Demény István Pál

Hogyan értékeljük a folklórkutatást,
avagy gondolatok Keszeg Vilmos tanulmányáról

Keszeg Vilmos A romániai magyar folklórkutatás öt évtizede (1944–1994) címmel nemrégiben egy nagyigényû és igen gondolatgazdag írást tett közzé (Erdélyi Múzeum 1995. 3–4. füzet, 99–111). Következtetései annyira gondolatébresztõek és vitára sarkallóak, hogy megállapításaival több cikkben is kellene foglalkoznunk.

Tanulmánya távolról sem tekinthetõ ugyan a romániai magyar néprajzkutatás történetének, de igen jelentõs lépés ennek a fontos és mindinkább sürgetõvé váló feladatnak az elõkészítése terén. Feltétlenül szükség van ilyen tanulmányokra; Keszeg cikke után most már talán meg is lehetne írni ezt a tudománytörténeti fejezetet.

A szóban forgó tanulmány inkább az eredmények összefoglalásának tekinthetõ. A történeti szemlélet voltaképpen teljesen hiányzik belõle, mondhatni ahistorikus. Egyáltalán nem veszi figyelembe a mindenkori konkrét történelmi feltételeket, és nem veszi figyelembe a tudomány saját fejlõdését sem; azt sem, hogy egyáltalán a nemzetközi (vagy ha úgy tetszik: a nyugati) szakirodalomban mikor jelentek meg az általa a romániai magyar kutatáson már 1944-tõl kezdve erélyesen számon kért gondolatok.

Mindazonáltal abban igaza lehet, hogy az utókor nem az objektív nehézségekre, hanem a konkrét eredményekre lesz majd kíváncsi. Ezért a most következõkben csak igen kevéssé fogok a kutatás történelmi körülményeivel foglalkozni. Keszeg következtetései enélkül is igen gondolatébresztõek és vitára sarkallóak.

A téma

Keszeg Vilmos romániai magyar néprajzkutatáson a romániai magyar néprajzkutatóknak a romániai magyarság néprajzára vonatkozó kutatásait érti. Ez egy lehetséges értelmezés, pontosabban lehetséges egy olyan tanulmány, amelynek pontosan ez legyen a tárgya.

Így viszont kimaradnak például Faragó Józsefnek, Almási Istvánnak és másoknak, köztük e sorok írójának a román tárgyú tanulmányai; ha a tárgyi néprajzot is tekintetbe vennénk, elsõsorban Kós Károly tanulmányaira kellene gondolnunk. Kimaradnak továbbá például Almásinak az erdélyi szász és zsidó zenefolklórral foglalkozó írásai vagy éppen a vogul, osztják és szamojéd hõsi epikát vizsgáló tanulmányok. (Megemlíthetjük, hogy 45 romániai magyar kutató részben vagy egészben román tárgyú írásainak Faragó József által a Népismereti Dolgozatok 1983-as kötetében közölt – igaz, hogy az akkori hivatalos elvárások miatt némileg felduzzasztott – bibliográfiája csak az 1946–1982-es periódusból 569 tételt tartalmaz.) Keszeg ráadásul következetlen, mert mégis említ egy erdélyi szász népszokásokkal foglalkozó tanulmányt. Másfelõl, noha külön tisztázza, hogy csak erdélyi kutatókra hivatkozik (i.m. 99), mégis említi Bosnyák Sándor, Hoppál Mihály, Martin György és Vajkay Aurél néhány tanulmányát, az utóbbiét ráadásul 1943-ból, tehát nem a tanulmányban tárgyalt idõszakból. Itt különben nehéz eldönteni, hogy hova soroljuk a viszonylag nemrégiben kiköltözött kutatók, például Szabó Csaba és Pávai István még Erdélyben gyûjtött, de már Pesten megjelent anyagát. Szerintem ezeket említeni kellett volna.

Az egésznek nem lenne különösebb jelentõsége, ha nem fogalmazódna meg a néprajzosokkal szemben – Keszegnél burkoltabban, de például Bausingernél és az õ nyomán Niedermüller Péternél egészen durván – a nacionalizmus vádja. Azazhogy nacionalista, akinek a saját folklórja vagy népmûvészete tetszik. Ez a vád annyira abszurd, hogy egyszerûen lehetetlen ellene védekezni. Más a helyzet, amikor mások folklórjáról van szó. Való igaz, hogy egyik-másik írásomban magam is megpróbáltam felhívni a figyelmet a román vagy éppen az osztják folklór értékeire tudományos vagy éppen esztétikai szempontból (és elszórt megjegyzések erejéig, például az orosz, bosnyák vagy francia epika mûvésziségére is), de hát miért volna ez nacionalizmus akár az én részemrõl, akár a máséról?

