Sándor Klára

A székely írás megíratlan története(i?)

A székely rovásírás, mióta a humanizmus korában felfigyeltek rá, koronként különbözõ megítélésben és figyelemben részesült. A 18. század végéig inkább csak megemlítették, kuriózumként tartották számon. A 18–19. század fordulója körül jelentek meg az elsõ emlékek, de nem sokkal késõbb az elsõ hamisítványok is, bizalmatlanságot keltve az írás hiteles emlékeivel szemben. A millennium körüli nemzetieskedés újabb hamisítványok fölbukkanását eredményezte, és ez a székely írás hitelét illetõ kétkedést még inkább fokozta. A tudományos közvélemény meggyõzése arról, hogy nem minden székely emlék hamis, csak 1915-ben sikerült Sebestyén Gyulának A magyar rovásírás hiteles emlékei címû könyvével. Ettõl az idõponttól számítható a székely rovásírás kutatásának legvirágzóbb szakasza. A második világháború megtörte az elõzõ negyedszázadra jellemzõ lendületet, és a kutatás a háború után sem éledt újjá.

A székely rovásírás mai helyzetét mindenekelõtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvetõ kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az elõzõ kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar mûvelõdéstörténetben – és az sem tûnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni.

Talán az utolsó kérdésre a legkönnyebb válaszolni. Azért célszerû megkísérelni a válaszadást a többi kérdésre is, hogy a székely rovásírás a helyére kerüljön: ne feledkezzünk meg róla – ahogy sokszor történik –, és ne is hagyjunk alkalmat a dilettantizmus burjánzásának – ahogy szintén sokszor történik.

A székely rovásírásnak a magyar mûvelõdéstörténetben betöltött szerepét, ahogy a fenti kérdések is jelezték már, két oldalról érdemes megközelíteni. Az egyik az, amire a kutatás eddig is törekedett: meghatározni az írásrendszer eredetét, belsõ változásait, tisztázni emlékeinek filológiai adatait. A másik oldalt, a használat történetét meglehetõsen elhanyagolták, noha a kutatástörténetben a kezdetektõl fogva jelen vannak az erre vonatkozó adatok is, idõnként zavarokat keltve. Attól az idõtõl kezdve, amikor a székely írás korábbi – megszokott – kommunikációs funkciójához egy másik funkció is társult, nevezetesen az, hogy használói csoportidentitását is jelölte/jelöli, a székely írásnak „két” története van: az írásrendszer története és az írásrendszer használatának-elfogadásának története. Szemlélet kérdése, hogy e két történet valójában egy történet­e. Úgy gondolom, igen, vagyis nemcsak az evidens, hogy a használat történetét nehéz lenne megírni a rendszer történetének ismerete nélkül, hanem az is, hogy a rendszer története csonka vagy inkább torz a használat nélkül.

Hogy erre a munkára, a székely írás történetének korrekt, sem leértékelõ, sem fölmagasztaló megírására mielõbb szükség lenne, jól példázza, hogy 1993-ban már állami támogatással is megjelenhetett egy olyan kötet, amely fantáziagazdagságát és dilettantizmusát tekintve csak a magyar-sumerológusok[1] meghatározó alapmunkáival mérhetõ össze.[2] Félõ, hogy az ilyen jelenségek még inkább elriasztják azokat, akik kutatásaik tárgyává a székely rovásírást tennék, pedig a székely rovásírás kutatását a magyar tudományosság több szempontból  sem mellõzheti.

Az egyik szempont az, hogy az utóbbi idõben egyre több olyan rovásírásos emlék került elõ Európa keleti felébõl, illetve a Kárpát-medencébõl (az utóbbiak az avar korból, illetve a honfoglalás korából), amelyek írásrendszereivel a székely írás valószínûleg közelebbrõl is összefüggésbe hozható. A székely rovásírás kutatásának eredményei közvetetten segíthetnek a honfoglalás kori emlékek megfejtésében; az avar, illetve a honfoglalás kori tárgyakon megjelenõ írásrendszerek és a székely rovásírás kapcsolatának kutatása pedig értelemszerûen elképzelhetetlen a székely rovásírás legkorábbi változatainak kielégítõ rekonstrukciója nélkül. Ez a szempont azért különleges fontosságú, mert a székely írás eredetére nézve ugyan számos feltételezés látott már napvilágot, ám megnyugtatóan még nem sikerült tisztázni ennek az írásnak az elõzményeit, szorosabb kapcsolatait más írásrendszerekkel.

