A Siculicidium jegyzõkönyve
Látom az életem nem igen
gyönyörû. A madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzõkönyve 1764.
Bevezetõ tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Imreh István.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1994. 288 lap.
A székelység egyik, a köztudatba
is mélyen bevésõdött tragédiájának dokumentumait tette hozzáférhetõvé Imreh
István.
A kötet elsõ részét,
mintegy 60 lapot tesz ki a bevezetõ tanulmány, melyet a majdnem 200 lapnyi
kihallgatási jegyzõkönyv, majd a könnyebb megértést és tájékoztatást szolgáló
részek követnek: Jegyzetek, Latin
szövegrészek fordítása, Szójegyzék.
A Jegyzetek az egyes kisfejezetek anyagához felhasznált történelmi
munkák számozás nélküli, egymás utáni felsorolása. A könyvészeti anyagot
kiegészíti — csak egy csillaggal elválasztva — (jó lett volna talán egy külön
címet adni neki) a taplocai jegyzõkönyv sorsának rövid története. Ebbõl
megtudhatjuk, hogyan került a negyedrét alakú, 637 lapot számláló kéziratos
kötet Heidendorf hagyatékából a Nagyajtai Kovács Istvánéba, onnan pedig a
Kolozsvári Unitárius Kollégium Könyvtárába. Múlt századi kutatók (Szádeczky
Lajos, Jakab Elek) nem vagy talán csak kis részben hasznosították ezt a
forrást. Imreh István felhívja a figyelmet arra is, hogy Erdély e korszakának
történetére még sok felhasználatlan forrásanyag van Bécs és Budapest
levéltáraiban.
A protokollum szövegében
elõforduló latin szövegrészek fordítása már számozással van ellátva. A kötet
egy betûrendes latin–magyar szójegyzékkel zárul, hiszen a jegyzõkönyv sok, a
korabeli magyar nyelvben használatos latin kifejezést tartalmaz.
Csak azt hiányolhatjuk,
hogy nem készült a könyvhöz egy román és egy (két) idegen nyelvû összefoglaló.
Milyen témakörökkel
foglalkozik a bevezetõ tanulmány? Leegyszerûsítve az egésznek a problémája a
következõ: a központosító (Habsburg) hatalom összeütközése a XVIII. század
közepén a korábbi közösségi jogokkal, a hagyományokon alapuló önkormányzati
formákkal. A központosítás különösen a székelységet érintette érzékenyen, és
végsõ soron itt van a gyökere a madéfalvi veszedelemnek.
A szerzõ felvázolja Mária
Terézia birodalmának helyzetét. A birodalomnak szüksége volt a nagy hadseregre,
ám annak fenntartása ebben a korban már egyre költségesebbé válik. Ezért volt
fontos Bécsnek egy ingyen szolgáló
parasztkatonaság felállítása Erdélyben, az Adria partjaitól a Maros partjáig
húzódó határõrezredek mintájára. Bécs a braunschweigi Buccow bárót, Erdély
katonai parancsnokát bízta meg ezzel a feladattal.
Az erdélyi határõrezredek
felállításával Bécsnek más, titkos szándékai is lehettek; e kérdésnek külön
fejezetet szentelt a szerzõ.
1762 februárjában kezdõdött
meg a román határõrezredek megszervezése (külön fejezet foglalkozik ezzel és
következményeivel is), 1762 júliusában pedig a székelyek zászló alá állítása.
Míg a román ezredeket sikerült hamar létrehozni, a Székelyföldön elmaradt a
remélt gyors siker, fõleg az Udvarhelyszékhez tartozó Bardóc fiúszék
tiltakozása és ellenállása miatt. Valamennyi embert mégis sikerült zászló alá
állítani, ezeket aztán a hatalom „faltörõ kosként” használta szabad társaik
ellen. Ugyanakkor egy népi ellenállás is kezdett kibontakozni az erõszakos
szervezések ellen: 270 csíki család már ekkor elmenekült Moldvába, a fegyvert
fel nem vevõk, vagy letevõk, vagy esküre nem foghatók egy része viszont az
erdõkben keresett menedéket.
