Cs. Gyímesi Éva

Az irodalomtudomány új mûhelye*

Szívesen engedtem a megtisztelõ felkérésnek, hogy az EME körében tartsak elõadást. Németországi, amerikai, olaszországi meghívások után végre jólesik itthon is megosztani épp soron levõ mondanivalómat. Felkészülésem ideje most is egybeesett egy nemzetközi tudományos kollokviumra szánt elõadás megírásának idejével, s ez a véletlen párhuzamosság ezúttal gyakorlatilag – a megírás folyamatában is – elõidézte azt a dilemmát, amit eddig csupán elvi szinten, ám nyolcvankilenc óta többször is felvetettem: meg tudok-e felelni és hogyan tudok egyszerre eleget tenni a belsõ és a külsõ elvárásnak? S mivel úgy gondolom, ez nem kizárólag személyes ügy, elõadásom tulajdonképpeni tárgyát megelõzõen erre a kérdésre szeretnék – ha röviden is – kitérni.

A belsõ elvárás: a hagyományosan erdélyi magyar tudományosságnak nevezett paradigma szerinti, a külsõ elvárás: a mindközönségesen tudományosnak nevezett egyetemes normák kritériumsora. A kilencvenes évek elejéig talán még el lehetett kerülni, hogy az ún. nemzeti tudományok valamelyikének erdélyi mûvelõje e kétféle elvárás különbözõségével kénytelen legyen szembesülni és a hivatása szempontjából döntõ következtetéseket levonni. A nagyfokú elszigeteltség volt az akadály és egyszersmind mentség is azok számára, akik a társadalomtudományok valamelyikében a külföldi szakirodalom ismerete nélkül, bezártságra kárhoztatva próbáltak elmélyedni. A diktatórikus hatalom által tiltott anyanyelvû források avagy a „szellemõröktõl” tudatosan rejtegetett múltbéli kincsek értéke és feltárásának vonzereje éltette a nyelvészt, történészt, irodalmárt és folkloristát; nagy gyõzelemnek számított az is, ha egyáltalán sikerült ún. anyagot gyûjteni az erdélyi társadalom valamely aspektusára vonatkozólag, s minthogy ez volt a legveszélytelenebb, tudományos eredményként lehetett közölni minden értelmezetlen adattárat vagy adalékot, mely a nyelvre, irodalomra, történelemre, népéletre, intézményekre stb. vonatkozott. Részben a politikai körülmények magyarázzák tehát, hogy a társadalomtudományok erdélyi mûvelõinek többsége számára az elméleti, a terminológiai, az értelmezésmódszertani avagy hermeneutikai kérdések feltevése úgyszólván fölösleges fényûzésszámba ment, netán a „kozmopolita divatjelenség” címkét kapta. A „védekezõ kollektivitás” reflexe (Babits) mûködött a tudományban is: megkülönböztetett figyelemben részesült itt minden, ami a veszélyeztetett közösség identitásának igazolását szolgálta, és háttérbe szorult az a kisebbségi helyzet korlátait transzcendáló, a tudományosság egyetemes normáit elfogadó elváráshorizont, mely lehetõvé tette volna az Erdélyben mûvelt társadalomtudományok színvonalának viszonyítását a nemzetközi mezõnyhöz.

E megméretés feltételeinek teljesítése – úgy tûnik – nem állott érdekében sem a hatalomnak, sem az említett tudományok mûvelõinek. A legközvetlenebbül adódó versenyhelyzetekben, a román intézmények által szervezett konferenciákon a magyar tudományos mûhelyek képviselõi nem lehettek jelen: vagy azért, mert nem kaptak meghívót, vagy azért, mert tartózkodtak a részvételtõl, külföldre pedig – ritka kivételekkel – eleve nem engedték ki õket. Így hát sem románul, sem más nyelveken nem igyekeztek, mert nem voltak kénytelenek megtanulni. Az erdélyi magyar társadalomtudósok többsége tudatosan vagy öntudatlanul arra rendezkedett be, hogy saját kisebbségi magyar társadalmának közvetítsen – lehetõleg a megmaradásra ösztönzõ – sajátos nemzeti értékeket.