A másik szempont az, hogy a magyar nyelvtörténeti irodalom eddig nemigen vett tudomást arról, hogy a székely rovásírás emlékei magyar nyelven íródtak, következésképpen egyben a magyar nyelv emlékei is: amikor a kézikönyvek „magyar nyelvemlékekrõl” beszélnek, a magyar nyelv latin betûs emlékei – érthetõ módon – kiemelt szerepet kapnak. Más kérdés, hogy nagyon gyakran elsikkadnak a latin betûs emlékek túlsúlya miatt az egyéb (görög, cirill, arab) írással készült szórványok, a székely rovásírással írott emlékeket pedig általában egy félmondattal intézik el, ha egyáltalán említést tesznek róluk.

Mindaddig, amíg e két diszciplína – az írástörténet és a nyelvtörténet – nem fordít kellõ figyelmet a székely rovásírás emlékeire, nem várható, hogy az mûvelõdéstörténeti szempontból az õt megilletõ helyre kerüljön, és kiindulópontjává válhasson egy olyan antropológiai vizsgálatnak, amely az írásrendszer használatának történetét a mai használatra is kiterjeszti, és az írás mai alkalmazásának és fogadtatásának – földrajzi területenként és társadalmi csoportonként eltérõ – szimbolikus értékeit elemzi.

A székely rovásírás kutatásával (sõt a kutatási eredmények alkalmazásával) szemben tapasztalható idegenkedés több okra vezethetõ vissza. Az egyik valószínûleg az a múlt században kialakult elõítélet, amelyet a kezdeti kételkedés után a hamisítványok gyártása váltott ki, és amely nemcsak átformálódott, hanem föl is erõsödött a századunkban könyvtárnyivá duzzadt mûkedvelõ munkáknak köszönhetõen: elõvigyázatos kutató vonakodva köti a nevét olyan tárgyhoz, amelyrõl jobbára csak tudománytalan, délibábos írások jelennek meg.

Ennél fontosabb oknak tûnik viszont inkább az, hogy a székely rovásírás a magyarországi tudományos köztudatban ismeretlen vagy csak nagyon felületesen ismert, éppen a szakirodalomban való mellõzöttsége következtében – a kör ezzel tehát bezárult.

A magyarországi nyelvtörténeti irodalomban tapasztalható érdektelenség okait kutatva talán két mozzanat látszik magyarázó erejûnek. Az egyik az, hogy a székely rovásírás kutatói között Melich Jánost, Jakubovich Emilt és Pais Dezsõt kivéve nem volt magyar nyelvtörténettel foglalkozó tudós. A kiindulópont a néprajz, a régészet vagy a turkológia volt, a kutatók háttérismereteiket innen hozták, és szempontjaikat ennek megfelelõen jelölték ki. Ennek lehet a következménye a másik mozzanat, az, hogy a tárggyal szorosabban nem foglalkozó magyar nyelvtörténészek körében olyan közhiedelmek terjedhettek el, amelyek a székely rovásírásos emlékeket a magyar nyelv története szempontjából valóban érdektelennek mutathatták.

Tény, hogy ezek az emlékek általában rövidek, csak néhány szóból állnak, így a vizsgálható anyag mennyisége szempontjából nem hasonlíthatók össze az egykorú latin betûs kódexekkel, szójegyzékekkel. Ez azonban nem ment föl az alól, hogy e nyelvemlékek adatait is figyelembe kellene vennünk a nyelvtörténeti vizsgálódásokban, annál is inkább, mert a székely rovásírás az egyetlen, amelyben ma használt helyesírási rendszerünk kialakítása elõtt egy fonémát egy és csak egy graféma jelölt. Az adatok olvasata ennek megfelelõen biztosnak mondható, legalábbis ami a mássalhangzók jeleit illeti.

A másik közhiedelem kialakulásának oka valószínûleg az volt, hogy az írásnak azt a tulajdonságát, hogy nem kötelezõen írja ki a magánhangzókat – ezt az írás erényének tekintve – túlhangsúlyozták. Ennek eredményeképpen alakult ki az a tévhit, hogy a – Sebestyén nyomán – „magánhangzó-ugratásnak” elkeresztelt tulajdonság miatt ezek az emlékek magyar nyelvtörténeti szempontból nem sokat érnek, hiszen a vokalizmusról semmit sem mondanak. Mindebbõl annyi igaz csak, hogy a székely rovásírás korai szakaszában valóban nem írtak ki az írásban minden magánhangzót. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyiket sem írták ki. Ezenkívül azt is figyelembe kell venni, hogy az írás belsõ szabályosságaiból kiindulva az esetek nagy részében a ki nem írt magánhangzók meghatározása is lehetséges.

