Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar
irodalma
Balassi Kiadó. Bp. 1994.
446 lap
Írható-e 1994-ben irodalomtörténet? Az irodalom kétféle, történeti
és elméleti-poétikai megközelítését nem komplementárisként értékelõ, hanem
azokat inkább szembeállító, sõt egyiket a másik „fölé” helyezõ vitalégkörben,
úgy látszik, nem elegendõ egy irodalomtörténet megírásának gesztusával felelni
erre a kérdésre. A kérdést magának az irodalomtörténet-írónak kell felvetnie,
hogy önigazolásképpen megválaszolhassa. Bíró Ferenc mûvének bevezetõjében a
polémiát elvetve dialógust kíván folytatni az irodalomelmélettel úgy, hogy az
irodalomtörténetnek a legújabb irodalomkritikai és poétikai szemléletekhez
közeledõ vonásait emeli ki; mintegy igazolja irodalomelmélet és irodalomtörténet
együttmûködését, mikor az irodalomelmélet divatos megközelítéseit és
terminusait teszi magáévá – és valóban, 1994-ben csak a korszerû szellemi
mozgalmakhoz alkalmazkodó irodalomtörténetet lehet írni. Ekként kell
értékelnünk annak a célnak hangsúlyozását, hogy e munka a felvilágosodás
irodalmának csupán egy lehetséges értelmezése kíván lenni, egy modellt kíván
felépíteni. A modellt a társadalmi erõviszonyok dinamizmusához igazodva építi,
a társadalmi szempontokat is érvényesítõ irodalomtörténet pedig némely pontokon
találkozik az irodalomkutatás szociológiai irányultságú tendenciáival is.
Mindkettõ üdvözli az irodalmi szöveget zárt struktúraként értelmezõ formalista
irányzatok meghaladását, és az irodalmi jelenséget egy mindkét végén nyitott
folyamatként közelíti meg: az író a körülötte levõ Bábelbõl választja
nyersanyagát, és a mû ugyanabba a kommunikációs folyamatba kerül vissza, mely
ugyanakkor a társadalmi folyamatok része. Így igazolja az irodalomtörténet
alapvetõ sajátosságának, az irodalom folyamatként kezelésének idõszerûségét,
hiszen a folyamatba nem beépített, egyetlen íróról vagy mûrõl írt monográfia,
illetve elemzés azt a meghaladott szemléletet sugallná, hogy egyedül az író
megteremtõje költészetének. Az irodalom folyamatként való kezelésének
jogosságából azután már következik az, hogy a folyamat egy igen fontos – mert
változásokat elindító – szakaszának, a felvilágosodás irodalmának vizsgálata is
korszerû. A felvilágosodás irodalmának irodalomtörténeti fontosságát így
elegendõ már csupán a fülszövegben felvázolni, olvasócsalogatónak.
Bíró Ferenc irodalomtörténete
annál is inkább hangsúlyozza az irodalomtörténetek folyamatjellegét, mert
szellemtörténeti megközelítésû. A folyamat így komplexebbnek mutatkozik, hiszen
a szellemtörténet célja a kor teljes szellemi színképének megrajzolása;
szintézisteremtés, mely a filozófia és a mûvészetek jelenségeit egybefogja. Az
irodalomtörténetbe így beleférnek az írók körében ható, eszméiket meghatározó
ideológiák, de a filozófián, erkölcstanon, valláson kívül a történelem, tehát
nemcsak a szellemi, hanem a történeti konjunktúra is. Így történik az, hogy a
megrajzolt portrék nem csupán egy íróról-költõrõl és életmûvükrõl szólnak,
hanem egy-egy értelmiségirõl. Az irodalomtörténetbe így beilleszkedik nemcsak a
költõ Faludi, hanem a moralista Faludi is; Bessenyei is több arcát mutathatja:
az irodalmáré mellett a filozófusét és mûvelõdéspolitikusét is. A portrék több
szerepet vállaló emberekrõl és szerepeik összevetésérõl is szólnak, s annak
ellenére, hogy az eszmetörténeti beállítottság a szerepek egymásra hatását,
összefüggéseiket magyarázza, gyakran kiderül: törés tátong a filozófus,
moralista, politikus világa és a poétai világ között. Az irodalomról így az
derül ki, hogy igen gyakran menedékként szolgál, és a személyiség egy, a többitõl
jól elváló külön arcát birtokolja.
A szellemtörténeti
irodalomtörténet szintézisteremtõ jellegébõl következik az is, hogy Bíró Ferenc
irodalomtörténetében az eszmetörténeti változások, a „bölcsesség” változása
vezet magának az irodalom életmódjának változásához, valamint az irodalom
formáinak – mûfajainak és formakultúrájának – alakulásához. Az eszmék
alakulása, története azonban egy tágabb ok-okozati láncolatba illeszkedik, így
lesz ez a munka egy társadalmilag-történelmileg magyarázott eszmetörténet. A
szerzõ meglátásában az eszmetörténet (és ezen belül az irodalomtörténet)
folyamatát a társadalmi konjunktúra indította el és biztosította a fejlõdés dinamikáját.