A mûszaki és a természettudományok képviselõi számára mindig is egyértelmû volt, hogy a tudományos eredmények terén a kettõs könyvelés úgyszólván képtelenség: a mechanikának, matematikának vagy fizikának például nincsen nemzetisége, tehát a verseny a nemzetközi mezõnyben egyszerûen elkerülhetetlen. Az a paradox helyzet állt elõ, hogy a mûszaki és a természettudományok képviselõi sokkal többet adtak elõ és publikáltak idegen nyelveken, mint például a filológusok; így váltak ismertekké az ország határain túl is. Ezzel szemben a társadalomtudományok erdélyi magyar mûvelõi általában azzal a hivatástudattal éltek, hogy az „erdélyi magyar tudományosság” a nemzeti közösség fenntartásának szolgálatában áll: legitimitását valójában tudományon kívüli – a kisebbségi helyzettel magyarázott – társadalmi szükségletek indokolják.

A bizonyos értelemben mindig is öncélú és szabad, minden haszonelvûségtõl mentes tudományos vizsgálódás és ismeretszerzés eszményét némiképp feladva a romániai magyar társadalomtudományi mûhelyek a közösség számára hasznosnak vélt munkálkodást részesítették elõnyben: a nemzeti önazonosságában veszélyeztetett kisebbségi társadalom igényeinek próbáltak megfelelni. És volt mire alapozniuk, hiszen Erdélyben az is vásárolt történelmi, nyelvészeti, irodalom- és néprajztudományi kiadványt mint identitásszimbólumot, akinek szakmailag semmi köze nem volt ezekhez a területekhez. Ezek a könyvek népszerûek voltak az anyaországiak körében is, hiszen elsõsorban érzelmi funkciót hordoztak: magának Erdélynek a jelképeivé váltak. De ez a közönségsiker vajon kárpótolhat-e annak a szakmai presztízsnek a hiányáért, amit a nemzetközi tudományos fórumok elismerése biztosíthatna? Különös, hogy annak a Bolyainak a szülõföldjén, akire épp egyetemessége okán vagyunk oly büszkék, ilyen – a természet- és társadalomtudományokat élesen elválasztó – kettõs mérce alakulhatott ki, mely által mintegy felmentést nyert minden nemzetinek nevezett tudomány az alól, hogy önmagának állított kritériumait az egyetemes normákhoz közelítse.

Nyolcvankilenc után elkerülhetetlen a szembenézés ezzel a hagyománnyal. Egyrészt: politikusaink ma már felmenthetnek attól a tehertõl, hogy „közszolgálati” tudományt mûveljünk; a sajtó is tág teret nyújt ama nemzeti érdekek szabad kifejezésének, melyeket eddig jószerivel a történetírás, irodalomtörténet, nyelvtudomány stb. mezébe bújtattunk. Másrészt: számunkra is kinyílt a világ: az ember, ha ad magára valamit, elfogadja a külföldi meghívásokat, eljár a nemzetközi konferenciákra, és szakterületérõl a tudomány egyetemes kódjai révén kénytelen szólni. Ha nem ezt teszi, nem számíthat arra, hogy a szakmában elismerik. Volt már alkalmam nemegyszer hálás hazai közönség elõtt beszélni kedvemre való témákról. De mindegyre tapasztalom: ami szép magyar nyelven, akár célzások szintjén is magától értetõdõ, többek közt azért, mert igencsak ráhangolt közönséghez szól, annak tárgyi és értéktartalma teljesen elveszhet más nyelveken, idegen közönség elõtt. Kezdem megtanulni: a határon túl, a legközelebbi szomszédban is csak úgy válik érthetõvé sajátos helyzetünkben fogant sajátos közölnivalónk, ha megfelel egy közös fogalmi nyelvvel és ellenõrizhetõ módszerrel kapcsolatos elváráshorizontnak. Számomra bebizonyosodott: a legsajátosabban magyar vagy erdélyi témákról is csak úgy lehet – tudományos szempontból – hatásosan/hatékonyan beszélni, ha a nyelvek és kultúrák közötti átjárást egyetemes közvetítõ fogalmak teszik lehetõvé. Ehhez nem elegendõ az egyszerû fordítás. Elõadásunk a legpontosabb fordítás esetében is hozzáférhetetlen, ha nem alkalmazkodunk a követelményhez, hogy leíró és értelmezõ diskurzusainkban a tárgyra vonatkozó nemzetközi tudományos (meta)nyelv(ek)  alapfogalmait használjuk. S ha ezt már elfogadtuk, akkor is külön gondot okoz, hogy megfeleljünk a korszerûség igényének, hiszen a tudomány nyelve sem örök, hanem a szellem hódító szenvedélyéhez illõn változnak, finomulnak az eszközei, hogy új meg új oldaláról, a maga összetettségében ragadják meg a tárgyat, mely a mi esetünkben – történeti tudományokról lévén szó – maga is természetszerûen változik, legyen a társadalom, a nyelv, az irodalom, minden, ami az idõnek alávetetten létezik.