Keszeg különben azt sem tisztázza egyértelmûen, hogy mit ért folklóron. A hagyományos felosztás megkülönböztet szellemi néprajzot, tárgyi néprajzot és társadalomnéprajzot. A határok kissé bizonytalanok, a népmûvészetet például hol a tárgyi, hol a szellemi néprajzhoz sorolják, s az egész felosztás ellen már 1942-ben felemelte szavát Lükõ Gábor, aki a különbözõ részterületeket egységben, összefüggésben kívánta vizsgálni. (Hogy a posztmodernek is megértsék: holisztikusan.)

Folklóron a magyar szakirodalomban a szellemi néprajzot, szûkebb értelemben csak a szövegfolklórt szokás érteni. Keszeg tanulmányának a tárgya, mivel a bevezetõben nem tisztázza eléggé vizsgálódása „finalitását”, csak figyelmes olvasás (és esetleg némi jegyzetelés) után derül ki. E tanulmányában tehát a következõket sorolja a folklórhoz (ebben a sorrendben): népmese, ballada, monda, proverbium és találós kérdés, tréfás népi elbeszélések, viccek, élménytörténetek, naplók, önéletírások, népdalok, gyermekfolklór, mondóka, néptánc, szokásvizsgálat, laikus vallási gyakorlat, mágia és hiedelemrendszer, népi társadalom, mentalitás, ragadványnevek, rokonságterminológia, etnobotanika, népi gyógyászat. Lehetséges kutatási témának tekinti még a népi kultúra táji tagolódásának vizsgálatát, a néprajzkutatás metodológiáját és a folklórkutatás történetét. (Kimarad például a népzenekutatás, illetve csak egy – a népdalkutatást tárgyaló bekezdéshez kapcsolódó – jegyzetben van jelen. Vagy nagyjából kimarad például a népi joggyakorlat.) Végül is némi következetlenséggel nagyjából a hagyományos felosztás szerinti szellemi és társadalomnéprajzot tárgyalja.

Az értékelés

Keszeg a romániai magyar néprajzkutatásról alkotott véleményét végül (i.m. 109–111) számozott pontokban foglalja össze. Nézzük ezeket egyenként.

1. Véleménye szerint a romániai magyar néprajzkutatás „nem tudott túllépni elvi következetlenségein”. Nem teljesen világos azonban, hogy melyek azok az elvi következetlenségek, noha azokra a továbbiakban részletesebben is kitér. Elsõ megjegyzésül azonban ide kívánkozik, hogy mivel a romániai magyar néprajzosok – a Keszeg Vilmosék elõtti nemzedékek is – legalább két-három tudományos paradigmához tartoztak, és sokszor még ugyanazon személyek is többféle módszert is kipróbáltak, a „következetlenségek” egészen természetesek; az lett volna a hiba, ha ötven év alatt másfél tucat ember semmi újat nem tudott volna kezdeni. Keszeg hiányolja „a tudomány elméleti premisszáihoz” való igazodást, aminek szerinte abból kellene állnia, hogy a kutatás „a kutatástörténeti elõzmények eredményeihez, módszertanához, terminológiájához, a kutatás tárgyára és finalitására vonatkozó konvenciókhoz tudatosan (azokat követve vagy korrigálva, kiegészítve) viszonyul” (i.m. 109). Ebben a mondatban voltaképpen minden szintagma hosszabb megvitatást igényelne. Az, hogy – sokszor a cenzúra miatt is – valóban ritka volt a tudományos vita, valóban nem vált a tudomány fejlõdésének elõnyére. Mindazonáltal itt is visszaüt a történeti szemlélet hiánya. A kutatási módszerek stb. ugyanis az elmúlt ötven év során többször is változtak, ezek történeti nyomon követésébõl kiderülne, hogy igenis volt változás, ha úgy tetszik: fejlõdés, tehát tudatos „viszonyulás”, még ha nem is egy absztrakt nézõpontról megkívánt mértékben.

1a. A „köztudatban” a néprajzkutatás célja a „mentés” volna. Ezt a köztudat egy része – igen jelentõs része – valóban így tudja. De ne tévesszük össze a közvéleményt, illetve annak egy részét a tudományos kutatással. (Bevallom, hogy itt valóban nem tudok megszabadulni egy szubjektív szemponttól: furcsán érzem magam, hogy 1980-ban megvádoltak, amiért tanulmányírással foglalkozom, az értékek „megmentése” helyett, most pedig éppen az ellenkezõjét olvassák rám vádként.) A folklórtények regisztrálása és a róluk való beszélés megint csak vonatkozhat az önkéntes gyûjtõkre meg a vidéki újságírókra, de nem a szakemberekre.