A kauzalitás teremti meg ennek az irodalomtörténetnek a gondolatmenetét:
politikai, gazdasági, társadalmi érdekek a kultúra és ezen belül az irodalom
presztízsnövekedéséhez vezettek, majd ennek következtében fokozatosan átalakult
az irodalom életmódja. A magyar nyelv standardizálódásának is keresi az okait,
és azokat ugyanazon történelmileg meghatározott eszmefejlõdésben találja meg. A
Bíró Ferenc által meghirdetett alapkoncepció tehát ez: két társadalmi osztály,
az egyházi értelmiség és a nemesség hatalmának megõrzése érdekében változni
volt kénytelen, változásuk pedig egymáshoz közelítette õket. Mindkét fél a
nemzeti kultúra és ezen belül a nemzeti nyelv és irodalom presztízsét
igyekezett megnövelni, hogy aztán õk maguk mint ezen kultúra létrehozói,
mûvelõi részesüljenek presztízsébõl. Az egyházi értelmiség a laicizálódás, a
nemesség pedig a fokozódó nacionalizmus útján közeledett egymáshoz és a fentebb
vázolt célhoz. Bíró Ferenc kezdetben két irodalmi kultúrát tételez: az
értelmiségét és a nemességét, és a két szál konvergens alakulását mutatja be. A
közismert irodalomtörténeti tényeket ebbe a koncepcióba ágyazza, egymásból
magyarázza õket. A regénymûfaj megszületését például így vezeti le: az értelmiség
laicizálódott, megváltozott az erkölcsrõl való gondolkodása, és ez az
erénytanok történetekké válásához vezetett (már nem az erkölcsi normák leírása
felel meg a korszellemnek, hanem az evilági boldogság eléréséhez adott
tanácsok, történetként elõadott életutak példáján keresztül). Így valósul meg a
munka részleteiben a meghirdetett koncepció.
Hogyan oldja föl Bíró Ferenc
munkája az irodalomtörténetek egy alapproblémáját, az általános rálátás
összeegyeztetését az egyéni sajátosságokra való odafigyeléssel, a nagy
történet, az irodalomtörténet és a kis történetek, az írói életutak viszonyát?
Hogyan illeszkednek ezek a kis történetek a nagy folyamatba? A válasz már a
szellemtörténet atyjaként nyilvántartott Diltheynél megszületett: a
feltételezett korszellem az egyének élményvilágát fejezi ki, az egyéni élmények
pedig a korszellemet tükrözik. Így lesz helye az egyéni életmûveknek és a
bennük bemutatott egyéni változatoknak egy eszmetörténetben. A szerzõ
módszerként utal is a diltheyi hagyományhoz való kötõdésére: „az általános
képet az egyéni változatok nyomán igyekeztünk felvázolni”. Hogyan mutatkozik
meg az általános szemlélet és az egyéni változatok ilyen viszonya az
irodalomtörténeti munka felépítésében? A szerzõ a nagy történetre, az irodalom
változásainak folyamatára felfûzi a kis történeteket. Ennek nyelvi eszköze is
van: egyik portrét átvezetõ mondat fûzi a másikhoz, melyben a téma még az
elõzõ, de a réma már a következõ portré része. A munka szerkezete a következõ:
az irodalom változását két nyomon követi: az értelmiség és a nemesség irodalmi
kultúráján keresztül. Ezeket változási tendenciáikra bontja, majd egy-egy irányvonalat
életmûvekkel példáz. Az egyes életmûvek alapelemei az eszméken kívül az egyes
mûvek elemzése/értelmezése. Egy szellemtörténeti munkában az esztétikai tárgy a
szellemi összfejlõdés része, de Bíró Ferenc mûértelmezései néha túlnõnek ezen a
kereten, öncélúakká válnak. Az elemzések heterogének is, saját megközelítésén
kívül a szerzõ beveszi a mûvek eddigi közismert elemzéseinek legalább a
problémaköreit. Ezzel már nemcsak egy lehetséges értelmezõ kíván lenni, hanem
az eddigi kutatások összegzõje is. Az egységes program túllépése máshol is
bekövetkezik: a harmadik (legterjedelmesebb) fejezet, a mûfajok tárgyalása már
nem az eszmék történetéért íródott, hanem azért, hogy mégse maradjon ki mindaz,
amit mindeddig nem sikerült felfûzni az eszmetörténeti folyamatra. Mivel
kézikönyvszerûen, egy helyen kívánja szolgáltatni a felvilágosodás irodalmára
vonatkozó eddigi tudást, a munka meghaladja a bevezetõben elõre jelzett
monográfia határait. A szerzõ irodalomtörténeti munkája így legalább annyira
kézikönyvszerû, mint monografikus, és ennek a kettõsségnek a magyarázata az
igények kettõsségében rejlik: szükség van egy új koncepciójú kézikönyvre, de
ugyanakkor fölösleges minden eddig is ismert adat újbóli összegyûjtése.
