári németek egy idõtõl fogva a magok fényekben ragyognak. – Ez az igaz öröm birt engemet is arra [...], hogy azok közt a Nemzetünk fényei közt, a kik ezen Társaságnak ékességei lesznek, tsekélly tehetségemmel rebegjek...” – írja szerénykedve Angyán János a debreceni kollégiumból 1794. május 18-án Arankának.[1]

Pápai István szebeni református pap Aranka Györgyhöz intézett 1794. október 10-i levelében ad hangot azon örömének, hogy olyan társaságba kapott meghívást, „melybe igasság szerint tsak azok mehetnek, kiknek tudomány beli tehetségek tündöklik”, és hogy várakozása nem volt hiábavaló: „Rég ohajtottam én ezt az idõt, melybe a Hazai Nyelv s azon Tudományok virágozzanak: örvendek már most látván, hogy ezen oly Hazafiak munkálódnak, kiknek igyekezetektöl minden jót várhatunk.”[2]

A kezdeti lelkesedésnek a levelekben jelentkezõ intenzitása kérdések sorát indította el bennem, és kíváncsi lettem arra, hogy egyrészt mit is vártak el az írók, tudósok és a tudományok mûvelésével kacérkodó levelezõk a Társaságtól, milyen kérésekkel fordultak Aranka György titoknokhoz, személyes sorsukra nézve milyen változást reméltek a Társaság mûködésének eredményeként, munkájukért cserébe kértek-e anyagi támogatást, másrészt pedig miképpen kezelte Aranka György és a Társaság a hozzájuk intézett kéréseket, a rászorulókat részesítették-e valamiféle anyagi juttatásban, és egyáltalán a magát pártfogók adományaiból fenntartó Társaság kiket és miképpen pártfogolt. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a maga módján mecénások támogatását élvezõ társaság mecénása (testületi) volt-e a Társaság célkitûzéseit magáénak valló és e célok érdekében munkálkodó alkotóknak.

A két társaság támogatóiról több adat is áll a rendelkezésünkre. Aranka György röpirataiban világosan kifejti, hogy a költségeknek melyek a „kútfejei”: õ elsõsorban a jómódú arisztokrata családok pártfogására számított, akik nemcsak pénzzel, hanem a birtokukban lévõ régi kéziratokkal, nyomtatványokkal és könyvekkel segítenék a tudós társaságot. Követendõ példát is állít a jövendõbeli mecénások elé: „...kútfõ lehetne minden jó hazafiak személyes segítségek, rész szerént készpénzbe, rész szerént marhákba. Elébb készpénzbe, p.o. M[éltóságos] br. Nalátzi József úr szánt el és ád 1000 R[ajnai,] f[orin]tot. Ilyen példákhoz reménység lehet többekhez is, egy aláírás útján...”[3] Emellett a Társaság tagjainak tagdíját is anyagi forrásként jelöli meg: „aki ezen Társaságnak tagja kíván lenni, mindjárt elein a Társaságba leendõ béiktatása alkalmatosságával [...] a Társaság szükségeire öt német forintot béadni, és azt azután is minden esztendõben fizetni köteleztessék...”[4]

Ugyanakkor Aranka azt sem titkolja el, hogy állami segítségben is reménykedik,[5] de sajnos a Társaság még a mûködéshez szükséges engedélyt is csak próbaidõre kapja meg (és ennek megfelelõen próbatársaságként mûködik), az állami támogatásról pedig szó sem lehet. De ez nem akadályozza a Társaság megalakulását. Nemes adakozók jóvoltából összegyûl az elinduláshoz szükséges „fundus”, és 1793. december 3-án megtartják az elsõ ülést.

A Kéziratkiadó Társaság esetében ugyanezen anyagi forrásokra építve állítja össze Aranka a költségvetés tervezetét, annyi különbséggel, hogy a pártolókat 30 arany fizetésére kérik fel. Ezt az összeget három év alatt kell kifizetni 10–10 arany részletben. Ez az akció igen sikeresnek mutatkozott, mivel az 1794-es taglistán 78-an szerepelnek, s a mecénások számottevõ része erdélyi arisztokrata családok tagja. „Az erdélyi kézírásban lévõ történetírók kiadására felállítandó társaságnak” jóltévõi között a Bethlenek, a Telekiek járnak az élen, akiket a Cserei, a Bánffy, a Kemény és a Gyulai családok tagjai követnek.[6]

Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a kezdetben megígért összeg nem mindig folyik be a Társaság erszényébe, a pártfogókat gyakran kell emlékeztetni a mulasztásra. 1792 novemberében írja ezeket a sorokat Bánffy György gubernátor Teleki Mihály grófnak: „...atyafiságos Bizodalommal emlékeztettyük Neve alá irásával tett uri ajánlására, mely szerént nem kételkedünk, hogy a három szakaszokban igért 30. Aranyokbol az elsö szakasz beli tiz Aranyokat mennél hamarabb kezükhez szolgáltatni méltoztatik, mivel már a másod rendbe fizetendõ tiz aranyoknak is ideje elérkezvén, alkalmatlanabb lenne a' két Summának egyszeribe történhetõ le fizetése.”

Aranka 1798. április 5-i levéllajstromában, ahol számba veszi a jelentõ levelekre érkezett válaszokat, a pénzbeli segítségre tett ajánlatokat, gyakran találkozhatunk ilyenfajta megjegyzéssel: „igér 5 forintot. Nem adta meg soha.” Vagy „két aranyokat ajánl – nem jött meg.”

Többek között a be nem tartott ígéretek is hozzájárultak ahhoz, hogy a társasági nyomda csupán terv maradt, ez pedig a beérkezett kéziratok kiadásának problémáját igencsak súlyosbította.

Egy újabb lehetõség mutatkozik az erdélyi kéziratok kinyomtatására Péteri Takáts József kéziratkiadói vállalkozása révén, akit a keszthelyi Festetich család támogatott évi ezer forinttal. Maga a gróf jön az ajánlattal: „Ha ollyan munkát itél a Társaság méltónak a kinyomtatásra, melly a Társaság Sessiojában elöfordult, tehát, ha mi nálunk leszsz annyi költség, igen is ki fog nyomtattatni, ollyan megjegyzéssel: hogy, ha a munka eredeti, egy fele haszon rész, a költségnek leszámlálásával, ha pedig forditás, egy harmad rész adatik jutalmul, ugy hogy azon adománynak fele a Szerzõjé vagy Authoré, fele pedig az Erdélyi Nyelv Mivelõ Társaságé légyen.”[7] De sajnos ez a vállalkozás is kudarcba fullad. 1799. április 29-én Péteri Takáts József a támogatás megvonásáról számol be Arankának.[8]

Az adományok elmaradozása azonban nem gátolta meg a Társaság tevékenységének folytatását: továbbra is érkeznek a magyar nyelv ügyét felkaroló társasághoz kisebb-nagyobb pénzösszegek, fõleg az újonnan felvett tagok tagdíjait emelhetnõk ki. A kezdetben meghívott tagok barátaik, ismerõseik körébõl ajánlanak újabb „munkásokat”, de ez a fajta tagtoborzás sem járt mindig az anyagiak gazdagításával. Kis János 1797. október 24-i levelében errõl így nyilatkozik Arankának: „Kívánod, hogy a Társaságnak kivált jótevõ tagjait igyekezzem szaporítani, én is szivesen kivánnám, hogy lehetne ezt cselekednem. De a kikkel én esméretségbe vagyok, ha még oly buzgók s még oly jó igyekezetüek is, vagy pénzetlenek, vagy szüléiktõl függenek, akikkel ilyesmit megizleltetni nem lehet. [...] Részemrõl kötelességemnek fogom tartani ottan tsekély tehetségem szerént egy-egy kis munkácskát küldeni, ha kivált a forditásokat is jó néven veszi a Társaság.”[9]

Tsizi István fõstrázsamester is Kishez hasonlóan jelenti ki: „aranyom, ezüstöm énnékem nintsen, mellyel é kívánatos tárgyhoz érzésem szerint, kivált az é környéken igen sullyos drágasághoz képest segedelmül lehetnék...”[10], de „munkátskáival” szívesen szolgál.