(A romániai magyar sajtóban a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején megjelent sok, gyakran színvonaltalan, ideologikus cikk, riport stb. annak idején bennem is ellenérzést váltott ki. Valóban az volt az érzésem, hogy eltereli a figyelmet más, fontosabb dolgokról; de ezeken a fontosabb dolgokon részben a többi tudományt, fõként a történelmet értem, részben pedig éppen a nemzetiségi problémákat, amelyekrõl írni Ceauºescu idejében amúgy sem lehetett volna, de a lelkendezõ riportok hamis önelégültséget keltettek. Ám mindezek a – sokszor jó szándékú – riporterek nem tévesztendõk össze a kevés számú romániai magyar néprajzossal, akik már-már emberfeletti munkát végeztek. Emberfelettit abban az értelemben, hogy a legtöbbjük többet teljesített, mint amennyi az adott feltételek között egy embertõl méltányosan elvárható lett volna. Vagy mondjak emberfeletti helyett inkább embertelent?)

Az a kritérium pedig, hogy a tudománynak függetleníteni kellene magát kutatási tárgyától, olyan hosszabb tudományelméleti fejtegetést tenne szükségessé, amely nem férne bele ennek a cikknek a keretei közé.

1b. Ebben a pontban Keszeg a nép és a folklór terminusok hagyományos értelemben való használatát kifogásolja. Való igaz, hogy a kutatás népen elsõsorban a parasztságot és folklóron elsõsorban a parasztság körében megõrzött hagyományos kultúrát értette. (Nemcsak, mert folytak városi néprajzi kutatások is.) De továbbra is az a véleményem, hogy a folklórkutatásnak ez a feladata. Amit Keszeg számon kér (nemesi, értelmiségi, iskolai, városi stb. kultúra), az véleményem szerint nem a folklór, hanem a populáris kultúra fogalmához tartozik.[1]

Keszeg bírálata különben ezen a ponton a saját mércéje szerint is méltánytalan. „Az utóbbi évek nemzetközi irodalmában az említett fogalmak átértelmezése történt” – írja (i.m. 110). Hát ha a nemzetközi szakirodalomban is csak „az utóbbi években” történt meg ez az átértelmezés (valójában kb. 1968-tól), akkor azt méltánytalanság a harminc-negyven-ötven évvel ezelõtti romániai magyar kutatáson számon kérni.

Véleményem szerint különben mind a folklór, mind a populáris kultúra tudományos kutatási téma lehet, az utóbbi vizsgálata is érdekes eredményeket hozhat, csak az elõbbivel szembeni türelmetlenséget nem értem.

Itt egy bekezdéssel bõvebben is kell foglalkoznunk. Keszeg ugyanis a következõ folklórmeghatározást adja (i.m. 110): „A folklór az a kultúra vagy a kultúrának azon része, amelyet nem hivatalos intézmények termelnek és forgalmaznak.” Mivel Karl Popperrel azt tartom, hogy a definíciók nem valamilyen kvintesszenciát fejeznek ki, hanem egyszerûen rövidítéseket vezetnek be, voltaképpen nem volna kifogásom az ellen, hogy Keszeg ebben a tanulmányában ezt értse folklóron. A baj az, hogy az így körvonalazott „folklór” egy fölöttébb bizonytalan állagú valami lesz. A hippik meg a punkok mozgalma bele fog ugyan tartozni, de bele fog-e tartozni például a katolikus egyház által is propagált csíksomlyói búcsú?  Vagy a betlehemezés? A táncház-mozgalom nyilván bele fog tartozni, amikor a hatalom éppen akadályozza. És akkor, amikor éppen elõsegíti? A folklórfesztiválok nyilván nem fognak beletartozni, amivel egyet is értek. De például az 1979-es udvarhelyi táncház-találkozó, amelyet az akkori államhatalom nem tiltott ugyan be, de akadályozni igyekezett? Hova fognak tartozni az eredetileg az egyház által terjesztett népi vallásos énekek, az archaikus imák stb.?

(Az a mondat pedig, hogy „A folklór egyre inkább kiszorul a hivatalos kultúra által nem szabályozott területekre”, egyszerûen elírás lehet. Már hogy szorulhatna ki a folklór a hivatalos kultúra által nem szabályozott területekre, ha eredetileg is – per definitionem – csak ott lehetett jelen?)

