Kiss Loránd

A pókai festett mennyezet töredékei Hagymásbodonban

A pókai festett kazettás mennyezetrõl elõször Kelemen Lajos számolt be 1900-ban,[1] majd megemlékezett róla 1947-ben megjelent, a mûfaj 17. századi erdélyi emlékeit feltérképezõ dolgozatában[2] is. Utóbb, 1957–58-ban az elõbbi két tanulmány összevonásából és kiegészítésébõl született az a kézirat, amely Mennyezet- és karzatfestmények a XVII. századból címmel jelent meg a szerzõ mûvészettörténeti írásaiból válogatott posztumusz kötetben.[3]

Ebben a munkájában már mint töredékekrõl emlékezik meg az idõközben lebontott pókai templom múzeumi gyûjteménybe szánt, de 1944 után eltûnt festett kazettáiról, s egy lapalji jegyzetben szól megmentésükre tett erõfeszítéseirõl is.[4]

Kelemen Lajos felismerte, hogy a pókai mennyezet különbözõ idõkben készült darabokat foglalt magába: a kazetták egyik részét a fennmaradt régebbi feliratnak megfelelõen 1666-ra, másik csoportját, ugyancsak felirat segítségével 1706-ra keltezte.[5] Feltûnt neki, hogy a fedõfestékkel elcsúfított kazetták egy része a magyarfülpösi mennyezetet (1642) szignáló Asztalos Jánosnak (Johannes Mensarius), másik részük pedig Parajdi Illyés Jánosnak, a tancsi mennyezet készítõjének kezére emlékeztetett (1676). Végezetül ismeretlen, talán marosvásárhelyi festõ-asztalos 1706-ban készült munkájaként határozta meg azt a táblát, amelyen egy körbe helyezett, hatalmas nyolcszirmú stilizált virágot kétfelõl szimmetrikusan visszahajló, közös szárú, páros tulipánok s ezek térközeibe hintett öt- és hatszirmú kis rózsavirágok környeztek.[6] Felfigyelt a kazetták különbözõ méreteire és arra, hogy egy részük bizonyára kiegészítõ lécként töltötte volt ki a szabályos négyszögletes kazettákból álló kompozíció szélén fennmaradt üres felületeket.

Kelemen Lajos kérésére fényképezte le 1938-ban Fekete László és Szabó Dénes, a kolozsvári Fotofilm akkori, majd késõbbi tulajdonosa a pókai templomot és festett mennyezetét. Kettejük felvételei illusztrálják a dolgozat utolsó változatának kiadását. Az ott szereplõ 24. kép alapján sikerült azonosítanunk a hagymásbodoni református templom karzata alá szegezett, Pókából származó kazettákat. Ezen a képen két festett tábla látható: egyikükön szívbõl kinövõ reneszánsz tulipán, másikukon pedig az iktári Bethlen család nyíllal átlõtt torkú, szembefordított hattyúkat ábrázoló címerének a töredéke maradt fenn.

Összesen tizenhárom olyan ép vagy töredékes kazettáról van szó, amelyek két, stilisztikailag és színbelileg is elkülönülõ csoportot alkotnak. A Bethlen-címeres töredéket is tartalmazó elsõ csoporthoz tartozó kazettákat korsóból (1. kép), szívbõl kinövõ reneszánsz tulipánnal, rozettával, fiókáit tápláló pelikánnal, hold- és naparccal és egy meghatározhatatlan motívummal díszítették. Egy tábla kivételével (6. kép) valamennyi töredékes. Festett keretük sötétebb szürke, a mezejük világosabb, szürkés-gyöngyház színû. A kereteket fehérrel vagy feketével „márványozták”. A minták körvonalait feketével húzták meg, a részleteket barnával, angolvörössel, fehérrel és zölddel színezték. Noha a kazettákat utólag bemázolták, a minták mindenütt kivehetõk.

[kiss01.jpg]

1. kép. Az 1. kazetta

Egyes tábláknak csak az alsó vagy felsõ része maradt meg, ezekbõl következtethetõ ki a minta, mint azon a töredéken, amelyen csak a kör egy szelete maradt meg a sarkokat kitöltõ, jellegzetes hármas levélmotívummal (2. kép), s amelyet utóbb az anyaszentegyházat jelképezõ kompozíció megmaradt deszkájával kombináltak: ezen csak a pelikán lábai meg a fiókák láthatók egy fészekként értelmezendõ alkalmatosságban. A kazetta szélessége a festett rámával együtt 84 cm, belvilága pedig 74 cm. A fennmaradt részlet magassága 42 cm.