Pápai István szebeni református pap is ezzel a szerénységgel teszi meg ajánlatát: „Egy kitsiny forditott Munkátskám vagyon most Sajto alatt ily tzim alatt: a Természetrõl valo beszélgetések a Gyermekek számára, ugy gondolom kevés idõ alatt el végzõdik: ezen nyomtatványok közzül vagy 80at szentelek a Társaság hasznára, akár ajándékba adja azokat a Társaság, akár pénzé tégye, hatalmába fog állani. Tsak tudosittassam hova küldjem a nyomtatványokat.''[11]

Mások családi levéltáraik értékes irataival kívánnak a Társaság segítségére lenni.[12] Ezen utóbbi és a hozzájuk hasonló ajánlatok tégláiból épült fel a két erdélyi Társaság építménye, ami a jelentõsebb pénzbeli adományok segítségével talán egész más formát nyerhetett volna.

Fölvázoltuk a két társaság támogatottságának problémáját, és néhány példa alapján megvizsgáltuk, hogy mibõl állt a gazdag pártfogók és a szegény értelmiségiek ajándéka. Nézzük meg most közelebbrõl, hogyan viszonyul a Társaság munkatársainak segélykéréséhez.

Az Arankának címzett leveleket olvasva lépten-nyomon szembesülünk a levelezõtársak anyagi gondjaival, a pénzhiány miatt az alkotás rovására menõ mindennapi munka kárhoztatásával és ugyanakkor a segítségért való folyamodás tényével. Titoknoksága alatt Aranka Györgynek számtalan levelet kellett átolvasnia, kijegyzetelnie, a fontosabb információkat a Társaság elé vinnie, és ezt mindig a felmerülõ problémák orvoslásának igényével. A levelek jó részében azonban a pénznélküliség miatt hátráltatott alkotómunka tényével kellett szembenéznie. A 18. század végének levelezésében a panasz és segélykérés mondhatni toposszá válik. Ahogyan Kis János írja: „annyi most a szükségrõl s pénztelenségrõl a panasz, hogy száját sem meri a szemérmes ember tátani kérés végett”.[13]

Érdekesnek találtam néhány segítségért esedezõ levél révén feltárni, milyen segítséget vártak a levelezõk Arankától és a Társaságtól, és mennyiben sikerült nekik ezeknek az elvárásoknak megfelelni.

Benkõ József középajtai lelkész és történész 1792. szeptember 14-i levelében a pénzbeli segítség reménye és a történeti kutatómunka feladása között vergõdve ezt írja: „Ha a' Kézírások Társasága pénzbéli Segedelmével hamarka éltetne, úgy hiszem, hogy nem tsak Bethlen János Historiájának, hanem sok egyéb Nevezeteseknek nyomtatás alá való készitésében (kivált hogy sokak már szépen le is vagynak írva) élhetne fáradságommal. Biztam is vala, 's ezért arra forditottam egyéb pénz keresõ részét idõmnek, de még nem látom, hogy segedelmem lenne. Honnan várjak hát, nem tudom...” Aranka pénzt szerez Benkõ számára. Errõl tanúskodik az 1792. november 26-án kelt hálálkodó levél: „magam fogom a Mlgs Úr kegyes kezeibõl azon 30. Arannyakot, melyeket az én igaz Arannyam, a' Mlgs Aranka Úr buzgósága szerzett minden bizonnyal számomra. Vajha fel érné elmém és nyelvem ennek meghálálását!”

Amikor 1794. február 18-án Teleki László gróf Kolozsváron összeállítja a Kéziratkiadó Társaság tagjainak névsorát, amely egyben a bevételek és a kiadások mérlege is, feltünteti, hogy a gubernátor utasítására Benkõ Józsefnek átadott 135 német forintot.[14] Joggal kérdezhetjük, hogy ez esetben pártfogónak tekinthetjük-e a Társaságot. A válasz mindenképpen igenlõ, hiszen a középajtai tiszteletes által kifejtett munka páratlannak mondható. A régi kéziratok gyûjtéséért, másolásáért, a kiadásra szánt mûvek nyomtatáshoz való elõkészítéséért jutalmazták ezzel az összeggel. Ilyenfajta jótéteménnyel azonban igen ritkán találkozunk a két Társaság mûködése idején.