Abban, hogy e közhiedelmeket a mai napig sem sikerült eloszlatni, föltehetõen óriási szerepe van annak a ténynek, hogy a székely rovásírás emlékeinek nincs a mai tudományos szempontoknak megfelelõ kiadása. A magyar nyelv történetét kutató szakemberek mintha nem szívesen bonyolódnának bele a székely rovásírásos emlékek kiadásába, mivel ez az írásrendszer jelentõsen eltér a latintól, és így részben más, a megszokottól eltérõ technikát kíván meg a filológiai kritika.[3] Viszont azok a földolgozási kísérletek, amelyekben nem szerepel kiemelt szempontként, hogy az emlék nyelvtörténetileg is értékelhetõvé váljon, csak a legritkább esetben (tulajdonképpen véletlenül) lesznek alkalmasak arra, hogy nyelvtörténeti elemzés alapjává váljanak. A kiadásban egyszerre kell érvényesülniük az írástípus sajátosságai, illetve a magyar nyelvtörténeti fölhasználhatóság által támasztott követelményeknek.

A Bolognai Rovásemlék földolgozási kísérlete[4] számomra még inkább rávilágított arra, hogy nagy szükség lenne a székely rovásírás többi emlékének felülvizsgálatára, mert csak a teljes korpusz alapos ismerete, filológiai írás-, nyelv- és mûvelõdéstörténeti elemzése után kerülhet sor a székely rovásírás eredetének és történetének kutatására; az írásrendszer gazdag mentalitástörténeti és antropológiai vonatkozásainak föltárása is részben ezzel, részben a székely rovásírással foglalkozó irodalom belsõ összefüggéseinek föltárásával, az irodalomban megjelenõ nézetek fontosabb tendenciáinak megrajzolásával válik lehetõvé.

A székely rovásírás emlékei közül együttes kiadásban eddig csak azok jelentek meg, amelyek már 1915 elõtt ismertté váltak – az emlékeknek kevesebb mint a fele tartozik közéjük.[5] A többi szétszórtan, különbözõ folyóiratokban, esetleg napilapokban jelent meg. Vannak közöttük olyanok, amelyeket még nem publikáltak, azok között pedig, amelyek már megjelentek, olyanok, amelyeket még nem sikerült megnyugtatóan elolvasni (pl. a Szentmihályi, Dálnoki Felirat),[6] és/vagy hiányzik alapos filológiai feldolgozásuk. Mindez egy új korpusz mielõbbi megjelentetését indokolja, s ez jól beláthatóan nem egyetlen kötetet jelent majd.

De pillanatnyilag azt sem tudjuk, hány fennmaradt emléke van a székely rovásírásnak, mert abban sincs egyetértés, hogy mi számít a székely rovásírás emlékének.

Az emlék jelentése a székely rovásírás irodalmában folytonosan változott: Sebestyénig nem számították ide a kéziratban fennmaradt feljegyzéseket, illetve ábécéket, sõt a Rudimentát[7] sem; lazábban ugyan, de ide sorolták viszont a 13–16. századi krónikás említéseket. A Rudimentát illetõen Sebestyén óta konszenzus van, nem világos azonban, hogy a Telegdi utáni idõszakból mit vehetünk emléknek – az Énlaki Feliratot mindenképpen ide szokták sorolni, de egyre inkább azokat a kéziratokat is, amelyek egy ábécét vagy néhány szavas rovásbejegyzést tartalmaznak, és a 17–18, esetleg a 19. századból keltezhetõk.

Szabó Károly az általa ismert székely rovásírással írt szövegeket két csoportra osztotta: az egyikbe a „hiteles” emlékeket sorolta, a másikba pedig az „újabb kori koholmányokat”.[8] Gyakorlatilag ezt a felosztást tartotta meg és terjesztette el Sebestyén Gyula is, aki a „hiteles” emlékeket a „hamisítványokkal” állította szembe.[9] A hiteles jelzõt megtartotta a Sebestyén utáni szakirodalom is, de jelentése fokozatosan megváltozott, és lassan a 'nem hamis' mellett 'nem Telegdire visszamenõ' jelentést is kapott, így nemcsak a 'hamis', hanem a 'Telegdire visszamenõ', helyenként 'kései kéziratos' címkével is ellentétben áll. Ez utóbbi jelentés kifejezésére megfelelõbbnek látszik az autentikus, ellentéteként pedig a másodlagos jelzõ.[10]

