Sebestyén Kálmán: Erdély református népoktatása 1780–1848

Püski. Bp. 1995. 136 lap

 Nem mai keletû az a kérdés, hogy a történetkutató miként, milyen szempontok szerint választja ki tárgyát, s hogy miért éppen arra a témára esett a választása. A kérdésre adott válaszok rendszerint különböznek egymástól és szerteágazók, de az már régóta nem vitás, hogy saját korának kérdései sokszor döntõ szerephez jutnak a történelemkutató témaválasztásában. Valóban, mi más magyarázatot találnánk arra a jelenségre, hogy egyre sûrûbben jelennek meg iskolatörténetek, mint azt, hogy a közoktatás helyzete és jövõje mélyen foglalkoztatja a mai magyar társadalmat. Különösen vonatkozik ez azokra az országokra, ahol a magyar anyanyelvû oktatást veszély fenyegeti. Sajnos ez alól Románia sem kivétel.

Az utóbbi években közölt tanulmány- és könyvcímek azt is mutatják, hogy a szerzõk többsége legszívesebben egy – a kutató számára valamilyen oknál fogva kivételesen fontos – iskola történetét tárgyalja; átfogó oktatástörténet írására csak kevesen vállalkoznak. Ezen kevesek közé tartozik az Erdélybõl Magyarországra áttelepült Sebestyén Kálmán, akit évekkel korábban a kalotaszegi elemi oktatás kutatójaként ismerhettünk meg. Az elmúlt évben régebbi s újabb kutatásai eredményeit összegezve könyvet állított össze az erdélyi magyar református népoktatás II. József kora s 1848 közötti történetérõl.

Az említett korszak kivételes fontosságát a szerzõ abban látja, hogy a felvilágosult Habsburg abszolutizmus eszmekörében foganatosított erdélyi népiskolai reform korszerû ismeretek tanítását írta elõ, az iskolák feladatává téve azt, hogy az írás és olvasás, hittan, röviden a hagyományos tárgyak mellett természettudományi és gazdasági alapismereteket is iktassanak be az oktatási programba. Emellett akkor bõvült jelentõsen a falusi iskolai hálózat, erõsen növelve az iskola szerepét a falusi közösségek életében.

A szóban forgó kötet gerincét tehát az 1780–1848 közötti idõszak erdélyi református népoktatástörténete teszi ki, de bevezetõként szükségszerûen áttekintést nyújt a 15–18. századi elõzményekrõl is. Az erdélyi népiskolai hálózat kialakulása címû fejezetben a szerzõ tisztázni igyekszik a népiskola fogalmát s kialakulását. Megállapítja, hogy gyér középkori elõzményeket is figyelembe véve a népiskola születésének idõszaka a 16. század közepe volt, s e folyamat szoros összefüggésben állt a reformáció és ellenreformáció közötti küzdelemmel, „amikor ugyanis új igények merültek fel az alsóbb társadalmi rétegek nevelésének-oktatásának tekintetében”. (7. l.) Nos, a népiskola – amint a szerzõ által példaként felhozott iskolák adataiból kiderül – mindenekelõtt folytonosságot és többé-kevésbé rendszeres mûködést jelentett, s természetesen azt, hogy kereteiben paraszti, népi ivadékok nem elenyészõ számban tanulhattak.

Arra a kérdésre, hogy a középkori iskolák helyén hogyan fejlõdött ki népiskolai hálózat, Sebestyén az erdélyi reformátusok 1563. évi tordai hitvallásának XIV. cikkére utal, amely kötelességévé tette a gyülekezeteknek, hogy tanítót tartsanak. Ezután az adatok az iskolák számának gyarapodását bizonyítják; a 17. században már valóban népiskolai hálózatról lehet beszélni. Marosszék falvaiban a 17. század utolsó évtizedében 47, nagyrészt református iskola mûködött; több faluban alapítottak unitárius iskolákat; Csíkszékben a katolikus egyházi iskolák száma szaporodott. A 18. században a növekedés felgyorsult: 1790-ben például Háromszéken 59 református, 29 római katolikus és 8 unitárius iskolát írtak össze. A következõ fél évszázadban az iskolák száma, ha nem is rohamosan, de folyamatosan tovább növekedett.

A népoktatás történeti kérdéseihez elválaszthatatlanul hozzátartozik a tanító személye. Mikor és hogyan vált a tanítóság önállósult értelmiségi foglalkozássá, hivatássá? A szerzõ meggyõzõ adatokkal bizonyítja, hogy a 18. század utolsó évtizedeiben az erdélyi református falvak, illetve közösségek többsége állandó tanítót igényelt, és többnyire kapott is. Így a tanítóság a 18. század második felében különült el a lelkipásztori munkától. Ez a jelenség nem egy helyen okozott feszültséget, mert a partikuláris iskolák megszûnésével járt, s így elmaradt a papi pályára készülõ diákoknak eddig anyagi fedezetet nyújtó két-három évi tanítóskodási lehetõsége a jómódú egyházközségekben.

A református fõkonzisztórium a 18. század végétõl többször foglalkozott a tanítóképzés kérdésével. Az 1786-ban megjelent rendelkezés a kollégiumi tanárok kötelességévé tette: gondjuk legyen „a mesterségre szándékozó” tanulókra, hogy azok nemcsak „az éneklés mesterségében, hanem egyes tudományokban” jártasságot szerezzenek, így aritmetikában, geometriában és hazai históriában is. 1829-ben ismét a „falusi iskolák [...] jobb lábra állításával” foglalkozott a fõkonzisztórium, meghagyva a kollégiumok elöljáróinak, hogy egy arra a célra kinevezendõ professzor foglalkozzon „az oskolamesterségre magokat elszánt” ifjakkal, magyarázza meg a tanítás módját is. 1836-ban javaslat született arra, hogy a református kollégiumokban indítsanak kétéves tanítóképzést, de 1848-ig ez az elképzelés még nem nyert intézményes megoldást.

A továbbiakban a kötet részletesen foglalkozik a tanítók javadalmazásával, az iskolalátogatással, az oktatási tananyaggal, a korszerû módszerek elterjedésével, a falusi óvodákkal és egyebekkel. S mintegy mellékletként közli az erdélyi tanítók (jelenleg összeállítható) adattárát a 15. századtól 1848-ig.

A feladat, amire Sebestyén Kálmán vállalkozott, nem ígérkezett könnyûnek, s azt csupán könyvészeti tanulmányok alapján nem is teljesíthette volna. Hogy mégis jó és hasznos könyvet írhatott, azt alapos levéltári kutatásai segítették elõ. A különbözõ egyházi levéltárakból kibányászott adatokkal ugyanis a lehetõségig sikerült kitöltenie azokat az ûröket, amelyek az elemzett korszak oktatástörténetének terén eleddig tátongtak. Ezért okkal nevezhetõ Sebestyén Kálmán könyve adatfeltáró munkának, amely ugyanakkor rendszerezõ-összegezõ és értelmezésben is elõrelépést jelent az erdélyi magyar iskolatörténet-írásban.

(1996. május 5.)

Egyed Ákos