Varga Árpád
A Rákóczi-szabadságharc elõzményei
Udvarhelyszéken
A XVII. század második felében a
közép- és délkelet-európai politikai és katonai erõviszonyok lényegesen
módosultak Ausztria javára és Törökország hátrányára. A Habsburgok számára igen
fontossá vált Erdély megszerzése, mivel nagyszerű ütközõállammá válhatott a két
birodalom között, és a kimerült bécsi kincstár anyagi nehézségeinek enyhítésére
is alkalmasnak látszott. 1686-ban Erdély elismerte a Habsburgok fennhatóságát,
1690-ben pedig Thököly Imre sikertelen kísérlete után a császáriak katonailag
is tényleges uraivá váltak a helyzetnek. A következõ évben Bécs kiadta az ún.
Lipót-féle Diplomát, amelyet sokáig Erdély alkotmányának is tekintettek. A
császáriak tehát megtették az elsõ lépéseket az erdélyi fejedelemség
megszüntetése felé, hogy ezt az országot is a többi hódított tartomány
mintájára a Habsburg Birodalom szerves részévé változtassák. Ennek érdekében
Erdélybe katonaságot telepítettek. A hadsereg ellátásáról immár nem kellett
központilag gondoskodni, és a lakosságot is sakkban tarthatták. A
gyermek-fejedelem, II. Apafi Mihály nagykorúságáig Kormányzótanácsot
(Gubernium) állítottak fel, ezzel akarván bizonyítani az ország látszólagos
függetlenségét. 1701-ben, Apafi lemondatása után a Gubernium teljesen Bécs
eszközévé vált. A pártokra szakadt kisszámú fõnemesség elvesztette politikai
súlyát. A birtokos nemességet érzékenyebben érintette a Habsburgok kezdõdõ
uralma, de még inkább a kis- vagy bocskoros nemességet. A korábban többnyire
katonáskodó szabad rétegeket igyekeztek függõ helyzetbe kényszeríteni. A
katonai beszállásolások a városi lakosság körében is elégedetlenséget szültek,
de az osztrák uralom miatt leginkább mégis a parasztság szenvedett. Ezt a tényt
1701-ben már a nemesség is felismerte, és a Rabutinhoz írt felterjesztésben a
bajok gyökerének azt jelölték meg, hogy több had van Erdélyben, mint amennyit
az ország el tudna tartani, és hogy ez a had télen-nyáron a lakosság között
szétszéledve él.[1]
Milyen viszonyok uralkodtak a
Székelyföldön? A Lipót-féle Diploma a „kiváltságos” székely nemzetet, ahogyan
nevezi, fegyveres szolgálata fejében mentesítette a kvártélyozástól
(katonabeszállásolás) és az adózástól. Mivel a császári had egy része Erdélyben
tartózkodott, a székelyek katonáskodása, akárcsak a nemességé, fölöslegessé
vált, ha pedig nem katonáskodtak, adót tartoztak fizetni. Ennek megállapítása
Erdély-szerte nagy nehézségekbe ütközött, mivel nem volt egységes adórendszer.
A székelyeknél az adózás alapja az ökörszám volt, de az állattal nem
rendelkezõk is kötelesek voltak fizetni a szabad kategóriájúak adójának felét.
Kétféle adót különböztettek meg: a pénzbelit és a természetbenit (naturálé).[2]
A levéltári adatok tanúsága szerint Udvarhelyszéken is azok az általános okok
járultak a Rákóczi-szabadságharc kirobbanásához, mint Erdély többi vidékein, de
itt a Habsburg-uralom berendezkedése során keletkezett sérelmek még
nagyobbaknak tűnhettek. Itt ugyanis a Lipót-féle Diploma mentesítette ugyan a
székelységet a két legnyomasztóbb tehertõl: az adózástól és a beszállásolástól,
de épp ezek megszegése miatt fokozódott az elégedetlenség Udvarhelyszéken is.
A ránk maradt udvarhelyszéki
okiratok elég hű képet nyújtanak ennek a vidéknek 1697–1701 közötti adózásáról
és a beszállásolás okozta sérelmekrõl.[3]
1697 decemberében 600 forint „útiköltségre való pénzt” kért a Gubernium
Udvarhelyszéktõl az Erdélyt elhagyó két regiment számára.[4]
1698 februárjában a szorosokat õrzõ hajdúk bérének fedezését sürgették a
széktõl.[5]
A kért összeget a szék bizonyára nem tudta elõteremteni, mert áprilisban újabb
sürgetõ leirat érkezett, s ez arról is beszámolt, hogy a fizetség késedelme
miatt a határõrzõ hajdúk kezdték elhagyni állomáshelyüket.[6]
1698 nyarán az Erdélyre kirótt adóból Udvarhelyszékre 7000 forint jutott.[7]
Ezt az egy hónapi határidõ alatt nem tudták elõteremteni, jóllehet a Kormányzótanács
katonai végrehajtással fenyegette a széket. Ugyanakkor a 70 forintos nemesi adó
beszedését is követelték, szigorúan meghagyva, hogy: „Azért k[e]g[e]l[me]tek a
magara k[e]g[e]l[me]tekre mert executiot immediate külgye a Dominus
Terrestrisek udvarara, avagj lako Hazaihoz, egy szoval magara a nemes emberre,
ne a szegenysegre, és a 70 forintos adot egesszen tsak vetesse ott fel.”[8]
1698 decemberében 2785 forintot fizetett a szék a Gondoliani-regiment három
kompániája számára,[9] és emellett
még a szorosokat õrzõ hajdúk bérét is követelték tõle.[10]
1700 júliusában ismét a „háromszéki és csíki szorosokban” levõ hajdúk fizetése
felõl intézkedtek. Ezeket Udvarhelyszék Maros-, Csík- és Aranyosszékkel együtt
fizette; ebbõl 1000 forint és 95 köböl búza esett rá.[11]
Az egyre növekvõ, különféle címeken kirótt adókat csak nehezen tudta fizetni a
lakosság. A pénzkölcsönzések nagy méreteket öltöttek, a kamatok után egyesek,
fõleg a fõnemesség tagjai meggazdagodtak. Úgy
tűnik, a kamat olyan magasra ugrott, hogy a császár 1698. december 18-án
kénytelen volt rendeletben meghatározni az uzsora nagyságát, s ez nem lehetett
több, mint 10%.[12]
A pénzadón kívül terményeket
(búzát, zabot) is kellett a széknek beszolgáltatnia a császári raktárakba.
1696-tól módunkban áll nyomon követni a széktõl igényelt naturálék mennyiségét
is. A jelzett év júniusában és augusztusában összesen 1140 köböl búzát
követeltek Udvarhelytõl, az augusztusit a rendelet szerint a „szegénységre”
kellett felvetni és szeptember 1-ig Szászsebesre szállítani.[13]
A következõ év áprilisában 3400 köböl búzát és 2000 köböl zabot tartoztak
beszolgáltatni.[14] Májusban,
júniusban és augusztusban vételre szorultak, még Bethlen Miklóstól is
vásároltak.[15] A következõ
évek adatai – véleményem szerint – nem teljesek, ezért ezek tárgyalásától most
eltekintek. A begyűjtött gabona elszállításáról a széknek kellett gondoskodni,
õ állította ki a fogatokat. Nemritkán a Gubernium külön rendelettel saját céljaira
kért szekereket és igavonó állatokat.
Az 1697. május 23-i parancslevél
szerint például a Guberniumnak 10 jól felszerelt ernyõs szekérre volt szüksége,
és mindenik mellé két bérest is igényelt. A szekerek elé hat-hat ökröt kellett
adni a megfelelõ felszereléssel együtt: egy-egy vezeték kerekes tengely, kerékkötõ
eszköz, fejsze, egy öreg (nagy) kötél és „az ökrök fejére való hat istrángok”.
A béreseknek fejenként két köböl liszt, 40 font szalonna, négy sajt járt, végül
pedig háj „illendõképpen a szekér kenésre”. Ha béreseket nem találnak, nyíl
szerint jelöljék ki a hajtókat. A fogatokat elismervény ellenében vegyék, és ha
netalán kár érné õket, a szék térítse ezt meg a gazdáknak.[16]
Addig is a székbeliek fizessenek 3–3 forintot az ökröt adó embereknek. A
fogatok kiállítása ebben az idõben különösen nagy gondot jelentett, mert a
katonaság eltartása miatt az állatállomány nagyon megfogyatkozott. Béreseket is
nehezen találtak, ezért rendelték el a sorshúzást, de a kijelöltek sokszor
odahagyták a rakományt ökröstül, szekerestül, és hazaszöktek. A következõ év
májusában már 50 fogatot kértek a széktõl, hogy Fogaras várából lisztet
szállítsanak.[17] De nemcsak
a katonaság számára kellett fuvarozni. A gubernátor Bánffi György például
szintén a széket terhelte azzal, hogy épülõ nádasi házához Oláhfaluból hordatta
a feldolgozott fát.[18]
Sokkal súlyosabb megterhelést
jelentett a szék lakosságának a katonaság beszállásolása, ami számtalan
visszaélésre adott alkalmat és az addig sem rokonszenves császári rendszert még
gyűlöletesebbé tette a lakosság elõtt. A katonákat nemcsak szállással, hanem
élelemmel is el kellett látni, ezt õk elismervények (discretio) ellenében
vették át, illetve el a gazdáktól. Ezeket az elismervényeket a bécsi kincstár
nem fizette ki soha; már 1697-ig több mint egymillió forintra rúgott a császári
hatóságok Erdéllyel szembeni tartozása.[19]
A falvak a katonaság által okozott károk megtérítését követelték. A legtöbb panasz az 1697-es évbõl
maradt fenn. Ekkor két alkalommal is jegyzõkönyvbe vették a
beszállásoltak kihágásait. Április
26-án Derzsen, Muzsnán, Jászfalván és Tarcsafalván tartottak vizsgálatot. A
legtöbb panasz Derzsen hangzott el. Elõször a bíró és a két esküdt
sorolta fel, mennyi zabot, búzát, sajtot, mézet, vajat, sört és kövér disznót
adtak a kapitánynak „discretioba az maga kérésere, mivel hogj kedvét nem mertük
szegni”. „Engemet Veres Pétert – mondta a bíró – az Hoph mester meg is vert,
mellyet fell nem vettem volna ött forintokért.” A 31 panaszos közül sokan
sérelmezték a katonák durva bánásmódját, maguk és családtagjaik verését.
„Nagyobb” (id.) Veres István sem volt mentes a zaklatásoktól, amint ez
bevallásából kitűnik: „Egj borjumot az kapitanj számára el vettek, megh
ert volna fl. 4, adot erette zlotot 1, sustakot is 1. Az Hoph mester, egy
kapitánj szolgája az kanczámot el vitt postára, megh benitották, megh ert volna
fl.30.” Viszonylag kevesebb volt a jásfalviakon és a muzsnaiakon esett kár.[20]
Ugyancsak 1697 áprilisában Keresztúrfalván és környékén került sor a
második kivizsgálásra, pár nappal az elõbbi után. Az ittenieket, úgy
látszik, nem érintette oly súlyosan a beszállásolás, de az is lehet, hogy
megfélemlítés miatt vallották a következõket: „Adtunk mü falustol az
kapitány uram eöNga [nagysága] szolgai és lovai számokra discretioban az mit
lehetet, de azokat mü jo akaratunkbol adtuk.”
Hasonlóan vallottak a kisgalambfalviak is, hozzátéve, hogy jóvátételt nem
kívánnak. A nagykedeiek viszont panaszkodtak: „Az kaprárnak, az ki most
Medeséren vagjon Qvarteljban [...], adtunk annak kételenségböl, megh rekesztve
bennünköt az házban, zabot cub. 9, szénát cur. 2, vajat cup. 2, szalonnát nr.
