Egy rendhagyó könyv margójára

Randolph L. Braham: Román nacionalisták és a holocaust. Budapest, Múlt és Jövõ Kiadó,
1998. 248 lap

 Braham könyve tudós pamflet – a szó jó értelmében, mert az igazság mellett szól. Zola vádiratára emlékeztet. A tudós, aki életét a magyar holocaust feltárásának szentelte, maga is vádol. De megvallom, nem ilyen jellegû könyvet vártam, amikor Kõbányai János megtisztelõ feladatomat kijelölte, hanem Leon Volovici eszmetörténeti munkájának folytatását és kiegészítését: az értelmiségiek felelõsségének és felelõtlenségének a dialektikájáról. Az olyan tragikomikus bohózatok elemzését, mint például a Ciorané. Íme egy kis gnosztikus elmetorna 1966-i feljegyzéseibõl: „Aki velünk érintkezett, frivollá vált, a mi zsidóink is. Sterillé tettük õket, miattunk vesztették el szellemüket, fõleg vallásos géniuszukat. Nincs nálunk csodarabbi, sem hasszidizmus. Fajunk zsigeri szkepticizmusa végzetes lett számukra. Nálunk való tartózkodásuk végzetesebbnek bizonyult, mint az asszimiláció. Majdnem olyan felületesek lettek, mint mi, kis híján asszimiláltuk õket.” Magyarul: a zsidók, akiket a románoknál magasabbrendûnek is hirdetett a román–francia író, mégsem azok, sõt már-már alacsonyabbrendûek. Hitleri dilemma: hiszen ha az általa „Ferment der Dekomposition”-nak minõsített zsidók megrontották a felsõbbrendû fajt, akkor miként lehetnek e felsõbbrendû faj egyedei alacsonyabbrendûek? Cioran, aki a Précis de décomposition, magyar fordításban: A bomlás kézikönyve címû mûvével lépett be a francia irodalmi életbe, megtalálta a választ. Megint csak áttéve a dolgot a náci gnózis nyelvezetébe: a román bacilus erõsebb a zsidónál. Ugyanakkor: Cioran frivolitása a náci gnózis paródiája is.

Az intertextualitás ilyen frivol megnyilatkozásai nem kerültek be Braham látószögébe. Ezzel szemben az õ mûve a felelõtlenség és az olcsó szélhámosság egyszerûbb, de létünket közelebbrõl érintõ világára vet fényt. Megvallom azt is, amikor kézhez kaptam Braham könyvét, némi kétségbeeséssel fordultam Szász Zoltánhoz, jelezve, hogy ez az élet véres valóságát feltáró szakmunka, mire õ meg is jegyezte, hogy ilyenre kellett számítanom, mert Braham komoly történész, és komoly a téma. Bár nem illik a kelleténél több személyes vonatkozással elõhozakodni, komolytalanságom más oldalról való kiemelése példázhatja helyzetünk és idevetettségünk komolyságát.

Néhány éve felkerestem az egyik bukaresti vasgárdista lap szerkesztõjét, arra kérve, hogy meséljen nekem, mit tud Eliade és Cioran gárdista mûködésérõl. „Aprócska téma ez – mondta. – A fontos és komoly dolgokkal kell foglalkozni és nem ilyesmivel. – Mi lenne az? – A magyar és a román nép elleni világösszeesküvés, amelynek az élén a zsidók állnak stb. stb. – Mi erre a bizonyíték? – Mindenki tudja” – és folyt tovább a szóözön. Egyébként célirányosan, mert az elbeszélõ Codreanu híve. Hangsúlyozta is, hogy a Vasgárda alapítóját szerinte végül is Horia Sima miatt végeztette ki a király, mert Sima provokált. Elbeszélõnk Antonescunak sem volt híve, ez ölette meg Iorgát stb.