Az emlékek csoportosítására vonatkozóan gyakran jelentkezik a székely írás irodalmában az „epigráfiai emlék” – „paleográfiai emlék” szembeállítás. Ez az ellentétpár azonban értelmezhetetlen, magyarra fordítva „felirattani” – „írástörténeti” lenne. (Használói a feliratos emlékeket akarják így elkülöníteni a tollal papírra írott rovásszövegektõl.) A papírra írott, illetve a más technikával készült emlékek szétválasztása valóban lényeges, mert az íróeszköz és az írást hordozó anyag hatással van a betûk alakjára és az egyes grafotaktikai eljárások alkalmazására. Mivel a papírra írott emlékeken kívül egyéb technikával (vésés, festés, karcolás) feliratok is készültek, kézenfekvõnek látszik a fönti kategóriák helyett a kézirat illetve felirat kifejezést használni. Van egy harmadik csoport is, amely jellegzetességeiben eltér mindkét elõzõtõl, és ezt az ide tartozó emlékek földolgozásakor fontos figyelembe venni. Azokról az emlékekrõl van szó, amelyek eredetileg nem papírra íródtak, hanem feliratok voltak, de csak másolatban, kéziratként maradtak fenn. Nem kezelhetjük õket úgy, mint a feliratokat, hiszen a másoló torzíthatott a betûk formáján, hibákat ejthetett, kifelejthetett részeket, de nem járhatunk el ezeket vizsgálva úgy sem, mint a kéziratokkal, hiszen a másolat többnyire igyekszik pontosan tükrözni a másolt feliratot. Ezeket az emlékeket meg lehet különböztetni a másik két csoporttól az átirat névvel (a Bolognai Rovásemlék, a Csíkszentmihályi és az Isztambuli Felirat, valamint a Nikolsburgi Ábécé tartozik ide).

Vannak a székely rovásírásnak emlékei, amelyek különbözõ neveken bukkannak fel a szakirodalomban: pl. konstantinápolyi – Isztambuli Felirat; Bolognai Rovásemlék – Marsigli-féle emlék – rovásnaptár; alsószentmihályfalvi felirat – aranyosszentmihályi felirat. Annak ellenére, hogy általában felismerhetõ, mikor melyik emlékrõl van szó, célszerû lenne egységesíteni ezeket az elnevezéseket. Az eddigi gyakorlat, amely az emlék nevét a lelõhely, illetve (kéziratok esetében) a szerzõ megnevezésébõl és az emlék jellegének meghatározásából (felirat, ábécé, bejegyzés) képzi, jól bevált, és megfelel a más írásrendszerek emlékeinek megnevezésekor alkalmazott eljárásnak is.[11]

Az emlékek mielõbbi számbavételét az is indokolja, hogy a régebben elõkerült emlékek állapota olykor romlik, például a krétával írt és az új padozat miatt kézzel könnyen elérhetõvé vált Bögözi Felirat ma már alig látható; máskor eltûntnek hitt felirat került vissza régi lelõhelyére: az elveszettnek gondolt Székelyderzsi Felirat ma újra a székelyderzsi unitárius templomban van. Ezenkívül az utóbbi években elõkerült, még publikálatlan feliratok létezésérõl is tudunk: ilyen a Gelencei Felirat és a Székelydályai Felirat.[12]

Fontos lenne, hogy elsõ lépésként elkészüljön az eddig ismertté vált emlékek katalógusa (az emlékek alapos filológiai-paleológiai-mûvelõdéstörténeti földolgozása hosszabb idõt vesz igénybe), amelyben a filológiai kritikát megalapozó ismeretek találhatók. (Az emlék lelõhelyének pontos leírása; a leletkörülmények – voltak­e a lelõhelyen más feliratok, esetleg képek; az emlék rajza, ha lehetséges, a fényképe is; az emlék állapotának jellemzése; az emlék hossza, a betûk mérete az, hogy van­e a datálást segítõ adat; az emlék megtalálásának körülményei stb.) A katalógusba – önálló alfejezetbe – hasznos fölvenni azokat az emlékeket is, amelyekrõl a szakirodalom említést tesz, tehát a nevük széles körben ismert, de vagy elpusztult már, vagy egyelõre nem bizonyos, hogy valóban a székely rovásírás emlékei­e. Ugyanígy, a további félreértéseket elkerülendõ, önálló alfejezetben célszerû szerepeltetni azokat a székely rovásírással készült feliratokat, kéziratokat is, amelyekrõl már bebizonyosodott, hogy nem autentikusak, többen mégis ezt tartják róluk, illetve azokat a – fõként avar kori – rovásfeliratos tárgyakat, amelyeket alap nélkül sorolnak a székely rovásírás emlékei közé.[13]