A Nyelvmívelõ Társaság jelentõ levelére adott válaszában Elek Márton földvári lelkész egy megkeseredett ember panaszözönét zúdítja Arankára. A közjó szolgálatának elkötelezett prédikátor levele kifakadás a szegénység béklyói ellen. Különös óhajjal fordul a Társasághoz: „Hogyha annakokáért Nemes és Méltoságos Haza-Fiakbol álló Bölts és Tudos Társaság engemet avagy tsak leggalább valo Szolgájának is akar fogadni, vegye Munkába, alázatosan esedezem, hogy én ollyan Ekklésiába lakhassam a mellyben a Tudományokban valo különös Házam és ahoz valo Jövedelmem is lehessen.”[15]

Heydendorff Mihály, Medgyes városának elöljárója egyik levelében Aranka figyelmébe ajánlja Ballmann Mihály szász történetírót, s a titoknok segítségét kéri a tudós munkájának pénzbeli támogatására: „Szegény Ballmann, a ki mind a két fülivel ollyan süköd, hogy tellyességgel semmittsem hal, 's mind tudós jó Szivû ember szánakozást érdemel, kivált képpen majd tsak nem koldus szegénységiben, egj igen szép Patrios Historiat irt, Censurára akarja adni, hogj kinyomtassék, ha Fundust találtattnék réá. Én ezt az Szegény de jo embert ajjálom a Méltoságos Urnak, embert szeretõ indulatomból, ha valahonnét valamelly közönséges kintsetskébõl rajta lehetne segitteni. Mert majd tsak meg nem éhezik 's koplal [...] Lehettne sokat, a haza szolgálatára 's a Tudományoknak szaporitására belõle tsinálni. Õ eleget dolgozhatik: mert nints semmi, a mi a munkáktol elvonya.”[16]

Aranka – szokásához híven – e levél hátán is kulcsszavakban feltünteti a levél tartalmának kivonatát. Meglepõ módon meg sem említi a segélykérést.[17] A Társaság ülésén sem kerül szóba a szász tudós támogatásának ügye. Ennek oka abban is kereshetõ, hogy 1798 májusától Aranka már nem tölti be a titoknoki funkciót.

Sok esetben a segítségnyújtás nem a titoknok hibájából hiúsul meg, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor õ maga is tehetetlen. Ennek illusztrálására Édes Gergely Arankához írt elsõ – eddig még kiadatlan levelét idézném.[18]

Édes Gergely 1797. október 20-án kelt levelét 29 darab költemény kíséretében küldi el Aranka Györgynek elbírálás végett. A nyolc oldalnyi küldeménynek csupán egynyolcadát teszi ki a levél, amelyben viszont az áll, hogy a versek csak töltelékként kerültek oda. A levél lényege: Édes Gergely felajánlja a Társaságnak egy korábban megírt nyelvtanát, ugyanakkor tudatja Arankával, hogy munkálódásainak célja „a' tökélletes Grammatika” vagy legalábbis egy ahhoz közelítõ nyelvtan publikálása, azaz a „közönségnekis” szolgálása. A levélírói ideálok mellett azonban megjelennek azok a tényezõk, amelyek hátráltatják õt terveinek megvalósításában: anyagi okok („szegénység”), a kiadatáshoz szükséges bátorság hiánya és nem utolsósorban az idõhiány („Idõm ugyan keves jut az írásra hivatalom miatt”). Ismerjük Aranka válaszát e levélre, amelyben kijelenti: „A' Társaság igen örömmel veszi ha láthattya az Ur Munkáját: de még maga sintsen abban az erõbenn, hogy akármi más könyvetis ki adhasson, a' maga folyó Munkáin kívûl.” Édes Gergely nyelvtanának kinyomtatását nem szívesen utasítják vissza, de egy ilyen mû kiadása nemcsak hogy nagy munkát, de nyomdát és pénzt is igényelne.

Szrógh Sámuel miskolci ügyvéd a könyvkiadás minden csínját-bínját ismerve – fõleg egy tekintélyes mecénás jelenlétének szükségességét a háttérben – Aranka segítségét nem mûve kinyomtatásához kéri, hanem tekintélye és gazdag ismeretsége latba vetésével pártfogót szerezni a mûnek: „Nem ok nélkül írta, Meltóságos Uram, egy valaki: hogy már ma a' pénzt-is érdem gyanánt kell, lehet tartani: mert igaz ez leg alább azokra nézve, akik Könyvetskéket botsátanának-ki, 's azonban – a' pénznek nem léte miatt lehetõ érdemjeknek el rejtve kelletik maradni. Éppen ez, ez a' nékem-is sorsúl jutott akadály heverteti még ma-is ládám fenekén ez elött néhány esztendõkkel egy magányos helyen készitett Munkátskáimat. A' mellyek közzül az egyiket A' Palesztinának Maundrell szerint való Le-irását, Berlini Gyûjteménybõl (Sammlung:) forditva 's Utazókbul-is pótolva, körûl belõl 50 forintokon ki-lehetne nyomtattatni. Szeretném is, ha adódna benne módom: mert mulatságos-is, hasznos-is lenne kivált a' Szent Irásra 's a' Keresztyén vallásra nézve. – Talán M. Grof Teleky Jósef Úr Elõmozdítom, ha jelen vólna, 's Gratziám Eõ Kegyelmességének ajánlani?”[19]