A következõ kazettát kezdetleges levéldísze rokonítja a címeres kompozícióval. Mezejében növekvõ holdarc látható, amelyet a jobb alsó és – valószínûleg – a jobb felsõ sarokból is kinövõ szegfûtövek választanak el egy kisebb, fogyó holdarctól (3. kép). Ennek és a másik, naparcot ábrázoló kazettának is csak mintegy háromnegyede látható (4. kép). A sarkokat háromszirmú tulipánok töltik ki. A napkorong kettõs kontûrjét és hullámos sugarainak kerületét pontozás határolja.

[kiss02.jpg]

2. kép. A 2. és 3. kazetta.

[kiss03.jpg]

3. kép. A 4., holdat ábrázoló kazetta.

[kiss04.jpg]

4. kép. Napot ábrázoló kazetta..

[kiss05.jpg]

5. kép. A 11., címeres kazetta

[kiss06.jpg]

6. kép. A 12. kazetta

[kiss07.jpg]

7. kép.

A következõ tábla 88 cm széles, a kerettel együtt 95 cm. Mezejében körzõvel megszerkesztett satnya, szálkás erezetû levelekbõl álló koszorú kereteli az iktári Bethlen címer jobbra tartó nyíllal átlõtt torkú, szembefordított hattyúit. A tábla alsó és felsõ sávja (deszkája) hiányzik (5. kép). Kelemen Lajos nem ismerte fel az ábrázolásban a fejedelmi címert, feltehetõleg azért sem, mert a mellette álló és könnyen azonosítható virágmintás kazettához (6. kép) viszonyítva 90 fokkal elfordítva állott ez az 1938-ban is töredékes és meglehetõsen elmosódott ábrázolás. Az iktári Bethlenek címere minden bizonnyal az éppen uralkodó fejedelem tiszteletére került fel a mennyezetre, így megléte irányadó az elsõ csoporthoz sorolt kazetták korának meghatározásában: Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) vagy öccse, Bethlen István (1630) uralkodásának idejére keltezi a pókai templom mennyezetkazettáinak ezt a rétegét.[7] Minthogy a pókaiak – Kelemen Lajos adatai szerint[8] – 1625-ben határozták el templomuk újjáépítését, arra kell gondolnunk, hogy annak új mennyezete röviddel 1625 után, legkésõbb 1630-ban el is készült.

A Hagymásbodonban fellelt festett táblák másik csoportjába öt darab ép kazetta (7. kép) tartozik, és – tekintetbe véve méreteiket s keskeny formátumukat – már eredetileg is toldalékként, esetleg karzatmellvédként készülhettek. Barnás alapra festették õket zöld keretbe. Mintaviláguk sokkal késõbbinek tûnik, mesterük bútorfestésben gyakorlott, iskolázott asztalos lehetett, aki ívelt indákkal fogta át a kazetták felületét, és változatos, elegáns reneszánsz virágokkal ékesítette e kompozíciók csomópontjait. Kelemen Lajos is ezeket a kazettákat keltezte a 18. század elejére, s mesterüket a közeli Marosvásárhely valamelyik céhes asztalosának személyében kereste.

A fentebb elõadottakból következik, hogy az egykori pókai református sövénytemplom[9] mintegy 50 táblából[10] álló mennyezetét legalább három szakaszban készítették: az elsõre az 1625-ös átépítés rendjén 1630-ig került sor, a következõt az 1666-os felirat, a harmadikat pedig az 1706-os megújítás felirata keltezi. Ami belõle ma látható, az a töredékek töredéke, mivel az 1666-os átalakítás kazettáit nem tudtuk azonosítani, és alig maradt valami a 18. századiakból is.[11] Tekintettel arra, hogy ezek a festett táblák a mûfaj erdélyi történetének igen jelentõs emlékei, alapos kutatásuk, mielõbbi konzerválásuk és értéküknek megfelelõ bemutatásuk sürgõs feladata lenne mûemlékvédelmünknek.

 Magyari-Vincze Enikõ

Rendhagyó recenzió egy rendhagyó mûfajú könyvrõl

Gáll Ernõ Számvetés címû kötete (Komp-Press, Korunk Baráti Társaság. Kolozsvár 1995) többet nyújt az olvasónak, mint amit alcíme (Huszonhét év a Korunk szerkesztõségében) elsõ látszatra ígér. Nem egyszerûen vallomás az egyéni életpályáról és az individuális gondolkodás alakulásáról, mint ahogyan nem csupán csak beszámoló egy folyóirat történetérõl és egy idõszak viszontagságairól, hanem a szó legkomplexebb értelmében a szerzõ által megkonstruált tükör, melyen keresztül – a tükörbe nézõ saját perspektívájából – párbeszéd folytatható a nemzetiségi/kisebbségi létre immár (megváltoztathatatlanul?) jellemzõ gondolkodásmód néhány vonatkozásáról.