Saját nyelvünkrõl, irodalmunkról, kultúránkról nyilván gazdagodik a képünk, ha a nyelvész egy eleddig rejtett nyelvemléket, a filológus lappangó kéziratokat, a folklórkutató új mesevariánsokat, a régész honfoglalás kori sírokat tár fel. Ám akár a leggazdagabb lelet bemutatása is csak akkor felel meg a tudományos normáknak, ha értelmezése által megvilágítást nyer a funkciója és értéke is az adott hagyomány egészében. A társadalomtudós az interpretáció eszközeivel írja bele magát a nemzeti kultúrába, ideális esetben olyan nyelven, hogy az értelmezett jelenség és annak helye a mi világunkban a másik, az idegen kultúra képviselõje számára is hozzáférhetõ legyen. Tárgyunk lett légyen bármennyire is sajátosan nemzeti, értelmezésének tudományos módszere és kódja meg kell hogy feleljen a nemzetközi, az egyetemes normáknak. Éppenséggel így szolgálhatjuk igazán méltó módon nemzeti értékeinket is, hiszen csak így tudjuk valóban megosztani õket az irántunk érdeklõdõ világgal.

*

Hét évvel ezelõtt a mi térségünkben lehetetlennek tûnt akár csak elképzelni is az irodalom szabadon mûködõ intézményrendszerét. A könyvkiadást és az irodalmi sajtót a jól ismert ideológiai és gazdasági korlátozások sújtották. A cenzúra talán a szépirodalomnál is szigorúbban akadályozta a kritikai diskurzusok többszólamúságát és egyáltalán magát a kritikát. Az irodalomtudományi tájékozódást és igényes kutatómunkát a nemzetközi forrásoktól és fórumoktól elzáró, mesterséges elszigeteltség nehezítette meg.

A kisebbségi kultúrában ez különösen súlyos következményeket vont maga után: az írók, kritikusok, egyetemi tanárok tömeges kivándorlása nyomán a nyolcvanas évek közepétõl úgyszólván kiürültek az intézmények. Az irodalmi és tudományos élet a vegetálás szintjére süllyedt. Csoda-e, hogy az amúgy is szegényes irodalomkritika – eszményi hivatása helyett – arra szorítkozott, hogy már-már válogatás nélkül számon tartson, üdvözöljön mindent, ami magyar nyelven még egyáltalán megjelenhetett?

A kisebbség irodalmi életének amúgy is mindig a leggyengébb oldala volt a kritika. Ez a közösség – helyzeténél fogva – az anyaországinál nehezebben tûrte az irodalmi vagy egyéb nemzeti értékek tárgyszerû elemzését, racionális bírálatát. Itt a felfokozott nemzeti érzékenység bármiféle kifogásra a „védekezõ kollektivitás” reflexeivel válaszolt: sajátos értékeinek minõségelvû megítélését és a legkisebb elmarasztalást is identitását sebzõ sérelemként fogta föl.

A kelet-európai nemzetek kultúrájára általában jellemzõ ez a kritikával szembeni irritáltság. A tisztán esztétikai szempontokat érvényesítõ mûbírálatnál, például, e térség irodalmaiban sokkal elterjedtebb az ideológiai-erkölcsi értékekre összpontosító értelmezés, melyben nem a mû egyetemes üzenetére, formateremtõ elveire, hanem annak partikuláris, az adott közösség helyzettudatát kifejezõ jelentésrétegeire esik a hangsúly. Fokozottan érvényes ez az ideologikus tendencia a nemzeti kisebbségek irodalmi kultúrájában.

Ilyen körülmények között nem volt könnyû a helyzetük az irodalomtudomány erdélyi magyar mûvelõinek sem. Trianon óta itt hét évtizeden át elsõsorban (majdhogynem kizárólag) a filológiai kutatásokat, a nemzeti hagyomány mentését, ápolását tekintették az irodalmár fõ feladatának. A nemzetközi tájékozódás, a szélesebb bölcseleti és esztétikai alapozás, az irodalomelméleti kérdéshorizont igénye úgyszólván luxusnak, kozmopolita allûrnek tûnt.