A székely rovásírás emlékeinek katalogizálása és ezt követõ részletes földolgozása nem lehet teljes az emlékek paleográfiai elemzése nélkül, és csak egy ilyen vizsgálat révén válnak egymással összevethetõvé az egyes emlékek, ami az egymáshoz való viszony, a relatív kronológia megállapítása, tehát az írásrendszer belsõ története szempontjából kiemelkedõ fontosságú. Lényeges, hogy az egyes emlékek egymással mint rendszerek legyenek összevethetõk. Ha a székely rovásírást mint jelrendszert vizsgáljuk, elemkészletét és az elemek szervezõdését elõíró szabályokat is elemeznünk kell, mégpedig annak szem elõtt tartásával, hogy az írásrendszernek is többféle változata létezhet a tér és idõ függvényében. Ezért célszerû a betûkészlet és a szabályokat minden emlékben külön-külön is meghatározni, legalábbis amennyire ezt az emlékek rövid szövege megengedi. Csak ezután, mikor az egyéni írásmód következtében kialakult módosulásokat a lehetõségek szerint kiszûrtük, lehet összevetni a különbözõ korból, helyrõl elõkerült, különbözõ hordozóanyagra és eszközzel írott írásrendszer-változatokat.[14] (Az emlékek paleográfiai földolgozása tehát tulajdonképpen a székely írásrendszernek azt a változatát mutatja be, amely az adott emlékben megjelenik.) Sokszor csak nagyon korlátozott érvényû megállapításokat tudunk tenni egy ilyen vizsgálat során, mert a székely rovásírás emlékeinek többsége túl rövid ahhoz, hogy akár a bennük alkalmazott teljes betûkészletet, akár a készítésükkor érvényes szabályrendszert rekonstruáljuk.

A székely rovásírással kapcsolatos problémák közül talán a legtöbbet vitatott eredetének a kérdése. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy az írás eredetéhez kapcsolódó problémák megoldatlanok is maradnak, amíg nem sikerül megtalálni azt az írásrendszert, amely erõsen valószínûsíthetõen a székely rovásírás õsének tekinthetõ. A Kárpát-medencében újabban talált avar és honfoglalás kori rovásírásos leletek lassú szaporodása némi reményt adhat arra, hogy ez egyszer majd sikerül. Akár ezek az írásrendszerek bizonyulnak a székely rovásírás legközelebbi rokonainak, esetleg õsének, akár nem, a székely rovásírás eredetének kérdése nem válaszolható meg megnyugtatóan anélkül, hogy a többi, idõben és földrajzilag is közeli rovásíráshoz való viszonyát (beleértve a Kárpát-medencén kívül, az egykori nyugati türk–kazár területen talált rovásírásos ábécéket is) ne tisztáznánk.

Ha meglenne is a hiányzó láncszem – vagy sokkal inkább láncszemek – a székely rovásírás és más írásrendszerek közvetlenebb összekapcsolásához, akkor sem mellõzhetõ az írás belsõ történetének a tisztázása: az „õst” nem vethetjük össze valamelyik székely rovásírásos emlék ábécéjével, csak a székely rovásírásnak azzal a legkorábbi változatával, amely az emlékek alapján kikövetkeztethetõ. Azoknak a szakaszoknak a változásait, amelyek az emlékekbõl még követhetõk (ez a szakasz kb. a 15. század közepéig terjed), viszonylag nagy biztonsággal le lehet írni; az ezt megelõzõ idõszakokra vonatkozóan viszont már csak következtetni tudunk a legkorábbi emlékek és a rendszer belsõ összefüggései alapján.[15]

