Végh Balázs

A kisebbségi irodalom ma

A kisebbségi irodalom komplex vizsgálatot igényel. A túlzó leegyszerűsítés, de a túlbonyolítás is veszélyeket rejt magában: elfedi a lényeget, azt, ami a kisebbségi irodalomban az irodalmiságot jelenti. Banális az a megfogalmazás, miszerint a kisebbségi irodalom azonos a kisebbségek irodalmával. Figyelmen kívül maradna az a bonyolult viszonyrendszer, amellyel valamely kisebbségi irodalom az anyaországi, illetve az egyetemes irodalomhoz kapcsolódik. Az egyes irodalmaknak olyan sajátos hagyományuk, intézményrendszerük van, amellyel esetenként számolnunk kell. Az egyoldalú, kirekesztõ vizsgálati szempont nagyon sok egyedi jegytõl fosztaná meg a kisebbségi irodalmat. Görömbei András a kisebbségi helyzetet „speciális történelmi létezésnek” tekinti,[1] bár ez elsõsorban a kisebbségiek számára evidens. Analógiában gondolkodva a kisebbségi irodalom ugyanilyen „specialitással” rendelkezik a nemzeti irodalomhoz viszonyítva. A szakirodalom nem vitatja el a közös vonásokat sem, hiszen a sajátosságok egyoldalú hangoztatása könnyen provincializmushoz, elkülönüléshez vezetne. Ebbõl a szempontból tanulságos a magyar kisebbségi szakirodalom helyzete: 1989 elõtt inkább a kisebbségi irodalmak közötti különbségeket kereste, kiemelve az anyaországi és a kisebbségi (akkor nemzetiségi) irodalom közötti eltéréseket, miközben óvatosan nyilatkozott arról az összetartozásról, amelyet a közös eredet és a közös kultúra biztosít. (Bár a nyolcvanas évektõl egyre gyakoribbakká váltak azok a tanulmányok, amelyek több összekötõ, mint elválasztó szálat mutattak ki az anyaországi és a kisebbségi irodalom között.)

Az 1989-es kelet-európai változások újra lehetõséget teremtettek a kisebbségi irodalom fogalmának „körüljárására”, az utóbbi négy évben tehát újabb vizsgálati eredményekkel gazdagodhatott a kisebbségi szakirodalom. A fogalmak és a szempontok tisztázása egyébként is hagyomány a kisebbségi irodalomban, de ugyanakkor szükségszerűség is. A különféle politikai rendszerek ideológiájukkal megnyomorították a kisebbségi irodalmakat. Rendszerváltáskor ettõl az ideológiai nyomortól szeretne megszabadulni az irodalom; ilyenkor alkalom adódik arra, hogy újra tisztázza helyzetét és újrafogalmazza önmagát. A változtatás szándéka hozta létre 1991 decemberében a debreceni irodalmi tanácskozást is, amelyen a romániai magyar irodalom távlatait vitatták meg erdélyi és magyarországi szakemberek.[2] Szó esett a kisebbségi irodalom egyneműségérõl, vagyis értékpluralizmusának hiányáról, valamint azokról a sajátosságokról, amelyeket a kisebbségi irodalom helyzeténél fogva vállalni kénytelen. A vita kapcsán a kisebbségi irodalom ontológiai vonatkozásait érintõ kérdések is felmerültek, pl. a kisebbségi irodalom viszonya a nemzeti és az egyetemes irodalomhoz. Továbbá szó esett a kisebbségi irodalom lehetséges funkcióiról, illetve helyérõl az „irodalmak” rendszerében, miközben egyes vizsgálati szempontok és fogalmak is újratisztázódtak. A debreceni irodalmi napokon dióhéjban elhangzott mindaz, ami az utóbbi négy évben a kisebbségi irodalmat foglalkoztatta. Az ebben a témakörben fellelhetõ számtalan megnyilatkozás azt mutatja, hogy a kisebbségi irodalmat nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az európai kulturális fejlõdés körülményei között voltaképpen a XIX. században jelentek meg a „kisebbségi” irodalmak (kultúrák), a központilag szervezett állami és művelõdési életnek mintegy ellenhatásaként. Ekkor alakult ki a kisebbségi irodalomnak több fontos típusa is:

1) Azoknak az etnikai-kulturális csoportoknak az irodalma, amelyek nem állottak, mert nem állhattak kapcsolatban önálló (államalkotó) nemzetekkel. Ilyenek voltak az írek, a skótok, a bretonok, a katalánok, a baszkok, az örmények stb.