E megállapítás erõterében recenzióm arra vállalkozik, hogy a mûnek csupán néhány, az említett mentalitáshoz kapcsolódó vonatkozását tárgyalja. Teszi ezt úgy, hogy elõbb a számvetésrõl mint mûfajról „értekezik”, majd pedig a számvetés lehetõségeit és korlátait próbálja azonosítani, éppen a kötet önreflexióra szólító eszmeiségének szellemében.

A „számvetés” mint mûfaj

Az interpretatív, minõségi módszerekkel dolgozó kultúrakutatásban egyre elfogadottabb az önéletrajzi elem beépítése magába az elemzésbe, fõként abban az esetben, ha ez a tereptapasztalatra és általában a kutatott valóság létrehozatalában játszott kutatói szerepre való teljesebb reflektálást segíti elõ.[12] A kötetben kifejtett erõfeszítést ebben a keretben kell értékelnünk, mûfajilag ebben a kontextusban helyezhetjük el.

Mindenekelõtt megállapíthatjuk, hogy a kötet mint az „életrajzi elemzésre” tett kísérlet elsõsorban nem azért különös, mert „benne tárgyilagos szándékú elemzések szubjektív vallomásos részekkel keverednek”, hanem azért, mert általa az élettörténetek vizsgálatának két megszokott eljárása ötvözõdik össze egymással.

Ezek közül az egyik a terepmunkát végzõ kutató önreflexiója, mely (a kutatás jelenében) egyszerre zajlik magával a vizsgálattal: általa az elemzõ a saját élettörténetének azokra a dimenzióira figyel, amelyek a terepmunka megélt tapasztalataiban csapódnak le, vagyis ennek révén a kutatói jelenlétre, a kutató és a kutatottak kapcsolatából felépülõ valóságra reflektál. A másik eljárás pedig a mások élettörténetének eszközként és/vagy tárgyként való vizsgálata, a narrátor és a kutató közti diszkurzív mezõben létrejövõ, múltra irányuló életrajzi elbeszélésnek az elemzése.[13] Megjegyzendõ még, hogy az antropológiai szemlélet az elõadott élettörténetet nem a múltra való visszaemlékezésként kezeli, hanem afelõl érdeklõdik, hogy a jelenben történõ identitásépítés egyik formájaként – a valamilyen nyilvánosság elõtt zajló „emlékezésben” – milyen minták szerint és miként történik a múlt rekonstruálása, vagyis hogy milyen kulturálisan is felépített modellek uralják bizonyos helyzetekben a múlt használatának gyakorlatát.

Az az elemzés, amellyel az olvasó a szóban forgó kötetben találkozik, a szerzõ saját élettörténetét definiálja mint vizsgálati tárgyat és eszközt: az elõzetesen megélõ és az utólagosan elemzõ én megkettõzõdésének terében építi fel az elbeszélt önéletrajzot; a kutatói én a múltba kihelyezett énre (a narrátorra) mint „a másik”-ra tekint, miközben világossá válik, hogy a reflexió, amely a rekonstruált helyzetekben való jelenlétre, pontosabban az akkori valóságok alakításában való részvételre irányul, nem az akkori, hanem a mostani jelen tartozéka.

De ezzel együtt élettörténet és életút kapcsolata ebben az esetben is világosan kirajzolódik: a narrátor társadalmi-történelmi helyzetében adott kulturális modellek nemcsak egyéni megvalósulásának pályáját, hanem a múltról való beszélés, az emlékezés, az élettörténet felépítésének módját is elõírják. Innen származnak a „számvetés” korlátai, illetve ebbõl következik azoknak a rákérdezéseknek a hiánya, amelyek e modellek szerint elképzelhetetlenek, anélkül hogy a közösség, melynek modelljei, ne taszítaná ki miattuk a „normaszegõt”.