A közvetlen társadalmi elvárások és az egyetemi tudományeszmény között tehát mindig is észlelhetõ volt a szakadék. S most elsõsorban az utóbbi huszonhét évre, saját egyetemi pályámra gondolok. Szakmai, oktatói kötelességem – a nemzetközi szakirodalomban való folytonos tájékozódás, az egyetemi szintû ismeretközlés vagy interpretáció igénye – és az irodalmi életben vállalható (például kritikusi) szerep között sohasem alakulhatott ki az összhang. A strukturalista, szemiotikai, majd a posztstrukturalista elméleti orientációt és az ennek megfelelõ kritikai diskurzust a hazai irodalmi életben mindig is idegenkedve fogadták, s – holott ezek az irányzatok már jelentõs nyomot hagytak, asszimilálódtak az új kritikusnemzedék írásaiban is – ez az elutasítás mindmáig érezhetõ.

Nyolcvankilenc után azonban az áttörés reményére jogosít fel egyrészt az irodalomtudományi tanszék létszámának, másrészt tudományszervezõ szerepének jelentõs, majdhogynem ugrásszerû növekedése. Kettõrõl nyolcra gyarapodott a tanszéken dolgozó irodalmárok száma, és jelenleg mintegy huszonöt magiszter- és doktorjelölt tudományos munkáját irányítja. A továbbiakban ennek a mûhelynek a vonzáskörében kibontakozó kritikai irányokat és irodalomtudományi kutatásokat fogom röviden bemutatni.

*

Miközben továbbra is tagadhatatlanul szükség van a hagyományfeltáró filológiai munkára – forráskutatásra, kiadói és sajtórepertóriumok elkészítésére stb. –, melyet helyettünk senki más nem végezhet el, a tanszéken és a tanszék körül folyó kutatói tevékenységben megnövekedett a regionalizmus korlátait meghaladni kívánó tudományos vállalkozások súlya. Jellemzõ, hogy még a hagyományos, forrásfeltáró kutatásokban is megmutatkoznak a modernizáció jelei: például abban, hogy Bartha Hajnalka számítógépes adatfeldolgozással rendszerezi a kolozsvári egyetemi könyvtár régi magyar nyomtatványait (Régi magyar nyomtatványok a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban). Ez az orientáció az erdélyi magyar kultúra európai látókörû képviselõinek legjobbjait, leginkább Kuncz Aladárt és az Erdélyi Fiatalokat tekinti mértékadónak, és arra a szellemi-erkölcsi imperatívuszra alapoz, hogy a kisebbségi helyzet sem az irodalomban, sem a tudományos életben nem menthet fel az egyetemes normákhoz való igazodás kötelessége alól. A magiszter- és doktorjelöltek konferenciáján, melyet tanszékünk nemrégiben, 1996. március 29–30-án rendezett, ez lett a meghatározó paradigma.

Válogatni a sajátos hagyományból, modellként emelni ki a példát, amelyhez a jelenben igazodunk – már önmagában is kritikai gesztus. A kisebbségi kultúra és irodalom történetének és értékrendjének alapvetõ kérdéseirõl a tágabb összefüggéseket figyelembe vevõ elméleti igénnyel beszélni: egy lépés afelé, hogy a bezárkózó, provinciális diskurzus korlátait meghaladjuk. Az említett konferencián Paradigmaváltás egy „analógia nélküli” korban címmel Cseke Péter elevenítette fel azt a két világháború közötti erdélyi magyar szellemi-ideológiai irányzatot (a Tizenegyek és az Erdélyi Fiatalok mozgalmát), mely az értékteremtés minden formájában, különösen az irodalomban és a társadalomtudományokban – kisebbségi körülmények közepette is – az egyetemes távlatokra való nyitottság hirdetõje-szószólója volt. E mozgalmak ifjú képviselõi a két világháború között, a húszas években „a friss európai szellemi áramlatokba kapaszkodtak, és a megújulást egyetemes parancsként tételezték”. Az irányzat kiteljesedését, a valódi paradigmaváltást azonban megakadályozták az újraéledt nacionalizmusok és a világháború, és a kisebbségi kultúrában hosszú évtizedeken át ismét a bezárkózás jelei kezdtek elhatalmasodni. Lassan megszilárdult az az irodalomkritikai terminológia is, mely ezt a folyamatot mintegy szentesítette, véglegesítette: a „magyar irodalom” és a „kisebbségi magyar irodalmak” nem csupán az új történeti-politikai helyzetet megnevezõ kategóriák szerint kezdtek távolodni egymástól, hanem a kritikai elváráshorizontok és értelmezési szempontok szerint is, melyeket az irodalmárok itthon és az anyaországban e kétféle kategóriára megkülönböztetõ módon alkalmaztak.