2) Azoknak az etnikai-kulturális csoportoknak az irodalma, amelyek mögött egy-egy önálló „anyanemzet” kultúrája állott. Ebben a helyzetben voltak általában az Osztrák–Magyar Monarchia, ezen belül a régi Magyarország nemzetiségei, az ausztriai olaszok, a magyarországi románok és szerbek. Ezek a kisebbségi irodalmak a határon túl elõ anyanemzet kultúrája szerves részének tekintették magukat. Az erdélyi román irodalom például nem a magyar, hanem az „egyetemes” (az Ókirályságban, Beszarábiában és Bukovinában élõ) román irodalommal állott szoros kapcsolatban.

3) Ezt a két „kisebbségi” típust egészítette ki az irodalmi regionalizmus, amely nem mint etnikai-kulturális „kisebbság” állott szemben az államalkotó „többség” irodalmával, hanem pusztán a „többségi” kultúra helyi hagyományokat és színeket mutató változatának tekintette önmagát. Ilyen helyi jellegű irodalom alakult ki a tiroli osztrák, a bajor-német, a szicíliai olasz vagy 1918 elõtt akár az erdélyi magyar regionalizmus keretei között.

4) Végül egészen külön lapra tartozik a svájci irodalom, amely a német, a francia, az olasz irodalomnak is része volt, egyszersmind különálló „svájci” nemzeti és kulturális tudatot képviselt. Hasonlóképpen egyedi esetet jelentett a felosztott Lengyelország irodalma, ez ugyanis a XIX. sz. folyamán három birodalom (Németország, Ausztria, Oroszország) területén élt, mégis egységes nemzeti irodalomnak tekintette önmagát.

Az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdések következtében a „kisebbségi” irodalmak egyesültek anyanemzetük irodalmával, viszont a magyar irodalom korábbi egysége felbomlott, s Európában szinte egyedül került abba a helyzetbe, amelyben korábban az olasz, a román, a délszláv stb. irodalom élt.[3]

A kisebbségi irodalom fogalma létrejötte óta sok változáson ment keresztül. Maga az elnevezés sem egyértelmű: a szakirodalom egyaránt használja a „kisebbségi” és a „nemzetiségi” jelzõt. Õgy tűnik, hogy végül a „kisebbségi irodalom” fog véglegessé válni, mint ahogy az etnikumok esetében is a „nemzeti kisebbség” vált általánosan elfogadottá. Görömbei András egymás szinonimáiként használja a „kisebbségi” és a „nemzetiségi” kifejezéseket. Legújabb könyvében is a „nemzetiségi magyar irodalomról”, „nemzetiségi magyar területrõl” beszél.[4] Nézeteit elméleti jellegű tanulmányban is kifejti.[5] Magyar kisebbségi irodalomról csak 1918 után beszélhetünk, amikor az utódállamok magyarsága többségibõl kisebbségivé lett.

Az irodalmi tudat sokáig ápolgatta a megbonthatatlan egység gondolatát. A „felvidéki”, az „erdélyi”, a „vajdasági” elnevezések azt sugallták, hogy a magyar irodalomnak csak táji, területi változatai élnek. „Ezeket a terminológiákat azonban az új történelmi státus tartóssága fokozatosan háttérbe szorította, s kialakultak a történelmi realitáshoz igazított fogalmak: csehszlovákiai, jugoszláviai, romániai – majd 1945 után a kárpátukrajnai – magyar irodalom.”[6] Görömbei e tanulmányában a kisebbségi irodalom helyét az anyanyelv által meghatározott egyetemes irodalom keretében jelöli ki, és egyenértékűnek tartja az anyaországi, illetve a nyugati emigráns irodalommal. Hasonló módon vélekedik Pomogáts Béla is a kisebbségi irodalom helyzetérõl, illetve viszonyáról az „egyetemes” irodalomban; Roland Barthes tézisét kölcsönvéve, irodalmon egyrészt „intézményt”, másrészt „művet” ért. Õ tehát kettõs identitást tulajdonít a kisebbségi irodalomnak: az utódállam keretei között intézményként autonómiára törekszik, műként, illetve művek esztétikai és történeti rendszereként a nemzeti kultúra, az anyaországi irodalom szerves részét alkotja.[7]

