Turai Tünde
A koronázáshoz fûzõdõ kultusz Decsy Sámuel
és Katona István történelemszemléletében
A történelmi érdeklõdés nem a
romantika és nem a reformkor vívmánya. A 18. század második felében a
történelem tömegélménnyé lett. Az 1780-as évektõl felerõsödik a magyar írók
érdeklõdése a múlt iránt. Mivel ez az idõszak a „nemzeti irodalom
kialakulásának nyitánya”, az irodalom keretei között kibontakozó
történelemszemlélet is beilleszkedik ebbe a nemzetet elõtérbe helyezõ
látásmódba.[1]
Az emlékezés mozzanatán túllépve a múltidézés a társadalmi problémákba, a
nemzeti öntudat kialakulására való törekvésbe és a politikai küzdelembe
ágyazódik be. A kornak ezek az általánosan érvényesülõ tendenciái a nemzetet
szolgálják, ennek rendelõdnek alá. Az írók, költõk munkájának erkölcsi
princípiumai az esztétikaiak elé kerülnek.[2]
A nemzeti múlt idézése hazafias tett, mert az ország hajdani dicsõségének,
hõseinek felemlítése a patrióta érzést erõsíti.[3]
Kezdetben az új világnézet fõként
metafizikus, vallásos ideológiák köntösében jelentkezett, de a hetvenes évek
táján már nem vallásos jelleget ölt.[4]
A nemzetfogalom profán, világi terminussá válik, fölébe nõ a vallásos érzület
erejének, ami elveszíti közösségszervezõ erejét.[5]
Az evilági dolgok elõtérbe helyezése alapvetõen befolyásoló tényezõ a
történelemszemléletben is, ami beépül abba az általános, poétikai tudatot
szervezõ, nemzetkultuszt kialakító tendenciába.
A nemzeti öntudatnak a vallásos
képzetkörbõl való kibontakozása nehezen és fokozatosan lejátszódó folyamat. A
hagyományos és újító nézetek éles szembekerülése jól érzékelhetõ Decsy Sámuel
és Katona István véleménykülönbözõségében. Decsy, a publicista vallásellenes
világlátásával a nemzet történelmének szekularizációját célozza meg.[6]
A nagynevû történetíró, Katona mûveinek irányzata felvilágosodásellenes.[7]
Decsy éppen azokkal a berögzött kultikus képzetekkel akar leszámolni,
amelyekben Katona erõs meggyõzõdéssel hitt. Nem meglepõ tehát, hogy a
hagyományos elveket valló történetíró kötelességének érezte, hogy válaszoljon a
publicista írására. Kritikája az elavulóban levõ nézeteket közvetíti, de
túlságosan erõtlen, meggyõzõ érvekben és rendszerezett felépítésben sokkal
szegényebb, mint Decsy írása, inkább csak felháborodásának és indulatainak
kifejezõje.
Decsy Sámuel 1792-ben megjelent A magyar szent Koronának és az ahoz tartozó
tárgyaknak históriája címû mûvében arra törekszik, hogy a nemzeti múlt
legfontosabb jelvényéhez, a koronához fûzõdõ vallásos képzeteket eltávolítsa.[8]
Nem egy történelmi személyiséget vagy eseményt vizsgál, hanem annak utóéletét,
a hozzá kapcsolódó képzeteket. nem
a történelem diktálta kronológiát vagy az ok-okozati egymásutániságot használja
vezérfonalként, hanem – már említett – szándékának rendeli alá a múltidézést, a
jelenben, illetve a jelennek szóló mondanivalójának. Könyve egy, a jelennek
szóló és az éppen aktuális mentalitáson változtatni kívánó tézis bizonyítása.
Koncepciójának felvezetésében a történelmet eszközként használja fel érveinek
meggyõzõvé tételében.
Témája csak részben kapcsolódik a
történelemhez, annyiban, amennyiben a kiindulási pont István király, a
megkoronázás és a koronázási jelvények. Nagyobbrészt mégis a jelenhez kötõdik,
ugyanis itt nem annyira Istvánról, a koronázásról és az ehhez kapcsolódó
tárgyakról van szó, hanem sokkal inkább azokról a 18. század vége felé is még
elevenen élõ képzetekrõl, amelyek a diakróniában az évszázadok folyamán
hozzájuk tapadtak: a hozzájuk fûzõdõ kultuszról. Decsy errõl és ezért ír.
Ezekkel akar leszámolni a józan ész jegyében. Igyekszik többször is egészen
explicit módon hangot adni annak, hogy õ a felvilágosultak körébe tartozik. Ezt
megteszi már a címben is, a bemutatkozásban (A magyar szent Koronának és az
ahoz tartozó tárgyaknak históriája. Mellyet sok régi és újjabb irásokból ki
jegyzett, rendbe szedett, meg
világositott, 's kedves Hazafiaknak hasznokra közönségessé tett Decsy
Sámuel, a józan és orvosi tudományoknak
doktora, és az Óderai Francofurtumi Királyi Túdos Társaságnak tagja), a címzettek megnevezésében („azok, akik
józanon gondolkodnak”) és a hagyományos nézetek bírálatakor: „bal vélekedések”;
„Mindezeket, mint babonákhoz szokott emberi agynak haszontalan költeményeit úgy
nézi, és meg is veti a józan okosság”; „merõ költemény”; „Inkább akaránk a'
józan tudomány égõ szövétnekénél járni, mint az õ meg rögzött bal vélekedéseik
pislogó métse mellett botorkálni”; „A ki ezt el hiszi, azt is el hiheti, hogy a
karika kerek és egyszersmind négy szögletü is lehet.”
