Szigeti Lajos Sándor: Evangélium és esztétikum.

Bibliai motívumok a modern költészetben

Széphalom Könyvmûhely. Bp. 1996. 242 lap

 Az Evangélium az irodalmárok többsége számára nem más, mint õsi szövegkorpusz; az Újszövetség már közel két évezred óta a mûvelt írásbeliség vissza-visszatérõ szimbólumainak: toposzainak, motívumainak és mûfajainak, aforizmáknak, példázatoknak a forrása. A modern archetipológia teoretikusai, például Northrop Frye és Gilbert Durand is ebben az értelemben keresnek és állítanak fel összefüggést a szentírási helyek és a világirodalomban meghonosodott számtalan jelkép között. Frye egyenesen azt vallja, hogy az irodalmi mûvek virtuális összefüggésrendszere, képzeletbeli osztályozási rendje archetipológiai alapokra épül. Tagadhatatlan, hogy a bibliai forrásokból a metamorfózisok végtelen során át gyakran búvópatakként élnek tovább e motívumok még a modern kor leginkább istentelennek tûnõ mûalkotásaiban is. Szigeti Lajos Sándor legújabb könyvének címe is erre utal.

De aki e kötet címét és alcímét csupán a fent említett elõfeltevések alapján, a kialakult szakmai konvenciók jegyében fogja fel, és ennek megfelelõ várakozással közeledik a benne foglalt tanulmányokhoz, minden bizonnyal csalódni fog. Ez a könyv ugyanis a bejáratott elõfeltevésekhez mérten kevesebbet és egyszersmind többet is nyújt. Kevesebbet, mert – egyelõre – nem fejti ki szigorú rendszerességgel ama szoros kapcsolat természetét, melyet az Evangélium és az esztétikum között a címben és helyenként magukban a tanulmányokban – például a Dsidának szentelt esszében – sejteni enged. Nem kereshetjük e könyv lapjain „az evangéliumi szereteten alapuló esztétika” teóriáját, amire így, ebben az ígéretes formában a szerzõ utal ugyan, de inkább nyitva hagyva, mint kielégítve az olvasói várakozást. Továbbá kevesebbet kínál az alcímben foglaltaknál azért is, mert – ha van is rá példa – a vizsgált költõi szövegekre nem elsõsorban mint bibliai motívumok hordozóira koncentrál, nem azokat bányássza ki és leltározza, mintegy tényszerûen is igazolva a tételezést, miszerint a modern költészet, így a magyar is, valóban igen gyakran folyamodik többé-kevésbé rejtett bibliai utalásokhoz, emblémákhoz. Talán egyedül a Babits Jónásáról szóló tanulmány felelne meg ennek az elvárásnak.

Szigeti Lajos nem így, nem a szövegelemek, a költõi forma felõl közelíti a vizsgált témát, hanem ama bensõséges viszonyból kiindulva, mely az Evangélium vagy általában a Bibliamint puszta szöveg, a bibliai forrású költõi utalás mint egyszerû embléma mögött a mélyben, többé-kevésbé rejtetten munkál. És ez a viszony nem más, mint az ember kapcsolata az Istennel, még tágabban szólva, a legfõbb értékkel, ami/Aki a Jó, a Szép és az Igaz jelölõje, s az erkölcsiség, esztétikum és ismeret(érték) végsõ gyökere. Ezt vizsgálva a szerzõ többet nyújt annál, mint amit könyvének címe ígér.

Ez nem azt jelenti, hogy Szigeti Lajos a költészet értelmezésében valamely határozottan megragadható (katolikus, protestáns vagy zsidó) teológiai szempontot követ. Hiszen azt az egzisztenciális horderejû létbölcseleti problémát, melyet az ember és transzcendencia vagy a szent és a profán bensõvé tett, tudatos értékviszonya jelent, nem lehet pusztán teológiai kérdésekké redukálni. Ráutaltságunk egy önmagunknál magasabb rendû, abszolútumként elgondolható értékre, a rádöbbenés az emberi ráció korlátaira, valamint a létbiztonságot szavataló hit fogvacogtató szükséglete sokrétû és sokoldalúan interpretálható egyetemes emberi léthelyzet, melyrõl a költõk esetében sem pusztán a mitológiai vagy bibliai motívumok sokasága árulkodik.