1c. Keszeg Vilmos véleménye szerint (i.m. 110) a romániai magyar néprajzkutatás a népi kultúrát bizonyos „sajátos szelekció alapján tette kutatása tárgyává”, mégpedig a következõk szerint (az egyes kritériumokat én jelöltem meg betûvel):

a) õsi / ellentétben a közismert maival;

b) paraszti, falusi / szemben a városival, hivatalossal;

c) esztétikus / szemben az esztétikai minõséget alig tartalmazóval;

d) ünnepi, látványos / szemben a mindennapival;

e) szóbeli / szemben az írásbelivel, a rögzítettel;

f) szöveg- és mûfajközpontú / szemben a mindennapi kommunikáció lazább mûfaji normákhoz alkalmazkodó beszédszokásaival;

g) nemzeti / szemben az etnikai sajátosságokkal nem rendelkezõvel.

E kritériumrendszer természetesen sohasem fogalmazódott meg a Keszeg emlegette néprajzkutatók részérõl. Persze attól még lehetne valódi is, noha az egész erõsen Bausingernek a német néprajzkutatást ért vádjaira emlékeztet, amit magyar vonatkozásban Niedermüller Péter, illetve a csíkszeredai Kommunikációs Antropológia Munkacsoport (KAM) szokott hangoztatni, csakhogy konkrét elemzés nélkül. Attól még érvényes lehetne a romániai magyar néprajzkutatókra is, de konkrét elemzés nélkül az egésznek erõsen doktrinér íze van. Mindazonáltal nézzük a fenti kritériumokat egyenként.

Ad a) A fenti hét vádpont közül – véleményem szerint – csak az elsõ kettõben „van valami”, de ezeknek vádként való hangoztatását is teljesen méltánytalannak tartom. Az európai néprajztudomány eleve azért jött létre, mert felismerték, hogy a hagyományos kultúra lassanként megváltozik, mindinkább kiszorul az emlékezetbõl, s ezért az elsõ gyûjtõk menteni kezdték, ami menthetõ. Bizonyos értelemben állandó stresszállapotban dolgoztak, abban a tudatban, hogy „a tizenkettedik órában vagyunk”. Más kérdés, hogy a gyakori ismétlés következtében ez a kifejezés is erõsen megkopott, nem is beszélve a határozottan rosszízûvé váló „mentés”-rõl. De az nem baj, hogy a néprajzosok igyekeztek minél többet  feljegyezni az emlékezetben még élõ régi hagyományokból. Még az sem baj, hogy a kiadványokban ezek viszonylag nagyobb hányadot foglaltak el, mint a paraszti emlékezetben. A balladakiadványok nyilván balladákat fognak tartalmazni, nem napi pletykákat, s aki balladát akar olvasni, az feltehetõen többé-kevésbé tudatosan választ, mert hiszen olvashatna éppen avantgárd verset vagy detektívregényt is. Az már baj lehet, hogy nem tudták átfogni a paraszti kultúra egészét, mintegy szinkronmetszetben. De erre igenis megvolt a törekvés, ha nem járt sikerrel, annak oka elsõsorban a kutatók csekély számában meg a kedvezõtlen körülményekben keresendõ.

Maga az „õsi” szó alig fordul elõ komoly szakkutatónál, hacsak nem valamilyen valóban õsi jelenségrõl van szó. Itt is, mint az egész tanulmányban végig, keveredik az, hogy mit mondtak vagy tettek a szakkutatók, az önkéntes gyûjtõk meg a fesztiválokról és esetleg a kiadványokról beszámoló újságírók.

Ad b) Amikor a múlt században a néprajzi gyûjtések elkezdõdtek, a magyar lakosság döntõ többsége még falun élt. Különösen ami a szövegfolklórt illeti, a városi lakosság tudása nem volt jellemzõ. Más, itt nem részletezhetõ okokból is a falusi lakosságot tekintették a hagyományos kultúra hordozójának, mint ahogyan a szövegfolklór és általában a „hagyományos néprajz” szempontjából az is. A „hagyományos néprajz” – szerintem helyesen – kutatása tárgyának valóban elsõsorban a parasztság kultúráját tekintette. Csakhogy ezt vádpontként felhozni teljesen méltánytalan.