A kisebbségi irodalom kérdéskörét egészen más szemszögbõl vizsgálja Michael Markel német irodalomtörténész.[8] A romániai német irodalom sajátos helyzetébõl indul ki, ugyanis egy nyelvsziget irodalmával van dolgunk, és ez az irodalom funkciójában is ehhez a léthez igazodik: így válhatott „egy kisebbség öntudati megnyilvánulásává”. Ennek a sajátos kisebbségi irodalomnak hét identitás-meghatározó tényezõjét veszi számba a szerzõ: földrajzi, nyelvi, demográfiai, szociológiai, etnopolitikai, etnológiai és művelõdéstörténeti tényezõt. Ez utóbbi teszi például lehetõvé, hogy a romániai német irodalom ne egyszerűen német nyelvű román irodalom legyen.

Görömbei András és Pomogáts Béla az egyetemes irodalom távlatában határozza meg a kisebbségi irodalmat; ez a szemlélet távlatokat biztosít, kizárva a provincializmus lehetõségét. Michael Markel elsõsorban irodalmon kívüli identitás-meghatározó tényezõket von be a vizsgálatba, és ezeknek a romlásán mutatja ki a romániai német irodalom válságát. A tanulmányírók nem véletlenül térnek ki a kisebbségi irodalom státusának a kérdéskörére. A politikai rendszerváltások után a kisebbségi irodalomról szóló szakirodalom kulcskérdésként kezeli az egyetemes és a nemzeti irodalom viszonyulását a kisebbségi és az emigrációs irodalomhoz. Negyven év marxista irodalomszemlélete a kisebbségi és a nemzeti irodalom viszonyában nem az összetartó, közös vonásokat emeli ki, hanem politikai óvatosságból (a belügyekbe való be nem avatkozás doktrínájának eleget téve) inkább az elválasztó, elkülönítõ jegyek alapján dolgozott ki egyfajta felfogást. A szemlélet intézményesült változatának tarthatjuk az MTA gondozásában megjelent A magyar irodalom története 1945–1975 című munka IV. kötetét, amely A határon túli magyar irodalom alcímet viseli. Az 1982-ben megjelent kötet elõszavát a szerkesztõ Béládi Miklós jegyzi Kisebbségi irodalom – nemzetiségi magyar irodalom címmel.[9] A szerzõ osztja Szerb Antal véleményét, aki szerint „több magyar irodalomról kell beszélnünk” (ti. a két világháború között), és meg is tesz mindent ennek a tételnek a bizonyításáért. A kisebbségi irodalom legfõbb meghatározó jegye az, hogy „nem teljes értékű irodalom”, „az anyairodalomtól elszakadt részirodalom vagy másodrendű irodalom”. A kijelentéseket tovább halmozva, egy teljesen elrajzolt képet kapunk: „A kisebbségi irodalom az anyairodalom tartozéka, függeléke; az egységes anyanyelvű irodalom mellékterméke és visszfénye; jelentékeny hányadában vidéki képzõdmény és szociológiai, társadalomlélektani dokumentum.”[10] A továbbiakban kiderül, hogy az elmondottak a kisebbségi irodalom 1945 elõtti helyzetét minõsítik, 1945 után ugyanarra a „képzõdményre” már a nemzetiségi jelzõ érvényes. Ennek az irodalomnak a jelzõje a vitalitás és szuverenitás, vagyis már egy öntudatosabb, minõségileg magasabb rendű irodalommal van dolgunk. A nemzetiségi irodalom a külön sajátosságokat, az eltérõ jelleget hangsúlyozza, és az önállósodás útját járja. Függetlenségét igyekszik megõrizni a mindkét irányból várható hatásokkal szemben. A többségi nemzettel „érintkezik”, „hatásokat fogad el tõle”, de megõrzi „saját nemzetiségi különjellegét”. A szerzõ hasonló módon bánik el az „anyanemzet–kisebbség”, „egész–rész” viszonnyal is: a nemzetiségi irodalomnak „föl kell mondania az 'egységes irodalom' elvére kötött eszmei szerzõdést, független entitássá kell válnia...”[11] Béládi elismeri a történelmi tudat, a hagyományok, a kultúra és közös nyelv tényét, de félti a nemzetiségi irodalmat az „anyanemzeti irodalom intervenciójától”.

