Magyar nyelvtörténeti szintézis

A magyar nyelv történeti nyelvtana. Fõszerkesztõ Benkõ Loránd.
I. kötet: A korai ómagyar kor és elõzményei. Akadémiai Kiadó, Bp. 1991. 782 lap.
II/1. kötet: A kései ómagyar kor. Morfematika. Akadémiai Kiadó. Bp. 1992. 928 lap.

A magyar nyelvtudomány történetében a nyelvtörténeti kutatások igen gazdag elõzményre tekintenek vissza. Elég, ha csak a legnagyobbak: Révai Miklós, Budenz József, Simonyi Zsigmond, Melich János, Mészöly Gedeon, Pais Dezsõ, Klemm Antal, Horger Antal, Gombocz Zoltán és Bárczi Géza ama mûveit említem, amelyekben hatalmas magyar történeti nyelvtani ismeretanyag található. Mindez természetesen nem a véletlen mûve, és nem is valamilyen tudományos divatnak vagy személyes kedvtelésnek tulajdonítható, hanem „igen erõsen közrejátszottak benne a magyar nyelvben rejlõ objektív sajátosságok, Európának nagyrészt indoeurópai eredetû nyelveihez képest a mi nyelvünknek másféle gyökerei, valamint különösképpen az uráli–finnugor nyelvcsaládon belül is többszörösen különleges helyzete” — írja a bevezetõben Benkõ Loránd is (17).

Természetesen a korábbi magyar történeti nyelvtani kutatások a mai tudományos igényeknek nem mindenben feleltek és felelnek meg. Új forrásanyagok felbukkanása számos nyelvi jelenség kialakulásának a korát elõbbre tolta. Minél régebbi az új adat nyelvtörténeti szempontból, annál értékesebb. A TESZ (1963) munkálatai révén új történeti szóanyagot sikerült bevonni a kutatásba, de igen fontos volt a nyelvi elõzményeknek, tehát az alapnyelvi örökségnek a számbavétele is, fõleg ha az õs- és korai ómagyar korra gondolunk. Ilyen szempontból tehát az uráli összehasonlító nyelvtudomány szolgáltatott igen értékes adatokat a mai nyelvtörténészek számára. A történeti nyelvtanok megírásának elõfeltétele tehát a jó finnugrisztikai, uralisztikai szintéziseknek a megszületése. Ezek a munkák a hatvanas évek közepén napvilágot is láttak; itt elsõsorban Lakó György és Hajdú Péter munkáira gondolok.

Változott az idõk folyamán a nyelvtörténeti kutatások módszere is. Elsõsorban a diakrónia és szinkrónia egységére gondolok. Saussure tanításai nyomán vált általánossá, hogy a diakrónia tulajdonképpen szinkrón metszetek sorozata. Sok újat hozott a funkcionális nyelvészet, valamint a szövegnyelvészet kibontakozása is.

Legfõbb, legáltalánosabb hiányosságként jelentkezett azonban, hogy „mindmáig nem született meg egy az egész magyar nyelv rendszerének történetét felölelõ, tüzetesebben is elemzõ szintézis, s így e téren lemaradtunk a legtöbb európai nyelv történeti grammatikai összefoglalásaihoz képest” (18) — írja Benkõ Loránd.

A történeti nyelvtan megírásának gondolata tehát mindenképpen tudománytörténeti szükségszerûség. A gondolat elsõ felbukkanása 1970-re tehetõ, amikor Deme László a MNyTK. 137. számában arról tájékoztat, hogy megindult „A régi magyar nyelv rendszeré”-nek az összefoglalása és megírása. E célból kutatócsoport szervezõdött. Tagjai az Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelvtörténeti és Dialektológiai Osztályának kutatói.

A munkálatok a hetvenes évek második felében kezdõdtek el, de a kutatócsoport csak 1984-ben lépett a szakmai nyilvánosság elé a terv részletes bemutatásával (MNy. LXXX. 129–144). Az általános irányító és szervezõ feladatok a mû fõszerkesztõjeként Benkõ Lorándra hárultak. Az egyetemi részleg munkálatainak irányítója, illetõleg a morfematikai rész szerkesztõje E. Abaffy Erzsébet. Az intézeti munkacsoport irányítója, illetõleg a mondattani és a szöveggrammatikai fejezetek szerkesztõje Rácz Endre.