Szrógh Sámuel szóban forgó mûve csupán 1817-ben jelenik meg nyomtatásban, s ez annak köszönhetõen, hogy sikerült mecénást találnia, mégpedig báró Korda Zsigmondné Bánffy Zsuzsa személyében, tehát Aranka közbenjárása nélkül.

Aranka György nagyobb sikerrel tehetett eleget levelezõtársai kéréseinek, amikor könyvek és folyóiratok eladásáról, terjesztésérõl, elõfizetõk toborzásáról volt szó. Ebben pedig nagy szerepe volt annak a hálózatnak, amelyet az évek során kiterjedt levelezése révén kialakított.[20]

Sok esetben a fiatal vagy a pálya kezdetén álló levelezõtársak Arankához mint a könyvterjesztés, a könyvnyomtatás, a tudományszervezés területén többéves tapasztalattal rendelkezõ titoknokhoz fordulnak tanácsért. Ezt teszi például Kis János is, amikor felismeri a kézirat könyvvé válása folyamatának buktatóit. Kár lenne nem idézni a korabeli könyvnyomtatás problémáit világosan és tömören leíró levélrészletet, amelyben Kis János a nála több mint harminc évvel idõsebb Aranka véleményét kéri ki: „Munkáim kiadásában a legnagyobb akadály az, hogy illendõ feltételek alatt nyomtattatót nem találok. Ingyen, vagy 10–15 exemplarért kézirásomat, megvallom, általadni nem akarom. Jövedelmemet, mely egyéberánt is igen kevés, a nyomtattatásra kockáznom nem lehet, nem is szabad. Segedelmet a nagy uraktól koldulni szégyenlek. Arra határoztam végre magamat, hogy ha mágnásaink vagy más gazdag hazánk fiai közöl valakit tudnék nemzeti literaturánknak buzgó szeretõjét, ahoz folyamodnám oly kéréssel, hogy bõségébõl jó szándékomat nemes szívvel mozdítaná elõ, adna a nyomtatásra pénzt, osztaná meg velem a nyereséget, ha pedig a nyomtatványok nem kelnének, áldozná fel egynéhány forintját, s viselné maga a veszteséget. De minthogy kihez folyamodjam ily kéréssel, nem tudom, s kérésemnek kinevettetésétõl is, legalább megtagadtatásától félek, még talán elõször Knigemmel a praenumeratio útját fogom megpróbálni. Te, a ki Ewaldot oly szép magyar ruhába öltöztetted, s tudományokhoz való szeretetednek oly sok szép más jeleit adtad, nem fogod magad megalacsonyításának tartani, ha tapasztalásidbol egy olyan ifjabb barátodnak tanácsot adsz, a ki ugyan a tudományokat egész szivébõl s szintén oly tisztán s interessentia nélkül szereti, mint akárki, s a józan megvilágosodást is szintén oly buzgón kívánja terjeszteni, de mindazonáltal munkájából tisztességes jutalmat kivánni nem csak illendõnek, hanem környülállásira nézve szükségesnek, sõt ugyan kötelességében álló dolognak is tartja.''[21]

Nem véletlenül illesztettem be ide ezt a hosszú levélrészletet, ugyanis pontosan ez a szövegrész indítja el az Aranka György–Kis János-levelezésben az alkotómunka támogatásáról szóló vitát. Kis János elõbb idézett levelére válaszolva Aranka kifejti a könyvnyomtatásról alkotott véleményét. Ebben a kontextusban fogalmazza meg annak követelményét, hogy ha „az ember magát feláldozza a hazáért, nemcsak a nyereség reményét vesse el, és költségét, s fáradságát feláldozni tudja, hanem arra is reá szánja magát hérosi nagy lélekkel, hogy minden gyötrelmet, bosszuságot meggyõz, és dícsõségének tart. Nemcsak a Mars mezején, hanem a tudományok rendiben is nagy ember senki sem lehet, hanem a ki erõs szivü, állhatatos, és maga neme szerént a hydrákat, sárkányokat és órjásokat meggyõzi, legelsõbben pedig önnönmagát megtagadja, és a becsület, hír, név, pénz, jutalom kívánásáról teljességgel lemond.”[22]