A kisebbségi (esetenként nemzetiségi) irodalomnak ezt az elferdített képét korrigálják Görömbei András és Pomogáts Béla tanulmányai: õk a magyar kisebbségi irodalmat az egyetemes magyar irodalom perspektívájában értelmezik. Az egyetemes magyar irodalom fogalma[12] analógiája a „kultúrnemzet” fogalmának, lényege a sokféleség, az értékpluralizmus, de az egység is: „Egység az irodalmi, nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális sajátosságaiban, különbözés társadalmi feltételeiben, konkrét nemzetiségi és részirodalmi feladataiban.”[13] Pomogáts az összmagyar irodalmat „irodalmi respublicának” tekinti, amely lényegében megegyezik Görömbei „egyetemes magyar irodalmával”, hiszen mindkettõ egyetlen gyűjtõfogalom alá sorolja a magyarországi, a kisebbségi és a nyugati magyar irodalmat. Ebben az összefüggésben megváltozik, átértékelõdik a kisebbségi irodalom helyzete; legfontosabb talán az, hogy megszűnik függõségi viszonya és másodrendű szerepe, és azonos művészi eséllyel érvényesülhet az „irodalom köztársaságában”. Esélyes arra, hogy megszűnjön kisebbségérzete, peremléte, az a szkizofrén állapot, amelyet Gerhardt Csejka a romániai német irodalom kapcsán a perem és a középpont viszonyában tár fel. Szerinte a kisebbségi tudat térbeli helye a perem, és az általa létrehozott írásművészet a középpont utánzása.[14] Nyilvánvaló túlzásai ellenére igazság is rejlik Csejka esszéjében, hiszen az utóbbi négy évben ettõl a traumától szeretne megszabadulni a magyar kisebbségi irodalom is. Emiatt értelmezi át hét évtizedes történelmének tudatalakzatait is, önként vállalt és rákényszerített funkcióit. A kisebbségi irodalom öntisztulási folyamatának vagyunk-e tanúi? Vagy csak egyszerűen értékválsággal van dolgunk, ahogy azt Dávid Gyula értelmezi?[15] Ezt majdan az irodalomtörténet fogja eldönteni, a kortárs elemzõ feladata egyelõre az, hogy jelezze és számba vegye a változás folyamatát és tüneteit.

A kisebbségi irodalomnak kényszerhelyzetébõl (Görömbei András: „speciális történelmi létezésébõl”) adódóan lényegétõl idegen, irodalmon kívüli funkciókat is fel kell vállalnia. A romániai magyar irodalomba két évtizedes története alatt irodalmon kívüli értékek is beépültek, létrehozva a sajátos kisebbségi ideologikum és az általános esztétikum bonyolult keverékét. Az irodalomkritika és az irodalomtörténet elfogadta, esetenként kanonizálta azt a „kisebbségi ars poeticát”, és értékmérõként fogadta el olyan művek esetében is, amelyeknek kevés közük volt az irodalmisághoz. Az igényesebb irodalomkritikában is kialakult egyfajta kettõs elbírálás, amely egyszerre érvényesíti az ideologikum és az esztétikum elvárásait. Bertha Zoltán például a nyolcvanas évek erdélyi magyar irodalmában egyaránt elemzi a helyzettudatot és az esztétikai tudatot, mint egymástól elválaszthatatlan sajátosságot.[16] Hasonlóképpen fogalmaz Pomogáts Béla is, szerinte az erdélyi irodalom nemcsak „szó és grammatika”, hanem „művészet és erkölcs”.[17] A Bertha Zoltán által vizsgált kétféle tudat keveredése nem mindig szerencsés, Cs. Gyímesi Éva is az erkölcsi-ideológiai és az esztétikai szempont összemosásának torzszüleményeiként fogja fel „A felemelt fõ dramaturgiája” (Gáll Ernõ) és a „megmaradás esztétikája” (Görömbei András) jellegű metaforákat.[18]