Ráadásul például Vámszer Géza, Tarisznyás Márton vagy Incze László kutatásai a székelyföldi kisvárosokkal is foglalkoztak. 1980 körül Kolozsváron komoly Hóstát-kutatások folytak, amibõl azonban egyelõre csak Pillich Lászlónak jelent meg egy kötete, az akkori körülmények miatt az is riportkötetnek álcázva.[2]

Ugyanakkor a vádpont megfogalmazása is ellentmondásos. A „városi” meg a „hivatalos” ugyanis egyáltalán nem szinonímák. A hippi-mozgalom városi jelenség, de nem hivatalos. A Megéneklünk Románia fesztivál viszont, ami nagymértékben a hagyományos paraszti kultúrára alapozott, már eléggé hivatalos volt.

Ad c) Itt bizony szempontkeveredés van. A szövegfolklórban valóban alkalmaztak bizonyos esztétikai kritériumot, de hát a szövegfolklór mûfajainak döntõ többsége esztétikai célzattal (is) jött létre, legalábbis esztétikai megformálásuk szándéka tudatos volt. A szövegfolklór mûfajai (ballada, mese, népdal) eleve esztétikai funkciójúak is – többek közt, de még az olyan mûfajokban is, mint például a ráolvasás, ahol az esztétikai szempont teljesen mellékesnek tûnhetne a funkció szempontjából, az esztétikai megformálás jól megfigyelhetõ. Mi több, legalább szándékuk szerint esztétikumot kívánnak hordozni a – véleményem szerint nem is a folklórba, hanem a populáris kultúrába tartozó – falvédõ-feliratok és emlékkönyvbe való versek is; más kérdés, hogy az utóbbi mûfajok általában csak igen mérsékelt sikerrel. A társadalomnéprajzban viszont eleve nem merült fel az esztétikai kritérium, vagy legfeljebb néha mint egyik mellékes jelenség. Kós Károly, Gazda Klára, Kósa-Szánthó Vilma, Vasas Samu, Vetési László tanulmányaira gondolok elsõsorban, de közöltek mások is ilyen jellegû írásokat, legnagyobb mennyiségben a Keszeg által váltig dicsért Nagy Olga. Márpedig a társadalomnéprajzban ez a szempont eleve nem lehet elsõrendû.

Ad d) A Megéneklünk Románia fesztiválon meg sok egyéb fesztiválon valóban a folklór (pontosabban: elsõsorban a néptánc és a népviselet, másodsorban a népdal, népszokás, részben a népmûvészet) látványos, ha úgy tetszik: ünnepi (bár ezt a kifejezést itt pontatlannak tartom) oldala került elõtérbe. De ne tévesszük össze a fesztivált a tudományos kutatással, sem pedig a fesztiválok sokszor jó szándékú, sokszor botcsinálta rendezõit a néprajzkutatókkal, még ha e két funkciót a diktatúra éveiben – a néprajzosok önhibáján kívül – néha egyugyanazon személy is volt kénytelen betölteni.

Ha magát a szövegfolklórt ünnepi jelenségnek tekintjük – ez szerintem ebben a formában nem releváns –, a társadalomnéprajzra mindez megint csak eleve nem vonatkozhat, s nem vonatkozik nyilván a tárgyi néprajzi tanulmányok döntõ többségére, még ha egy részük népmûvészet fedõnévvel is jelent meg. Miért volna ünnepi mondjuk a bivalytenyésztés vagy akár a fazekasság technológiája?

Persze, mivel Keszeg a tárgyi néprajzra csak nagyon esetlegesen hivatkozik, ez utóbbi szempontot most talán hagyjuk. De arra nézve, hogy a fesztiválok nem képviselték a népi kultúrát – s még kevésbé annak tudományos kutatását –, talán elég a Keszeg által is egyetértõleg idézett Néphagyományok új környezetben c. kötetre utalni.[3]

Ad e) A hagyományos népköltészet természetesen szóbeli volt. Ez egyszersmind esztétikailag is az egyik megkülönböztetõ jegye, annyira, hogy pontosan az amerikai kutatásban ezt tartják a legrelevánsabb jegyének és az „oral poetry” kutatásáról beszélnek (beleértve más szóbeli mûfajokat is, nemcsak az európai parasztság folklórját). De milyen is lett volna, amikor a múlt század elején a lakosság döntõ többségét kitevõ parasztságból legfeljebb 2–3 százalék volt írástudó, a többi általában a nevét sem tudta leírni. (Az analfabetizmust a szocialista államhatalom a negyvenes évek végén számolta fel. Ám inkább csak papíron.)