Az, hogy Babits, Kosztolányi, Dsida, József Attila, Radnóti, Pilinszky és mások költészetében, akik e kötet látókörébe bekerültek, élénken jelen van e kérdéskörök összetettsége a lehetséges belsõ ellentmondásokkal együtt, s hogy nagyszerû versek fogantak az egzisztenciális kihívásra – Isten létének avagy hiányának gondjára – válaszul, eddig is tudtuk. Ám hogy e könyv egésze ennek ellenére, legalábbis számomra, az adott költõket újszerû megvilágításba helyezi, az talán azokra a szerzõi elõfeltevésekre vezethetõ vissza, melyek Szigeti Lajos egész látásmódjának és stílusának minõségét alapjaiban meghatározzák. (Kár, hogy a kötetbe olyan szerzõkrõl szóló írásait is beiktatta, akik a fent jelzett, meghatározó költõi vonulat színvonalát nemigen érik el, kivéve talán Bertók Lászlót és Baka Istvánt.)

Hogyan lehetséges, hogy ismertnek vélt szövegek és interpretációk e tanulmányokban külön-külön is, de fõként a kötet egészében merõben új megvilágítást nyernek azzal együtt, hogy szerzõjük minden értelmezésében lelkiismeretesen idéz lehetõleg az összes eddigi interpretációk megállapításaiból? Mi az a többlet, amit Szigeti személyesen ad hozzá az eddigi megközelítések szempontjaihoz? Ez a többlet nyilván az értelmezõ személyes kérdése lehet, mely – a bultmanni értelemben – egzisztenciális érdekeltségbõl fakad az iránt, aminek megértésére az ember törekszik. De melyik az a kérdés?

A bevezetõ fejezetben (Elõleg és alapozás) a szerzõ is utal azokra a hermeneutákra, akik az önmegértés igényét emelik ki a megértésben, „megelõlegezi” tehát a saját értelmezések, illetve újraértelmezések motivációját, pontosabban: a motivációnak az önreflexiót is magában foglaló mivoltát, miszerint – idézi Bultmannt – „csak az képes a szöveg kívánalmát meghallani, akit saját egzisztenciájának kérdése mozgat”, és Pannenberget, aki így fogalmaz: „Csak a kérdezõ ember számára válik a szöveg kérdéssé, magától nem az.”

Nos, a fenti nagyon is általános elvi megállapításokon túl Szigeti Lajos nem nevezi nevén azt a személyes kérdést vagy kérdéshalmazt, amely interpretációinak legsajátosabb és legértékesebb vonásait meghatározza, hanem általában a modern ember problémájaként vetíti ki: „A modernség legfontosabb ismérve Isten nélkül maradottságunk, Isten nélküli létre való ráeszmélésünk és az is, hogy mégis vágyik a huszadik századi költõ a találkozásra” – írja. Majd így folytatja: „A Bibliához fordul, amikor tárgyatlan bûntudatára keres választ, amikor kéri a méltósággal viselhetõ halált, várja a teremtés kegyelmi pillanatát, amikor apokaliptikus látomását, világba vetettségét formálja költészetté, amikor tiltakozik, pöröl, hogy végül mégis mindig hangsúlyozza a vállalható magatartásformát, az írástudó hitét és felelõsségét. A könyvben olvasható tanulmányok ennek az immanens költészettörténeti útnak egy-egy stációját kísérelik meg láttatni.”

A szoros olvasás lehetõvé teszi, hogy a fent idézett szövegrészlet elsõ mondatában felismerjük: íme, itt érhetõ tetten a horizontok ama összeolvadása, mely a szerzõ nagyon is személyes kérdéseit a vizsgált modern költõk szövegeinek kérdéseivel elegyíti. Egyetlen mondaton belül tûnnek át egymásba a kritikus és a költõ(k) kérdései, akik e súlyos egzisztenciális gondoknak egyaránt hordozói.