Míg Kis János az alkotómunka jutalmazásának jogossága mellett kardoskodik, addig Aranka az önfeláldozás követelményével kapcsolja egybe az alkotói folyamatot, elutasítva a pénzkeresés céljából létrehozott alkotást. Kis továbbra is kitart véleménye mellett, arra hivatkozva, hogy „summás költséget feláldozni ott, a hol a mindennapira való van csak, az nem nehéz, az lehetetlen.”[23]

Ha közelebbrõl is megvizsgáljuk Arankának az alkotók jutalmazására vonatkozó kijelentését, rá kell döbbennünk, hogy lényegében ez a felfogás alkotta a két Társaságnak a munka jutalmazásával kapcsolatos stratégiájának magvát. Ezen azt értem, hogy a munkatársaktól a teljes odaadást, az önfeláldozó alkotást várták el, s ennek az eszménynek rendelõdött alá a Társaságok tevékenységének megszervezése és kivitelezése is. De hasonlítsuk csak össze ezt a munkaeszményt a Társaság röpirataiban található tervezetekkel, programokkal.

Mit tartalmaznak ezek a röpiratok a munkás tagoknak járó juttatásról? A Társaság célkitûzéseiben, a titoknok rajzolataiban szerepel-e a pénzbeli jutalmazás a kifejtett tudományos munkáért? Kik kaphattak a Társaság keretein belül végzett munkájukért fizetséget? E kérdésekre csupán közvetett módon kaphattam választ, hiszen erre nézve nem létezik semmiféle nyilvántartás. A Társaság iratai azonban tartalmaznak a költségekre és a kiadásokra vonatkozó adatokat.

Kezdjük mindjárt az elsõ röpirattal:

Az „Egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ Társaság felállításáról való rajzolat a haza felséges rendeihez” (1791)[24] címûben Aranka megteszi javaslatait „a fizetett és fizetetlen személyek” megválasztására, felvételére és jutalmazására, és már itt behatárolja e funkciók hatáskörét is. A Társaság ügyeit intézõk, vagyis a perpetuus secretarius, a titoknok és a mellé rendelt íródeákok szolgálatát „ahhoz illõ jó fizetéssel” kell jutalmazni. A Társaság munkatársainak fizetése azonban mindig az általuk végzett munka függvényében történik: azok, „akik az olyan nehezebb munkákban forgolódván, melyeken, magok nyomtatván ki, semmit nem nyernének, minémû munkák a szók, szótárak, és könyvek elõadása s rostálása körül valók, jutalom gyanánt a társaságtól illendõképpen fizettetnének. Mert csekély vélekedésem az, hogy akik különben könyveket írnak, azokat csak azért a közönségesbõl jutalom nem illeti. Igyekezzék ki-ki szép jó könyvet írni, és megnyeri a jutalmot.”

Az „Ujabb elmélkedés” (l791)[25] már tartalmazza a fizetések pontos összegét is: a secretarius fizetését évi 500, az íródeákét évi 200 forintban állapítja meg Aranka. Másfajta kiadásokról s így a munkatársak jutalmazásáról nem esik itt szó.