Az, hogy egyazon nyelven több irodalom is létezik, nem páratlan a mai világban: beszélünk például német irodalmakról, angol irodalmakról, spanyol irodalmakról és így tovább. Problematikus azonban az, ha egy irodalom értékei valamely irodalmon, esztétikán kívüli nézõpontból különleges megítélés alá esnek, ha másféle mércét alkalmaznak rájuk, mint általában az irodalmi mûvekre. Nos, nyolcvankilenc után végre szabadon kibontakozott a vita errõl a sokak által kifogásolt kritikai megkülönböztetésrõl, mely a kisebbségi helyzetben született mûvek elbírálásában a politikai, ideológiai, erkölcsi vagy egyéb szempontokat az esztétikai szempontok fölé rendelte. Ezt a vitát foglalta össze Végh Balázs konferenciánkon bemutatott elõadása (Konkrétum és absztrakció avagy a kisebbségi irodalom elmélete), melyben a bevett irodalomkritikai gyakorlat fonákságaira rámutatva állást foglalt a bezárkózás tendenciáját erõsítõ „gettósítás” káros hatásaival szemben, és az elméleti-terminológiai tisztázás érdekében Roland Barthes irodalommeghatározását vette alapul, miszerint az irodalom egyrészt mûvek, másrészt intézmények rendszere. Ebbõl kiindulva, „ha az irodalmat mûvek rendszereként fogjuk fel, a kisebbségi irodalom együtt tárgyalható az anyaországi irodalom mûveivel, ha pedig intézmények rendszereként, akkor az egyes irodalmak külön fejezethez tartoznak”. Ennek megfelelõen a kisebbségben alkotott irodalmi mûvekre nem kell sem külön elméletet, sem külön értékrendet alkalmazni. Ezzel a felfogással összhangban értelmezi Szakács István Péter is a kanadai magyar irodalmat. (A nyelv átváltozásai a kanadai magyar irodalomban).

Ugyancsak esztétikán kívüli, ideológiai szempontok értékrend-torzító hatását vizsgálta Tapodi Zsuzsa Kritikai elváráshorizontok a második világháború utáni erdélyi irodalomban címû elõadásában. Készülõ disszertációja valójában az elsõ alaposabb elemzés arról a szellemi értékromboló hatásról, melyet a korabeli – egyébként egész Kelet-Európára jellemzõ – sematikus irodalomszemlélet, különösen annak egyik legmarkánsabb képviselõje, Gaál Gábor idézett elõ több évtizedre is meghatározó módon a romániai magyar irodalmi köztudatban. Recepciótörténeti vonatkozásban – kritikák, irodalomtörténeti kézikönyvek és tankönyvek nyelvezetében – jól kimutatható, milyen hosszú ideig tartotta magát az a „kánon”, melyet az említett irodalomszemlélet hagyományozott az utókorra.

