Magyari-Vincze Enikõ
Rendhagyó recenzió egy
rendhagyó mûfajú könyvrõl
Gáll Ernõ Számvetés címû kötete (Komp-Press, Korunk Baráti Társaság.
Kolozsvár 1995) többet nyújt az olvasónak, mint amit alcíme (Huszonhét év a Korunk szerkesztõségében)
elsõ látszatra ígér. Nem egyszerûen vallomás az egyéni életpályáról és az
individuális gondolkodás alakulásáról, mint ahogyan nem csupán csak beszámoló
egy folyóirat történetérõl és egy idõszak viszontagságairól, hanem a szó
legkomplexebb értelmében a szerzõ által megkonstruált tükör, melyen keresztül –
a tükörbe nézõ saját perspektívájából – párbeszéd folytatható a nemzetiségi/kisebbségi
létre immár (megváltoztathatatlanul?) jellemzõ gondolkodásmód néhány vonatkozásáról.
E megállapítás erõterében
recenzióm arra vállalkozik, hogy a mûnek csupán néhány, az említett
mentalitáshoz kapcsolódó vonatkozását tárgyalja. Teszi ezt úgy, hogy elõbb a
számvetésrõl mint mûfajról „értekezik”, majd pedig a számvetés lehetõségeit és
korlátait próbálja azonosítani, éppen a kötet önreflexióra szólító
eszmeiségének szellemében.
A „számvetés” mint mûfaj
Az interpretatív, minõségi
módszerekkel dolgozó kultúrakutatásban egyre elfogadottabb az önéletrajzi elem
beépítése magába az elemzésbe, fõként abban az esetben, ha ez a
tereptapasztalatra és általában a kutatott valóság létrehozatalában játszott
kutatói szerepre való teljesebb reflektálást segíti elõ.[1]
A kötetben kifejtett erõfeszítést ebben a keretben kell értékelnünk, mûfajilag
ebben a kontextusban helyezhetjük el.
Mindenekelõtt megállapíthatjuk,
hogy a kötet mint az „életrajzi elemzésre” tett kísérlet elsõsorban nem azért
különös, mert „benne tárgyilagos szándékú elemzések szubjektív vallomásos
részekkel keverednek”, hanem azért, mert általa az élettörténetek vizsgálatának
két megszokott eljárása ötvözõdik össze egymással.
Ezek közül az egyik a terepmunkát
végzõ kutató önreflexiója, mely (a kutatás jelenében) egyszerre zajlik magával
a vizsgálattal: általa az elemzõ a saját élettörténetének azokra a dimenzióira
figyel, amelyek a terepmunka megélt tapasztalataiban csapódnak le, vagyis ennek
révén a kutatói jelenlétre, a kutató és a kutatottak kapcsolatából felépülõ
valóságra reflektál. A másik eljárás pedig a mások élettörténetének eszközként
és/vagy tárgyként való vizsgálata, a narrátor és a kutató közti diszkurzív
mezõben létrejövõ, múltra irányuló életrajzi elbeszélésnek az elemzése.[2]
Megjegyzendõ még, hogy az antropológiai szemlélet az elõadott élettörténetet
nem a múltra való visszaemlékezésként kezeli, hanem afelõl érdeklõdik, hogy a
jelenben történõ identitásépítés egyik formájaként – a valamilyen nyilvánosság
elõtt zajló „emlékezésben” – milyen minták szerint és miként történik a múlt
rekonstruálása, vagyis hogy milyen kulturálisan is felépített modellek uralják
bizonyos helyzetekben a múlt használatának gyakorlatát.
Az az elemzés, amellyel az olvasó
a szóban forgó kötetben találkozik, a szerzõ saját élettörténetét definiálja
mint vizsgálati tárgyat és eszközt: az elõzetesen megélõ és az utólagosan
elemzõ én megkettõzõdésének terében építi fel az elbeszélt önéletrajzot; a
kutatói én a múltba kihelyezett énre (a narrátorra) mint „a másik”-ra tekint,
miközben világossá válik, hogy a reflexió, amely a rekonstruált helyzetekben
való jelenlétre, pontosabban az akkori valóságok alakításában való részvételre
irányul, nem az akkori, hanem a mostani jelen tartozéka.
De ezzel együtt élettörténet és
életút kapcsolata ebben az esetben is világosan kirajzolódik: a narrátor
társadalmi-történelmi helyzetében adott kulturális modellek nemcsak egyéni
megvalósulásának pályáját, hanem a múltról való beszélés, az emlékezés, az
élettörténet felépítésének módját is elõírják. Innen származnak a „számvetés”
korlátai, illetve ebbõl következik azoknak a rákérdezéseknek a hiánya, amelyek
e modellek szerint elképzelhetetlenek, anélkül hogy a közösség, melynek
modelljei, ne taszítaná ki miattuk a „normaszegõt”.
