Murádin Jenõ

Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor

Ha a küzdelmes kisebbségi lét fölvállalóinak példáját tekintjük, nem is olyan egyértelmû, hogy Brassai Sámuel lett volna az utolsó erdélyi polihisztor. A bonchidai gróf, Bánffy Miklós nagy ívû pályája átfogta a kultúra majd minden ágát, beleértve a politikai kultúrát is, hiszen egy ideig Magyarország külügyminisztere, majd nemzetvédelmi-kisebbségi törekvéseink összehangolója volt. Úgyszólván minden érdekelte, ami közelebbrõl látókörébe került. A szépirodalom éppúgy, mint a színház, a díszlet- és látványtervezés, a rajz és könyvillusztráció, a folyóirat- szerkesztés. De ugyanez a sokrétûség emelte mûvelõdésünk élvonalába Bánffy legközvetlenebb munkatársát, Kós Károlyt is, kinek építészeti alapfoglalkozásából utak nyíltak az irodalom, a könyvkiadás, grafika, néprajz, mûvészettörténet felé. A mindenre kiterjedõ tájékozottság mellett a kényszerûség is rávezette õket a sokrétû munkálkodásra. „Kell, mert szükségünk van rá...” – visszhangzik Kós kiáltványszerûen fogalmazott és vissza-visszatérõ ösztönzése a kor publicisztikájában.

A feladatvállalások egyik vagy másik területen sem Bánffynál, sem Kósnál nem egyforma súlyúak. Bánffy Miklós rajzolói munkássága, föl-föllobbanó érdeklõdéssel és eredetiséggel ugyan, de az életmûben végül is szûkebb pászmává keskenyedik.

Mielõtt Bánffy Erdélybe hazatért volna (1926), már komoly elõzményei voltak rajzolói és tervezõi munkálkodásának. Illusztrációkat készített Balázs Béla Gyomán megjelent kötetéhez, kezdeményezõ lépéseket téve a Balázs szövegkönyvére írt bartóki mû, A fából faragott királyfi színrevitelére. Mint a Nemzeti Színház és a Magyar Operaház intendánsa a hivatalos mûvészetpolitika rosszallásával szemben elérte, hogy még ugyanabban az évben A fából faragott királyfi táncjátékot, majd 1918-ban A kékszakállú herceg vára operát Budapesten bemutatták. Mindkét darab színpadképét és jelmezeit õ tervezte, számos rajzot, illetve metszetet készítve hozzájuk.

Bánffy újító módon viszonyult a színházi és operai díszlettervezéshez. Szakított a több évtizede elkoptatott „korhûséggel”, és helyette izgalmas, újszerû színpadi látványtervezéssel lepte meg a közönséget. Nem jutott el ugyan az avantgárdig, de színpadképei még akkor is sokkolóan újszerûek és látványosak voltak. Pár évre, a világháborút közvetlenül megelõzõ idõkre, illetve a háborús esztendõkre esik intenzív színpadtervezõi munkásságának súlya. Ezalatt Richard Strauss Saloméját (1912), Weber Oberonját (1914), Mozarttól A varázsfuvolát (1913), a két Bartók-darabot (1917, 1918) mutatták be az õ és tehetséges munkatársai színpadi tervezésében. Késõbb már csak Szegeden és Kolozsváron tért vissza egy-egy színpadi mû színrevitelével szcenikai munkásságához. A Szegedi Szabadtéri Játékokon 1935-ben Az ember tragédiája, míg Kolozsváron 1942-ben saját színpadi mûve, a Nagyúr díszleteit és jelmezeit tervezte. (Utóbbi fölbukkant rajzaiból az 1998-as kolozsvári Bánffy-emlékkiállításon láthattunk.)

A legfrissebb szakirodalom Bánffynak éppen szcenikai mûködését tekinti a leginkább maradandónak, a dilettantizmus árnyékától is távol esõnek.[1] Lehet, hogy a szakma némi elfogultsága rejlik az ítéletben, de bizonyos, hogy a színpadi látványtervezõ mûvészetben – melyhez komoly grafikai felkészültség is szükségeltetett – máig tartóan megbecsült nevet vívott ki magának.