De utalhatnánk, mint a szóbeliséget fontosnak tartó mûfajra, az egyéni visszaemlékezések gyûjtésére, az oral historyra is. (Ez utóbbi is képviseltetve van a romániai magyar néprajzkutatásban. Gazda József és Ráduly János népi visszaemlékezéseket tartalmazó kötetei minden problematikusságuk mellett is ilyenek. Egy idõben nagy mennyiségû ilyen anyag gyûlt össze egy Korunk-pályázat hatására, az ismert körülmények miatt azonban a mai napig is kiadatlan maradt.)

Egyébként történtek kísérletek a népi írásbeliség vizsgálatára is, ha ezekbõl csak igen kevés jelenhetett is meg nyomtatásban. Elsõ helyen kell említenünk éppen Keszeg Vilmos kötetét.[4] Ezenkívül Kós Károly és Kósa-Szánthó Vilma munkásságára gondolok elsõsorban. Ami pedig a népi önéletírások átmeneti (?) divatát illeti, maga Keszeg hétkötetnyi ilyen anyagot említ tanulmánya 34. jegyzetében (Nem árt azt is meggondolni, hogy nagyjából ugyanannyi idõ alatt, 1968 és 1995 között csak nyolc eredeti anyagot tartalmazó balladakötet jelent meg és még két válogatás régebbi gyûjteményekbõl, tehát az állítólagos nagy különbség egyáltalán nem látszik.)

Ad f) Ez a vád egy kissé furcsa, nem is értem egészen. Hát milyen lehetne a szövegfolklór, ha nem szövegközpontú?

A beszélés néprajza valóban nem tartozik a hagyományos értelemben vett szövegfolklórhoz. De éppen ezért nem is kell rajta számon kérni. Ugyanakkor meglehetõsen történetietlen Hymesnak a még meg sem írt elveit és kutatási szempontjait számon kérni az ötvenes, hatvanas évek kutatásán. Egyébként a beszélés vizsgálatára is történt néhány kísérlet, Egyed Péter egy tanulmányán kívül elsõsorban Biró A. Zoltán idevágó kutatásait említhetjük.

Ad g) Ezt a pontot pedig egyszerûen nem értem. Mindaddig, amíg Keszeg Vilmos nem pontosít, és nem mondja meg, hogy mit is ért rajta, nem tudok rá válaszolni.

A „nemzeti”-t az 1948–1989-es idõszakban mindenesetre már a cenzúra miatt sem lehetett volna leírni. Ugyanakkor a szövegfolklór eleve nem lehet „etnikai sajátosságokkal nem rendelkezõ”, mert bármely szöveg valamilyen etnikumnak a nyelvén van, és az, hogy milyen nyelvû, már talán elég fontos sajátosság. Persze lehetnének elvileg eszperantó vagy volapük nyelvû folklórszövegek is, de ilyenekrõl még nem hallottam.

Ám valamely közösség kultúrájához tartozik s következésképpen etnikai jegyeket is hordoz a népzene, a néptánc vagy akár a népi joggyakorlat is. A tárgyi néprajzra is ez vonatkozik, de ezt most ne részletezzük, mert Keszeg Vilmos sem tért ki rá.

Természetesen léteznek etnikai jegyeket nem vagy alig hordozó jelenségek, ilyenek például a modern nagyvárosok tömbházai. De ezek kutatása már talán mégsem a néprajz feladata. (A szociológia persze foglalkozhat – és foglalkozik is – azzal, hogy miként hatnak a tömbházak a bennük lakó emberek közérzetére vagy akár a demográfiára.)

Mindenesetre nem értem, hogy szerepelhet a fenti g) pont vádpontként a romániai magyar néprajzkutatás vonatkozásában. Amíg valaki meg nem gyõz az ellenkezõjérõl, arra kell gondolnom, hogy ezt a pontot Keszeg reflektálatlanul vette át Bausingertõl.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy ilyen szûrõ a romániai magyar néprajztudományban nem létezett. Az igaz, hogy a néprajzosok valóban szelektáltak olyan értelemben, hogy azt tekintették kutatásuk tárgyának, ami megítélésük szerint a hagyományos népi kultúrához tartozott. Ennek során természetesen fordultak elõ hibák és tévedések, amelyeket a néprajztudomány folyamatosan igyekezett is korrigálni. Bizonyos régi gyûjtések hiányosságait utólag természetszerûleg nem lehetett már bepótolni, de hát a tudomány is hibákon és tévedéseken keresztül halad elõre.