Szabad-e rákérdezni, hogy mekkora ebben a vonatkozásban a kötet szerzõjének, a kritikus-irodalomtörténész-tanárnak a személyes érintettsége? Talán nem is illik firtatni a szerzõ elõfeltevései kapcsán, hogy mennyi belõlük az elidegeníthetetlenül és kimondhatatlanul (mert kimondatlanul is maradó) személyes rész. De úgy vélem, ha ez a személyes elem hiányozna, talán nem is lenne meggyõzõ ama hipotézis, hogy ezen az alapon, az Istenhez avagy a hithez való viszony alapján, igenis fel lehet építeni egy ún. „immanens költészettörténeti korszak stációit”. Mert ehhez, hogy valóban megalapozottnak tûnjék, azt hiszem, nem elég pusztán a történészi felkészültség, mely az istentagadó felvilágosodástól eredezteti a modernséget. Ehhez nem elég az emberiség, a világ történelmérõl elmélkedni. Szükséges hozzá annak a személyes és egyetemes élménynek a megszenvedése, amit bárhol és bármikor, a történelem bármely téridejében vagy itt és most átélhetünk: „Latrokként [...] tér és idõ keresztjére vagyunk mi verve, emberek” (Simone Weil/Pilinszky). Annak az irodalomtörténésznek a számára, aki ezt személyesen megtapasztalja, és csakis annak az olvasatában rajzolódhat ki az az immanens líratörténeti vonulat, melyet Szigeti Lajos vázol fel Babitstól Tornai Józsefig. Szigeti ugyanis a vizsgált költõk életmûvében nem valamely felekezeti alapú vallásosság költõi tárgyiasulásait veszi számba, hanem – verseik által – annak a metafizikai szomjúságnak a sokféle módon megnyilatkozó teljességét érzékelteti, amely az embert, még a káromlás és tagadás formáiban is, Istentõl függõvé teszi.

A kötet darabjai közötti összefüggést elsõsorban az teremti meg, hogy a kiemelten elemzett költõi magatartásformák mind az Istenhez való viszony által determináltak – a kereséstõl, kételytõl a halál feszültségét is feloldó áhítaton át a prófétai küldetésvállalás költõi szereptudatáig. Ebben a koncepcióban a költõi alkotás produktuma: a vers nem más, mint evilági megfelelõje a mûalkotásként felfogott isteni teremtésnek, az írás, a mûalkotás születése pedig kegyelmi pillanat. Belehelyezve ebbe az összefüggéshálóba, számtalan ismert szöveg (a Jónás könyvétõl Pilinszky Apokrifjáig) újraértelmezése válik alkalmassá arra, hogy demonstrálja a modernség mint válságos ember–Isten viszony legkülönbözõbb változatait. Csak egy ilyen látásmód által válik lehetõvé a szövegek és költõk olyan, szükségszerûnek tûnõ találkozása, mint Kosztolányi és Radnóti költeményeié (Halotti beszéd, Erõltetett menet).

Babits Jónásának figurája véleményem szerint még meggyõzõbben példázhatná a modernség Szigeti által tételezett jegyeit, ha szerzõnk jobban számot vet azzal a kétértékûséggel, amely a poéma fõhõsét mindvégig jellemzi: a próféta magabiztosságát, gõgjét megszégyenítõ Úr fölénye Jónást végül is ironikus megvilágításba helyezi, s ez arra vall, hogy Babits – jóllehet érzi a prófétai szerep kihívását – nem tudja rezignáció nélkül, egyértelmûen elfogadni azt, nem képes teljességgel hinni a 20. századi költõ szavának „megváltó” hatalmában. Értelmezésem ebben tér el leginkább a Szigetiétõl, de részletezésére most nem térhetek ki.