A már korábban idézett példák is bizonyították, hogy a két Társaság támogatáspolitikája a rendkívüli teljesítményt felmutató tagok (mint például Benkõ József) jutalmazását fontosnak tartotta, a munkatársak kéréseinek nagy részét azonban nem teljesíthette. Ennek oka elsõsorban az anyagi források hiánya volt, de sokkal nagyobb szerepe volt ebben annak az elvárásnak, hogy aki ír, az írjon hazája iránti szeretetbõl, és mint ilyen az alkotás kedvéért mondjon le mindenrõl, s áldozzon is fel mindent. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem tartották volna fontosnak a különbözõ tudományokat és nem utolsósorban az irodalmat mûvelõ levelezõtársak munkáját. Hiszen Aranka mindvégig tisztában volt azzal, hogy „a levelezõ társoknak a Társaság igen sok hasznát veheti, ha élni tud vélek. Ezek mintegy szeme, füle, keze, lába a Társaságnak, azért ezekkel igen szép módon kell bánni, hogy önként és szeretetbõl csináljanak mindent, sõt a szegényeket, hogy a postaköltség terhekre ne legyen, segilleni, hogy mint némelyikkel eddig is cselekedtünk.” Ez az Aranka Testamentomából[26] vett részlet is bizonyítja, hogy a Társaság csak kivételes esetben részesítette tagjait anyagi támogatásban. De joggal állíthatjuk, hogy a két Társaság mûködésében sokkal nagyobb szerepe volt az erkölcsi támogatásnak, az alkotásra való ösztönzésnek. S Aranka, amint ez a gazdag levelezésanyagból is kitûnik, tudott bánni a szavakkal, s az érzelmi ráhatás eszközével próbálta a közös cél érdekében munkálkodó emberekben az „alkotni érdemes” reményét éltetni. És a levelezõtársak igényelték is Arankától ezt a fajta ösztönzést, a jóváhagyást és a visszajelzést munkájukat illetõen, s ha Aranka pártfogását élvezhették, s baráti tanácsait megkaphatták, szerencsésnek érezhették magukat.[27] S a titoknokot megelégedéssel töltötte el, hogy levelei által ezen elvárásoknak meg tudott felelni.

Döbrentei Gábor 1807. december 12-i levelében arra kéri Arankát, hogy „teremtsen néha levelei által egy egy édes meglepetést, én nekem”. A december 15-i válaszban ez áll: „Hogy egy édes meglepetést TEREMTSEK az Urnak! Ah kedves Uram Barátom én teremteni nem tudok mint más hozzám hasonlo emberi teremtésis: ez a Mindenhato Felség dolga, csak õ teremthet. Én elégnek fogom tartani, ha az Urba elrejtet szép ajándékokk szikráját gerjesztem, s annak gerjesztésére illõ matériát tudnék szolgáltatni.”[28]

Melléklet

Édes Gergely elsõ levele Aranka Györgyhöz[29]

N[agysá]gos és Tekintetes Ur!

Imé ezek azok a' Versek,[30] a' mellyeket mutatóul küldök, nem mintha ezeknél még szebbek 's jobbakis nem találtatnának; mert vagynak nekem minden nemû Verseim. Ezeketis csak azért küldöm, hogy üresenn ne menjen ez a' Tudósításom, mellyben bátorkodok jelenteni; hogy sem a' Debreczeni Grammatika sem a' mellynek része a' Nyelvmivelõ Tarsaság' Munkainak elsõ Darabjábann kijött, nem közelítenek a' tökélletes Grammatikához. Nekem van eggy, csak purizálni v. letisztálni kellene és a' Technicus Terminusokat v. Mesterszókat javítni és néhol változtatni. En azt még a' Debreczeni Grammatika munkába se volt mikor már úgy ahogy most van, elvégeztem, de arra a' Szegénység miatt alkalmatlan voltam hogy valahova küldhettem v. küldeni merészeltem volna. Azértis már most mind azokat valamellyek eddig kijöttek, látvánn és boszszonkodván, kívánnám az Erdélyi M[é]1[tósá]gos Tudós nyelvmivelõ Tarsaságnak bemutatni, csak útját és kivált módját tudhatnám találni. Ha megtalálna tetszeni, a' melly felöl jó bizodalomba is kezdekvala lenni, úgy osztánn nem sajnállanám egybenis [?] kidolgozni és a' melly jegyzéseket vagy magam találtam vagy más eddig kijött Grammatikákbol vettem az óltais, a' miolta már megvan úgy ahogy eddigis megvolt; azokatis belemunkálván kívánnék osztánn a' közönségnekis eggy illy ítéletem szerént a tökélletességhez leginkább közelítõ egész Grammatikával az ahoz ragasztott Magyar valódi Poézis' mesterségével együtt szolgálni. Mit méltóztatik válaszolni N[agysá]god azt elvárván mélységes tisztelettel Maradok Veszprémbenn 20-a 8-bris 1797.

N[agysá]godnak alazatos szegény szolgája

Édes Gergely Veszprémi Káplán mk

Idõm ugyan keves jut az írásra hivatalom miatt, de mégis mindenre kesz leszek ha tetszõnek lenni eszre veszem igyekezeseimet.