Elõször akkor merült föl, hogy a székely rovásírásnak rétegzettsége is lehet, amikor megjelent az a nézet, hogy néhány jel a glagolita, illetve a cirill ábécébõl származik.[16] Ez azonban nem szükségszerûen a székely rovásírás önálló történetéhez tartozó rétegezettség: lehet az „õs” rétegezettsége is. Az önálló történethez tartozik viszont az, hogy ahogyan Vásáry István 1974-ben megjegyezte és példával is bemutatta,[17] a székely rovásírás betûkészletben a betûk formáját vélhetõen egységesítették. A székely írásrendszer fokozatos változásait mutató jól ismert tény, hogy a Nikolsburgi Ábécében és a Bolognai Rovásemlékben az <ö> és az <ü> hangértéke éppen fordítottja a többi emlékben található hangértéknek. Néhány betû minden bizonnyal viszonylag kései lehet: a <d’> jele a <d>-nek mellékjellel ellátott módosítása, ez arra utal, hogy az ómagyar kori dzs>gy hangváltozás után jelent csak meg az ábécében; kései megjelenése utal a <t’> jelének az emlékekben tapasztalható meglehetõsen nagy változatossága is; nyilvánvaló a kapcsolat az <i> és a <y>, valamint az <u> ás a <v>, illetve az <n> és az <n’> jelei között is.

A rétegek elválasztásakor figyelemmel kell lenni arra, hogy a változások lehettek lassú módosulási folyamatok eredményei, de lehettek tudatos módosítások is. Nem tudjuk például, hogy Teledgdi milyen mértékben támaszkodott egy autentikus ábécére, és milyen mértékben vezetett be újításokat – munkájából az következtethetõ ki, hogy az általa ismertetett rendszer jelentõs mértékben saját szabályteremtõ törekvéseinek az eredménye. A módosítások Telegdit megelõzõen is hasonlóan egy központból indulhattak ki, esetleg a már korábban is meglévõ grafotaktikai eljárások közül egyet kodifikálva. Mivel ezek a módosítások tudatosak voltak, logikusnak látszik az a feltevés, hogy egy alkalommal nemcsak egy-egy jelre és/vagy szabályra terjedtek ki. A módosításokat különbözõ okok tehették szükségessé: a magyar nyelv változásai, az áttérés a tollal való papírra írásra, az írásrendszer funkciójának megváltozása, a párhuzamosan használt latin írásrendszer hatása és az a folyamatos  igény, hogy a székely rovásírással minél pontosabban lehessen lejegyezni a magyar nyelvû szövegeket.

Egy kodifikálatlan írásrendszer – ugyanúgy, ahogyan a nyelv – nem egyetlen változatban létezik: történetének kutatásában a helyi változatok, a különbözõ hagyományok létezését figyelembe kell venni. A rovásírás ábécéi másrészt tagolódnak aszerint is, hogy mi az írás hordozóanyaga. Ugyanabban a korban, ugyanazon a területen elméletileg létezhet az írásrendszernek többféle változata, annak megfelelõen, hogy mivel és mire írnak (bár valószínû, hogy a két változat ilyen esetekben erõsen ha egymásra).

Egy másik lényeges szempont, hogy a székely rovásírás rendszerének és nem egyes elemeinek a változásait kövessük végig, illetve hogy a rokonított írásrendszereket mint rendszereket (ne csupán mint betûhalmazokat) hasonlítsuk össze. Németh Gyula módszertani intelmei óta[18] magától értetõdõ, hogy nemcsak a jelek alakjának, hanem jelentésének is közel kell állnia egymáshoz, és hogy a tipológiai egyezéseket (a rovásírás technikája eléggé behatárolja a fölhasználható betûformákat) nem szabad összekeverni azokkal az egyezésekkel, amelyek egy korábbi közös állapotba vezethetõk vissza. Szintén Németh volt az, aki idézett tanulmányában a székely rovásírás eredetének vizsgálatakor nemcsak az írásrendszer elemeit vette számításba, hanem szabályait is. Ennek a tézisnek a továbbgondolása a székely rovásírás közvetett keleti türk rokonságát valószínûsíti,[19] ugyanúgy, ahogy a Nagy[20], a Németh[21] és a Ligeti[22] által fölhozott betûegyezések is minden valószínûség szerint csak közvetetten kapcsolhatók össze a keleti türk rovásírás megfelelõ betûivel. (Vagyis a székely rovásírás nem vezethetõ ugyan le közvetlenül a keleti türk rovásírásból, de a kettõ távolabbi rokonsága is nehezen cáfolható a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján.)

Amikor a székely írás belsõ történetének tisztázása során rekonstruált alaprendszert más írásrendszerek hasonlóképpen rekonstruált alaprendszereivel vetjük össze, figyelembe kell venni azt is, hogy az átadó és az átvett rendszer között jóval nagyobb különbségek lehetnek, mint a nyelvi kölcsönzések esetében, hiszen az írásrendszereket sokszor már az átvételkor jelentõsen átalakítjuk, hogy alkalmasabbá váljanak az új nyelv lejegyzésére.