1, buzát metr. 2.”[21]
1697 júliusában maga a gubernátor, Bánffi György rendelte el a széknek,
hogy méresse fel a beszállásolások során esett károkat. Valószínűleg e
rendelet nyomán írták össze az énlaki stációkban keletkezett károkat. Az egyik
panaszos, „Kelemen István hűti után irattja hogj az vice strása Mester
Ejszaka házára ment, verte, szakálánál fogva vondozta.” A hosszú lista végén ez
áll: „Ezeket mi a' Portio felet, mind kéjtelenségűnkbõl adtuk.”[22]
Ekkortájt keletkezhetett az az 1697. évi összeírás, amely az atyhai és
siklódi stációkban levõ katonák eltartásáról szól. Atyhában „az falus
biro költese az Lajtmanra ment ad flo.4, de[narius] 48, praeterea minden ok
nelkül negyszer egymás után meg verette, melly vereseget fel nem vet volna
harmincz forintért.”[23] Siklódon Kádár István felsorolta, mit
költött „ketelenségbõl” a „quartelyban levo nemetekre”, és hogy a
hadnagy nyomorékra verte. „Kit minden ok nélkül czelekedet rajtam” –
panaszolta. Az irat befejezése is érdekes: „Ezeket mi Siklodon lako emberek
hitik szerent irattuk s meg sokan marattak kik károkat fel nem irathattak honn
nem letelek miatt.”[24]
A következõ évben már intézkedéseket próbáltak foganatosítani a
katonaság visszaélései ellen. Februárban Sárosi János fõkomisszárius
közölte Udvarhelyszékkel, hogy a sok panasz miatt úgy határoztak, hogy az
illetõ „quartélynak commissariusa” adjon „uti levelet”, amelyre a
katonák költéseiket felírván, a gazdáknak megtérítik („bonificalják”).[25] Másik ilyen intézkedés az 1699 elején
kibocsátott császári rendelet, mely szerint ahol addig nem volt mészárszék,
most állítsanak fel, „melyrõl mikor kivántatik, az Militia maga pénzén
hust vehessen, mert igy nem leszen kglteknek annyi kára, mintha az szegén
gazdák naponként az vitéz számára két két krajczárt adnak”, melyet nem fizetnek
vissza soha, és az adóba sem számítják be.[26] A késõbbi eseményekbõl
sejthetõ, hogy ezek az intézkedések nem sok eredménnyel jártak.
Igen nagy gondot jelentett a katonaság lovainak legeltetése is. Ez is
nemegyszer sérelemre adván okot, a Gubernium többször foglalkozott a
megoldásával. 1699. május 16-i rendeletében közölte a székkel, hogy megkérte
Rabutin generálist, hogy „tenne parancsolatokat a militianak, hogj a militia az
eddig gyakran tött praxisa szerént a kaszálo és legelõ hellyeket
tellyességgel a Föld nepetõl mind el ne vesztené”, hanem szakítsanak ki
legelõket minden katonai szállás határában. De intette a széket, hogy a
legelõk kimérését nem szabad a „lakos paraszt emberek akarattyára”
bízni, nehogy „valami alávalo sovány és alkalmatlan helyeket” adjanak.[27]Úgy
látszik, a leiratnak nem sok eredménye volt, mert õsszel a Gubernium
ismét rendelkezett: „Sok felõl hallatván panasz az Hazában, hogy a
quartelyban levõ vitézek a kaszálást a szegénységtõl tilalmazták,
sõt magoknak kaszáltattak némely helyeken”, a szék vizsgáltassa ki, hogy
a katonák milyen kihágásokat követtek el a szegénység kárára.[28]
A kihágások ellen újabb és újabb guberniumi leiratok érkeztek a székhez.
1699 novemberében elrendelték, hogy „a regulamentum erejével arra kell
szoritani a militiat, hogj [...] egy szál petreselyemig mindent penzen vegjen”.[29] Valószínűleg ennek is kevés
eredménye volt; a császáriakat nem lehetett úgy „szorítani”, ahogy a Gubernium
megfogalmazta.
1699 decemberében a Kormányzótanács tudatta Udvarhelyszékkel is, hogy a
következõ év januárjában Gyulafehérvárott országgyűlés lesz, és ha
akár a közösségnek, akár magánszemélyeknek „mérésben, gabona valogatásban,
szegény ember verése, marhák koplaltatása, az közönséges ország szekereinek
maga usussára való forditása által vagj akármint panasza lészen, ki ki mind
hiteles documentumokkal producallja azon gyülésre”.[30]
A sérelmek, panaszok orvoslása nem történt meg. A Gubernium rendeletei, a
kihágásokról felvett jegyzõkönyvek valószínűleg mind holt
betűk maradtak, a lakosságot nem kártalanította senki, legkevésbé a bécsi
kincstár. A katonatartás, fuvarozás a székely gazdaság létalapját, az
állatállományt rontotta le. A paraszti gazdaságok lassanként
elszegényedtek. Ez a folyamat Udvarhelyszékben is megfigyelhetõ. Az 1700-as
évek elején már több adóelengedési kérelem jutott a szék tisztjeihez.
1701-ben a Bözödön lakó Tamási
Boldizsár kérte két ökör utáni adójának elengedését, mivel a két ökör
atyafiságos osztozkodás útján húgának jutott, tehát már nem az övé.[31]
1702-ben adóelengedést kért Daniel József is a Fülében lakó Varga Ferenc nevű
jobbágya két ökrére és a nemrég Száldobosra költözött Péter András nevű
jobbágya részére, aki Felsõrákosról jött el, „nem álhatvan az sok utazo nemeteket”.[32]
Még jellemzõbb talán „Agjagfalvi Petõr Mihal[na]k alazatos könyörgõ
suplicatioja”, amelyben felsorolta, hogy hat ökre közül egy elpusztult, hármat
pedig Ugron Pál adósság fejében elhajtatott. Kérte a széket, hogy „vegye
kegjelmes tekinteti eleibe ezt az én mostani nyomoruságra jutot igiemet, s
méltóztasak [...] az el mult esztendöbeli portiomot bar csak ket ökrömrõl el
engedni, az idei portiomotis bar csak ket ökrömrõl le hadni, mert ennekem igy
csak egj marhamis nem leszen kiest”.[33]
Ebbõl a néhány adatból is érzékelhetõ a gazdaságilag tönkretett lakosság súlyos
anyagi helyzete. Mivel bajaik orvoslását nem remélhették, maguk igyekeztek
segíteni rajta: legtöbbször elbujdostak. Ebben az idõben egész Erdély tele volt
nyugtalansággal, a szökések napirenden voltak. Még a szászok is panaszkodtak,
hogy a szegénység Bihar és Szatmár vármegyébe, de leginkább Moldvába,
Havasalföldre és Törökföldre szökik. A szorosokat õrzõ hajdúkat feladatuk
szigorú végrehajtására intették, megvesztegetés esetén halálbüntetés várt
rájuk.[34]
A gubernium 1698. augusztus 21-i
rendeletének utóirata is a szökésekre vonatkozik: „Mivel penig a parasztság
minden felé tsak szökik és mégyen, azért kgk [kegelmetek] mindenütt hirdesse
meg, hogy valamelly paraszt ember, tseléd, szekér marhástol mégyen, tehát
légyen szabad akárkinek arestálni.” A tiszteknek ez egyenesen kötelességük.
Utasították a széket, hogy „az Hidakon, Hajo réveken” nehogy átvigyék „az oljan
szökõket”. Az elfogott javainak egyharmada a letartóztatóé, kétharmada a
földesúré legyen. Ha pedig „az szökõ ember az ország szélyen fel találtatik,
maga a gazda [ti. aki befogadta] felis akasztatik”.[35]
A szigorú intézkedések ellenére
tovább tartott a szegénység vándorlása. 1699 májusában a Gubernium az
tanácsolta a széknek, hogy ha másként nem tudja megakadályozni a szökéseket,
akasztasson fel egypár menekülõt a szorosokban, elrettentõ példaként.[36]
Akik nem szöktek ki Erdélybõl,
azok helyben próbáltak elégtételt venni szenvedéseikért. Ezeket a korabeli
források „tolvajok, latrones” névvel illették, õk azonban kurucoknak nevezték
magukat. Mozgalmuk lassanként szervezett formát öltött. Egyik központja Kõvár
és Nagybánya vidéke, másik éppen a Székelyföld volt. Az itteni „tolvajok”
tevékenysége még nem ismeretes részletesen, de tény, hogy 1702-ben errõl a két
vidékrõl terjedt el a kuruc mozgalom Erdélyben.[37]
Az udvarhelyszéki „tolvajok” történetével kapcsolatban csak egyetlen adatot
szeretnék megemlíteni a jövõbeni kutatások számára. Az 1698. július 17-i
guberniumi leirat elrendelte a széknek, hogy: „Mivel az tolvajok igen kezdettek
szaporodni, azért kkk [kegyelmeteknek] parancsolyuk [...] hogy [...] az
szomszéd vármegyék és székek tiszteivel correspondalvan annak
particularitássirol az tolvajokat kergesse, és mindent elkövessen azoknak ki irtásában.”
A falvakon a bírák minden héten circálják meg a határt; ha valami gyanúsat
észlelnek, jelentsék és üldöztessék faluról falura.[38]
A XVII. század végi
elviselhetetlen adózási és beszállásolási rendszer szükségképpen vezetett el a
szegénység nagyméretű vándorlásához, majd pedig ahhoz a mind szervezettebb
formában megnyilvánuló fegyveres ellenálláshoz, amely természetszerűen
beletorkollott a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcba.
Hajós József
A magyar filozófia múltjából.
Jegyzetek Hanák Tibor szintéziséhez
Minden filozófusnak kritikusnak kell
lenni.
Sárvári Pál (1801)
...szép tudni, hogyan és mi
úton-módon lett a mi nemzetünknek az európai állapotokhoz való édesedése, mi
volt ízletes neki abból, amit bölcsészetnek nevez a tudós világ...
Erdélyi János (1865)
Nagyon szomorú tünet az, hogy a
Kalocsán, 1929-ben született, régóta Bécsben élõ Hanák Tibor tizenegy kötetébõl
csak a Die Entwicklung der marxistischen
Philosophie (Basel–Stuttgart 1976) van meg Kolozsvár közkönyvtáraiban. Ez a
tény az egyik oka annak, hogy Hanák legutóbbi, immár négyéves, a müncheni
Studia Hungarica 36. köteteként, Dr. dr. Rudolf Trofenik kiadásában megjelent, Geschichte der Philosophie in Ungarn
című művéhez csak most készülnek nálunk – többé-kevésbé marginális – jegyzetek.
Hanáknak ez a műve a magyar, illetve magyarországi filozófia történetérõl szóló
két legnagyobb német nyelvű opus közül a második (1990-ben jelent meg), de
átfogóbb, ugyanis Larry Steindler idevágó alkotása, az Ungarische Philosophie im Spiegel ihrer Geschichtsschreibung
(Freiburg–München 1988) szűkebb témájú, noha terjedelmesebb.
Ha nem veszi rossz néven Hanák
Tibor, parafrazálom Tomory Sz. Sándor másfélszáz esztendõs, cirkalmasan
udvarias fogalmazását: „Szabadjon H. iránti figyelmes tiszteletem némi
bizonyítására [...] néhány részletes észrevételt idesorolnom.” Megjegyzéseim
túlnyomóan erdélyi mozzanatokra vonatkoznak, ezek kapcsán is – kiegészítések
mellett – többnyire apró pontatlanságokra. A mikrofilológiától, úgymond, csak
ugrásnyira van a „makrofilozófia”. Ennél fontosabb, hogy Hanák könyvének az
áttanulmányozása után a kétkedõbbek is félretolhatják az ekképp szóló
„ultradialektikus” kérdést: „Ha van, nemcsak vagyogat magyar filozófia, miért
eleve lehetetlen?” Egy filozófia magyarságának a mibenlétérõl elmélkedõnek jó
szem elõtt tartania az 1951-ben elhunyt Tavaszy Sándor szavait: „A tudomány
eredményeiben internacionális, de az eredményekig vivõ út az etikai értelemben
vett nemzeti lelken keresztül vezet” (EM. 1930. 219.).
Könyve elõszavában Hanák
elmondja, hogy – megszakításokkal – az ötvenes évektõl foglalkozik a témával.
Munkájában sok személy és intézmény segítette, így azt kollektív műnek tekinti.
(Nyilván nem kért „segítség” folytán hullt le nevérõl az ékezet a címlapon, az
elõszó végén és az utolsó, 258. lapon, valamint az Enciclopedia Filosoficában.
Ez az ékezet került a zseniális Bolyai o-jára?)
A bevezetõben szerzõnk többek
közt megmagyarázza, hogy azért nem választotta A magyar filozófia története címet, mert nem akart nemzeti
filozófiát sugalmazni, és mert nem minden magyarországi egyben magyar.
Könyvcíme tehát tágabb átkarolást jelent, egyúttal kizárja az utódállamokbeli
magyar gondolkodókat, bár Tavaszynak mégis helyet ad. A Geschichte der Philosophie in Ungarn és a Geschichte der ungarischen Philosophie között persze nagyobb a
különbség, mint Erdélyi János egyik könyvének a címe – A hazai bölcsészet jelene – és ennek Die heimische Philosophie der Gegenwarttal való fordítása (84. lap)
között.