Témaválasztása természetesen nem
véletlenszerû, hanem nagyon is tudatos, és a korszellem aktuális problémái
által motivált. A 18. század végére a vallás közösségszervezõ ereje végleg
elveszíti egyeduralmát, és mellé, sõt elé odalép a nemzet.[9]
A nemzethez mint intézményhez a történelem vetületében elsõsorban az
államalapítás jelensége, az államalapító személye és a koronázási jelvények
kapcsolódnak. Nagyon fontos tehát, hogy fõként ezeket a kulcsfontosságú
fogalmakat szabadítsa meg a vallás jelentéstartalmaitól.
Már rögtön az Elöljáró beszédben kijelenti, hogy a korona nem égi eredetû: „Régente, midõn
még a' tudatlanságnak, és az avval égyütt járó babonaságnak ragadó mételye
uralkodott e' világon [...]. Éppen ekkor költ, 's kapott szárnyakra királyi
koronánk mennyei eredetérõl koholt hir is [...].” Az Elsõ rész I. Tzikkelyében
nagy részletességgel feltárja a koronák valódi, egyetlen hihetõ és elfogadható
eredetét, mely a szükségesség, a funkcionalitás elvén alapszik: „[...] a'
koronák nem a' vak történettõl, hanem a' szükségtõl vették elsõ lételeket, és
lassan lassan léptek mostani méltóságokra.” Decsy eredetmagyarázatát nagyon
egyszerû, logikus érveléssel támasztja alá: a gyakori vendégeskedés a sok bor
miatt gyakran fejfájást okozott. Valaki – teljesen ötletszerûen – egybefont
ruhát kötött a homlokára, s „hasznát tapasztalta”. „És így, a' mi tsupán
gyógyító eszköz vólt, idõvel szentségnek, erõsségnek, gyõzedelemnek, 's királyi
méltóságnak tzimeréve lett.”
Miután „A Koronáról közönségesen”
ír, s lehámozza a királyságnak mint a nemzet alapintézményének legfontosabb
jelvényéhez, a koronához fûzõdõ metafizikus ideológiát, a Második részben nagy
részletességgel, filológiai pontossággal, gondos történelmi megalapozottsággal
viszi végig „felvilágosult” történelemszemléletét a magyar szent Koronáról. A
következõ tézisek köré szervezi újszerû elméletét: a magyar korona nem égi
eredetû; nem II. Szilveszter pápa küldte; István a koronáért nem vetette alá
egész birodalmát a római udvarnak; a fennmaradt korona nem az, amelyik az
Istváné volt; a pápáknak nincs jussuk királyi koronákat osztogatni.
Az elõzõ korokban a királyok
hatalmát az isteni hatalomtól eredeztették.[10]
Ez az elképzelés annyira mélyen hatott, hogy több évszázadon keresztül hitték,
hogy II. Szilveszter pápának álmában megjelent Isten angyala, és arra intette,
a koronát, amit eredetileg a lengyel fejedelemnek készíttetett, Istvánnak
küldje. Decsy szerint ez csupán „költött hir”. A transzcendenciát kizárva
racionális magyarázatot ad arra, hogy a pápa miért küldött koronát a magyarok
királyának. Szerinte „Isten valóságos parancsolattya nélkül is elegendõ okai
vóltak”: a keresztyénségnek Magyarországon való terjesztése; püspökségek, papi
székek, templomok, iskolák alapítása; István példaként szolgálhat mások elõtt
is Krisztus „tudományának öregbitésére”; illetve Ottó császárnak „Szent
Istvánnal szerzett atyafisága”. Mivel kitalációnak minõsítette a köztudatba
általánosan berögzült és a hivatalos teológia által is elfogadott nézeteket,
nem hagyta függõben azt sem, hogy honnan származtatható akkor ez az elképzelés.
Erre is a „józan okosság” által hátterezõdõ feleletet ad: Istvánnak Rómába
küldött követei találták ki mindezt azért, hogy a koronának dicsõségét és
méltóságát „nagyozhassák” azáltal, hogy „szentséget tulajdonítanak neki”;
azért, hogy a király ellen szövetkezõket minél hamarabb elcsendesíthessék,
elhitetvén velük, hogy az egek Istvánt akarják királynak; illetve azért, hogy
annál buzgóbbá és serényebbé tegyék a királyt a keresztyénség terjesztésében és
a népet a keresztyénség felvételében. Így tehát levonható a következtetés, hogy
a korona „ekképen sem az angyali, sem az apostoli, sem a' szent nevet nem
érdemli”, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Ezzel a gondolatkifejtéssel
az egyik legalapvetõbb nemzeti szimbólumot elszakította attól a kultikus
jelentéstartalomtól, ami a hagyományos történelemszemléletben eddig szervesen
hozzátartozott, sõt lényegileg meghatározta.