A székely rovásírás használatának történetére vonatkozóan még nem készült összefoglalás, az egyes kutatók ezt a kérdéskört érintõ megállapításaikat többnyire egy-egy közbeékelt megjegyzés vagy lapalji jegyzet formájában fejtik ki. A használat történetét vizsgáló áttekintésnek az írásrendszer funkciójának és elterjedésének változásait kellene tárgyalnia. (Például hogy milyen idõszakokban kik és milyen célra használták, mennyire volt elterjedt, milyen volt a társadalmi megítélése, presztízse, használata mióta rendelkezik ideológiai töltéssel stb.)

Általánosan elfogadott az a nézet, hogy a székely rovásírásnak Szamosközinél a titkosság biztosítása a funkciója. Többen úgy vélekednek, hogy Kedei Székely Tamásnak, az Isztambuli Felirat írójának is ez volt a szándéka azzal, hogy nem latin betûkkel írt. A titkosírás-funkció folyamatosan fennmaradt, de társult hozzá egy másik, csoportidentitást jelzõ szerep is.

Már a székely rovásírásról szóló legkorábbi híradásokból[23] arra lehet következtetni, hogy ez az írástípus a székely népcsoport egyik identitásjelzõ szimbóluma is volt. Ez a szimbólumszerep azonban bonyolult átalakulásokon ment át („a székely etnikum tagja” kezdetbõl így jutott el – többek között – a „cserkészcsapat tagja” jelentéseken keresztül addig, hogy mára egyfajta, az utóbbi idõben Magyarországon erõsen jobboldali nemzeti érzés kifejezõjévé vált). Más ennek az írásnak és a használatának a szimbólumértéke Székelyföldön ahol genuin, és más Székelyföldön kívül; más, ha székelyek használják, más ha nem székelyek.

Úgy tûnik, „természetes” funkciója idejébõl (vagyis amikor, legalábbis a székelységen belül, még az írásbeli kommunikáció természetes eszköze volt), nem maradt fenn emlék. Egy ilyen funkció egykori meglétét részben az valószínûsíti, hogy a székely rovásírást (illetve annak õsét) a latin írás elterjedése elõtt is használhatták. Másrészt vannak azért erre utaló más nyomok is: a Bolognai Rovásemlék naptára a 15. század második felében készülhetett rovásírással azért is, mert ekkor ennek az írásrendszernek a használata még többé-kevésbé természetes volt a Székelyföldön.[24]

A szakirodalom eddig nem fordított figyelmet az írásrendszer funkciójának változásaira,[25] pedig a székelyföldi templomokban fennmaradt feliratok, legalábbis az eddig ismertté váltak mindegyike közös típusba tartozik: nev(ek)et, esetleg évszámot tartalmaznak, olykor (például az Énlaki és a Csíkszentmihályi Feliratban) kisebb kiegészítésekkel. E feliratok funkciója a templomban megforduló személyek nevének megörökítése volt: ezek vagy hosszabb ideig, munkát végezve tartózkodtak ott (az elõbb említett két felirat tartozik ide), esetleg a templom lelkészei lehettek (Székelyderzsi Felirat, Gelencei Felirat),[26] vagy bármilyen más, elõttünk ismeretlen okból jártak ott, ahogy a Bögözi Felirat vagy a Rugonfalvi Felirat szerzõje.[27] Ezekben a feliratokban hasonló funkció tükrözõdhet, mint a székelyföldi templomokban igen nagy számban található latin betûs hic fuit-típusú firkálásokban (tulajdonképpen „õsgrafittik”).

Ha a használat történetét, az írás funkció-, illetve értékváltozásait is kutatjuk, az adatokat jóval szélesebb körbõl lehet és kell merítenünk, mint ha csak a rendszer történetét vizsgálnánk: „emléknek” számít minden olyan följegyzés, amely a kutatott írásrendszerrõl szól (tehát krónikások híradásai is), és minden olyan ábécé vagy hosszabb-rövidebb szöveg (felirat, bejegyzés, glossza, firkálás stb.), amelyet székely rovásírással írtak (beleértve a két háború közötti idõszakban, valamint napjainkban megjelent „tankönyveket”, cserkész-évkönyveket, újságokat, rejtvényeket stb.).[28]

A székely rovásírással foglalkozó kutatások történetét értelmezhetjük úgy is, mint a használat történetéhez tartozó részt: a kutatás föllendülése-lecsendesülése, a tárggyal szemben megnyilvánuló tudományos érdeklõdés részben függvénye, részben alakítója annak az attitûdegyüttesnek, amely a székely írást körülveszi.