A bevezetés és a függelék közti
„anyagot” szerzõnk tíz részre osztja. Az alábbiakban fejezeteknek nevezzük
õket.
1. A Középkor című, A 15.
századig alcímű fejezet egyebek között figyelmeztet, hogy Boëtius de Dacia
nem volt magyar, ugyanis a középkorban Dacia Dániát jelentett, nem Erdélyt. (A
Dania név mélyén valószínűleg egy 'fenyõ' jelentésű germán szó rejlik, a mi
Daciánk mélyén viszont a 'farkas'-t jelentõ daosz,
a kettõ tehát olyan távol van egymástól, mint az „O Tannenbaum” és a „lupus in
fabula”.) Temesvári Pelbárthoz ellenben kétségtelenül van közünk – nemcsak
„földrajzilag”. Õ egyébként nem a
prédikációiban, hanem az Aureum rosarium
theologiaeben (1503) ad filozofikumokat is, például közeledik az Occam-féle
nominalizmushoz.
2. A kötet legrövidebb, alig
három lapnyi fejezete a humanizmusról és reneszánszról tárgyal. Szóba kerül itt
Váradi Péter és a kolozsvári születésű Nicolaus de Mirabilibus, akinek Erdélyi
János szerint volt „egy hadászati munkája de
machinis bellicis” (nem bellis).
3. A Reformáció című, a 16. századnak szentelt fejezetben olvassuk
Johannes Sommerrõl, hogy erdélyi szász volt. Valójában, ahogy ezt Pirnát Antal
is jelzi, a szászországi Pirnában született, föltehetõen 1542-ben. Írt biográfiát is, de nem bibliográfiát, az
utóbbira való célzás tehát nyilván sajtóhiba, akárcsak a Laskai Csókás Péter
1585-ös filozófiai munkájának a címébe becsúszó patribus (partibus
helyett). Decsi Csimor arisztotelizáló Synopsis
philosophiaejének csak az 1595-ös
kiadását ismerjük, jóllehet néhol 1591-est emlegetnek.
4. A 17. századról szóló fejezet
az Ellenreformáció címet viseli. Ez
nem éppen találó Erdélyre vonatkozóan, hiszen itt ekkor a kartezianizmus a
legfontosabb. Szerzõnk másfél lapot szán a Nagyváradon született, Kolozsvárt is
tanult Pázmánynak (aki „a barokk világnézetet példátlan energiával hirdette”)
és két lapot Apáczainak, aki egyesítette magában „mind az enciklopedizmust és
puritanizmust, mind kora barokk gondolatkincsét és racionalizmusát”. Az
anyanyelvű tudományért síkra szálló nézeteit Apáczai – olvassuk a 30. lapon –
„harminc évvel korább képviselte” és alkalmazta, „mint Christian Thomasius
(1655–1728), aki 1687-ben Lipcsében az elsõk közt tartott felolvasásokat német
nyelven német földön”. Riedl Szende Philosophie in Ungarn című,
1858-beli cikke szerint Thomasius 1688-ban törte meg a jeget. Néhány évvel
Riedl után írja Erdélyi János: „Thomasius (szül. 1655) világon sem volt még
vagy az elsõ pólában, mikor a Magyar Encyclopaedia már nyomatott.” Ami
az elsõ pólyát illeti: Thomasius 1655 elsõ napján jött világra.
Mellesleg: Kolozsvárt megvan Thomasius elsõ német könyve, vagyis a Von denen Mängeln der aristotelischen Ethik
(1688), az elsõ német logikájának elsõ, 1691-es kiadása,
nemkülönben a plágiumról írt, 1692-es műve. Nevetséges volna azzal
vádolni õt, hogy az anyanyelvűség egyetemi fontosságának eszméjét
Apáczaitól plagizálta. Apáczai hozzá viszonyított elsõbbségének a –
Kazinczy Ferenc óta dívó – hangoztatása eltekint Thomasius német írásainak
tartalmi-formai erényeitõl és attól, hogy Nyugaton már a 16. században
készültek anyanyelvű filozófiai munkák, például logikák. Apáczai elsõbbségének
ilyen túlbecsülése mellett Hanák átveszi azt a túl szigorú megítélést is,
miszerint Apáczai a logikát „skolasztikus módon, ti. Amesius és Petrus Ramus
alapján” tárgyalta. – Habár Fábián Ernõ 1975-ös Apáczai-könyve szerint
is gondolkodónk „Amesius és Ramus spekulatív, a skolasztika jegyeit magán
viselõ logikáját ültette át magyar nyelvre”, 140 lappal arrébb, a 175.
lapon ez áll – helyesen – Tolnai Dali Jánosról: „A skolasztikus logika helyett
elõbb Bisterfeld kis ramista logikáját, [...] majd félretéve az
óvatosságot, Ramus könyvét kezdte tanítani.” Túlzó jelzõk furakodtak be
Fábiánnál a 38. lapon ebbe a mondatba: „Apáczai logikai kompendiuma
materialista tendenciája is kimutatható dialektikus logikai elemei ellenére a
17. század gondolkodásának követelményei mögött maradt.” Idézetünk két túlzó
jelzõje alighanem Szigeti József 1977-ben publikált Apáczai-tanulmánya
32. lapjához kapcsolható, ahol egy ramusi, Fogarasi Béla idézte, de Apáczainál
nem létezõ tétel – az „Ars dialectica est imago naturalis dialecticae” –
ilyen értelmezést kap: „Korszerűen kifejezve azt mondhatnók: Ramus
tanítása szerint a szubjektív dialektika, vagyis a gondolkozás tudománya az
objektív dialektika visszatükrözése. Ezzel Ramus a materialista dialektika
elõfutárává vált.” Megjegyzendõ: a ramusi naturalis dialectica nem a külsõ, anyagi természet
dialektikája, hanem gondolkodásunk belsõ, veleszületett természete, az
öntudatosulástól független módja, logikuma.
Ha már szóba jött Ramus, jelezzük: õ az egyedüli forrása az
Apáczai-féle Enciklopédia mértani
részének, amelynek neve Hanáknál nyilvánvalóan csak elírásból „Geologie”.
Apáczai az elõszóban nevezi meg ezt a forrást – némi kommentárral.
Ugyanott említi a demokrata Althusiust, akinek keresztneve nem Johann, hanem
egy szótaggal hosszabb: Johannes. Egy teljes szóval – a „wahren”-nel – hosszabb
az 1990-ben németül adott változatnál Apáczai fõművének az
elõszó utáni alcíme, ez tehát
pontosabban így hangzik németül: Eine
schöne Systematisierung der bisher aufgefundenen wahren und nützlichen Weisheiten
und deren Veröffentlichung in ungarischer Sprache. Apáczai kisebb írásainak
– mondja Hanák – mindenekelõtt nyelvi és didaktikai értéke van. Nos,
Apáczai kolozsvári beköszöntõje, amelynek kifelejtése itt érthetetlen,
fõleg roppant bátor társadalombírálata által emlékezetes.
A Tordai Zádornál (MFSzle 1962, 69) elõforduló „Regeni Pál”nevet
Hanák „Régeni Pál Mihály”-ra javítja, de a Descartes-tól és Claubergtõl
befolyásolt Verestói György nála is „Verestõi” a 35. lapon, csak a
névmutatóban teszi hozzá zárójelben: Verestói. A pályáját kolozsvári unitárius
tanárként befejezõ Régeni karteziánus szellemben támadta Lipcsében
Christian Thomasius többszörösen megtévesztõ című, nagyrészt
logikai jellegű Introductio ad
philosophiam aulicamját. E mű elsõ, 1688-as kiadásának U 69347
jelzetű példányát 1689-ben vette meg Lipcsében Johannes Zabanius – a
Zabarella atomizmusából is átvevõ, Szebenbe menekült Isaac Zabanius fia.
Szabad gondolatai miatt Thomasiusnak is menekülnie kellett szülõvárosából.
Érdemei közé tartozik, hogy toleranciát
hirdetett (a reformátusok érdekében is), elítélte a boszorkánypereket, a
kínvallatást. A felvilágosodás eklektikus elõfutára volt.
5. Barokk és felvilágosodás
címmel fogja át Hanák a 18. századot. A janzenizmusról és pietizmusról írt
alfejezetben mondja, hogy Köleséri Sámuel „mindenekelõtt a gazdag könyvtára
által jutott hírnévhez”. Ebben a könyvtárban olyan filozófusok kaptak helyet,
mint Grotius, Gassendi, Descartes, Hobbes, Spinoza (összes addig kiadott
művével), Tschirnhaus, Malebranche, Leibniz, Locke, továbbá a kevébé
ismert s ezért még 1955-ben is elírt nevű Gorlaeus és Johannes de Raei
(„Ráczi”), a magyarok közül Apáczai (a Polyhistores
rovatban) és Szathmárnémeti Sámuel. Köleséri Sámuel születési éve 1663, nem
1634.
Az Eklekticizmus és a skolasztika
bírálata című alfejezetbõl megtudni, hogy a piarista Koppi
Károly, aki az emberi jogokért kardoskodott, Kolozsváron is tanított, a vele
egy évben, 1801-ben elhunyt, ferencrendi Sartori Bernát pedig Nagyváradon,
Aradon és Egerben. „Sartori rendszeres filozófiája száztizenkilenc évvel
Apáczai könyveinek a megjelenése (1653) után képviseli a második magyar
filozófiai művet” – írja szerzõnk a nevére ékezetet soha nem
tevõ Szontagh Pál 1855-ös kötetére utalva. A tényen lényegesen nem szépít
az, hogy Apáczai Enciklopédiája
1655-ben jött ki. Leverõ tény továbbá az, hogy Sartori nem is tudott
Apáczai úttörésérõl, és munkája tartalmilag erõsen „tory”-s, azaz
maradi, anyanyelvűsége meg nehézkes, híján van a könnyedén liberális vagy
magyarosan „whig” szellemnek. Ami a jezsuita eklekticizmushoz tartozó
Szerdahelyi György Alajos esztétikai fõművének a „magyarra fordítását”
illeti, megjegyzendõ: tartalmilag hű, de csak kivonatos
tolmácsolásról van szó, amelyet – a Szerdahelytõl állítólag három napra
levõ – Szombathelyen készített „a széptudományok ifjabbik tanítója”, az
igen stílszerű, nem „ominózus nóment” viselõ Szép János. Hanák
jelzi Szerdahelyirõl, hogy a skolasztikusok mellett figyelembe vette
Johann Georg Sulzer lélektani művészetelméletét is. Nos, a Szép-féle
kivonat megjelenése évében, 1794-ben elhunyt Sófalvi József Sulzer-fordítása
Szerdahelyi Aestheticájával egyazon
évben, 1778-ban hagyta el a kolozsvári Református Kollégium nyomdáját A természet szépségérõl való
beszélgetések címmel. Ugyanakkor jutalmazta a Berlini Tudományos Akadémia
Fogarasi Pap Józsefnek az erõk fundamentumáról értekezõ,
leibniziánus pályaművét. Fogarasi volt, írja Hanák, az elsõ
protestáns, akit II. József császár professzornak hívott meg a pesti egyetemre.
Pontosabban: a) II. József elõtt egyetlen protestáns se kapott ilyen
meghívást; b) Fogarasi csak a reformátusok közül volt az elsõ meghívott,
ugyanis alig három hónappal elõtte hívták meg a szebeni születésű, evangélikus
Michael Hissmannt, aki – valamint Fogarasi – röviddel a tanszék elfoglalása
elõtt szállt sírba.
A Megújulás és radikalizálódás című alfejezetbe kívánkozik az, hogy a
Göttingenben sok újdonsággal megismerkedõ Körmöczi János még a századforduló
elõtt magyarul kivonatolta Thomas Paine The
rights of man című híres könyvének német verzióját.