A történeti nyelvtan elsõ kötete 1991-ben, a második kötete pedig 1992-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál. Az elsõ kötet alcíme: A korai ómagyar kor és elõzményei, a másodiké, amely tulajdonképpen a második kötet elsõ része, A kései ómagyar kor. Morfematika. Mindkét kötet társszerzõje E. Abaffy Erzsébet, D. Bartha Katalin, I. Gallasy Magdolna, A. Jászó Anna, Juhász Dezsõ, Korompay Klára, D. Mátai Mária, A. Molnár Ferenc, Sárosi Zsófia, Szegfû Mária, Zelliger Erzsébet és Zsillinszky Éva. Csak az elsõ kötet társszerzõje Balázs Judit, Dömötör Adrienne, Farkas Vilmos, Haader Lea, S. Hámori Antónia, R. Hutás Magdolna, Papp Zsuzsanna, Pólya Katalin, Sipos Pál és Wacha Balázs, és csak a másodiké Lõrinczi Réka és G. Varga Györgyi.

Az egyes szerzõk által készített fejezetek többszörös munkafázis után kapták meg végsõ formájukat. „E munka a szerzõk egyéni felelõssége mellett is mindvégig közösségi jelleggel folyt” (21) — tudjuk meg a bevezetõbõl. Amikor egy-egy fejezet kézirata elkészült, elõbb az ún. „négyes” elé került, majd pedig a lektorok véleményezték.

A mû célja a magyar nyelvtani rendszer történetének bemutatása. A feldolgozott problematika tehát elvileg a magyar nyelv önálló életének kezdeteivel indul, de természetesen minden olyan kérdésben, amelyben szükséges, fontos elõzményként az összehasonlító nyelvtudomány eredményeit is felhasználja.

A történeti nyelvtan grammatika-fogalma valahol középen helyezkedik el a tágan, illetõleg szûken értelmezett grammatika-fogalmak között. Így nem foglalja magában a történeti hangtant, bár a morfematika szinte minden fejezetében hangtani kérdések is szóba kerülnek. Nem tartalmaz továbbá történeti lexikai részt, nem ad rendszeres történeti szófajtant, fõként a fõszófajok (igék, névszók) vonatkozásában, nem tartalmaz történeti jelentéstani fejezetet. Nem foglalkozik rendszerszerûen történeti stilisztikai kérdésekkel, de a nyelvtani jelenségek stílusbeli szerepével, mûfaji kötöttségeivel, a nyelvi rétegzõdéssel kapcsolatos kérdésekre minden alkalommal kitér. „Mindezekbõl kitûnhet, hogy ha munkánk a felsorolásban szereplõ minden igényt rendszeresen, tételesen ki akart volna elégíteni, ez a sokszoros terjedelmi növekedés veszélyén kívül szerkezetileg és tartalmilag is erõsen szétfeszítette volna kereteit. De kitûnhet az is, hogy benne a grammatikai kérdéseket semmiképpen sem kívánjuk mereven, elszigetelten szemlélni és kezelni, hanem a lehetõségek szerint minden irányú kapcsolódásukra tekintettel vagyunk” — olvashatjuk az elõszóban.

Az elsõ kötet, amint a cím is jelzi, a korai ómagyar kort és elõzményeit, a második pedig a kései ómagyar kort fogja vallatóra. Az elsõ kötet morfematikát, mondattant és szöveggrammatikát, a második azonban csak morfematikát tartalmaz. Ennek oka, hogy az elsõ kötet a magyar nyelv történetének a XIV. század közepéig tartó, tehát mintegy két és fél ezer éves periódusát öleli ugyan fel, de ez a nyelvemléktelen õsmagyar kort és az ómagyar kornak alig nyelvemlékes korai évszázadait jelenti, míg a második kötetben vizsgált kései ómagyar kor nyelvemlékanyaga ehhez képest igen gazdag. A kései ómagyar kor mondattani és szöveggrammatikai fejezetei így egy következõ kötetbe kerülnek majd.

A morfematika mindkét kötetben szófajközpontú, tehát a szerzõk a ma meglevõ szófajok mindegyikét külön fejezetben tárgyalják. Természetszerûleg a legterjedelmesebb az igéket és a névszókat tárgyaló fejezet. Mindkét fejezetben elõbb az igék és névszók tõváltozatait, korai ómagyar kori és kései ómagyar kori állományukat veszik számba, ezt követi az igékhez és a névszókhoz járuló képzõállomány alaki és funkcionális kérdéseinek, valamint az igékhez és névszókhoz járuló jelek és ragok rendszerének és közlésbeli szerepének a vizsgálata. Az igeneveket a sajátos képzõk szerint csoportosítva találjuk, és a szerzõk minden igenévképzõt alaki és funkcionális szempontból is elemeznek.