Ennek a kánonnak a lebontása és feltehetõleg egy új kánon alakítása felé mutatnak ma azok a kritikai és irodalomtörténeti interpretációk, melyek a 20. századi magyar irodalom vezetõ alkotói közt számon tartott Sütõ András, Székely János és Méliusz József életmûvét elemzik. Lázok János, Szász László és Borcsa János készülõ doktori disszertációinak közös vonása, hogy az eddig követett, fõképpen ideológiai vagy nemzeti elváráshorizont kizárólagosságát megszüntetve új szempontokkal közelítenek a mûvekhez. Lázok János a mintegy húsz éve vitatott Sütõ-drámák értelmezésében arra a metaforikus mélyszerkezetre fordítja a legnagyobb figyelmet, amely – a korabeli ideológiai kontextusban értelmezhetõ jelentéseken túl – e drámák egyetemes mûvészi üzenetét közvetíti (A hetvenes évek Sütõ-drámáinak világképe). Tanszékünk nagykõrösi doktorandusa, Szász László az érdemeihez mérten eddig feltûnõen mellõzött marosvásárhelyi író, Székely János posztumusz filozófiai esszékötetét elemezve egy nagy formátumú, sok tekintetben eredeti gondolkodó értékrendszerét mutatja be, meggyõzõen bizonyítva, hogy A valódi világ (1995) fejezeteiben „egy sajátosan kelet-európai egzisztencialista világnézet” ölt formát (Egy szerencsés kelet-európai. Értelmezési kísérlet Székely János illúziótlan világképéhez). Méliusz József líráját értelmezve Borcsa János azt demonstrálja, hogy a pálya utolsó szakaszában írott mûvek hogyan teszik lehetõvé, hogy a romániai magyar irodalom egyetlen tipikusan avantgárd alkotójának életmûvét, akirõl eddig fõként világnézeti szempontú elemzések születtek, a követett formaelveket tekintve is szerves folyamatként érzékeljük. Õ az elsõ olyan szerzõ, aki Méliusz avantgárd modernségének gyökereit világirodalmi kontextusból eredezteti (Állandóság és változás Méliusz József költészetében).

De a kialakult kánon módosítására nem csupán az erdélyi irodalom vonatkozásában történnek kísérletek: eddig soha nem alkalmazott elméleti, poétikai szemléletmód teszi lehetõvé, hogy a magyar irodalom klasszikusairól új irodalomtörténeti diskurzusok keletkezzenek. Ebben a vonatkozásban rendkívül érdekes kísérlet a 17. századi prédikáció mint irodalmi mûfaj prózapoétikai vizsgálata, melyet Gábor Csilla végez Káldi mûvei kapcsán (Idézetek prózapoétikája. Káldi forráskezelésének kérdései), vagy a 20. századi magyar íróról, Karinthy Frigyesrõl kialakult egyoldalú irodalomtörténeti kép dekonstrukciója, melyre egyik legfiatalabb doktorandusunk, Török Dalma vállalkozott (Egy új Karinthy-kép felé). És van olyan eset is, amikor a kánon módosulására azért kerülhet sor, mert a kutatómunka során új, eddig ismeretlen kéziratok kerülnek napvilágra: az irodalomtörténész Egyed Emese ebben a szerencsés helyzetben van, amikor a 18. századi testõríró, Barcsay Ábrahám munkásságát újraértelmezi és ‑értékeli (Mennyei barátom. Barcsay levelei Orczy Lõrinchez).

Az új kritikai irányok legszembetûnõbb sajátossága azonban legfõképpen a kulturális bezártságból való kitörés eszközeinek keresése: a kitekintés a szûkebb és tágabb értelemben vett kelet-európai és európai kontextusra, valamint az irodalomelmélet folytonos megújulásának egyetemes folyamataira. Horváth Andor például a két világháború közötti román esszéirodalom kapcsán a román értelmiség identitásproblémáival foglalkozik. (Az értelmiség identitásproblémái a két világháború közötti román esszéirodalomban), Ungvári-Zrínyi Ildikó pedig a kelet-európai abszurdnak a nyugatiétól eltérõ sajátosságaira mutat rá gazdag drámairodalmi anyagot felhasználva (A kelet-európai abszurd: színe és visszája). Bálint Annamária is széles körû világirodalmi tájékozottsággal helyezi el a „magyar pokoljárókat” a 14–15. századi európai látomásirodalomban (Magyar pokoljárók a 14–15. században), Plettl Rita pedig arra tesz kísérletet, hogy a kortárs szövegszemantikai elméletekbõl alkalmazott érvekkel bizonyítsa Széchenyi Önismeret címû mûvének kompozíciójára vonatkozó új hipotézisét (Széchenyi Önismeretének szerkezeti kérdései).