Megélés, kutatás, a kettõ kapcsolatára való reflektálás – ebben az elemzésben különbözõ idõhorizontok tapasztalatai, ezért a „számvetés” nem a valamikori jelenlétet, a megélt helyzetek vizsgálatát kísérõ akkori önreflexió, sem pedig a más személyek élettörténeteit rögzítõ társadalomelemzési mûfaj, hanem a kettõ keveréke. Mondhatnánk: az élet dolgainak elrendezési kísérlete egy olyan alkotó által, akit a lezárhatatlan problémákkal szemben érzett felelõssége egész életében állandó továbblépésekre sarkallt. És éppen ebben rejlik e mûfaj teremtõ feszültsége: végsõ rendet próbál teremteni a múltban, mely minduntalan új rendekbe áll össze, mihelyt nekifognak rekonstruálásához.

A „számvetés” lehetõségei és korlátai a romániai magyar társadalomban

Ha a fentiek értelmében elfogadjuk azt, hogy a „számvetés” mint az önéletrajzi elemzés formája nemcsak a narrátor mint egyén pályáját, hanem a kor (az idõ és a hely) érvényesnek tartott kulturális modelljeit is képviseli, akkor mindenképpen reflektálnunk kell arra, hogy ezek a modellek például magára a „számvetésre” vonatkozóan milyen lehetõségeket körvonalaznak, és milyen korlátokat szabnak meg.

Az alábbiakban éppen ezeket igyekszem körvonalazni, mégpedig a szóban forgó kötet három fejezete alapján (vállalva azt, hogy ennek következtében mintegy igazságtalanul bánok el a többi részével).

A Számvetés elsõ, Az újraindulás elõzményei címet viselõ fejezetében Gáll Ernõ a Korunk második folyamának megindítására, ennek elõzményeire és az ötvenes évek derekén kialakult feltételeire reflektál. (Ez utóbbiak összefüggésében említi meg „az olvadás elsõ jelentkezéseit” mind „a dogmatikus szendergésbõl való ébredezés”, mind pedig a „nemzeti-nemzetiségi kérdés felszínre törése” vonatkozásában.)

A visszaemlékezés azért válik számvetéssé, mert – a korszak jellemzõinek megfelelõen – többek között a „homo staliniensis” kialakulásának okaira, mikéntjére is rákérdez. Mégpedig teszi ezt úgy, hogy jelzi ennek tágabb társadalmi-politikai hátterét (például „a szovjet mintához való maradéktalan igazodást”, „a világ két részre való szakadását” és „a két tábor antagonizálódását”), de ugyanakkor különös hangsúllyal elemzi a korabeli személyes és közösségi elkötelezõdések erkölcsi vonatkozásait is.

„A pártban feloldódott egyén”, „a párt érdekeinek oltárán mindenét feláldozó”, a „fanatizmusba menekülõ”, de „az állandó szorongástól nem mentesült” ember (vagyis a „bolsevik típusú kommunista”) kérdése egy tágabb kérdéskört is feszeget: nevezetesen a fundamentalizmus jelenségét teszi elemzés tárgyává. Ez a vizsgálódás viszont, sajnos, megreked a kommunista fundamentalizmusból magabiztosságot nyerõ embertípus jellemzésénél. Ennek viszont könyörtelen kritikáját adja, mondván: „elutasító minden más felfogással szemben”, „a felsõbbrendûséget és kizárólagosságot képviselõ tudatával [...] ítélkezik elevenek és holtak, múlt és jelen fölött”, „az idézetek uralmát honosítja meg”, a saját szentségeit tartalmazó „bibliát” abszolút érvényûnek tekinti, „az eredeti gondolatot ab ovo gyanúsnak tartja”.

Sajnálatos ez a megrekedés mindenekelõtt azért, mert ennek következtében a szerzõ nem kérdez rá más típusú, például nemzeti és nemzetiségi fundamentalizmusokra. Meg arra, hogy Kelet-Európában (és romániai magyar összefüggésben is) miként és miért nem lehet áttörni ezt a gondolkodásmódot, miért – a Dogma alóli felszabadulás illúzióját táplálva – legfönnebb csak különbözõ dogmatípusok egymással való felcserélését lehet elérni.

A kommunista fundamentalizmus mûködésének következményeit azonosítva, az önkritika szellemében Gáll Ernõ a kisebbségi lét egyik állandósult jellemzõjét is diagnosztizálja (anélkül azonban, hogy ezt mint ilyent elemezné). Leírja azt a folyamatot, amelynek során „Õk” – a kommunista elkötelezõdés szellemében – „belsõ megtisztulást” sürgettek, és „harci felkészülést” hirdettek meg „Velük”, vagyis a „népellenes, nacionalista és elszigetelõdésre buzdító elemekkel” szemben – jelezve, hogy ezt a magatartást „a beolvasztó praktikák” a maguk hasznára fordították.