6. Vormärz a tömör címe a 19. század elsõ felével foglalkozó
fejezetnek (51–78). Alfejezetei: A Kant-vita; Schelling követõi; A
harmóniabölcselet; A Hegel körüli vita; Filozófia és politika. Leghosszabb az
elsõ alfejezet. Ennek elején toppan elénk a kötet egyik legmeglepõbb mondata: „Kiss Mihály (1771–1837) lefordította
ugyan Claude Adrien Helvetius francia materialistának az írásait, ám
visszahõkölt a közléstõl.” Ehhez két megjegyzéssort fűzünk: A) A Kiss Mihály
születése évében elhunyt Helvetius művei korán eljutottak hozzánk (a posztumusz De
l'homme 1785-ös német fordítása Kiss kedvenc tanárának, Körmöczinek is megvolt),
de Kiss „természetesen” – jobban mondva: az akkori súlyos, restaurációs
helyzetben természetesen merész, nem „szerény” elhatározással – „csak” a Le vrai Sens du Système
de la Nature című, 1774-es, Helvetius
nevével megjelent munkát ültette át magyarra. Ha – mint egyesek vélik – nem is
Helvetius a szerzõ, nincs benne semmi, amit õ ne írhatott volna alá. A munka
gondos és világos kivonata d'Holbach 1770-es fõművének, amely az akkori
ontológiai-gnoszeológiai anyagelvűség és etikai realizmus legmagasabb szintjén
álló szintézis, annyira bátor alkotás, hogy az angol és francia
szabadgondolkodásból ihletõdõ Hissmann is jobbnak látta nem idézni. Kiss Mihály
Helvetius‑ vagy Pszeudo-Helvetius-fordításában viszont az 1774-es szöveg
kiegészül jó 40, rövidebb-hosszabb passzussal, s ezek éppen d'Holbach legfõbb
művébõl kerülnek ide. Ilyetén forrásukat többször jelzi a Kiss-textus
1953-as kiadása, s ezt a tényt illett
volna nem agyonhallgatnia annak a pesti, igencsak sztálinizáló konjunktúralovagnak,
akirõl joggal írja Hanák, hogy 1982-béli önéletrajzában a jobb- és baloldali
szélsõségnek ellenálló harcossá stilizálta magát. B) Ami Kiss Mihálynak a
közléstõl való „visszahõkölését” illeti, nyilvánvaló, hogy esze ágában se
lehetett fordítása kiadását remélni. Maga a puszta fordítás is elég
kellemetlenséget okozott neki és rektorának, Körmöczi Jánosnak. A szörnyülködõk
talán még Georg Paul Bindert is megdorgálták volna, ha kiderül, hogy tõle
tanult meg Kiss 1803 nyarán annyira franciául, hogy viszonylag kevés hibával
magyarítsa a d'Holbach-kivonatot. Kiss föltehetõen még arra se számított, hogy
fordítása évtizedekig – másolatok útján – amolyan ínyenclektűrként szolgál majd
az unalmasságig betokosodott olvasmányoktól viszolygó elméknek. Márpedig ez történt. Máig 12 másolata került
elõ, közülük nyolcat Kolozsvárt, kettõt Marosvásárhelyen,
kettõt Budapesten õriznek. (Az Oct. Hung. 20 jelzetű
példányt alkalmasint az 1816 januárjában meghalt Korodi László készítette
Csicsókeresztúron.) Szövegüknek – nem feltétlenül keletkezésük idejének – az
õspéldányhoz való közelségét jelzi például a „Mirabeau(d)” név
gyakorisága. (D'Holbach Mirabaud-nak, a Francia Akadémia elhunyt titkárának a
nevén adta ki fõművét.) Legtöbbször az U 589 jelzetű
kolozsvári példányban van meg ez a név. Ennek a példánynak a
fõcsoportjába tartozik – bár egyszer se fordul elõ benne
„Mirabeau(d)” – az Unitárius Püspökség levéltárában levõ változat,
melynek elõszavát Körmöczi másolta, bizonyára 1805 után, hogy teljes
példánya legyen a „corpus delicti” rangjára emelt szövegbõl.
Kiemelendõ: a Kiss-féle magyar, „magyarító holbachizálás” nem
elszigetelt törekvés; olyan exponensekkel bír, mint Bessenyei és Csokonai.
S itt engedtessék meg egy újabb
kitérõ. Bruckner János ugyanis valamikor fölfedezett egy Bessenyeitõl leírt, Système
de la Nature című magyar szöveget, melyrõl Gálos Rezsõnek azt mondta, hogy
– saját egybevetése szerint – nem d'Holbach fõművébõl való. Amit Gálos 1951-ben közhírré is tett, utalva
Brucknerre. De amikor Brucknerék belátták, hogy a szöveg mégis d'Holbachtól
ered, valaki sürgõsen kioktatta Gálost: idegen számára a textus,
„melyrõl elsõ látásra megállapítható, hogy Holbach Système-jének egy igen ismert, híres fejezete”
(voltaképpen csak mintegy huszada a II. rész 10. fejezetének). Az
illetõ, magas beosztású „valaki” hasonlóan leckéztette meg – ám csak
1954-ben! – Gulyás Józsefet, amiért 1939-ben Csokonai művének vélt egy
olyan, tõle felfedezett kéziratot, „mely szóról szóra való fordítása a Système egy döntõ fejezetének” (helyesen:
nagyjából hű átültetése a zárófejezet elsõ nyolckilencedének).
Csokonai Erdélyben, Piskolton világra jött biográfusáról írja Hanák (egy
pontosvesszõ után, amely aligha céloz pontosítások
megvesszõzendõségére): „Sárvári
Pál (1765–1846) debreceni professzor 1793-ban kezdte követni a fizikában,
valamint a filozófiában is Kant tanait, amelyeket Göttingenben ismert meg.” A
híres itteni egyetemre 1792 novemberében beiratkozó, Göttingenben három évig maradó Sárvári az „ifjú” –
nála egy évvel ifjabb – Bouterwektõl hallgatott „Kantiana philosophiát”.
Doktori értekezésének pontos címe: Commentatio
de summis cognitionis humanae principiis (Gött. 1795; R 128654-es
jelzetű az a példány, amelyet „szeretete és tisztelete jeléül”
ajándékozott 1795 karácsonyán a kolozsvári Református Kollégium
közkönyvtárának). Ebben a műben tizenhétszer utal Kant Kritik der reinen Vernunftjára. Más
forrásai: Platón, Epikurosz, Lucretius, Maimon, Lichtenberg, Fülleborn,
Eberhard, Feder, Reinhold, Locke, Leibniz, Hume, Meiners, Berkeley és Flögel
(akinek a Geschichte der menschlichen
Vernunftja Kolozsvárt, 1795-ben jelent meg magyarul Csernátoni Vajda
Sámuelnek, a jórészt Leibnizre támaszkodó Philosophicum
tentamen szerzõjének a tollából, számos kiegészítéssel). Sárvári
1802-es Morális filozófiája egészen
biztosan Pesten jelent meg, a két évvel késõbbi Filozófusi etikája pedig biztosan nem Debrecenben, hanem Nagyváradon, miképp ez a két kötet
címlapjáról kiderül. Az elsõ kötetben szerepel például „Göttingai volt
professzor Hissmann's Anleitung zur
Kenntniss der auserlesenen Literatur in allen Theilen der Philosophie”
(1778), Montaigne-tõl az Essais
(„nótákkal kiadta Coste à Paris 1725”), kétlapnyi francia idézet
Rousseau-tól Montaigne ellen, háromlapnyi Kant-szöveg magyarul. (A színjátszás
károsságát bizonygató Rousseau-val persze nem értett egyet Sárvári. A
színésznek készülõ Arany Jánost így biztatta: „Csak Sekszpírt!
Sekszpírt, domine!”) Etikája második kötetében említi Sárvári Pál Horváth Ádám Pszichológiáját,
a „nagy fényű” Fogarasi Pap József egyik díjnyertes pályaművét,
Knigge, Locke, Hufeland és Flögel egy-egy könyvének magyar fordítását. (Locke
pedagógiai művét Székely Ádám
fordította 1769-ben, Coste francia verziója nyomán, „Nemzetéhez és hazájához
való szeretetébõl”. Fordítása két év múlva jelent meg Kolozsváron.)
A Sárváriénál alaposabb – Bolyai Jánosra is hatott – a kantiánus Köteles
Sámuel ugyancsak kétkötetes etikája, Az
erkölcsi filozófiának eleji (1817), amely szerint Helvetius „a maga
gondolatjaiban egyezik a Montaigne és Mandeville gondolatjaival” (I, 49). A filozófia enciklopédiájában Köteles
így zárja a jelentõsebb materialisták sorát: „c) Mirabeaud vagy mások
szerint B. Hollbach azon munkában, melynek címje: System de la nature.
Londres.1757. [A 163, lapon helyesbít: 1770.] d) Helvetius francia filozófus az
Emberrõl írt munkájában, és 2-dik Fridrik Király.” Hanák Péter jegyzi
meg Kötelesrõl: „A szegények pártját fogta, és bírálta a feudalizmust,
az arisztokráciát, valamint – behatóan – a kolonializmust.” Az utóbbiakról az
1969-es Köteles-kötetben a 113. lapon van szó. (Mellesleg: a 111. lapon nincs szó szintetizmusról. A „111”
esetleg római 3-as akar lenni, a 85. lapon ui. „C) A Synthetismus” áll,
márpedig a C az ábécének a 3. betűje. Az 53. lapon valóban olvasható, hogy
Köteles a filozófiai tárgyakat fokozatosan kezdte magyarul tanítani, de ez még
nem jelenti, hogy „lényegesen gazdagította a magyar filozófiai nyelvet”.
Filozófiai szakszókincsünk kialakulásának alapos bemutatása még várat magára.)
Köteles a legkimagaslóbb erdélyi kantiánus volt, s ezért is méltán nevezték ki
– nem „választották” – a Magyar Tudományos Akadémia tagjává, nem csak azért,
hogy a 13 vidéki tag között legyen egy erdélyi is. A vele egyazon évben elhunyt
Márton István – „Kant legjelentõsebb és leghatásosabb magyarországi követõje” –
persze nem Köteles kedvéért maradt ki „az MTA filozófiai szakosztályának
1830-ban való megalapításakor”, hiszen az igazgatóság Kötelest „a törvénytudomány
osztályába nevezte ki mint annak is tanítóját” (Döbrentei).
Köteles után tárgyalja Hanák
Tibor Rozgonyi Józsefet, aki még elsõ kantiánusaink fellépése elõtt bírálta a königsbergi óriást.
Rozgonyi késõbb filozófiatörténetet, természetjogi és – Hanáktól mellõzött –
lélektani aforizmákat is közölt. (Itt elárulhatjuk: 1993-ban, egy sajnálatosan
aforizmaszegény vidéken, a Rozgonyi-féléknél idõszerűbb aforizmák ígérésével
hiába pályázott valaki ösztöndíjra.)
Rozgonyiból nem lehetett
akadémikus, õ ugyanis már 1823-ban meghalt. Viszont a „törvénytudományi”
osztály vidéki tagja lett Ercsei Dániel. Családneve erdélyi õsökre vall. Ükapja, Szõke János Téglásról jött a
Nagynyulas és Körtekapu között fekvõ Nagyercsére. A kolozsvári kollégiumban
tanuló dédapja vette fel – születése helyérõl – az Ercsei nevet, amelyhez
egyesek „téglási” elõnevet biggyesztettek. Ercsei Dániel egyik nagybátyjának az
unokája volt Arany János felesége. Ercsei
Dániel minden könyve Debrecenben hagyta el a sajtót. A Philosophia históriája című „rész szerint a spinozismus, rész
szerint a dynamicum systema” szintézisének mondja Schelling bölcseletét, Hegelt
pedig – 1825-ben! – Schelling követõjének tekinti (193). Compendium psychologiae empiricae et logica
című tankönyve nem „ungedruckt”, hiszen megjelent 1833-ban.
Jellemzõ pszichologizáló beállítottságára, hogy 92 paragrafusából a
30–71. képviseli a logikát. A mű R 118879 jelzetű kolozsvári
példányát „Professor Péterfi Károly úrnak” dedikálta.
Ercsei Dániel Compendiumával
egyazon évben jelent meg Kibédi Péterfi Károly jó 500 lapnyi művének, a Filozófusok és filozófia históriájának
az elsõ (kéziratban maradt a 2. és 3., hetvenhét ívet kitevõ)
része. A „tudós és népszerűleg író” Krug a fõforrása ennek a
műnek, akárcsak Péterfi Alapfilozófiájának
(Nagyenyed 1841). Idézünk az utóbbinak a leginkább lényegbevágó
tételeibõl: „Valamiképpen anyagi tekintetben a Filozófiának csak három
fõ alkotmányai, úgymint dologiság
(realismus), észképiség (idealizmus)
és öszvetétel (synthetismus), így
alaki tekintetben is csak három fõ módszerei vannak, úgymint: tudáskórság (dogmatismus), kétségkórság (scepticismus) és bírálat vagy bírálati módszer (criticismus)” (225). A kriticizmust „úgy
nézhetni, mind filozófiai szabad közpolgáriságot (republicanismus philosophicus).