Az „ideologikus elváráshorizont” valójában a volt kommunista rendszer terméke, hiszen homogenizálási törekvése kiterjedt az esztétikára is. Ennek ellensúlyozására dolgozta ki a kisebbségi ideológia a „védekezõ helyzettudatot” (pl. „a sajátosság méltósága” – Gáll Ernõ). De a romániai irodalom már létrejöttekor átfogó védekezõ ideológiát dolgoz ki: a transzszilvanizmust. Hasonló funkciót töltött be késõbb a Kriterion Könyvkiadó könyvsorozata nyomán kialakult Forrás-nemzedék kultusza. Jellemzõ, hogy 1989 után a romániai magyar (és hatására a többi kisebbségi magyar) irodalom fiatalabb írói fölöslegesnek, akadálynak érzik a kollektív védekezõ ideológiát (és egyáltalán mindenféle ideológiát), és helyette érvényre szeretnék juttatni az „esztétikai tudatot”; a közösségi elméletek helyett az egyén szabadságát, a szuverén alkotót helyezik a középpontba.[19] Nem érdektelen tehát külön is kitérni a szabadság fogalmának néhány értelmezésére a romániai magyar irodalomban, ugyanis ennek az irodalomnak sajátos szabadságkultusza van. Kányádi Sándor többször is hiányérzetünk fenntartójának nevezte a költészetet. Ha megállapítását kiterjesztjük a kisebbségi irodalom egészére, akkor ez az irodalom valamely etnikum hiányérzetének a fenntartója is lehet (pl. Szilágyi Domokos költészete). A hiányérzet legfõbb okozója a teljesség utáni vágy, a szabadság hiánya. Vagyis: „A nemzeti identitásnak, önazonosságnak és önkifejezésnek [...] alapvetõ kritériuma a szabadság.”[20] A nemzeti kisebbség elméletekkel és magával a művészettel kompenzálhatja ezt a hiányt, megteremtve a szabadság illúzióját, illetve a szabadság illúziójának az elméletét. Adott körülmények között ez a forma nemcsak ideologizált és nemcsak esztétizált lehet, és ma már nyilvánvaló számunkra az is, hogy csak kisebbségi körülmények között születhetnek valódi szabadságideológiák és valódi szabadságesztétikák.