Megélés, kutatás, a kettõ
kapcsolatára való reflektálás – ebben az elemzésben különbözõ idõhorizontok
tapasztalatai, ezért a „számvetés” nem a valamikori jelenlétet, a megélt
helyzetek vizsgálatát kísérõ akkori önreflexió, sem pedig a más személyek
élettörténeteit rögzítõ társadalomelemzési mûfaj, hanem a kettõ keveréke.
Mondhatnánk: az élet dolgainak elrendezési kísérlete egy olyan alkotó által,
akit a lezárhatatlan problémákkal szemben érzett felelõssége egész életében
állandó továbblépésekre sarkallt. És éppen ebben rejlik e mûfaj teremtõ feszültsége:
végsõ rendet próbál teremteni a múltban, mely minduntalan új rendekbe áll
össze, mihelyt nekifognak rekonstruálásához.
A „számvetés” lehetõségei és korlátai a romániai
magyar társadalomban
Ha a fentiek értelmében
elfogadjuk azt, hogy a „számvetés” mint az önéletrajzi elemzés formája nemcsak
a narrátor mint egyén pályáját, hanem a kor (az idõ és a hely) érvényesnek
tartott kulturális modelljeit is képviseli, akkor mindenképpen reflektálnunk
kell arra, hogy ezek a modellek például magára a „számvetésre” vonatkozóan
milyen lehetõségeket körvonalaznak, és milyen korlátokat szabnak meg.
Az alábbiakban éppen ezeket
igyekszem körvonalazni, mégpedig a szóban forgó kötet három fejezete alapján
(vállalva azt, hogy ennek következtében mintegy igazságtalanul bánok el a többi
részével).
A Számvetés elsõ, Az
újraindulás elõzményei címet viselõ fejezetében Gáll Ernõ a Korunk második
folyamának megindítására, ennek elõzményeire és az ötvenes évek derekén
kialakult feltételeire reflektál. (Ez utóbbiak összefüggésében említi meg „az
olvadás elsõ jelentkezéseit” mind „a dogmatikus szendergésbõl való ébredezés”,
mind pedig a „nemzeti-nemzetiségi kérdés felszínre törése” vonatkozásában.)
A visszaemlékezés azért válik
számvetéssé, mert – a korszak jellemzõinek megfelelõen – többek között a „homo
staliniensis” kialakulásának okaira, mikéntjére is rákérdez. Mégpedig teszi ezt
úgy, hogy jelzi ennek tágabb társadalmi-politikai hátterét (például „a szovjet
mintához való maradéktalan igazodást”, „a világ két részre való szakadását” és
„a két tábor antagonizálódását”), de ugyanakkor különös hangsúllyal elemzi
a korabeli személyes és közösségi elkötelezõdések erkölcsi vonatkozásait is.
„A pártban feloldódott egyén”, „a
párt érdekeinek oltárán mindenét feláldozó”, a „fanatizmusba menekülõ”, de
„az állandó szorongástól nem mentesült” ember (vagyis a „bolsevik típusú
kommunista”) kérdése egy tágabb kérdéskört is feszeget: nevezetesen a
fundamentalizmus jelenségét teszi elemzés tárgyává. Ez a vizsgálódás viszont,
sajnos, megreked a kommunista fundamentalizmusból magabiztosságot nyerõ
embertípus jellemzésénél. Ennek viszont könyörtelen kritikáját adja, mondván:
„elutasító minden más felfogással szemben”, „a felsõbbrendûséget és
kizárólagosságot képviselõ tudatával [...] ítélkezik elevenek és holtak, múlt
és jelen fölött”, „az idézetek uralmát honosítja meg”, a saját szentségeit
tartalmazó „bibliát” abszolút érvényûnek tekinti, „az eredeti gondolatot ab ovo
gyanúsnak tartja”.
Sajnálatos ez a megrekedés
mindenekelõtt azért, mert ennek következtében a szerzõ nem kérdez rá más
típusú, például nemzeti és nemzetiségi fundamentalizmusokra. Meg arra, hogy
Kelet-Európában (és romániai magyar összefüggésben is) miként és miért nem
lehet áttörni ezt a gondolkodásmódot, miért – a Dogma alóli felszabadulás
illúzióját táplálva – legfönnebb csak különbözõ dogmatípusok egymással való
felcserélését lehet elérni.
A kommunista fundamentalizmus
mûködésének következményeit azonosítva, az önkritika szellemében Gáll Ernõ a
kisebbségi lét egyik állandósult jellemzõjét is diagnosztizálja (anélkül
azonban, hogy ezt mint ilyent elemezné). Leírja azt a folyamatot, amelynek
során „Õk” – a kommunista elkötelezõdés szellemében – „belsõ megtisztulást”
sürgettek, és „harci felkészülést” hirdettek meg „Velük”, vagyis a „népellenes,
nacionalista és elszigetelõdésre buzdító elemekkel” szemben – jelezve, hogy
ezt a magatartást „a beolvasztó praktikák” a maguk hasznára fordították.