[...] Minden filozofálás egyéneknél, nemzeteknél, mint a Filozófia históriája
bizonyítja, legelébb tudáskórságú,
azután kétségkórságú, késõbbre bírálati” (231). Péterfi kéziratai közül
az Esztétika 1940-ben jelent meg, 120
évvel tanári székfoglalója után. Az utóbbinak a 18–20. lapján olvasni a
filozófusról: „Vizsgálódásaiban ne az érzést, hanem az okosságot tégye magának
vezérül, hogy miszticizmusba ne essék. [...] A filozófusnak tehát sohasem kell
elveszíteni hideg megfontolását, hogy magát az üres képzelõdések által
elragadtatni engedje [...]. Õrizkedni
kell ezért a filozófusnak a szõrszálhasogató szkepticizmustól.” Péterfi Köteles
Sámuel tanítványa volt, majd utódja a marosvásárhelyi tanszéken, akárcsak a
tanszéket Péterfitõl átvevõ Ercsei János (akinek – s ez persze nem filozofikum
– Ercsei Dániellel közös volt a dédapja).
Nem árt tudni, hogy Ercsei János elõbb – miként Hanák írja – „Hochschullehrer
der Theologie in Oderhellen” volt, ti. Székelyudvarhelyen, nem egy hellén
Odera-Frankfurtban. Értekezõdés
a vallásról című,
1833-ban elhangzott „közoktatói” székfoglalója nem Marosvásárhelyt, 1833-ban,
hanem Kolozsvárt, 1835-ben került ki a nyomdából. A 48–49. és a 64–65. lapjáról
másolunk ide néhány sort: „A Mirabeaud [d'Holbach], Helvetius, Voltaire és
Enciklopédisták oskoláját követõ s tanítóikkal együtt a dolgok
külsõ bõrezetjén belõl nézni nem akaró, [...] magokat
természet bölcselkedõinek nevezõk közül sokan [...] a vallást
kegyetlen zsarnokok s azok kegyelmét vadászó ravasz papok által faragott és a
gyengébb eszű népek kezébe adott mankónak [...] állították lenni, hogy a
megvakított kábák azon sántikáljanak, míg õk szabadabb szellemmel
repülnek, s mint górlábú madarak a zavarosba halásznak.” „[...] mi a dolgokat a
valóságban nem csak valamely merevény, holt, mozgás és minden munkásság
nélkülieknek, hanem munkásság[gal], élet[tel] és mozgással kisebb-nagyobb
mértékben áthatoltaknak lenni tapasztaljuk. És már ezen munkásságot okozó elemet nevezhetni Tétnek a tenni igétõl [...]. A
munkás tét a merevény Lét szolgaságából a kõ merevény kristályába s az
atyafias elemek testalkotó mozgásába már látható lépéseken kezdve,
grádicsonként kifejti magát a szabad gondolatig és akaratig, az angyalig és
Istenig.” Idézünk Ercsei János 1840-es Gondolkodástana
utolsó bekezdésébõl is: „Kánt
volt az, ki az újabb idõben valamint az egész filozófiára, úgy a
gondolkodástanra nézve is a kritika fáklyáját meggyújtotta, mellyel az
értelemnek sok eddig homályban lévõ vidékeit megvilágosítván, a
Logikából sok idegen nemű vizsgálódásokat kiküszöbölt, annak körét
élesebben meghatározta. [...] A magyarok közül Ercsei Dániel, Fejér György, Imre János, Köteles Sámuel s közelebbrõl
Székely Mózes nemzeti nyelvünkön
kiadott gondolkodástanokért megemlítendõk.”
Ugorjunk most át a Schelling-követõinknek szentelt, Aranka Györgyöt
is említõ paragrafuson, valamint a magyar harmonisták bemutatásán, amely
– lapalji jegyzetben – a „szabadság és nemzet összeszövõdésére
jellemzõ” ténynek mondja Körmöczi János fölöttébb bátor és korai,
gondolatszabadságot követelõ Fichte-fordítását, azaz egy olyan
teljesítményt, amelyért Körmöczit be kellett volna venni a névmutatóba. Eljutunk
így a magyar Hegel-vita felvázolásához. Egy rövid vázlatba persze nem fér be
minden, még kevésbé a ráérõsen csemegézõ idézgetés. Mi viszont jónak látjuk
idézni unitárius félhegeliánusunknak, Székely Mózesnek mindhárom Kolozsváron
kiadott művét, elõször is A keresztyén
vallás kifejlõdése históriája c., 1834-es beszédét: „[...] az európai
vallásos felekezetek közül csak a míveletlenebb
nemzeteknek, mint a Portugallusok', Spanyolok' és Muszkáknak, vagyon még
úgynevezett Státusi Vallások; másoknál, kevés kivétellel, a vallásosság egy
szívvallásá formálódott ki. [...] Okossággal ellenkezõ volna azért most
akármelyiket is a fennálló Vallások között a Státusban uralkodóvá tenni akarni,
amidõn tudjuk, hogy egyik sincsen minden babonaság nélkül; amidõn tudjuk, hogy
minden Anyaszentegyház a Hierarchiai Despotizmusnak elõítéleteibõl még sokat
rejteget kebelében” (22–23).
Miként már a fenti sorok
sugallják, nem véletlenül utal Székely Mózes kétszer is Köteles Sámuelre, aki
szerint „a szoros dogmaticizmus valósággal filozófiai despotizmus; ebbõl
származik a filozófiai kevélység, fennhéjazás, logikai önkórság, az
ellentmondás lelke, másoknak megvetése, semminek állítása, gorombaság azok
ellen, akik ellenkezõképpen vélekednek” (A
filozófia enciklopédiája, 72). – 1840-es Gondolkodástana „Ajánlat”-ában sorolja fel Székely „Mózses” a tõle
„vezérül” tartott szerzõket: „Köteles Sámuel, Imre János, Fries, kiváltképp
pedig Dänzinger” (pontosabban: a Liège-ben,
majd Würzburgban oktató Ignaz Denzinger utolsó, pszichologizáló kézikönyve: Die Logik als Wissenschaft der Denkkunst,
Bamberg 1836). Székely azokhoz húz, akik a „gondolkodástannak tudományos
kiképzésére a gondolkodás tételeit alanyilag az értelmi tehetségbõl
tudományosan kifejtve alapították meg”. „A magyarok közül – olvassuk a 11.
lapon – Ercsei Dániel, Fejér György, Imre János, Köteles Sámuel tárgyos
szempontból anyanyelvünkön közrebocsátott munkáiért dicsérettel említendõk.”
1843-ban közzétett Észtanában Székely, miután kijelenti,
hogy „a német remek bölcsészek, mint Fries és Hegel bölcselkedések módja közt némi
középálláspontat” igyekezett tartani, leszögezi: „Ami saját észtani
irodalmunkat illeti: szintén [szinte] pirulva kell megvallanunk, kiváltképp
nekünk erdélyiekül, hogy mi e tekintetben egy nevezetes írót sem tudunk
felmutatni (mert ide nem számítom most, hogy némely fõoskoláink ügyesebb
tanárai, így p. o. a derék Köteles Sámuel észtana s még másoké kéziratba
maradva a magyar irodalmi közönség bõvebb isméretére nem juthattak el)” (7–8).
Köteles Sámuel kriticista antidogmatizmusával egyetértõen kifogásolja Székely, hogy szellemünk állományát „De la Metrie,
Helvetius, Rousseau, Voltaire, Holbach s követõik az idegrendszer
következményének, ideglélnek, életerõnek sat. állíták” (63. vö. MFSzle 1979.
3–4. sz. 275).
Jóllehet Hanák könyve
fõszövegében csak Pázmány, Apáczai és Hetényi kapcsán van (másodlagos)
irodalom, mi itt a Székely-féle Észtan Tomory Sz. Sándor adta
recenziójából is csipegetünk: „[...] észtannak
kirekesztõleg – Hegel szellemében – a metafizikát nevezi. [...] fölosztja az
észtant – Hegel modorában – természeti
és szellemi bölcseletre. [...] A jelenkori német filozófia két, mind tanmód-,
mind tanmenetszerűleg egymástól lényegesen eltérõ fõvezérei, ti. Hegel és Fries iskoláik tanait egy rendszerbe társítani valóban óriási
föladat vala”; „...a dolgozat elein és színezetén inkább Hegelt, a végin
(fõkint a filozófiai vallástannak a dísztannal [esztétikával] ily módú
összekapcsolásában) különösebben Friest találom.” (Prot. Egyh. és Isk. Lap
1844, 568., 590–591. hasáb.) Mivel túlságosan feledésbe merült, illik
jeleznünk, hogy a Lázáriban született, Máramarosszigeten is tanító Tomory
(1802–1853) 1841-ben egy épkézláb Logikát
adott ki. Ennek a végérõl idézünk: „Campanella, Gassendi, Ramus (Pierre de la
Ramée), Baco és Melanchthon [...] a Logikának újant és célirányosabban alakítói
valának. Descartes és Malebranche a Logikát a Metafizikával összezavarták, így
újabban Feder, Jacob, Plattner, Snell és legújabban Hegel s követõi. – A Logika
saját körébeni kifejtése által érdemet szereztek magoknak: Locke, Leibniz,
Wolf, Tschirnhausen, Thomasius [...], Condillac, Kant, legújabban Kiesewetter
[...] és Dänzinger. Honunkban latin nyelven Logikát írtak: Fuchs, Carlowsky,
Szentgyörgyi, Rozgonyi, Imre, Ercsey D., Verner és Nyíri; magyarul: Apáczai,
Ercsey D., Imre, Fejér, Köteles, Ercsey János és Székely Mózses” (84).
Tomory Logikájának az U 57676
jelzetű kolozsvári példánya a Bölöni Farkas Sándoré volt. S ha már szóba jött
ez a jeles demokrata, tegyük hozzá: õ és Wesselényi Miklós is, sõt Szász Károly
is jogosult arra, hogy szerepeljen a Filozófia
és politika című paragrafusban Széchenyi, Szalay László, Táncsics Mihály és
Horárik János mellett.
7. A Hanák-kötetben külön
fejezetet kapó korszakok közül a legrövidebb 1849-tõl 1867-ig terjed. A róla
szóló, A szabadságharctól a kiegyezésig
című fejezet 19 lapból áll. Említõdik itt egyebek közt „a legjelentõsebb
irodalmi 'Kisfaludy Társaság'“, vagyis az akkori legjelentõsebb irodalmi
intézmény: a Kisfaludy Társaság; továbbá Az
ember tragédiája és Sas Andor Madách
és Hegel című tanulmánya. A fejezet paragrafuscímei: Eötvös József; Erdélyi
János; A késõhegeliánusok; A lélektan elõnyomulása. Közbevetõleg szólva: Eötvös kiváló, németre is lefordított
művének címe A XIX. század eszméinek
befolyása az álladalomra, nem „az államra”, noha az állam fõnév mai jelentéssel már 1845-ben elõfordul. A Meltzl és
Brassai szerkesztette híres – filozofikumban sem szűkölködõ – komparativista
folyóiratának a címében pedig „Irodalomtörténelmi” olvasható, nem
„Irodalomtörténeti”. Fontosabb az, hogy Eötvösnek A nemzetiségi kérdés c. munkáját Sever Bocu 1906-ban románra
fordította és kiadta mint „leggazdagabb és legklasszikusabb érvforrást”.
Klasszikusságban méltán vetekszik Eötvössel Erdélyi János, akit már csak
vezetékneve miatt is közel érez magához az erdélyi ember. Erdélyi – írja Hanák
a 85. lapon – Hegel filozófiája felé tájékozódott, szembeszállt azokkal a
magyar kortársaival, „akik a történelmet és a valóságot a kiegyezés mezejének
tekintették”, „dinamikusan és progresszíven hatott a hegelianizmusával”.
Késõhegeliánusaink sorának az
élére állítja Hanák Horváth Cyrillt, aki szintetizmusnak vagy konkretizmusnak
nevezte álláspontját. (Apropó
konkrétum: Horváth 1836-ban, nem 1837-ben lett az MTA tagja. Az ilyen adatok
sokszor mellékesek, de ha utalunk rájuk, tegyük hibátlanul.) Pauer Imre idézi
Horváth Mi sajátképpen a konkretizmus
c. kéziratából: „Oly filozófiai rendszer, melynek lényege az ellentétek
kiegyenlítésében áll [...]. Az ellentétek elõhatását és kiegyenlítését a
dialektikai módszer eszközli. E módszer is oly egész, mely ellentétet
foglal magában. Alkatrészei: az analyt. és synth. módszerek.” „Minden ismeretnek föltéte az ellentét.” A
konkretizmus „Három irányt érvényesít. I. Az elsõ a léti igazságnak ád
túlnyomóságot a gondolkodási igazság fölött. A reál-idealizmus [ez],
melyhez szítottak: 1. Anaxagoras. 2. Pythagoras. 3. Aristoteles. 4. Abällard
Péter. 5. Spinoza. II. A másik a gondolkodási igazságnak ad túlnyomóságot a lét
fölött. A ideál-realizmushoz szítottak: 1. Fichte. 2. Schelling. 3. Hegel. III. A harmadik az elõbbi két
igazságot összhangzásba hozza. A concretismus concretushoz szítottak: 1.