Ezek a tapasztalatok nyilvánvalóan segítségére voltak abban, hogy kényes és felelõsségteljes megbízatását, az 1916-os budavári koronázás megszervezését végrehajthassa. Az utolsó magyar király, IV. Károly megkoronázására az év december 30-án került sor, s az ehhez szükséges dekorációt mind a Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomban, mind a kinti felvonulási területen háborús körülmények között és a leggyorsabban kellett elkészíteni. Ehhez a munkához Bánffy a fiatal Kós Károlyt és még néhány munkatársát vette maga mellé.[2] Személyesen az õ feladata volt, hogy Lechner Jenõvel közremûködve a templom belsõ díszítését az eseménynek megfelelõen átalakítsa. A sokszínû, mintás oszlopokat sötétvörös függönybevonattal takarta el, s ezzel a domináló színnel méltóságot és királyi pompát kölcsönzött a hatalmas térnek.[3]

*

Rajzolói tehetségét Bánffy a háborút követõen egészen más területen kamatoztatta. Az õ nevéhez fûzõdik – grafikai munkássága csúcsaként – egy egyedülállóan érdekes és kortörténeti dokumentumként fönnmaradt rajzsorozat elkészítése. A kifejezõ, karikaturisztikus hozzáállással megrajzolt és albumba foglalt képmások az elsõ világháború utáni korszak vezetõ politikusait örökítik meg. Az 1920-as évek legelején, a génuai konferencián, majd Locarnóban elsõ ízben ültek össze a gyõztes hatalmak a legyõzöttekkel, hogy a múltat valamiképp feledtetve modus vivendit alakítsanak ki a kontinens államai között. Bánffy mint aktív politikus vett részt a génuai konferencián, s ez kínált számára alkalmat arra, hogy az összesereglett államférfiakról mintegy lopva, észrevétlenül groteszk rajzokat készítsen. A színes krétarajzok egy része, mint eredeti grafikai mûvek, Budapesten, a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday-gyûjteményében látható, a többi (összességében 21 mû) a már említett albumban szerepel. Története, sorsa van az igen ritka példányként föllelhetõ albumnak is. A külügyminiszteri tisztségétõl csak éppen akkoriban megvált Bánffy nem akarta a rajzciklust a saját neve alatt megjelentetni. Így az Ben Myll: Fresques et frasques címmel látott napvilágot, kiadó, hely és évszám nélkül. Marosi Ildikó érdeme, hogy egy könyvészeti mûben rátalált a kiadás körülményeit föltáró adatokra (Budapest 1923. Rózsavölgyi kiadása).[4] Tisztázódott az is, hogy az album 500 példányban került el az érdeklõdõkhöz.

Politikusok, államférfiak, miniszterek impozáns névsorát kínálják a rajzok. Közöttük néhányan még a hadviselõ felek vezéralakjaihoz tartoztak. Mások a békeidõk beköszöntével kerültek az európai politika irányítói tisztségébe, vagy a késõbbiekben váltak egyre jelentõsebb tisztségek viselõivé. Lloyd George még Anglia háborús miniszterelnökeként, mandátuma utolsó évét töltve vett részt a génuai tanácskozáson. Ugyanígy Ionel Brãtianu, a román liberális párti politikus is a tényleges hatalom birtokosaként, ismételten miniszterelnökké kinevezve képviselte a lassan körvonalazódó revízióellenes kisantant gondolatot. Az oroszok – elsõ ízben egy nemzetközi konferencián – legrátermettebb politikusaik, Csicserin és Litvinov jelenlétével keltettek feltûnést. És sorra ott voltak a legmagasabb politikai szinten tárgyaló államférfiak, külügyminiszterek, pártalapítók: Walter Rathenau, J.L. Barthou, Eduard Beneš, Bethlen István, Luigi Facta.

Bánffy rajzainak íze-zamata groteszk megjelenítésében, karikaturisztikus hangvételében van. Sohasem „állóképet”, egyszerû portrét fest a jelenlévõkrõl, hanem jellemükre, magatartásukra, szellemi habitusukra utaló karikatúrát rajzol. A külsõdlegességeknek, a fej- és testalkatnak olyanformán van helye a képen, hogy nyomatékot ad velük a megrajzolt képmásnak. Így áll össze ez a panoptikum nagyszerû telitalálataiból. A rajzoló magát sem kíméli. Mert megjelenik õ is a küldöttek között, Bánffy, a magyar külügyminiszter, hosszan elõrenyújtott üres kézzel, tehetetlen szószólójaként feldarabolt, kifosztott országának. Az alaphang azonban nem a tragédiáé. Ezek a rajzok inkább megmosolyogtatók. Alakjai fontosságuk tudatában (az olyan rég elmúlt idõ távlatából) még groteszkebbnek tûnnek.