Ismét hangsúlyoznám, sajnos nem
reflektál arra, hogy (például a bemutatott jelenség révén) a romániai magyar
elit miként generálta akkor is, de generálja újra meg újra az
elszigetelõdés-beolvasztás bináris oppozíciójában való gondolkodást; valamint
arra, hogy míg a kommunista fundamentalizmus az ún. „elszigetelõdõkkel” számol
le, addig a nemzeti fundamentalizmus az ún. „beolvadókat” teszi árulóvá,
miközben egyik attitûd sem tud(hat) – fundamentalista és esszencialista lévén –
másképpen, csak az elszigetelõdés/beolvadás vagy-vagy képletében gondolkodni
társadalmi osztályok és etnikumok, nemzetek kapcsolatáról. Meg arra, hogy ez a
kisebbség a többségrõl (megjegyzendõ, hogy a státusok megcserélõdésekor ez
fordítva is mindig így volt) a történelmi tudat frusztrációi alapján csak a
rosszindulatot, a becsapást, a „beolvasztó”, megsemmisítõ gesztust tudja
feltételezni.
Ha én folytatok párbeszédet a Számvetés által elénk tartott tükrön
keresztül a kisebbségi létünkhöz tartozó gondolkodásmódokról, ezek a további
kérdések jutnak eszembe. De valószínû, hogy ezek meg nem oldása saját
számvetéseimet fogja majd generálni az idõ múlásával.
A Szárhegy: fórum és botránykõ, valamint a Kísérletek a nemzedéki párbeszédre címû fejezetekben a számvetés
mint életforma „önmagunk revíziójaként” is meghatározódik, ilyenként pedig a
generációs vitából levonható következtetésekkel való szembenézést, valamint az
„idõsebbek felelõsségét” is feszegeti.
Saját régebbi megállapításainak,
nemzedéke néhány más tagjának, valamint az 1980-as években a nemzedéki vitában
részt vevõ fiatalok véleményének egymás mellé állításával Gáll Ernõ Számvetése a kisebbségiség egyik, sokak
által foggal-körömmel védett dimenzióját, az egységességet is boncolgatja. Ha
csak ezekre az álláspontokra figyelnénk, biztató kép rajzolódna ki elõttünk
nemzetiségünk akkori – ezek alapján kritikusnak és önkritikusnak nevezhetõ –
szellemi állapotáról.[3]
De sajnos, meg kell állapítanunk, hogy ezek nem bizonyul(hat)tak domináns
viszonyulásoknak és a belsõ differenciálódás szabad kifejlõdése igen sok belsõ
akadályba (is) ütközött.
Ha megengedett, hogy egy
rencenzió keretében ilyen súlyos kérdést ilyen röviden tárgyaljak, akkor
ezekkel kapcsolatban hangsúlyoznám: hiányuk és ennek folyamatos újratermelõdése
(más, kívülrõl jövõ hatások eredményeként is) a romániai magyar kisebbségi elit
fokozatos beszûküléséhez, egyre merevebb kizárólagosságához, a belsõ
sokféleséget leépítõ intoleranciájához, a „kellemetlenkedõk” elvándorlásához –
és a mentális-monolitás hagyományának megerõsödéséhez vezetett. A Számvetés olvasása közben (ismét)
kisebbségiségünk eme belsõ „nyomorúságai” jutnak eszembe.
Ha a kötetnek mélyebben sikerült
volna „számot vetnie” e belsõ akadályok természetével és akkori mûködésével,
akkor ma lenne egy további fogódzónk annak megértéséhez, hogy – 1996 után, az
általános nyitás kontextusában és a változás ígérete ellenére – romániai magyar
közéletünkben miért indulnak be ismét a régi kizárásos mechanizmusok, miért
erõsödhetnek meg az intoleráns felháborodások az új és másabb élettapasztalatok
megnyilvánulásai kapcsán. Ezek láttán meggyõzõdésem, hogy a Számvetés szerzõjének ma hatványozottan
kellene újra hangsúlyoznia azt, amit egy 1980-ban rendezett
kerekasztal-beszélgetésen mondott: „A mai eszmecsere munkafeltételeként
induljunk ki abból, hogy mûvelõdésünk fejlõdése és jövõje a sokszínûséget
igényli. Egy olyan kis és sajátos kultúrának, mint a mienk, vitális szüksége
van az elvidékiesedés veszélyét ellensúlyozó nyitottságra és változatosságra.
Vegyük tehát tudomásul, hogy többféle hagyomány létezik, de egyiknek sincs
monopóliuma. [...] A kiátkozások ideje lejárt.”