A kialakuló „szabadságesztétika” nem egyértelműen a kollektív ideológia, illetve kollektív esztétika ellentéteként jelent meg a romániai magyar irodalomban, hanem benne van az egyetemesség utáni vágy is – annak a lehetõsége, hogy az irodalmi művek a „helyzettudattól” független elbírálásban részesüljenek, és csakis az esztétikai tudat hasson rájuk. Ebben az érdek nélküli szándékban minden íróember és minden irodalom elemi törekvése fejezõdik ki, sõt: ebben a távlatban szemlélve képtelenségnek tűnik a kisebbségi irodalom fogalma, ugyanakkor elértéktelenedik a nemzeti irodalom–kisebbségi irodalom viszony is. Egyedül az egyetemes és általános irodalmi értékek számítanak, a sajátos elveszíti kizárólagos jelentõségét. A kisebbségi író is az esztétikum egyetemességében véli felfedezni az alkotói szabadságot, így az utóbbi idõszakban egyre sürgetõbben fogalmazódott meg az igény, hogy a művészi alkotásban és befogadásban egyaránt és elsõsorban az esztétika szempontjai érvényesüljenek. Másrészt adott az az aggodalom, amely a „szabadság dzsungelétõl” félti a kisebbségi irodalmat. Görömbei András például mértéktartásra és óvatosságra int a „közösségi” irodalom bírálatában; az elrugaszkodások, az elvakult „bunkózások” pótolhatatlan károkat okozhatnak a kisebbségi irodalomnak.[21] Az elkötelezett, „sorsproblémás” irodalomszemléletet valló Sütõ András tragikummal vegyes felháborodással fakad ki azok ellen az „irodalmi körök” ellen, amelyek csodaszert látnak az irodalomban, és „élet elõtt való értékként” kezelik, holott „csak az élet után következik”. A kisebbségi irodalomban „tömény etika az esztétika is”. „Az etika, a morál nélküli irodalom öncélú játék...”, amely süket és vak az élet tragédiáira.[22] Önkéntelenül is Görömbei Andrást és Sütõ Andrást igazolják Gerhardt Csejka megállapításai a Romániából kivándorolt német írók beilleszkedési nehézségeirõl. A kivándorolt irodalom az új közegben funkciócserére kényszerül, mert az új közönségnek fõleg esztétikai elvárásai vannak a művészettel szemben, egyfajta szolgáltatási elvnek kell tehát megfelelnie. A kisebbségi irodalom viszont más beállítottságú, teljesen más elképzelése van a művészet lehetséges funkcióiról: a „közösség szolgálatának” klasszikus elve (hagyományos felfogásban), valamint a szolgálat teljes megtagadása (a modern autonómia szellemében) adják meg a művészi tettnek és akaratnak a súlyát, járulékos értékét, tekintélyt kölcsönözve neki. A szabad piac törvényeivel szembesülve feltétlenül csalódik a kisebbségi író, vagy a piac csalódik õbenne. Vagy túlságosan erõlteti bizonyos szükségletek (nosztalgia, egzotikum, naivitás stb.) kielégítését, vagy – teljesen ellentmondva ennek – azért okoz csalódást, mert lemond minden küzdésrõl és olyan unalmassá válik, mint a többiek.[23]

A folyamatban lévõ elvi és esztétikai tisztázásoknak „áldozatul esik” a kettõs kötõdés elmélete és a vele szorosan összefüggõ híd-szerep is. A korábbi idillikus irodalomszemlélet irányított állapotot kényszerített a kisebbségi irodalomra azzal, hogy kétféle identitást jelölt ki számára. Egyrészt a nyelv, a kultúra, a régebbi történelmi hagyományok és az érzelmi kapcsolatok a nemzeti irodalomhoz „kötik”, másrészt „állampolgárságát”, állami létezését, anyagi és részben kulturális keretét az utódállam határozza meg. A kettõs identitásnak ez az elmélete pragmatikus jellegénél fogva is az autonóm nemzetiségi irodalmak meghatározásában volt nélkülözhetetlen; beleépült abba a védekezõ ideológiába, amellyel az egyes nemzeti kisebbségek az államnemzet beolvasztási törekvéseit ellensúlyozták. Mára ez az elmélet identitászavar forrásává is válhat: egyszerre hangsúlyozza „az irodalmi kultúra egységének és különbözõségének a tudatát”.[24] Az egészséges irodalmi tudatot állítja helyre Görömbei András azzal, hogy a magyar kisebbségi irodalmakat az egyetemes nagyar irodalom integráns részének tekinti a közös nyelv és a közös nemzeti hagyományok révén, viszont egyéniségüket sem veszítik el ebben az „egyetemességben”: „szemléletükben, problematikájukban, a művészi inspiráció számtalan tényezõjében egyre erõteljesebben a saját belsõ struktúrájuk és történelmük határozza meg”.[25] Ha létezik kettõs kötõdés, akkor az nem funkcióként határozható meg, hanem sajátosságként.