Fichte az ifj. 2. Ulrici. 3. Wirth.
4. Weisse”. (Pauer: Emlékbeszéd [...]
1885, 18–20.). Horváth három irányt „érvényesítõ” álláspontja eszünkbe
juttatja Ernst Reinholdot, aki – mint Purgstaller írja – „a rendszerek
összességéhez csatlakozott”, s egyúttal „az eszmelétvéd – idealrealismus” híve
volt.
Horváth Cyrill két évvel fiatalabb volt, mint Purgstaller, de korábban
kezdett publikálni (azonban csak mint költõ, s ilyenként említi
õt Purgstaller 1843-ban). Műveinek zöme a szabadságharc után
készült, s ezért indokolt Purgstaller után
tárgyalni õt. Másrészt a lélektan elõretörésérõl szóló,
Brassai Sámuelt, Vandrák Andrást és Purgstallert bemutató fejezetnek a második
fele helyénvalóbb az elõzõ
fejezetben, Vandrák és Purgstaller ugyanis 1848 elõtt tette közzé
legfõbb munkáit.
Vandrák András (1807–1884) Fries híve lett Jénában. Eperjesen
1831-tõl tanított, elõbb magyar irodalmat, 1833-tól filozófiát,
ezen belül esztétikát is – a Bouterwekbõl merítõ, 1826-os Compendium aestheticaet ránk hagyó Greguss Mihály utódaként. Jól írja Hanák:
tankönyvei egész Magyarországon el voltak terjedve, hozzásegítették az
akadémiai levelezõ tagsághoz (NB: beválasztás, nem kinevezés útján). Elsõ művének teljes címe : Lelkileges embertan, vagyis psychicai
anthropologia – Enchiridion anthropologiae psychicae (Eperjes 1841; a
magyar cím a latin elõtt van –
végig a bal oldalon, a páros számú lapokon helyezkedik el a magyar szöveg). E
mű elsõ mottója Baconbõl való, s ez jó alkalom annak
megemlítésére, hogy az eperjesi Bacon-pártiság Bayer János 1663-ban kiadott Filum labyrinthijéig megy vissza. Vandrák második mottója értelmében
minden filozófiában annyi a remény, amennyit megragad a lélektan
gyarapodásából. Idézünk az elõszóból: „Ha nem mint eredeti szerzõ
– valami tudományos s magyar újnak szerzõje – , de mint
szerkesztõ s egyrészrõl fordító lép fel az író, azt neki,
reménylem, vétkül senki sem tulajdonítandja, ki elõtt nem csak az igazság
felfedezése, hanem felfogása s terjesztése is bír némi beccsel. – 'Új filozófiák' s divatok után kapkodni sem
természetem, sem szándékom nem volt soha [...]. Mesterem: Friesnek (a nálunk, de honn is még kevéssé méltányoltnak) szelleme;
anyagnyújtóm ismét Fries s a tapasztalás; közelebb tanácsadóim Schulze G.E.,
Schmidt H., Scheidler, Fischer F., Köteles, Szontagh G.” A 12. lap szerint
„Báco józan tapasztalási módjától [...] materializmusra (anyagos(d)iságra)
tértek el Hobbes, Hartley, Priestley” az angoloknál, a franciáknál meg
Condillac, Diderot, La Mettrie, Holbach, Helvetius. Két lappal tovább a
„legjelesb” munkák közé sorolódik Fries Handbuch
der psychischen Anthropologieja (2. kiad. 1837–39) és Köteles posztumusz Filozófiai antropológiája. Itt említi szerzõnk Benekét, aki – tegyük
hozzá – fõ forrása a Nagyenyeden tanító, 1865-ös Lélektanáért akadémikussá lett Mihályi Károlynak. Lélektanának
második, 1842-es (nem 1847-es!) kiadásában Vandrák elhagyja a latin szöveget.
Ad itt „javításokat s bõvítéseket”, például utal Purgstaller 1846-ban
megjelent Lélektanára is, az 50.
lapon pedig megjegyzi: „A jeles emlékezõ s egyszersmind ítélõ
tehetségű férfiak példái: Cyrus, Mithridates, Leibnicz, Hugo Grotius,
Kant, Fries ( – Mandeli, Párizsban lakott magyar! ...).” Az 1863-as, pesti (nem eperjesi), „újonnan szerkesztett és
javított” kiadás elõszavában Vandrák kiemeli: „Aminek kifejtésére
különös gondot fordítok, az a kedélyek (õsvágyak, ösztönök, érzelmek,
érdekleteknek) megyéje, melynek mint a lelki élet legbensõbb s
legközvetlenebb részének fontossága már magában is tagadhatatlan.” A
kedélyrõl szól az 51–79. lap, vagyis a könyv jó egyötöde.
Vandrák, aki 1841-ben még célszerűnek tartotta a kétnyelvűség
értelmében „ikeralakú kézikönyvvel állani elõ [...] itt, a felföldön”,
már egy év múlva áttér az egynyelvűségre. Teszi ezt A filozófia elemei című, „vezérfonalul” szerkesztett
munkájában, melybõl Bölöni Farkas Sándor is szerzett magának példányt (U
58356). Figyelemre méltó – persze nemcsak az iker szó miatt – az, amit így szögez le a kimagasló eperjesi tanár:
„A dolgok léte- s érvényének (Seyn u. Werth) felfogása, ez a filozófiában
megoldandó ikerfeladás” (3). Az etikát adó szerzõk tõle nyújtott
sorában szerepel Platón, Seneca, Spinoza, Wolff, Kant, Fichte. (A nagy hollandus
említésébõl nem következik, hogy a Vandrák név holland-trák vagy
holland-román.) Alig bõvül ez a sor Vandrák etikájának második,
„átdolgozott”, Bölcseleti erkölcstan
című kiadásában (Eperjes 1865). Váratlan, hogy Herbart neve még itt is,
fölösen h-val végzõdik, akárcsak Vandrák jó húsz évvel korábbi Logikájában. (A magyar
Herbart-recepció részletes, alapos bemutatása még hátravan. Elõkelõ hely illeti
itt meg az iskoláit Nagyváradon elkezdõ Bihari Pétert.)
Sajnálatos dolog elfeledkezni
Vandrák logikai tankönyvének elsõ, 1844-es kiadásáról, már csak azért is, mert
ez már utal Bolzanóra, akinek az akkor még csak hétéves, úttörõen antipszichologista
Wissenschaftslehreje a husserli fenomenológia sürgette „tiszta logika” felé
mutat. Igaz: szerzõnk gondolkodástani vezérfonala csak a második, 1861-es és a
harmadik, 1866-os kiadásban viseli a Tiszta
logika címet, addig Elemi logika
a neve. A fontosabb magyarországi logikákból megemlíti a Fuchsét (Lõcse 1800),
a Carlovszkyét (Kassa 1815; Purgstaller Kant tisztelõjének mondja ezt a két
evangélikus tanárt), a Fejérét (Közhasznú
logika, 1810), a Vernerét (Logica seu
dianoeologia, 2. kiad. 1833;
ebben 3–3 utalás van Friesre és Fejérre, 9 Krugra). Magyarul közölt logikát „Köteles Sámuelen kívül Tomori Szabó Sándor” – olvassuk a 6.
lapon. Ugyanitt említõdik „I.Fr. Friest Syst. der Logik. 3dik kiad.
Heidelb. 1837, melyhez mi is ragaszkodunk”. A valószínűség nemei kapcsán
megjegyzésre méltó „Friesnek legújabb
munkája: Versuch einer Kritik der Principien der Wahrscheinlichkeitsrechnung”.
Fries az 1864-ben forgalomba került Bölcseleti
jogtan (Észjog) elején is elõfordul: „Minden
kitűnõ bölcsész részt vett az észjogtan gyarapításában is, így Kant s tanítványai (Fichte, Krug, Fries
...), [...] Hegel”. Hegel nevének az
aláhúzását nem kell túlértékelni. Emlékbeszéde 10. lapján mondja Vécsey Tamás –
idézõjelben – Vandrákról: „Hegel
dialektikai s Herbarth [sic] matematikai pókhálóin a filozófiában járni nem
tudott.” Idefűzhetõ Purgstaller 1843-as
filozófiatörténetébõl például ez: „Hegel észtana és módszere az elvont
gondolkodást a való megismerésével fölcseréli. [...] Hegel általánosában
ráismerünk Spinoza állományára azon különbséggel, hogy Spinoza végtelen
állománya meddõ és holt, Schellingnél él és mozog, Hegelnél e mozgalom
maga az Isten. Rendszere számos tisztelõvel dicsekedett, kik azonban már
felekezetekre szakadtak és lassanként hüledeznek.”
A hüledeztetés legkisebb szándéka nélkül mondhatjuk: Purgstaller Józsefet
(1806–1867) sok szál fűzte Erdélyhez. Kolozsvárott „a bölcsészetet oly
sikerrel hallgatta, hogy 1827-ben a pesti tudományegyetem bölcsészeti kara
által tudori oklevéllel tiszteltetett meg” (Magyarország és a Nagyvilág, 1867.
17). 1848-ban, amikor a Palotai családnevet vette föl (ez tehát nem elõneve), olyan haladó
szelleműen nyilvánult meg, hogy késõbb börtönben is ült, majd
három évig tanított Temesvárt (amely város neve németül inkább Temeswar, mint
Temeschburg). A bölcsészet elemei
című kompendiumának mind a hat része már 1843-ban megjelent, és nem
indokolt ezeknek csak egy-egy kesõbbi kiadását említeni. Az elsõ
kiadás mintegy 680 lap terjedelmű. Fõ részei: lélektan,
gondolkodástan, ismeretelmélet (140 lap), erkölcstan, szépműtan és
filozófiatörténet (170 lap). Az 1846-os kiadásban a 2. és 3. fõrész
közös címe: Észtan. (A 43-as logika zárómondata: „Némely
újabbak, nevezetesen Schelling, Bardili, Hegel [...] a gondolkodástant az
ismerettannal eggyé olvasztották.”) Az ismerettan „a tapasztalati ismereteknek
alapjait, a létezõnek sarktulajdonságait [...] vizsgálja, milyen
sarktulajdonok az okság, közösülés [egyoldalú és kölcsönös hatás], tér,
idõ”. Az ismerettan tehát egyrészt ismerõtehetségünk bírálata,
másrészt lénytan. A lélektani módszerre – olvassuk az Ismerettan végén – Kant adott útmutatást, „de Fries és Reinhold
Ernest szigorúbban használták”. Ami az elõbbit érinti: „Kár, hogy Fries
az alanyiság egyoldalú szempontjánál maradt, és nem sejtette azon igazságot,
hogy annak, mi az emberi ismeretben egyetemileg érvényes, a létezõk
körében egyetemes és szükséges tulajdonságok felelnek meg” (A bölcsészet történetének vázlata, 140).
Ami mármost a reinholdi, „idealrealista” alapállást illeti, fõműve
elõszavában Purgstaller kijelenti: „Útmutatásul fõleg Reinhold Ernest jénai
oktató szolgált” neki.
Kétségtelenül volt bizonyos kölcsönhatás Purgstaller és az erdélyi
gondolkodók között. Eszméinek erdélyi jelenlétét mutatja műveinek itteni
masszív megléte. (E sorok írójának 1843-as példánya 1845-ben a Balás Antalé
volt, 1942-ben a Makkai Ernõé, akit korai halála akadályozott meg, hogy
kiteljesítse igen sokat ígérõen indult magyar filozófiatörténeti kutatásait.)
Az erdélyi alkotók sorából – az író Jósika Miklóson és a „föstész” Barabás
Miklóson kívül – szóba kerül Purgstallernél Apáczai, „ki Descartes rendszerét
követvén, magyar nyelven írt enciklopédiát 1653-ban és logikát 1656-ban”
(recte: 1654-ben), Csernátoni Pál, a fichteánus Sipos, a schellingiánus Aranka,
a kantiánus Köteles (logikája, filozófiai enciklopédiája és – kétszer –
filozófiai antropológiája), valamint Ercsei János és Székely Mózes Gondolkodástana.