Ugyanennél a pontnál említi Keszeg Vilmos (i.m. 111), hogy az utóbbi években szemléletváltás következett be az egyetemi oktatásban. Ez bizonyos mértékben igaz, de azt sugallja, hogy két irányzat áll szemben egymással, egy „hagyományos” és egy „szemléletváltott”. Megítélésem szerint azonban csak a kolozsvári szellemi és társadalomnéprajzzal foglalkozók körében legalább négy, de a kisebb különbségeket is számítva, inkább öt-hat irányzat fut párhuzamosan. Keszeg Vilmos, úgy látszik, erõsen hajlamos a például Niedermüller Péter vagy itt Erdélyben a csíkszeredai KAM által képviselt homogenizáló szemléletre, amelyet azonban torzítónak és a valódi problémákat elmosónak tartok.

2. Hiányolja Keszeg azt is, hogy csak adatfeltárás folyt. Ami az önkéntes gyûjtõket illeti, tõlük nem is volna méltányos egyebet elvárni, sõt hálásnak kell lennünk nekik, ha felhasználható adatfeltárást végeznek.

A következõ bekezdésben aztán váratlanul elismeri, hogy fel-feltûntek „a kutatás hasznosítható módszerei (szemiotika, kommunikáció-elmélet, strukturalizmus, beszédtett-elmélet, történeti-összehasonlító módszer)”, s tegyük még hozzá: kvantitatív elemzés, evolucionizmus, szociológiai módszerek – de mint mondja: „következetes és eredményes hasznosításukat alig néhány szerzõ tudta elvégezni”. De hiszen összesen is alig volt néhány szerzõ a tárgyalt idõszakban!

3. A finalitás hiánya. Ezt így kimondani kissé furcsa. Legfeljebb 10–12 szakemberrõl van szó, akik legalább négy, de inkább több tudományos irányzathoz tartoznak. Különbözõ céljaik lehetnek. Kik azok, akiknek nincsen céljuk? Mert a 101. lapon említett „kutatógeneráció”-ra ez nyilván nem vonatkozik. S bizonyára nem vonatkozik – noha ez nem teljesen egyértelmû – Nagy Olgára sem.

3a. A bibliográfia kérdése pedig apróság, ami nem is tartozik az itt tárgyalt súlyos elvi kérdések közé. Valóban nincs összeállítva a romániai magyar néprajzkutatás bibliográfiája, de jól megvagyunk nélküle, annál is inkább, mert a magyar néprajzkutatás bibliográfiája a tárgyalt idõszakra (vagy legalábbis 1992-ig) elkészült, és abban benne vannak a romániai magyar kutatók írásai is.

Ugyanebben a bekezdésben: „a közlemények szakszerûségét a szerkesztõi közeg sem várja el”. Itt megint disztingváljunk. A NyIrK-nél, az Erdélyi Múzeumnál, a Népismereti Dolgozatoknál bizony elvárják. Igényes szakember lehetõleg amúgy sem bocsát ki a kezébõl szakszerûtlen írást. Tisztázzuk, hogy egyáltalán szakkiadványokról van-e szó vagy obskurus vidéki kiadványokról. De ezt Keszegnek kell megtenni, ha már egyszer vádat emelt.

Itt is visszaüt a történeti szemlélet hiánya. Az 1989-es forradalom elõtt ugyanis csak nagyon kevés dilettáns írás jelent meg. Voltak olyan periódusok, amikor a cenzúra miatt csak nehezen, sõt olyanok is, amikor gyakorlatilag egyáltalán nem jelenhettek meg néprajzi publikációk, de a meglevõ kevés kiadványnál igen igényes elbírálás és szerkesztés folyt, ezért ami megjelent, általában megbízható, ha esetleg nem is nagyon magasröptû munka (lásd Kriterion Könyvkiadó, folyóiratok). A forradalom utáni átmeneti periódusban valóban megjelent jó néhány – sõt mondjuk ki: váratlanul sok – dilettáns írás is. De egyrészt úgy tûnik, hogy a könyvkiadás szervezõdésével a helyzet máris javulóban van. Másrészt ez aligha a „hagyományos néprajzosok” bûne, mert ez már a „szemléletváltás” és „generációváltás” után következett be. Harmadrészt: az egész tanulmányon végigvonuló tisztázatlanság itt is feltûnik. Nyilvánvalóan Keszeg sem a kevés számú szakemberre gondolt, hanem az önkéntes gyûjtõkre meg a dilettánsokra. Csakhogy nem õk képviselik a romániai magyar néprajztudományt.