Mert írható-e irodalomtörténeti
kézikönyv az akadémiai irodalomtörténet után? Milyen formában írható ez meg? Az
eltelt harminc év során megváltozott szempontokat kell felvázolnia egy ilyen
mûnek, azt, hogy miben változott a felvilágosodás irodalmáról való
gondolkodásunk. Az új szemlélet kevésbé korszakhatárokat rögzítõ, tehát az
irodalomtörténeti folyamat csomópontként értelmezett helyeit igyekszik
feloldani. A szerzõ az 1771-es korszakhatár elé is próbál bevilágítani, és itt
nem csupán a korszakhatár cáfolatáról, hanem demitizálásáról is szó van. Az
irodalomtörténeti hagyomány ilyen megtámadása azonban nem jelent teljes
lázadást. Ma is a korábbi irodalomtörténetek kategóriáival közeledünk a
felvilágosodás irodalma felé: téma marad a nemzetfogalom kialakulása, a
magyarnyelvûség kérdése, a nemzeti történelem fontosságának felismerése, a
regénymûfaj kialakulása, a verselési formakultúra gazdagodása.
A felvilágosodás irodalmáról
való gondolkodás másik változása valószínûleg korábbi irodalomtörténetek elleni
lázadásként kezdõdött. Az irodalomtörténet mindig válogatás a megfelelõ kor
irodalmából. Az irodalomtörténetek által hagyományozott irodalomkép rombolására
is irányulnak azok a munkák, amelyek a hagyományból kimaradt írókat és mûveiket
igyekeznek megismertetni az olvasóközönséggel, megpróbálják az ismeretlenek
közé lemerülve felszínre hozni azt, ami a felvilágosodás irodalmából mindeddig
kimaradt. Az életmûveken belül is máshová igyekeznek bevilágítani, mint ami már
beépült a köztudatba – de ez az újatmondás szükségszerûségébõl is fakad.
Csakhogy a hagyomány rombolása újabb hagyomány felépítésével zárul, az újabb
válogatás által kiemelt írók és mûvek kiegészítésképpen beépülnek az eddigi
szelekciósorba. Ez a bõvült – és ezáltal bizonyos szempontból módosult –
hagyomány hagyományozódik ezentúl tovább. Jellemzõ, hogy amikor a
névtelenségbõl az új szemlélet ki akart emelni irodalmárokat és mûveket, a
populáris regiszter felé tájékozódott. Bíró Ferenc irodalomtörténetében is
egyre nagyobb hely jut a populáris regiszternek, bevallottan a Csanádi Imre és
Weöres Sándor antológiáitól elinduló újabb hagyomány nyomán. Ez az irodalomtörténet
olyan irányú tájékozódásának újabb jele, amely az irodalomelmélet új
koncepcióihoz közeledik. Az irodalomkutatás nem korlátozódhat a magasirodalom
vizsgálatára, hanem az olvasóközönség által befogadott irodalmi mûvek felé
irányul; nemcsak az elit, a mûvelt olvasó ízlésítélete érdekli, hanem a
közízlés is, mert „irodalom az, amit olvasnak”. A felvilágosodást vizsgáló
irodalomtörténetnek annál inkább érthetõ az irodalom margóján elhelyezkedõ
mûvek iránti érdeklõdése, mivel a magasirodalom korabeli olvasóközönsége egy
nagyon szûk rétegre korlátozódik. Az olvasott(abb) mûvek románkák és
kalendáriumok. Ezért nem lehet úgy beszélni a felvilágosodás irodalmáról, hogy
azt néhány mûre korlátozzuk; a háttérben meghúzódó tömegkönyveket és szerzõiket
kell ismertetni.
Bíró Ferenc munkája tehát a
felvilágosodás irodalomtörténeti megközelítésének újabb eredményeit,
szempontjait, irányvonalait összegzi. Egy-egy ilyen összegzõ kézikönyv
jelentõsége az, hogy lezárja a kutatás egy fejezetét. Ezentúl már fölösleges
ugyanezen témákat vizsgálni, így a kutatás továbblépésre kényszerül; a
kézikönyv provokálja, hogy az eddigi fejleményeket hagyományként kezelje, és
szakítson azokkal.
Nagy Zsófia