Ám Bécs nem hátrált meg, hanem a Siskovich József altábornagy
vezette új bizottsággal újrakezdte a szervezést, ezúttal már erõszakkal. Mária
Terézia 1763. október 8-i rendeletei is a kötelezõ katonáskodást írták elõ. A
székelység így is vonakodott, sõt ellenkezett határõrnek állni. A bizottság csak
Gyergyóban ért el némi sikert, Felcsíkban nem. A madéfalviak az összeírás elõl
az erdõbe menekültek, és más faluk is csatlakoztak hozzájuk. Nem voltak
ellenséges szándékaik: többször kérték a sorozó bizottságot, hogy hallgassa meg
sérelmeiket, panaszaikat, és méltányosan bírálja el feltételeiket. Ez a mintegy
2000 fõnyi tömeg a hideg, az éhezés és lovaik takarmányhiánya miatt végül
kénytelen volt behúzódni Madéfalvára. Itt érte õket a teljesen értelmetlen
mészárlás, melynek körülményeivel, lefolyásával külön fejezet foglalkozik.
A madéfalvi veszedelem
kétségkívül a székelység nagy tragédiái közé tartozik, ez viszont talán az
elõzõket is felülmúlja a mészárlás után következett megalázásban. Az
áldozatokat ugyanis ördögi cinizmussal még bûnösöknek is nyilvánították és
aszerint is bántak velük.
Mária Terézia már 1764.
január 25-én kiadta a parancsot a „bûnfenyítõ bizottság” megalakítására. A
Siskovich-féle Fõbizottság még a vérengzés bódulatában összefogott mintegy 400
embert, akiket a csíkszeredai várba zártak, és meg is kezdték a vallatásukat,
hogy ezekbõl a kínzással kicsikart tanúskodásokból „önfelmentõ vádiratot”
szerkesszenek. Március végén át kellett adniuk az egész ügyet és az iratokat a
Bûnfenyítõ Bizottságnak, mely Taplocán mûködött Joseph Roth vezérõrnagy
irányításával. Imreh István egy-egy rövid jellemzéssel megismertet a bizottság
tagjaival, különösen a jegyzõkönyv írójával, a magyarul is tudó medgyesi
Michael Conrad von Heidendorffal. Neki köszönhetõ a madéfalvi veszedelem
jegyzõkönyvének megszerkesztése.
A Vallatásról és vallatókról c. fejezet elénk tárja a vallatások
légkörét, a megfélemlített, a nagy lelki nyomásnak kitett közel 100
fogvatartott vergõdését. De a bizottság tagjai is féltek, egyesek lelki betegek
lettek, köztük Heidendorf is. Most, utólag úgy tûnik, mintha ennek a Bûnfenyítõ
Bizottságnak és a jegyzõkönyvezett szigorú, embertelen tanúvallatásoknak a fõ
célja a megfélemlítés, ráijesztés, elriasztás lett volna egy olyan ki nem
mondott fenyegetéssel társítva, hogy ilyet tenni halálos vétek. És a halál nem látszott távolinak akkor.
A bevezetõ tanulmány írója
mesterien elemzi a vallatók módszereit és a vallók nehéz helyzetét. Bemutatja a
vádlottak lehetséges magukmentõ magatartásformáit (szerepjátszás, tettetés,
ravaszkodás, a halottak hibáztatása stb.). „A szolgalelkûségre, a
hatalomkiszolgáló alázatosságra mindenesetre elég sok a példa” — állapítja meg
a szerzõ.
A kihallgatások által a
bécsi körök azt akarták megtudni, hogy miért nem vették fel, illetve miért
tették le a fegyvert a székelyek, és miért lázongtak. A tanúk válaszai
rávilágítanak a határõrség-szervezõk kétszínûségére, mert szavaikban szabad
választást sugalltak, de tetteikben durván kényszerítették a kiszemelteket. Az
is kiderült, hogy a székely szabadok általában hajlandók lettek volna a
határõrszolgálatra, csak régi jogaik tiszteletben tartását kérték (felveszik a
fegyvert, de akkor ne adózzanak). Elriasztotta õket az is, hogy esetleg távoli
harcterekre kell menniük, az idegen (német) tisztek, az idegen egyenruha (a
„mundur”) és még sorolhatnánk.
A bevezetõ tanulmány külön
fejezetben foglalkozik az egyház, a papság szerepével, amely — röviden szólva —
nem volt egységes. Egyik része a hatalom kiszolgálójaként a fegyverek
felvételére buzdított, mások (pl. Zöld Péter vagy a delnei Beke István) épp
ellenkezõleg: erõsítették az emberekben az õsi szabadság megtartásának
szükségességét.