Ismét hangsúlyoznám, sajnos nem reflektál arra, hogy (például a bemutatott jelenség révén) a romániai magyar elit miként generálta akkor is, de generálja újra meg újra az elszigetelõdés-beolvasztás bináris oppozíciójában való gondolkodást; valamint arra, hogy míg a kommunista fundamentalizmus az ún. „elszigetelõdõkkel” számol le, addig a nemzeti fundamentalizmus az ún. „beolvadókat” teszi árulóvá, miközben egyik attitûd sem tud(hat) – fundamentalista és esszencialista lévén – másképpen, csak az elszigetelõdés/beolvadás vagy-vagy képletében gondolkodni társadalmi osztályok és etnikumok, nemzetek kapcsolatáról. Meg arra, hogy ez a kisebbség a többségrõl (megjegyzendõ, hogy a státusok megcserélõdésekor ez fordítva is mindig így volt) a történelmi tudat frusztrációi alapján csak a rosszindulatot, a becsapást, a „beolvasztó”, megsemmisítõ gesztust tudja feltételezni.

Ha én folytatok párbeszédet a Számvetés által elénk tartott tükrön keresztül a kisebbségi létünkhöz tartozó gondolkodásmódokról, ezek a további kérdések jutnak eszembe. De valószínû, hogy ezek meg nem oldása saját számvetéseimet fogja majd generálni az idõ múlásával.

A Szárhegy: fórum és botránykõ, valamint a Kísérletek a nemzedéki párbeszédre címû fejezetekben a számvetés mint életforma „önmagunk revíziójaként” is meghatározódik, ilyenként pedig a generációs vitából levonható következtetésekkel való szembenézést, valamint az „idõsebbek felelõsségét” is feszegeti.

Saját régebbi megállapításainak, nemzedéke néhány más tagjának, valamint az 1980-as években a nemzedéki vitában részt vevõ fiatalok véleményének egymás mellé állításával Gáll Ernõ Számvetése a kisebbségiség egyik, sokak által foggal-körömmel védett dimenzióját, az egységességet is boncolgatja. Ha csak ezekre az álláspontokra figyelnénk, biztató kép rajzolódna ki elõttünk nemzetiségünk akkori – ezek alapján kritikusnak és önkritikusnak nevezhetõ – szellemi állapotáról.[14] De sajnos, meg kell állapítanunk, hogy ezek nem bizonyul(hat)tak domináns viszonyulásoknak és a belsõ differenciálódás szabad kifejlõdése igen sok belsõ akadályba (is) ütközött.

Ha megengedett, hogy egy rencenzió keretében ilyen súlyos kérdést ilyen röviden tárgyaljak, akkor ezekkel kapcsolatban hangsúlyoznám: hiányuk és ennek folyamatos újratermelõdése (más, kívülrõl jövõ hatások eredményeként is) a romániai magyar kisebbségi elit fokozatos beszûküléséhez, egyre merevebb kizárólagosságához, a belsõ sokféleséget leépítõ intoleranciájához, a „kellemetlenkedõk” elvándorlásához – és a mentális-monolitás hagyományának megerõsödéséhez vezetett. A Számvetés olvasása közben (ismét) kisebbségiségünk eme belsõ „nyomorúságai” jutnak eszembe.

Ha a kötetnek mélyebben sikerült volna „számot vetnie” e belsõ akadályok természetével és akkori mûködésével, akkor ma lenne egy további fogódzónk annak megértéséhez, hogy – 1996 után, az általános nyitás kontextusában és a változás ígérete ellenére – romániai magyar közéletünkben miért indulnak be ismét a régi kizárásos mechanizmusok, miért erõsödhetnek meg az intoleráns felháborodások az új és másabb élettapasztalatok megnyilvánulásai kapcsán. Ezek láttán meggyõzõdésem, hogy a Számvetés szerzõjének ma hatványozottan kellene újra hangsúlyoznia azt, amit egy 1980-ban rendezett kerekasztal-beszélgetésen mondott: „A mai eszmecsere munkafeltételeként induljunk ki abból, hogy mûvelõdésünk fejlõdése és jövõje a sokszínûséget igényli. Egy olyan kis és sajátos kultúrának, mint a mienk, vitális szüksége van az elvidékiesedés veszélyét ellensúlyozó nyitottságra és változatosságra. Vegyük tehát tudomásul, hogy többféle hagyomány létezik, de egyiknek sincs monopóliuma. [...] A kiátkozások ideje lejárt.”