3b. A partikularitástól való elszakadás. A néprajz tudományként csak akkor kezelhetõ, ha kijelentései általános érvényûek, megalapozottak. Elõször is az „általános érvényû” és a „megalapozott” kifejezések nem szinonímák. Másodszor pedig: az összesen néhány szövegfolklorista jó néhány általánosabb érvényûnek szánt megállapítást tett – az általánosság különbözõ szintjein természetesen –, ezt Nagy Olga esetében Keszeg is elismeri. Az önkéntes gyûjtõktõl viszont méltánytalanság lenne ezt elvárni.

3c. A szintézis igénye nem „néhány”, hanem kb. másfél évtizeddel ezelõtt fogalmazódott meg.

E pontnál részben igaz, hogy megváltozott a tudományról alkotott elképzelés. Maga a kumulatív tudományépítkezési modell vált elavulttá, vagy legalábbis most úgy tûnik. Mindazonáltal a vádak igaztalanok. Szövegközlések nélkül nincs mibõl kiindulni, nincs mit általánosítani.

A szintézis eszméje pedig önmagában soha nem avulhat el. Idõnként ugyanis  újra meg újra össze kell foglalni az addigi tudásunkat.

A tanulmány utolsó mondatában Keszeg végre közelebbrõl is körvonalazza a saját elképzelését: „A jelenleg szervezõdõ tudomány (ti. a néprajz) a társadalomtudományok között is helyet keres magának, s a folklórkutatást az esztétikumvizsgálat helyett-mellett a társadalom, a világkép, az értékrend, a kommunikáció szervezõdési és mûködési módja érdekli.” Vagyis voltaképpen társadalomnéprajzi kutatásokat szeretne megvalósítani. Nem is azzal van baj, hogy ennek a fokozott vizsgálatára szólít fel, hanem hogy a szellemi néprajz létjogosultságát kvázi kétségbe vonja, és a szellemi néprajz kutatóit igaztalan vádakkal illeti. (Jóllehet a saját hiedelemkutatásai is a szellemi néprajz körébe tartoznak.)

Az idézett mondathoz ráadásul két további pontosítás is kívánkozik.

Nem érthetõ, hogyan keres a néprajztudomány a társadalomtudományok között is helyet magának, hiszen – például a történelemmel, régészettel, nyelvtudománnyal stb. együtt – mindig is az volt. Ha a társadalomtudomány szónak az értelmezõ szótárban megadott másik jelentését, a szociológiát nézzük, a fenti mondatot úgy lehet érteni, hogy a néprajz a jövõben a szociológia egyik ága kíván lenni. Amit a mondat második fele meg is erõsít. De akkor megint csak: mi lesz a szellemi néprajzzal?

Az „esztétikumvizsgálat helyett-mellett” – ebbõl az következne, hogy a néprajzi vizsgálatok eddig elsõsorban az esztétikumot vizsgálták. Valójában erre alig van példa, nemcsak a romániai magyar kutatásban, hanem az esztétikai vizsgálatok talán a legelhanyagoltabb ágát alkotják az egész egyetemes néprajztudománynak. A magyar nyelvû szakirodalomban egyetlenegy ezzel a kérdéskörrel foglalkozó önálló mûvet ismerek.[5] Elszórt megjegyzések némelyik ballada vagy szõttes szépségérõl nem jelentenek esztétikai vizsgálatot.

Befejezésül azt a véleményemet kell kifejeznem, hogy megítélésem szerint Keszeg tanulmányának – kisebb-nagyobb pontatlanságoktól és tévedésektõl most eltekintve – három fõ hibája van:

1. összekeveri a szakkutatókat az önkéntes gyûjtõkkel és mindkét kategóriát a néprajzi rendezvényekrõl tudósító újságírókkal;

2. összekeveri a folk kultúrát és a populáris kultúrát;

3. doktrinér módon („reflektálatlanul”) átvesz megállapításokat másoktól, elsõsorban Niedermüller Pétertõl, amely megállapítások talán másutt sem helytállóak, de a romániai magyar néprajzkutatás vonatkozásában bizonyosan nem azok.

Keszeg a saját eredeti kutatásaiban, valamint a tanári munkájában szerencsére sokkal kevésbé doktrinér, a befektetett rengeteg munkájának már látszanak is a pozitív eredményei. Az elméletben felmerülõ rengeteg kérdést azonban meg kell beszélni, hogy a kilencvenes évek szakirodalmának – nemcsak a romániai magyar néprajzkutatásra jellemzõ – eszmei és terminológiai zûrzavarán valamit enyhíthessünk. Ehhez szerettem volna hozzájárulni ezzel az írással is.