Purgstaller politikai progresszizmusára vonatkozóan idézzük Pólya József
nyilatkozatát Hanák János magatartásáról: „...1844-ben a váci [piarista]
rendgyűlésen mint a szigeti ház képviselõje a rend mostani
kormányzójának, Palotay Józsefnek vezérlete alatt, több rokonérzelmű
társával sürgette a reformot, de fájdalom! a szabadelvű férfiak buzgó
törekvésén gyõzött a gonosz ármány és önzés ördöge” (Hanák János: Az állattan története és irodalma Magyarországban.
Pest 1849, XI–XII.). Idézzünk Hanák Máramarosszigeten készült, A természetrajz elemei (Pest 1845) című
tankönyve bevezetésébõl is: „...csak a természeti lények bõvebb vizsgálása
által szerezhetünk minmagunkról, anyagi és szellemi tulajdonságainkról magunknak
tökéletes isméretet. Ennek virágzásától várhatjuk a babona és varázslás
kiirtását, az emberi nem felvilágosodását és valódi műveltségét” (6–7). Pólya
József kapcsán kiemeljük, hogy õ 1856-ban (nem 1956-ban, de nagy túlerõvel, az
elsöpörni kész laikussággal is szembeszállva) olvasta fel az Akadémián A szellemtani fiziológiából – Az idegrendszer szellemi tevelléseinek
[működéseinek] alapjai című
dolgozatát. Erre célozva feltételezte Mentovich az 1863-ban elkobzott és –
talán csak két példány kivételével – megsemmisített fõművében (ennek 1974-es
kiadásában ez a 215–6. lapon van), hogy Brassai „azért lett oly engesztelhetetlen
ellene az újabb materializmusnak, mert a történet úgy hozta magával, hogy dr.
Pólya a materializmus mellett emeljen szót az akadémiában, s nagyon hihetõ,
miszerint ha ezen jeles tudósunk a materializmus ellen nyilatkozott volna:
tisztelt ellenfelünk bombái az idealizmus ellen volnának intézve”. Mentovich fent jelzett föltevése nem volt
alaptalan. Brassaira korán hatottak realista nézetek, például Locke
asszociációtana és a környezet fajalakító erejének a tézise. 1836-ban kiadott
Lindley-átdolgozása elõszavában – végsõ fokon a leibnizi folytonosságelv
szellemében – ír Brassai „a teremtmények nagy láncá”-ról, „a növényi alakok
lépcsõnkénti kifejlésű sorai”-ról, arról, hogy „a természetnek
(melyben minden egymással szoros kapcsolatban van s egy jelenség is a
többitõl elszigetelve teljesen meg nem érthetõ) titkaiba egy mély
tekintetet vethetünk s ebbõl tökéletesb mívére, az emberre s viszonyaira
nézve is fontos vagy világító következéseket húzhatunk”. Mindez megindokolhatja
fenti Mentovich-idézetünket. Ennek révén egyébként simán áttérhetnénk Hanák
Tibor könyvének 8. fejezetére, de mivel a hanákok „szenvedélyes muzsikusok és
táncosok” (Pallas lexikon), egy
oldalsó tánclépést kapcsolunk a bájos, delejes, merengetõ muzikalitású dermengés szóhoz, amelyet szerephez
juttat Hanák Mihály 1832-es könyvcíme: Öszves
dermengés s önképen kifejlett álomjárás története. Ezt a – latinul és németül is kiadott, inkább
kata-, mint katóleptikumos – munkát Purgstaller nem nevezi meg, de rá céloz Lélektanának egyik mondata: „Beteg
álombolygó kispapról írt Hanák egri orvos.”
8. A kiegyezéstõl a századfordulóig menõ fejezet alfejezetei:
Viták a materializmus körül; Az elsõ pozitivisták; Bölcselettörténet és
történelembölcselet; Böhm filozófiai rendszere.
A természettudományok növekvõ befolyásával összefüggésben – írja
Hanák Tibor (101) – terjedt a materializmus és a pozitivizmus. Jól látja
szerzõnk: a materialista eszmék elterjedését elõsegítette
Magyarországon az, hogy az itteni értelmiségiek nagy rokonszenvvel viseltettek
az 1848 után elnyomott minden kezdeményezés iránt. „Ide tartoztak
Németországban a materialisták művei, Büchner, Moleschott és Vogt. Az
utóbbi kettõ 1848 után többé nem tarthatott felolvasásokat
Németországban.” Hanák szerint azonban „Magyarországon a materializmus
Mentovich Ferencen kívül aligha talált jelentõsebb képviselõre”.
Ez az erdélyi nevelõ, költõ, természettudós és filozófus egy
„gyújtó, magával ragadó materializmust” (einen „zündenden, mitreissenden
Materialismus”) hirdetett – olvassuk a 102. lapon, az idézõjelbe tett
három német szó kapcsán pedig a 13., ezúttal szerencsétlen számú jegyzet az
1974-es kolozsvári Mentovich-bemutatás 59. lapjára utal. Csakhogy itt nincs
megfelelõje a „zündenden” jelzõnek. Viszont van itt – az idézett
szavakat megelõzõ bekezdésben – ilyesmi: „... a kelet- és
délkelet-európai mostoha körülmények folytán megkésve fölzárkózó népeknek nem
voltak olyan klasszikus bölcselõi, mint Bruno, Bacon és Babeuf, avagy
Hobbes, Holbach és Hegel. A maga módján és körében mindazonáltal klasszikus –
hogy ismét csak alliterálva sorjázzunk – a délszláv atomista Bošcoviæ, az
utópista szocialista (nemcsak a matematikus) Bolyai János, nemkülönben a
forradalmi demokratizmust ragyogóan megtestesítõ Bãlcescu,
Belinszkij és Botev. A maga nemében, kimagasló és példaadó voltával igenis
klasszikus, tudniillik elsõ osztályú, fõrangú szószólója az
erdélyi (általában a hazai, illetõleg a magyar) haladó filozofálásnak
Mentovich Ferenc.” Mentovich civilizált hangnemét érzékelteti fõműve
elõszavának ez a körmondata: „Nincs egyéb célunk, mint alkalmat
szolgáltatni az érdemes olvasónak, hogy tudomást szerezhessen arról: mit állít, mit
sürget, mit követel az 'újabb materializmus', mely máris oly ijesztõ
kísértet alakjában van a magyar olvasóközönség elõtt bemutatva, mely
ellen nagyérdemű tudósunk, Brassai – mint Vulkán az Olymp tetején – az
Erdélyi Múzeum-Egylet gyűlésein, évkönyveiben mennyköveket kovácsol;
köztiszteletben álló költõnk és publicistánk, Gyulai Pál, az
elbeszélõ költészet virágos kertébõl haragos darázsként mérges
fullánkot öltöget, s melynek káros befolyásától a költészetre s általában a
művészet- és erkölcsre jeles ítészünk, Greguss Ágost, annyira meg van ijedve” (id. kiadás,
72–73.). Világos e sorokból, hogy Mentovich pusztán ellenfelet, nem ellenséget
látott Gregussékban. Politikailag nem sokban különböztek. A szabadságharc
idején Mentovich fáradságot nem kímélve állított elõ gyutacsot
Nagyváradon, ahol Irinyi János, az ólomszuperoxidos foszforgyufa feltalálója,
Kossuth megbízásából irányította az ágyú- és muníciógyártást, Greguss Ágost pedig történetesen ugyanott szenvedett
várfogságot forradalmi tevékenységéért (vö. Hajós József: Greguss útja a váradi börtönig. Helikon [Kolozsvár] 1993. 3. sz.)
Greguss „a materializmus legjelentõsebb kritikusa és
ellenzõje a 19. század második felében”, mondja Hanák, kiemelve a
materializmus hatásairól 1859-ben értekezõ akadémiai székfoglalóját.
Greguss kesõbb – egyebek közt és nem a saját materializmus-képe mentén –
„a torzképrõl” is elmélkedett. Nála, állapítja meg Hanák, nem a
materializmus helyessége vagy helytelensége áll elõtérben, tehát nem is,
mint Brassainál, annak („deren”!) elméleti cáfolása, hanem társadalmi és
lélektani hatása. Hitte, hogy a determinizmus aláássa az erkölcsöt, és
következetlenségnek vélte, ha az „mégis a szabadságot és a demokráciát írja
zászlójára”. Négyesy László hangsúlyozza, hogy „a sarkalatosság [polaritás]
elvét alkalmazta módszerül”, ami azonban „dialektikai formalizmusra
csábította”. Mindenben pozitív és negatív elem együttesét látta, de
késõi közeledését a pozitivizmushoz (legalábbis a pszichologizáló esztétikában)
nyilván mentesnek tartotta bármely negativizmustól. Szerinte mind az anyagi
erõk, mind a szerves fejlõdés és a leszármazástan Istenhez vezet.
Talán itt szánhatunk néhány sort Sámi Lászlónak, aki a szabadságharc idején
Kossuth mellett is dolgozott, és az elsõ republikánus cikket írta a
Március Tizenötödikébe 1864-ben, egy tanári értekezleten kijelentette, hogy a
fejlõdéselmélet terén „még tovább megy azon határvonalnál, hol Mentovich
megállapodott”. Ezzel alighanem az emberi társadalom szükségszerű
fejlõdésére célzott. A következõ, 1866-béli erdélyi református
tanári értekezleten mondotta: „... a világegyetem mindig érvényes törvénye: hogy a teremtés megszakítás nélkül és
folyamatosan fejlõdve folyik. Ismerem az ellenvetést: 'ez a
hirdetett törvény csak csalódás, csak a materializmus alaptalan tana'. A
tagadókat utasítom az egyetemes történelemre.” Sámi a teremtõ, vagyis az új
minõségeket létrehozó evolúció egyetemességét vallotta. A két fenti
megnyilatkozása a politikailag is „dualizmust” hozó kiegyezés elõtt történt, de
õ 1867 után sem engedett a 48-ból. Íme
az 1878. március 15-i beszédének egyik tétele: „A 48-ban felavatott új szellem
az, melynek ápolása és nevelése által Magyarországon az eszmék és emberek
nõhetnek.” Egy 1880-as eszmefuttatásának pedig ez a konklúziója: „Tehát a
fejlõdés törvénye ha törvénye az egésznek, törvénye a szolidaritásnál fogva a
résznek is. Aki evidenciája miatt ezt földünk történetében meg nem tagadhatja,
hogyan tagadhatná az emberiség történetében?”
Az Erdélyi Protestáns Közlöny
1871-es évfolyamában kérte Sámi ettõl a folyóirattól: „ismertesse meg
olvasóival, hogy a szupranaturalizmust mennyire kevesbítették már”. Mintha épp
erre a kérdésre közölte volna a szerkesztõség a következõ évben Sámi
tanártársának, Parádi Kálmánnak (1841–1902) A
descendenz-theoria fejlõdésének története című írását. Tájékozatlanság
szülte idétlen vádnak bélyegzi itt Parádi azt, „melyet Darwin ellen mint az
emberi méltóság lealázója ellen emelnek”. A darwinizmus által – hangoztatja
szerzõnk cikke vége felé – újabb lendületet kapott „azon természetes világnézet
is, mely szerint minden jelenet a természeten belül működõ erõkbõl
értelmezendõ”. Haeckel Anthropogeniejének
bõ és késedelem nélküli ismertetésében Parádi kiemeli a monizmust, „mely
szerint az emberi lélek [...] csupán a központi idegrendszer működése”; a
szellem és a lélek „csupán magasabb hatványai annak a működésnek, melyet átlag
véve erõnek mondunk; ezen erõ általános működése az összes anyagnak” (EM. 1875.
28). A test és a lélek egymáshoz való
viszonyának kérdése hajdan és most című tanulmányában írja Parádi: „... a
lelkiállapotok mindig valami idegállapottal állanak összeköttetésben, amire
nézve a legegyszerűbb típus a reflexmozgásban keresendõ” (Magyar Filozófiai
Szemle, 1890. 423).
Lechner Károly, a
reflexológusként is jelentõs kolozsvári orvosprofesszor, így zárja A psyche materiális alapja című írását:
„... az anyag és szellem között éppoly kevéssé létezik principiális különbség,
mint ahogy a szerves és szervetlen testek között ilyen nincsen”. (Orvosi
Hetilap, 1892). A tudatosság ténye
szellemi életünk eseményeiben c. tanulmánya leszögezi, hogy „az egyszerű
reflexkör [...] képezi szellemi működésünknek alapfeltételét” (Athenaeum,
1892/2). A nevelésnek egyszerű reflexkörök bonyolultabbakká tevéseként való
definiálása nem akadályozta Lechnert, hogy így nyilatkozzék: „Az etikus,
esztétikus és szociális, egyszóval az altruisztikus érzelmek virágzása nélkül a
társadalomnak pangania, ha nem süllyednie kell” (Lechner Károly. Buk. 1956. 238).
