Futaky István

Teleki Sámuel és Göttinga

A II. György Ágost hannoveri választófejedelem – s perszonálunióban angol király – uralkodása alatt alapított s róla elnevezett göttingeni vagy régiesen: göttingai egyetem és Erdély között kezdettõl fogva szoros kapcsolat alakult ki. A Georg August-Universität szellemét szervezõjének, Gerlach Adolph von Münchhausen hannoveri miniszternek jelszava, a „libertas conscientiae und die Tolerantz” határozta meg, s Európa hosszú idõn át legmodernebb egyeteme „kitûzött céljához illõen tanárainak és diákjainak mindent megadott, amit a korszerû akadémiai élet megkívánt: biztosította az oktatás és a tudományos kutatás anyagi feltételeit, és ami a szellemi életben talán még ennél is fontosabb, megteremtette az alkotómunka légkörét, õrködött a vizsgálódás szabadsága felett”.[1]  Az egyetem anyakönyve már az alapítás évében megörökítette egy erdélyi szász akadémita, Andreas Fabricius felvételét, s e matrikula tanúsága szerint 1837-ig 192 erdélyi protestáns ifjút látott vendégül a Leine-parti város: evangélikus szász polgárfit, református magyar ösztöndíjast, kísérõvel érkezett fiatal fõnemest.[2] 

A Göttingába küldött arisztokrata ifjak adatai között többször bukkanunk a Teleki névre. A sort a „koronaõr” Teleki József bátyja, Teleki Pál nyitja meg, aki Halmágyi István társaságában 1752-tõl 1753-ig látogatta a professzorok elõadásait, s „múlatott” másként is a városban. 1785–86-ban Teleki Józsefnek László és István fia tanult itt, tudós mentoruk, Cornides Dániel kíséretében. 1792 júliusában maga Teleki József is töltött néhány napot Göttingában, miután hivatalos minõségben részt vett Ferenc császár frankfurti koronázási ünnepén. Az 1796-ban elhunyt koronaõr már nem érhette meg, hogy nevelõjével, Saátor Jánossal 1797-ben József fia s annak azonos nevû unokatestvére is eljutott a nagy hírû egyetemre. A Göttingában tanuló Telekiek sora ezután sem szakadt meg. Az alma mater törzskönyveiben megtaláljuk többek között Teleki Imre (1803), Teleki József és Sámuel (1812) és végül a világhírû Afrika-kutató Teleki Sámuel (1868) nevét.

A fent említettekkel szemben a „könyvtáralapító” Teleki Sámuel soha nem járt Göttingában, a város levéltáraiban s az egyetem könyvtárában õrzött Teleki-emlékek legtöbbje mégis vele kapcsolatos. Az alábbiakban ezekrõl a dokumentumokról szeretnék röviden beszámolni. Közleményemnek egy nemrég megjelent kiváló monográfia is bizonyos aktualitást ad: kiegészítheti Deé Nagy Anikó A könyvtáralapító Teleki Sámuel (Kolozsvár 1997) c. könyvének Göttingára vonatkozó anyagát.

A Göttingai Királyi Tudós Társaság (Königliche Gesellschaft der Wissenschaften) folyóiratában, a ma is megjelenõ Göttingische Anzeigen von gelehrten Sachen (a tudományos közhasználatban Göttingische gelehrte Anzeigen, rövidítve GGA) füzeteiben (1. fénymásolat) négy ízben jelent meg ismertetés Teleki Sámuel kiadványairól. A recenziók szerzõje az Egyetemi Könyvtár példányaiban található kézírásos bejegyzések szerint minden esetben a neves göttingai klasszika-filológus Christian Gottlob Heyne (1729–1812) volt.[3]

Az elsõ ismertetés Janus Pannonius mûveinek 1784-ben a szerkesztõ(k) nevének említése nélkül megjelent kétkötetes kiadásával foglalkozik (GGA. 1784. 2082–2084). A kiadványt meleg szavakkal méltató professzor nem bocsátkozik találgatásokba a szerkesztõ kiléte felõl, csupán azt jegyzi meg az elsõ kötetben olvasottak alapján, hogy az elhallgatott név gazdája a holland Wesseling professzor körében kereshetõ.

Heyne további három ismertetése a Teleki-könyvtár nyomtatott katalógusairól szól. A Göttingába küldött elsõ kötetbe a nevét most már nem titkoló szerkesztõ a következõ ajánlást írta be:

Bibliothecae Publicae

Athenai Göttingensis

d: d.

Samuel Comes Teleki

m. pr.