A többi szófaj vizsgálatánál is többnyire jól elkülönülnek az állományt bemutató részek a funkcionális kérdéseket taglalóktól. Igen hasznosnak tartom, hogy az igekötõk, a névutók, a névelõk, a kötõszók és a módosítószók bemutatása során szófaji keletkezéstörténeti kérdéseket is tárgyalnak. A határozószókról szóló fejezetben szintén fontos, hogy a szerzõk külön foglalkoznak a toldalékolás (ragozhatóság, fokozás, képzõfelvevõ képesség) kérdéseivel is.

A mondattani fejezetekben a hagyományos felosztást követik. Elõbb a modalitás szerint különítik el a kijelentõ, felkiáltó, kívánó, megszólító és kérdõ mondatokat, majd minõség szerint az állító és tagadó mondatokat. Szerkezet szerint külön fejezetben vizsgálják a mondat makroszerkezetét, és külön fejezetben a tagmondatok szerkezetét. A makroszerkezet szintjén a szerzõk elkülönítik az egyszerû, összetett és a többszörösen összetett mondatokat. Ami pedig a tagmondatok szerkezetét illeti, külön szólnak a tagolatlan és a tagolt tagmondatokról. Igen fontosnak tartom a mondat aktuális tagolódásának a vizsgálatát.

A következõ átfogó fejezet az egyszerû mondatot felépítõ szószerkezeteket vizsgálja. Igen hasznosnak tartom, hogy az alárendelõ szerkezetek között külön foglalkoznak az ige szabad bõvítményeivel, és külön a kötött bõvítményekkel. Az összetett mondatok tárgyalása során az alárendelõ és a mellérendelõ mondatok õsmagyar kori és korai ómagyar kori állományát veszik számba.

A mondattani fejezetek után a szöveggrammatikai fejezet következik. Itt elõször is a szerzõ a szövegmondatok összekapcsolásának olyan kérdéseit vizsgálja, mint a szövegmondatok leggyakoribb kapcsolási formái, a kötõszók minõségi jellemzése, a kötõszó nélküli, nem folytatásos szövegmondatok kérdése.

A legtöbb külföldi történeti nyelvtanhoz képest is úttörõnek számít a szöveggrammatikai fejezet beiktatása. A feldolgozható anyag gyér volta és egyáltalán a szövegek rövidsége miatt nem igazán lehet releváns szövegszerkezeti jellemzõket kimutatni.

A mû történeti jellegét az adja meg, hogy a magyar nyelv életének több mint kétezer éves idõszakát öleli föl. A szerzõk a szinkrónia és a diakrónia egységére építenek, bevallottan szinkrón metszetek bemutatására törekednek. Természetesen a mû egyes részei között különbségek vannak. A morfematikai jelenségek változásai általában sokkal gyorsabbak a mondattani és szöveggrammatikai változásoknál. Ebbõl természetszerûleg következik, hogy a morfematikai fejezetek sokkal inkább történeti jellegûek, mint a mondattani és a szöveggrammatikai fejezetek.

Az egyes fejezetek tárgyalásmódja az ismeretanyag szintézisén alapul. „Ez annyit jelent, hogy akár az adatok értelmezésében, akár az állapot- és változásrajz felvázolásában, akár a változások jellegének megítélésében, akár azok magyarázatában legtöbbnyire egy felfogást érvényesítenek, azt, amit mai tudásunk, ítéletünk alapján legjobbnak, legelfogadhatóbbnak látunk. Ha azonban a két-, esetleg többféle értékelés, magyarázat lehetõsége komolyan fönnáll, akkor ezeket nem mellõzzük, hanem bemutatásuk sorrendiségével, illetõleg a hozzájuk fûzött megjegyzéssel jelezzük valószínûségi hányadosukat, saját megítélésünk alapján” (25) — olvashatjuk a bevezetõben.

A magyar nyelvtörténeti szakirodalom olyan komoly részelemzéseken alapuló nagy szintézissel bõvült, amely a korábbi kutatásokra épít ugyan, de minden vonatkozásában korszerûen tovább is fejleszti azokat.

Mindkét kötet végérõl hiányzik az eligazító forrásjegyzék és egyéb mutatók. Ezek közzétételét a szerzõk a II/2. kötetre ígérik. Ám az eddig megjelent két kötet is a legfontosabb kézikönyveink közé tartozik, nem mindegy tehát, hogy milyen mértékben használható. A hiányt éppen ezért csak a következõ kötet minél sürgõsebb kiadása pótolhatja.

Kabán Annamária