Lechner kezdettõl fogva
munkatársa volt a Böhm Károly indította Magyar Filozófiai Szemlének, s e tény
sima áttérésül szolgálhat a Böhmnek szentelt paragrafusra. De ne ugorjuk át a Filozófiatörténet és történelemfilozófia
című paragrafust. Már csak azért se, mert maga Hanák említi Domanovszki Endre
néhány munkáját, köztük a négykötetes, a reneszánszig – bezárólag – menõ,
impozáns fõművét. Domanovszki (NB: nevét i-vel írta) 1876-tól, tizenegy évig,
nyugdíjazásáig tanított a szebeni jogakadémián. Itteni tantárgyai közé
tartozott az etika, a „spekulatív logika”, a lélektan, a szépészet, „az állam
és egyház viszonya egymáshoz”, az ó- és újkori bölcselet története, „a
materializmus történelmi kifejlése”, Arisztotelész politikája, Schopenhauer
rendszere. Apropó Schopenhauer: „bölcselmi elõdeirõl” Meltzl Hugó publikált egy
könyvet Kolozsváron, 1873-ban. Történetesen egy év múlva – nem 1875-ben – tért
át a nagykárolyi születésű, az elsõ magyar történelembölcseletet kigondoló
Bodnár Zsigmond az unitarizmusra, s innen, úgy látszik, már könnyebb volt
eljutnia egy monizmushoz, melynek értelmében a világon minden „természeti
törvények szerint módosul”. Az elmélete egyik sarokkövévé tett eszmeerõ-fogalma
a Fouillée-féle idée-force átvétele.
Ezért dedikálta magyar irodalomtörténete elsõ kötetét Fouillée nevelt fia és
híve, Guyau emlékezetének, a másodikat pedig magának Fouillée-nak. A szellemi
áramlatok történelmi váltakozásáról vallott nézete talán hatott Böhm kolozsvári
beköszöntõjére.
A barokk el tudja viselni, hogy
két fejezetben kerüljön szóba, és még Temesvári Pelbárt is azt, hogy a „Bis zum
15. Jahrhundert” alcímű fejezetet zárja, noha a 16. század elején is működött;
de egy olyan erõteljes személyiségű in-dividuumot, mint Böhm Károly, nem jó
kettéválasztani századforduló elõttire és utánira. Így látja ezt Hanák Tibor is. Mivel szerinte „az elsõ önálló
filozófiai rendszer”(ünk) a századfordulónk elõtt keletkezett, könyve 8. fejezetében
tárgyalja. Pedig Böhm fõművének hat kötetébõl csak kettõ született 1900 elõtt,
és a legértékesebb – nyilván a szerzõjének is legkedvesebb – az 1906-ban
Kolozsvárt (nem Budapesten) kiadott Axiológia.
Hanák bevallja: Böhm művei
alapján nem tudta megállapítani, hogy õ egy ideig „meggyõzõdéses materialista
volt” (119). Az idézett szavak kapcsán Hanák Ladányiné Boldog Erzsébetnek A magyar filozófia és darwinizmus XIX.
századi történetébõl c., rendkívül adatgazdag könyvére utal. Itt azonban nincs
szó errõl. Bartók György viszont
röviddel Böhm halála után közli róla: „Amint õ maga e sorok írója elõtt
sokszor hangsúlyozta, a pietizmus szélsõségébõl egyenesen a másik szélsõségbe:
a materializmusba esett” (Athenaeum 1912/1. 3). 1866. szeptemberi naplójegyzeteiben
õ maga elismeri, hogy hatott rá d'Holbach Système
de la nature-je, „ámbár nem irányítólag, mert ez az egész nézet dermesztõen
fagyos és képtelen”, és a belõle leszűrt eredmény csak ennyi: a lélek és az
anyag között lényeges különbség nincsen (uo. 13). 1867 elsõ felében Feuerbach
tana volt döntõ hatással Böhm metafizikai felfogására. A Wesen des Christentums megadta az utolsó döfést amúgy is gyenge és
gyanús ortodoxiájának – írja Bartók (uo.16).
Amennyire biztos, hogy Böhmnek
volt egy rövid materialista szakasza, szinte annyira vitatható axiológiája
forrásvidékének a körvonala. Olyannyira, hogy Hanák e téren egy kis
önellentmondásba is gabalyodik. Könyve 120. lapja szerint Böhm „a neokantiánus
törekvésétõl függetlenül, inkább a tanárára, Rudolf Lotzéra visszagondolva
jutott az értékfilozófia gondolatára”, két lappal tovább viszont kifogástalanul
nem tisztázható kérdés gyanánt szerepel az, hogy Böhmöt Lotze értékbölcselete,
avagy az újkantianizmus „délnyugatnémet iskolája” (Rickert, Windelband)
befolyásolta-e. A lotzei és a „badeni” befolyás lehetõsége persze nem zárja ki
egymást. Ellenben ki van zárva (mai slendriánsággal szólva: „kizárt”) az, hogy
a kifogástalan megállapíthatóság tagadása logikailag jól megférjen a
Rickertéktõl való függetlenség kategorikus állításával. Itt – ismételjük – egy kis önellentmondás
áll fenn. Ez nem éppen akkora, mint amekkora Böhm szerint feszül a tudattól
független ismerettárgy fogalmában. Amely feszülést Böhm A realizmus alapellenmondása című dolgozatában pellengérez ki – itt
is, mint mindenütt, „ellenmondás”-t írva, t
nélkül, ami nem hiba, tehát nem „korrigálandó”. Az sem igazán hiba, de
hiányosság és téves föltevést sugallhat, ha ennek az 1882-es dolgozatnak csak
az 1913-as kiadását említjük, meghozzá úgy, mintha ekkor önállóan jelent volna
meg, nem az Összegyűjtött művei című kötetben. Az olvasó azt hiheti
ilyenformán, hogy Böhmnek egy késõi, talán éppenséggel utolsó
megnyilvánulásáról van szó. Amiképp maga Hanák úgy véli Böhm Mi a filozófia c. Alexander Bernáttól
kért írásáról, hogy „egyike az utolsó állásfoglalásainak”, mert 1915-ben jelent
meg (az akkor Alexandertõl szerkesztett Athenaeumban). Datálását, post quam
non-ját nem dönti el, de érdekes az, hogy milyen munkára hivatkozik. Például
Paulsen Einleitung in die Philosophiejának
az 1896-os kiadására utal ama tétel hangoztatásakor, miszerint „a filozófia és
a tudomány (episztémé) terjedelmileg teljesen egyeznek”; Spencer First. Princ.-jére, mikor kijelenti,
hogy „a filozófia maga a tudomány legmagasabb formájában”. Bírálja Döringet
(1889) és Windelbandot, amiért az értékek vizsgálatát tűzik ki a filozófia
feladatául. A filozófia bõséges tartalmának a rendszeres tagolását „vezérlõ
alapgondolat” kapcsán írja, hogy ez „hozza létre a fogalmak jegecedõ
elhelyezkedését a filozófia egészében, melyrõl Köteles Sámuel igen helyesen nyilatkozik (A philosophia
encyclopaediája. N-Enyed. 1829. § 1.), hogy olyan természetű, 'mint a
mathematicusoknál az Ichnographia, mely szerint egy nagy kiterjedésű vidéknek
képe kicsinyben levétetik és nézhetõleg elénkbe terjesztetik'“. Mivel Kötelest
Szontaghék harmonizmusának az elõfutáraként szokás beállítani, nem lep meg, ha
a harmonizmusról szólva (a 69. lapon) jelzi Hanák Böhmnek a filozófiai irányok
megegyeztetésének a lehetõségérõl elmélkedõ tanulmányát (1902), pontosabban
ennek 1909-ben kiadott német fordítását. Tankó Béla készítette a fordítást, aki
Böhm két másik dolgozatát is átültette német nyelvre. Az értékelmélet feladata s alapproblémája címűt és A megértés mint a megismerés központi
mozzanata címűt 1915-ben hozta az Archiv für systematische Philosophie.
Tankónál is többet tett Böhm hagyatékának az ismertetéséért Bartók György.
Gondolunk itt elsõsorban Böhm fõműve utolsó három kötetének sajtó alá
rendezésére. Gondolunk továbbá a
Böhmnek szentelt Bartók-írásokra, köztük a Die
Philosophie Karl Böhms címűre, amelyet a Zeitschrift für Philosophie
und philosophische Kritik 165. kötete hozott 1918-ban. Ebben a német prezentálásban
egyáltalán nem közönséges, banális megjegyzés és nem a (germán eredetű) banális melléknévnek a görög banauszia 'kézi (eredetileg:
kemencefűtõ) munka, közönségesség' szóval való fiktív rokonságát
hirdeti Bartóknak ez a tézise: „... Böhm
Károly volt az összes filozófusok közt az elsõ, aki – Kant filozófiáján állván – elmélyítette Fichte tanát, s így elsõként írja
meg az általános értéktant, s ezáltal
minden értékdiszciplínának szilárd filozófiai alapot biztosít filiszterség
[Banausie, közönségesség] nélkül és misztika nélkül.” (Id.köt. 172)
9. Hanák könyvének szinte a fele foglalkozik a 20. századdal, éspedig jó 50
lap ennek elsõ felével, valamivel kevesebb a másodikkal. A 20. század elsõ fele c. fejezet
paragrafusai: Az irányzatok; Filozófiai diszciplínák (ezen belül a társadalom-,
művelõdés- és vallásbölcseletrõl 14 lap; Tavaszyról 1);
Filozófiai rendszerek (Pauler, Brandenstein); Rendszerkísérletek és
összefoglalások (Alexander Bernát, Palágyi Menyhért, Zalai Béla, Halasy-Nagy
József, Varga Béla, Szilasi Vilmos, Schütz Antal, Trikál József). Pauler Ákosnak 4 lap jut, Brandenstein Bélának negyedfél,
amelybõl – a kötetben kirívó módon – bõ féloldalt foglal el
műveinek a felsorolása.
10. A 20. század második fele
című, A marxista filozófia
alcímű fejezet alfejezetei: Történeti áttekintés; A marxista filozófusok.
Az utóbbiban csak 4 lapnyi a Lukács
György című paragrafus, de a fejezetben ilyen paragrafuscímek is
vannak: Lukács György koramarxizmusa, A Lukács-vita, Az anti-Lukács kampány, A
Lukács-kör, Lukács kortársai. A névmutató szerint Lukács neve – még a Kantét is
túlszárnyalva – 52 lapon fordul elõ fõszövegben. Hozzátehetjük:
néhányszor a válogatott könyvészetben is. A könyvészetbe különben be lehetett
volna venni Mitrovics Gyula 1912-es összefoglalását is, továbbá a Bartóktól –
részint Kolozsvárt – szerkesztett Szellem és Élet-et, valamint az idõszaki kiadványok
évszámait, de még azt is, hogy a Bölcseleti Folyóirat eleinte Temesvárt jelent
meg. Az érthetõ, hogy Mátrai Ernõ (akinek A kolozsvári egyetem mint kultúrai szükséglet c., igen alapos
röpirata ma sajnos ismét nagyon idõszerű) csak a könyvészetben van
jelen, viszont ide is jó lett volna
bevenni Mitrovicsnak a magyar
esztétikai irodalomról szóló művét.
11. Hanák Tibor 1990-es, több szempontból – fõként
adatbõsége, lényeglátása és világossága révén – kiváló könyve is
figyelmeztet: még nagyon sok teendõ van a magyar filozófia múltjának
össznemzeti átkarolású feltárása terén. Számos új részletkutatásra van szükség,
idõnként pedig egy-egy korszerű szintézisre, amelyet nehezebb jól
kidolgozni, ha magyarul nem olvasóknak készül. Hanák Tibor bátran és
megfontoltan vállalta ezt a nehezebb feladatot. Köszönet érte. Köszönet Tomory
Sz. Sándor szavaival is: „Örömömre
leend, ha oly egyedül a tárgy iránti érdekkel veendi sz. õszinte
észrevételeimet, miként azokat adám s adni tartoztam; mert mi, nyilvános
oktatók fõként örvendhetünk, ha ki elõttünk jégtörõ
dolgozatával utat készít vagy könnyít.”