Az egyetemesség igénye felé történt elmozdulást jelzi az a tény is, hogy a konferencián elhangzott dolgozatok több mint egyharmada kifejezetten elméleti jellegû. Ez még akkor is örvendetes, ha egyik-másik szerzõnek a szakirodalmi tájékozódás korlátaival kell szembenéznie. Az ezredvégen felmerült alapvetõ történelemfilozófiai problémák iránti érdekeltségünk mutatkozik meg például Hubbes-Rombauer László magiszterjelölt nagy erudícióval és érettséggel megírt tanulmányában, mely a Mûvészet és apokalipszis címû magiszteri dolgozat egy részleteként hangzott el konferenciánkon (Látomások és kinyilatkoztatások). Ugyancsak széles körû bölcseleti tájékozottságra és elméletalkotó képességekre vall Józsa T. István doktori disszertációjának Az osztenzív megismerésrõl szóló fejezete, melyben a 20. század kognitív pszichológiai és hermeneutikai stúdiumainak eredményeit összegzi igencsak célirányosan, saját mûvészetelméletének – A mûvészet mint megismerés – megalkotása érdekében. Hasonlóan merész kísérlet a Berszán Istváné, akinek dolgozata (Kivezetés az esztétikából) nem csupán egy eredetinek ígérkezõ „atextuális” esztétikai koncepció körvonalait sejteti, hanem olyan elméleti és kritikai diskurzust alkot, mely eszközeiben, stílusában is közel áll az irodalomhoz, mintha a konstruktivista irodalomtudománynak azt az elvét követné, miszerint az irodalomtudománynak az irodalom részévé kell válnia. A Budapesten doktoráló Mihály Emõke elõadása az esztétikatörténet feltáratlan értékeként interpretálja Balázs Béla munkásságának a Lukács Györgyével kortárs, vele párhuzamba állítható elméleti vonulatát (ezen belül is a bécsi korszakot), jelesül a Dialógus a dialógusról címû írását, amelynek szubjektum-felfogása jelentõs szerepet játszik az író esztétikai koncepciójának kialakulásában (Balázs Béla Dialógus a dialógusról címû mûvének felfogása a szubjektumról).

Az ezredvégi bölcseleti és irodalomelméleti kihívásokat az irodalomtörténész sem kerülheti meg. Erre figyelmeztet Orbán Gyöngyi dolgozata (Írás és olvasás. Az irodalomtörténeti kérdések hermeneutikai és dekonstruktivista megújításáról), melyben ragyogóan alkalmazza a kortárs elméleteknek az irodalomtörténészre tartozó megkerülhetetlen tanulságait. Vele kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy az elméleti orientációt szerencsésen párosítja az alkalmazás igényével nem csupán egyetemi szinten, hanem a líceumi irodalomoktatás megújításának érdekében is. Alternatív IX. és X. osztályos, szemléltetõ példákban bámulatosan gazdag tankönyvének visszhangja nagyon pozitív a kísérletezõ tanárok, de fõként a diákság körében.

Legfiatalabb kutatóink, a magiszterek is figyelemre méltó irányokban indultak el. Sántha Attila kutatási témája a populáris irodalom. Dolgozatában megfontolandó érvekkel támasztja alá azt a felfogást, hogy eddigi irodalomelméleteink egyoldalúak, mert csak az ún. magas irodalom értékeit veszik figyelembe, miközben a társadalomban legelterjedtebb irodalomfogyasztási szokásokat elhanyagolja. Kritikáját konstruktív – A populáris irodalom tudománya felé mutató – elméleti javaslataival és irodalomszociológiai argumentumokkal teszi hitelessé. Interdiszciplináris területre nyit Gergely Zsuzsa dolgozata, melyben A haláltéma filmbeli megjelenítéseit veszi szemügyre. A tanszéki magiszterképzés egyik legsajátosabb területét képviseli a másik magiszter, Szilágyi N. Zsuzsa dolgozata. Õ ugyanis a nyelvi világmodell-teóriát, Szilágyi N. Sándor nyelvész kolléga eredeti kognitív szemantikai elméletét alkalmazza Shakespeare egyik drámájára, összekapcsolva azt Meletyinszkij mitopoetikus világmodell-elméletével (Mitopoetikus és nyelvi világmodell Shakespeare A vihar címû drámájában).

Elõadásom egyfajta recenziónak is tekinthetõ, mely igazából nem nyújthatott kielégítõ betekintést a romániai magyar irodalomkritika mûhelyeibe, de talán jelezni tudta a kutatások fõ irányait. Az egyes szerzõkön a sor, hogy bel- és külföldi fórumokon tegyék hozzáférhetõvé, versenyképessé – és így érdemben is vitathatóvá – szellemi alkotásaikat.