Mint mondtam, Szigeti Lajos nem fejti ki a szereteten alapuló esztétika elveit, de implicite minden értelmezése olyan esztétikai magatartást sugároz, amelyben a szépség és a szentség iránti hódolat összefonódik. A kettõ viszonya, úgy vélem, rendkívül bonyolult, hiszen a szentség és szépség összefüggése iránti érzékenység feltételezi a hit kegyelmét, ami viszont nem szükségszerû ahhoz, hogy valaki jó esztéta legyen. Ugyanakkor a szentség iránti áhítat nem jár feltétlenül együtt mûélvezettel. Valahogy úgy állunk ezzel is, mint az erkölcs és esztétikum viszonyával. Az erkölcsi jó nem helyettesítheti azt a minõséget, ami egy mûvet esztétikailag is értékessé avat.

Vajon az evangéliumi szereteten alapuló esztétikai magatartás lényege miben ragadható meg? Erre nem tudok egyértelmû választ adni, Szigeti Lajos könyve sem ad meghatározást. Az viszont tagadhatatlan, hogy a szeretet és a mûélvezet között felfedezhetõ a közös nevezõ: a szabadság. Hiszen sem a szeretet, sem a szépség befogadása nem tûri a kényszert, mindkettõben az önkéntesség a meghatározó. Ha így fogjuk fel, az esztétikai magatartásban ugyanaz az alapérték, mint az Evangéliumban. Csakis ennek az értéknek mint képességnek a birtokában fordulhat az ember – szabadon és minden kirekesztõ megfontolástól mentesen – a Másik, a másság felé, legyen az bárki vagy bármi, ember, tárgy, mûalkotás, amiben a másság önmagadra ébresztõen, egyszersmind azonosulásra késztetõen megnyilatkozik. Ez az érték pedig olyan természetû, mint a szeretet: a legteljesebb odafordulás valamely tárgyhoz, figyelemteli odaadás jószántamból, minden kényszer és a birtokbavétel kísértése nélkül.

Szigeti Lajos könyvében végigkövethetõ egy bensõvé vált imperatívusz: azonosulni azzal, aki elnyerte a hit ajándékát, ám azzal is, aki elveti vagy eltékozolta azt. Erre csak az képes, aki a kommunikációban, a költészetben is át képes élni a minden különbözõség mögötti lehetõséget az azonosulásra. Az azonosulásra a másikkal azon a pusztaságon, ahol közösségre találunk mindenkivel, a Létben való függésünk alapján.

Szigeti Lajos Sándor irodalomfelfogása és esztétikai credója lényegében Sík Sándor esztétikájában és a Pilinszky (illetve Simone Weil) által képviselt modern misztikus gondolkodásban gyökerezik. Sík Sándor örökségére maga is utal egy szemérmes lábjegyzetben: „Sík Sándor a szegedi egyetem Modern Magyar Irodalmi Tanszékének vezetõje volt 1929-tõl 1948-ig, ugyanezt a munkát most e kötet szerzõje végzi.” (147.)

Ezzel összefüggésben hermeneutikai felfogását is inkább a teológiai hermeneutika (Bultmann, Pannenberg, Bonnhoefer, Rahner), mint a gadameri irány befolyásolja. A vizsgált költõi mûvek, világok elõfeltevésként tételezett transzcendenciaviszonyát a kötet elemzéseiben az új olvasat gazdag, finoman árnyalt észrevételei támasztják alá. A szerzõ hermeneutikai elveken nyugvó mûértelmezéseiben az explication de texte módszerét idézõ, alapos analízis szolgálja a részek és az egész viszonyának szövegközpontú feltárását.

Úgy vélem, ezt a sajátos olvasatokat megalapozó elváráshorizontot mint az értelmezések teóriáját kellene a szerzõnek a továbbiakban kifejtenie, már amennyire ki lehet fejteni az olyan üzeneteket, melyeket odaátról, a transzcendens világból, Hermész, a hírhozó közvetít nekünk.

Cs. Gyímesi Éva