*

Erdélybe hazatérve ismét föltámad rajzolói kedve. Rajzol az Erdélyi Helikonnak, melynek szerkesztõje lett, és sorozatosan, egyre nagyobb kedvvel az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai számára. Irodalmi és közéleti munkássága természetesen hangsúlyosabb, de ha ideje engedi, nem utasítja vissza Kós Károly vagy a helikonista kritikus Kovács László kérelmét illusztrációk rajzolására. Az erdélyi irodalom regényhõsei és a szülõföld tájai jelennek meg szövegképein. Alakábrázolása nagyrészt a mûvészi groteszk mûfajába illeszkedik, de rajzol életes, megjelenítõ portrét is pályatársairól, így a népszerûsége csúcsára érkezett színpadi szerzõrõl, Hunyady Sándorról. Szálkás, vonalas, „szaggatott” rajzai teljesen mások, mint albumának folthatású képei. Humoros tollrajzaiban kelti életre – csak példaként – Tamási Áron halhatatlan hõsének, Ábelnek az alakját.

Nagy empátiával rajzol szövegképeket Tompa László és Kemény János mûveihez, Áprily Lajos és Reményik Sándor verseihez. Makkai Sándor írásait már az 1927-es Erdélyi Helikon Antológiában rajzaival kíséri, s ugyanabban az évben négy tusrajzot készít a sokat vitatott Makkai-mûhöz, a Magyar fa sorsa Erdélyi Szépmíves Céh-beli kiadásához. Kilenc fametszete díszíti saját könyvét, a Fortélyos Deák Boldizsár Memoriáléját1931-ben. Ceruza- és tollrajzok, linóleum- és fametszetek kerülnek ki illusztrátori mûhelyébõl. Az Erdélyi Szépmíves Céh leggyakrabban jelentkezõ illusztrálói között Bánffy Miklós közvetlenül Kós Károlyt követi.[5] Szövegképeit mindenütt a G.B.M. szignóval jelzi.

*

Indokolt ezek után a kérdés, hogyan jutott a jogi-államtudományi tanulmányokat végzett gróf Bánffy Miklós képzõmûvészeti ismeretek birtokába. Mert ha rajztudása nem is mindig megingás nélküli, és illusztrációi között lényeges minõségi és ízlésbeli eltérések vannak, legjobb mûveiben kivételesen finom formakészséget mutatott.

A titok nyitja a magyar arisztokrata családok fiataljainak neveltetési rendszerében keresendõ. Bevett szokás volt, hogy tehetséget, de legalább vonzalmat mutató gyermekek mellé nemcsak idegen nyelvet oktató nevelõket hoztak, de sokszor rajztanárokat is felfogadtak. Ha csupán egyetlen fõúri családra, a Telekiekre utalunk, a példa úgy is meggyõzõ. A család két ifjú tagját is a 19. század élvonalbeli magyar mestere oktatta. Teleki Blankának (kinek kufsteini rajzait õrzi emlékezetünk) Barabás Miklós volt a szeretett rajztanára, Teleki Bellának pedig a tanítványa iránt késõbb is érdeklõdõ festõ, Munkácsy Mihály. A Bánffy családban sem volt idegen ez a gyakorlat. Bánffy Miklós kora kiváló rajzpedagógusának és neves mûvészének, Székely Bertalannak volt a tanítványa. A tõle tanultakról, a vele kapcsolatos emlékeirõl maga számolt be.

„Nincs is gyermekéveimbõl nagyapámon kívül talán senki, akinek annyira élõen élne a képe bennem, mint a Székely Bertalané. Aki annyira hatott volna reám, bár a tanácsát, sajnos, egyiknek sem követtem. Ha a nevét említik, azonnal meglátom. Mindig ugyanúgy. Némán sétál le s föl a sötét atelierben. [...] Gyönyörû mûvészfeje van. Magas termete. Szõkés haja, szakálla alig õszül. A vállán mindig keskenyre összehajtott lilásszürke plaid. A rövidre nyírt bajusza alatt mindig félbemaradt szivar. [...] Úgy kerültem hozzá, hogy apám rajzórákat akart nekem adatni, mert már elsõ gimnazista éveimtõl rengeteg papírt rontottam el, sok ákombákom firkálással. [...] Gyönyörûen magyarázott. Az organikust, a lényegest. A változatlan szabályt az örökké változóban.”[6]