A kisebbségi irodalom „híd-szerepét” a korai transzszilvanisták fogalmazták meg elõször. Fontos kultúraközvetítõ szándék kapcsolódott hozzá, de a szomszédos és az együttélõ népek megbékélésének programja is. A kisebbségi írók keresték tehát a történelem kreálta kényszerhelyzetben azokat a lehetõségeket, amelyek a kisebbségi humánum hasznára válhatnak. Vannak irodalomtörténészek, akik ma sem zárják ki a „híd-építés” lehetõségét, így például Görömbei András is vállalkozott a „híd-szerep” átértékelésére: a kisebbségi és a nyugati magyar írónak egyszerre adottsága, lehetõsége és kötelessége is a kultúra közvetítése, a kapcsolatok építése. A nyugati magyar írók magyar irodalmi értékeket közvetítenek a Nyugat felé, ugyanakkor nyugati irodalmi értékeket is a magyar irodalom felé. A kisebbségi magyar író fordításaival és kölcsönös tájékoztatásaival felvállalhatja az „interetnikus érintkezést”, a „közös kulturális tradíció” kialakítását. A híd-szerep tehát „speciális lehetõség” és nem „alapfunkció”. „Nem szabad a nemzetiségi és nyugati magyar irodalmak alapfunkciójával, az autonómia-igényű személyiség és közösség esztétikai önkifejezésével összetéveszteni. A híd eszköz, nem pedig cél.”[26] Mint már láttuk, a kisebbségi irodalom újabb törekvéseiben keveset foglalkozik sajátos helyzetével, egyetemesség- és szabadságorientált felfogásában egyaránt elértéktelenedik, közömbössé válik a kettõs kötõdés és a híd-szerep korábban megfogalmazott elmélete. Dávid Gyula szerint ehhez hozzájárult az is, hogy „nem mutathatók ki a híd-építés háromnegyed évszázadának könyvtárnyi könyvbe foglalt eredményei.”[27] Valójában kompromittálódott a híd-építés eszméje: a nacionalizmussal, a gyűlölködéssel szemben a kisebbségi humánum újra tehetetlennek bizonyult. Ezeket a fogalmakat számba véve Láng Gusztáv is hasonló eredményekre jutott a már említett debreceni irodalmi tanácskozáson: „...azok a minõsítések, melyek a kisebbségi irodalmakkal kapcsolatban mint annak sajátossá tevõi gyakran megfogalmazódnak – kettõs kötõdés, híd-szerep, kultúraközvetítés, és még ezt a fogalomsort bizonyára lehet gyarapítani – nem többek üres általánosságoknál.”[28]

1989-cel tehát megváltozott a kisebbségi irodalom státusa, szemlélete, értékorientáltsága. A történelem fintorának vagy a sors iróniájának foghatjuk fel a tényt, hogy éppen az a politika segítette változáshoz, szemléletváltáshoz, amelytõl folyton megválni akart. A kisebbségi irodalom napjainkban éli meg azt a szabadsággal járó lehetõséget, hogy védekezõ, önellátó, sorsproblémás stb. irodalomból teljes értékű irodalommá, azaz egyetemes irodalmi értékké váljék. Adott tehát a lehetõség, de adott a lehetõségekkel járó kísértés is. Az 1992-es kolozsvári irodalmi konferencia bevezetõ elõadásában ezeket az erdélyi irodalomra váró lehetõségeket vázolta fel Cs. Gyímesi Éva: „A megkülönböztetés, ami eddig talán kényszerűség volt, hogy tudniillik van az összmagyar kultúra és ezen kívül a kisebbség kultúrája, amely azért egy kicsit más, nos, ez a különbségtétel tarthatatlanná vált, vagy hamarosan azzá válik. A közönség számára megszaporodott választékban csak az az érték fog elkelni, ami érdeklõdésre tarthat számot azon túl is, hogy Erdélyben hozták létre.”[29] Másrészt Sütõ András a tengeren túli magyaroknak tartott elõadásában a kísértésektõl óvja a kisebbségi és azon belül az erdélyi magyar irodalmat: „Most tehát, amikor számba veszem magunkat egy ilyen cím alatt, hogy Erdélyi sors, erdélyi irodalom, akkor újból meg kell állapítanom azt, hogy erdélyi irodalomról nem beszélhetünk anélkül, hogy az erdélyi népéletrõl nem szólunk egyidejűleg.”[30] Nem választható el tehát a kettõ, mert nem az európai demokrácia körülményei között élünk, hanem „egy dráma kellõs közepén”.

A mai Kelet-Európában két intézmény küzd tehát az irodalom – azon belül a kisebbségi irodalom – lelkéért: az esztétikum és a politikum. A politika, az ideológia ideiglenes veresége nagyszerű kalandokra bátorítja az esztétikai, művészi törekvéseket. Reméljük, hogy a majdani irodalomtörténet is ezeket fogja számba venni.