A görög-római klasszikusokat felölelõ, 1796-ban kibocsátott katalógusról a kétszeresen szaktudós – nemcsak filológus, hanem tapasztalt könyvtárigazgató – Heyne nagy elismeréssel szól, és nem fukarkodik a dicsérõ szavakkal akkor sem, amikor Teleki Sámuel hazafias tettérõl számol be: a nagylelkû gróf könyvtárát a köz szolgálatába állítja. A latinista Heyne szólal meg bírálatában akkor, amikor Teleki elõszavának „szép elegáns latinsága” feletti csodálatát hangoztatja. A recenzió végén a bibliofil tudós jelentkezik: örömét fejezi ki a katalógus tetszetõs külseje, szép nyomdai kivitelezése felett (GGA. 1796. 1753–1756. 2. fénymásolat).

Az 1800-ban megjelent második katalóguskötet ismertetésében Heyne két szempontot emel ki: sikeresnek tartja a katalógus vegyes tárgykörben mozgó anyagának klasszifikációját, és újból csodálattal nyilatkozik a „szépen megfogalmazott s szép latinságú” könyvtári törvényekrõl, amelyeket Teleki ebben a kötetben nyilvánosságra hozott. Ezek az elõírások „minden nyilvános könyvtár számára példaként állhatnak” (GGA. 1801. 1549–1551).[4]

„A tisztelet és csodálat mélységes érzésével tette le a recenzens a következõ könyvet”[5]: ezekkel a szavakkal vezeti be a Teleki-könyvtár katalógusának 1811-ben kiadott harmadik kötetérõl szóló ismertetését az immár élete vége felé járó göttingai tudós. A meghitt-bensõséges hang végigvonul a 83 éves professzor egész írásán, amelyet minden bizonnyal a könyvtárát a haza javára fordító Teleki Sámuel legszebb külföldi méltatásának tekinthetünk. A gróf elhunyt hitvesének könyvgyûjtõ érdemeit is megemlítõ recenzióban (Bethlen Zsuzsanna könyveit is számba veszi ez a katalógus) érzelem fûtötte hangja ellenére sem feledkezik meg Heyne arról, hogy rámutasson a katalógus teljes mértékû tudományos használhatóságára (GGA. 1812. 595–598).[6]

Teleki Sámuel nyilvánvalóan ismerte a göttingai recenziókat, hiszen – aminek a számomra hozzáférhetõ kiadványokban több jele van – nagy gonddal gyûjtötte és beköttette a Gelehrte Anzeigen számait.[7]

Heyne a Teleki Sámuel iránti nagyrabecsülését más formában is kinyilvánította: õ kezdeményezte a Göttingai Királyi Tudós Társaságban a könyvtárbarát fõnemes tiszteleti taggá való választását; ez 1799-ben meg is történt. Teleki tiszteleti tagságának aktái (felterjesztés a hannoveri kormányhoz, onnan az engedélyezõ leirat, a nyomtatott diploma másodpéldánya) az Egyetemi Levéltárban (Universitätsarchiv, jelzete: 4 Ve 4, Phil. Fac. Ehrenmitglieder Nr. 10) és a Göttingai Tudományos Akadémia irattárában (Akademie der Wissenschaften zu Göttingen, jelzete: Pers. 15 Nr. 16–17 és Pers. 30, 4 Nr. 8) találhatók. Teleki, a Bécsben tartózkodó erdélyi kancellár Heyne professzorhoz intézett, 1799. március 1-én kelt, latin nyelvû négyoldalas levélben köszönte meg a választást. Ezt a levelet az Egyetemi Könyvtár Levéltára õrzi (Handschriftenabteilung der Universitätsbibliothek, jelzete: H. Lit. 116 I 247).[8] A gróf tiszteleti tagságát a Gelehrte Anzeigen is hírül adta (GGA. 1799. 1954), majd 23 évvel késõbb rövid nekrológgal el is búcsúzott az elhunyt tagtól (GGA. 1822. 1937–1938).

Egy utolsó Teleki Sámuel-dokumentum az eddigiektõl teljesen eltérõ jellegû: a fõkancellár levele a rokon Bethlen családot érintõ kínos ügyben. A Bécsben 1801. június 19-én írt levél egy terjedelmes iratköteg része (Universitätsarchiv, jelzete: Universitätsgericht L I 16 Bethlen), amelybõl az derül ki, hogy a Gyarmathi Sámuel társaságában az egyetemen – vagy attól inkább távolabb – forgolódó, költekezõ életmódjáról elhíresült ifjú Bethlen Elek 1798-ban hatalmas adósság hátrahagyásával távozott Göttingából. A hitelezõknek egy professzori bizottság felügyelete alatt végrehajtott kielégítése évekig elhúzódott; egy Schutzjude Meyer[9] néven említett bankár például csak 1803-ban kapott Erdélybõl ajánlatot 5000 talléros végkielégítésére. Teleki Sámuelnek a bizottsághoz írt levele az ügy 1801-es állásáról szól: egy hamburgi bankár Erdélybe utazott, s megegyezett Bethlennel.[10]