Az aktuális politika jegyében
fogalmazódik meg az a tétele, amely a magyar királysági intézményt nem külsõ
hatalomtól/tényezõtõl származtatja, hanem belsõ, autonóm államszervezõdés
fejleményeként jelöli meg. Decsy elméletében ugyanis nem Szilveszter pápa tette
Istvánt királlyá, hanem a „Magyar fõ Rendek”. Ebbõl a történelmi ténybõl két
következtetést von le: Istvánnak már volt királyi koronája azelõtt is, mielõtt
a pápa küldött neki, ami azt jelenti, hogy voltak már királyok õelõtte is, sõt
ez egészen Árpádig visszavezethetõ, és az a korona, amellyel Istvánt királlyá
emelték a magyar fõrendek, az Árpádé volt; „már akkor szabad királyi választási
jussal birt a magyar nemzet”, ugyanis „Ezt a just magukkal együtt hozták ki a
Scythiából ki jött Magyarok”.
A magyar nemzetet azáltal is
eltávolítja mindenféle idegen hatalomtól, hogy tévesnek véli, sõt tagadja azt
az elképzelést, mely szerint Szent István a neki Rómából küldött koronáért
„magát, javait és maradékait, sõt a' magyar Birodalmat is a' Római udvar
hatalma alá vetette vólna”.
Ugyanez a szándék húzódik meg
amögött is, hogy jogtalannak ítéli meg azt, miszerint a pápák királyi koronákat
és méltóságokat osztogatnak. Ez ugyanis nem az õ feladatuk, hanem a világiaké.
A pápaság tehát nem tekinthetõ a királyi intézmények abszolút fölérendeltjének.
A tõle való föltétlen függõség elve téves, sõt jogtalan.
A koronakultuszt tovább rombolja
azáltal, hogy nagy pontossággal alátámasztja történelmi tényekkel azt, hogy a
„mostani szent koronánk” nem az, amit II. Szilveszter pápa olyan misztikus
sugallatok és körülmények között Istvánnak küldött: „ez soha nem vólt Szent
István király fején, nem is lehetett.”
Decsy a berögzött, hagyományos
történelemszemlélet alapjait támadta meg és rombolta le. Nem csoda, hogy Katona
István, a kor nagynevû jezsuita történésze úgy érezte, ezt válasz nélkül nem
hagyhatja. Felvilágosodásellenes szemléletében[11]
érzi sértve magát, hiszen történelmi meggyõzõdését és vallásos hitét alapjában
támadták meg. Írásmûve, melynek címe A'
magyar szent Koronáról doct. Decsy Sámueltõl írtt Históriának meg-rostálása,
nincs sem filológiailag, sem történelmileg úgy megalapozva, mint a Decsyé.[12]
Inkább csak indulatainak és felháborodásának ad hangot: „motskos penna”, „bal
vélekedések”, „Honnan hihetõ ez a sült hazugság?”, „Héjába való szószaporítás
ez”, „Ezt én mind mesének tartom”. Gúnyosan viszonyul a felvilágosodás
szemléletének képviselõjéhez: „ámbár kivánva kivántam »Szemeim'
meg-világosítását« és elmémnek meg-nyugovását, tzélom el-nem érhettem.” A
vallásos képzetek eltávolítása által nemcsak vallását, de nemzetét is sértve
érzi: „ótsárló, nemzetünket gyalázó motsok”. Katona nem arra törekszik, hogy a
Decsy koncepcióját történelmileg alátámasztott rendszerimmanens érvekkel
támadja, hanem inkább arra, hogy olvasóját meggyõzze Decsy személyének hitványsága
felõl, s így a könyv írójának a csupán indulatos, de nem megalapozott
vádolásával a mûben felállított tézisek hitelességét próbálja lerombolni.
Abból, hogy Decsy a pápaság, a korona és István kultuszát igyekszik leépíteni,
Katona ilyen jellegû következtetéseket von le: „Tsak ebbül-is ki-tetszik tehát,
hogy õ nem igen irtózik a motskos szóktúl.” „Igen szúrja annak a' szemét a'
papok' jószága, a' ki azt annyiszor szemekre hánya. Igen hozzá szokott a jót
balra magyarázni, a' ki az emberek' szive' járását 's elméjek' belsõ szándékát
annyiszor visgálja 's gyalázza.”
Katona tehát nem tudja
ténylegesen megválaszolni Decsy támadásait, s így saját történelemszemléletét
sem tudja megvédeni. Elavult és meghaladott már ekkor ez a szellemiség. Decsy
viszont az új nézeteket képviseli, s történelmi témájú könyve beilleszkedik az
új, felvilágosult irodalmi törekvésbe, ami alárendelve magát a nemzetnek,
függetleníteni akarja azt mind a vallásos, mind az idegen hatalomtól való
függés képzetétõl, s ebben felhasználja eszközül a múltidézést.