Külön fejezet foglalkozik a
papság szerepe mellett a „nép nagyjaival”. Az ellenállásnak nem volt egy
kiemelkedõ vezéralakja, de volt nagyon sok, egymással egyenlõ vezéregyénisége.
Imreh István közel 50 ilyen ember nevét jegyezte ki a taplocai jegyzõkönyvbõl. Õk nem saját dicsõségüket keresték; vezéri
szerepük a paraszti közösség tényébõl természetszerûen fakadt. A szerzõ kitér
iskolázottságukra is, és részletesen elemzi tevékenységüket. Napjainkban,
amikor annyi szó esik az önkormányzatról, nagyon tanulságos és elgondolkoztató
olvasmány ez a fejezet, akárcsak a következõ.
Ebben Imreh István hosszan
foglalkozik az „erdei communitás”-sal, vagyis a hatalom és a katonaság
zaklatásai elõl az erdõbe menekülõ falusiakkal, akik ott igazukért békésen
küzdve sajátos közösséget, communitást alkottak. A szerzõ jellemzése szerint „a
cselekvõ reménység kis köztársasága” épült az erdõkön.
A határõrség szervezésével
járó hercehurcák nagyon megosztották a székely társadalmat. A Katonák világa c. fejezet példákat is
említ arra vonatkozóan, hogy a határõrök bosszúból megtámadták a székgyûlést,
de saját, katonának be nem állt falusfeleik gazdaságát is. A katonák és a
nem-katonák mellett ott volt még a nemesség a maga tagozódásával, valamint a
képet tovább árnyaló jobbágyság. Helyenként az osztrák tisztek az utóbbiakat is
(a rendeletek ellenére!) a határõrség szervezetébe kényszerítették. A Moldvába
kivándoroltak között sok jobbágy is volt, akik éppen attól féltek, hogy velük
is fölvétetik a fegyvert.
Külön fejezetet szentelt a
szerzõ a nemesség magatartásának. A fõrangúak, a jobbágytartó földesurak Bécs
és Buccow kiszolgálói voltak. Tipikus képviselõjük a csíki fõkirálybíró, báró
Bornemisza Pál, akit a nép leginkább felelõsnek tartott a határõrség
felállításáért. A közép- és kisnemesség magatartása nem volt egységes.
Egyeseket perbe fogtak ellenállásuk miatt, másokra egyenesen börtön, sõt halál
várt. A nemesség egy jelentõs csoportja ellenezte ugyan a határõrség
törvénytelen felállítását, de visszahúzódott, nem tett semmit.
A bajba jutott csíki és
háromszéki székelység még a középkori natio-fogalomba is belekapaszkodott, ám a
magyar és a szász natio tudomást sem vett róluk, sõt Maros- és Udvarhelyszék
sem támogatta a gyakorlatban saját véreit. Bebizonyosodott, hogy ebben a
korszakban a natio már nem jelentett fogódzót és szövetkezési keretet a
jogfosztás, az elnyomatás ellen küzdõknek.
Végül is a Bûnfenyítõ
Bizottság a gubernátor gróf Hadik András tábornagy sürgetésére 1765
májusában–júniusában befejezte dicstelen tevékenységét. A Roth-bizottság az
ellenálló szabad székelyek képviselõit, a „nép nagyjait” és a papokat találta
fõbûnösnek. A csíkszeredai várban raboskodó, két évre elítélt négy „legfõbb
bûnös” (Ferentz Antal, Mihály Jakab, Bíró István, Lestyán Miklós) 1765 nyarán
szabadon bocsátását kérte; 1765. december 14-én Mária Terézia általános
kegyelemben részesítette õket. Ezzel hivatalosan lezárult a madéfalvi
veszedelemmel kapcsolatos tortúrák sorozata. A megaláztatás és
kiszolgáltatottság érzése ezután már „csak” a lelkekben parázslott tovább.
„Látom az életem / Nem igen
gyönyörû” — így kezdõdik az a bukovinai istensegítsi népdal, amely mintegy a
könyv mottójául szolgál. Nagyon sok, akarata ellenére határõrnek besorozott
székely elmondhatta volna ezt az 1760-as években. A szerzõ nem is választhatott
volna könyvének találóbb címet.
Varga Árpád