A székely rovásírással foglalkozó irodalomban idõnként – többnyire a székely írás átfogó ismertetését célzó munkákban – többször vállalkoztak arra, hogy a kutatás történetét áttekintsék. Van, amikor ez csak a legfontosabb munkák megemlítését jelenti,[29] van, amikor részletes elemzés: elõször Cornides Dániel összefoglalása 1780 körül,[30] majd Szabó Károlyé 1866-ban, jórészt az õ nyomán készült Fischer Károly Antal áttekintése 1898-ban,[31] végül Sebestyén Gyuláé 1915-ben. Ez azt is jelenti, hogy bár az erre való igényt Vásáry István 1974-es cikke már jelezte, az 1915-öt követõen e tárgyban megjelent munkákról összefoglaló tanulmány még nem született, holott ebben az idõszakban az emlékek száma több mint kétszeresére emelkedett,[32] és új nézetek váltak uralkodóvá a székely rovásírás eredetének kérdésérõl is.[33]

A kutatás kutatásának történetét elemezve azt figyelhetjük meg, hogy a különbözõ szerzõk abban térnek el egymástól, ki hogyan minõsíti azokat a híradásokat, amelyek a 13–16. századból valók, és említést tesznek a székely rovásírásról, azazhogy szerintük mikor kezdõdik a kutatás története;[34] hogy hová sorolják a Rudimentát: az emlékek, a szakirodalom vagy a székely rovásírás egykori létezését tanúsító munkák közé; hogy szétválasztják­e a székely írás hitelét bizonínyítókat a kételkedõktõl; hogy miképpen jellemzik (ha egyáltalán foglalkoznak ezzel) a kutatástörténet egyes korszakait. Mindvégig bonyodalmakat okoz, hogy a székely rovásírás kutatásának és használatának története keveredik, [35] mindez idõnként még az írás rendszerének a történetével is vegyül. Abban viszont nincs különbség, hogy a székely rovásírás kutatásának történetét nem illesztik tágabb mûvelõdéstörténeti keretekbe, így az írásrendszer fogadtatásának-értékelésének gazdag mentalitástörténeti vonatkozásai nem kerülhetnek felszínre. A kutatástörténeti áttekintések meglehetõsen pozitivista szemlélettel íródtak, így elsõsorban a kutatástörténet elemeire (kik, mikor, mit írtak) koncentrálnak, anélkül hogy törekednének a belsõ összefüggések föltárására is.[36]

A székely rovásírással kapcsolatos kutatásokat nagyban elõsegítené egy önálló (szerencsés esetben annotált) bibliográfia, hiszen az e témakörben megjelent különbözõ tanulmányok száma – a csak a használat története szempontjából érdekes, szinte összegyûjthetetlen dilettáns írások nélkül is – már jóval kétszáz fölött van. Néhány történeti, illetve turkológiai bibliográfiában a székely rovásírás kapott ugyan egy-egy rövid alfejezetet, de ezekben csak néhány jelentõsebb tanulmány szerepel.[37] Különösen nehéz követni az Erdélyben újabban megjelent irodalmat, egyáltalán tudomást szerezni az e tárgyban megjelent cikkekrõl.[38]

A székely írás történetének megírását tehát az indokolja, hogy hiányzik az egyes emlékek részletes földolgozása, tulajdonképpen maga a korpusz sincs összeállítva. Ennek hiányában megírhatatlan mind az írás rendszerének, mind az írás használatának a története, és amíg ez így van, nem adható megbízható válasz a székely rovásírás eredetét firtató kérdésekre sem. Hiányzik a székely rovásírás kutatásának története, ezzel együtt a magyar mûvelõdéstörténetben betöltött szerepének a története. Amíg az írásrendszer használatának története és mûvelõdéstörténeti szerepe tisztázatlan, nem elemezhetõk szimbólumértékeinek változásai sem. Röviden: a székely írás történetének megírását az indokolja, hogy egy vonatkozásban sincs még megírva a története, mondhatnánk történetei – ha a fölsorolt szempontok egymástól elkülönítve nem lennének értelmezhetetlenek, vagyis ha a székely rovásírásnak nemcsak egyetlen, de sok vonatkozású története lenne.