Mindez csak rövid példa arra, hogy miként támadt fel Romániában a kísértetvilág, miközben alakjai mai politikai erõkhöz, személyiségekhez kapcsolódnak. Braham könyve ennek az újfasiszta világnak néhány zugába vezet, miközben annak központi kérdését vizsgálja: a zsidókhoz való viszonyt. A román–zsidó viszony Romániának saját magához, a világhoz és a magyarokhoz való viszonyát is érzékelteti. A zsidók, akik lassan eltûntek Romániából, egyre inkább csak statisztái a múltért és ezáltal a jelenért és jövõért folyó történelmi vitának, hogy az orwelli 1984-i világot átható – Braham által is idézett – pártjelszó parafrázisával éljünk. „Akié a múlt, azé a jövõ is. Akié a jelen, azé a múlt.”

Braham az „önfelmentõ történetírás” kifejezésével is él, de lehetne ezt bûnhárító történetírásnak is nevezni. Minden nemzeti történetet, pontosabban üdvtörténetet átszõnek bûnbakkeresésre utaló mozzanatok. Ami a 20. században új: az az olcsó propagandával összefonódó szemérmetlen és fantáziátlan hazudozás. Braham könyve így esettanulmány is, a román esetrõl, némi iróniával mondhatnánk: a román jelenségrõl. József Attila kifejezésével: a fasiszta kommunizmus igaz meséje.

Arról szól ez a „mese”, hogy a korábbi – az országot lelkileg és fizikailag nyomorgató – titkosrendõrség, a Securitate és a kommunista párt bukott ideológusai a demokrácia ellenében autoritér világ megteremtésén fáradoznak. Az említett kísértetek ezért szimbólumok. Ion Antonescu marsall, 1940 végétõl 1944. augusztus 23-ig nemzetvezetõ, majd háborús bûnös, akit 1946-ban ki is végeztek, áll az élen. Nemzeti hõssé akarják emelni, és vele együtt az idegengyûlöletet államrezonná, miközben humanistává maszkírozzák. (Talán még azt is jelezni lehet, hogy az Antonescu-kultusz Mihai király ellen is irányult; annak az Iliescunak a malmára hajtotta a vizet, aki azt is megakadályozta, hogy a román király hazáját méltó módon meglátogathassa.)

Az Antonescu-kultusz hangoskodói elhallgatják, hogy mintegy 270 000 zsidó legyilkolása az õ tudtával és beleegyezésével történt. Igaz, amikor látta, hogy megfordulhat a hadiszerencse, a romániai zsidókat nem volt hajlandó német kézre adni. Az viszont legenda, hogy tudott volna észak-erdélyi zsidók Romániába menekültérõl. Ugyanakkor lelkesen hangsúlyozzák a magyarországi zsidóüldözés és holocaust borzalmait. A cél és célzat: a magyar barbarizmus és a román humanizmus ellentétének érzékeltetése. Már Ceauºescu alatt elkezdõdõtt. A román fabulátor apparátus ügyesen párosította propagandáját Románia különutas külpolitikájával, hiszen Románia nem bélyegezte meg rasszizmusként a cionizmust, és nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ugyanakkor kiárusította a maradék zsidókat, miközben Ceauºescu elvtárs a mi Kádár elvtársunkat családi körben – Pacepa szerint – „zsidó disznó”-ként aposztrofálta. Braham szemmel láthatóan nem szereti ezeket az anekdotikus mozzanatokat, amelyek a maguk módján fûszerezik szomorú történelmünket, hanem tényszerûen veszi lajstromba a torzításokat és hamisításokat. Ugyanakkor a román országos politika is némileg homogén blokként jelenik meg. Mert hangsúlyozni kell azt is, és ennek – látni fogjuk – a holocaust „értelmezésé”-ben és átértelmezésében van jelentõsége: az említett kísértetek egymás ellen is harcoltak. A Vasgárda több embert vesztett, mint amennyit megölt. Ez nem mentség, csak jelzi, hogy milyen polgárháborús légkör uralkodott 1941-ben, és érzékelteti azt, amit Sartre mondott hajdan: „Ha nem lennének zsidók, ki kellene õket találni.” Mert a zsidóüldözésben helyreállt a „nemzeti egység”. Ez jelenik meg Braham könyvében.

Egyébként talán érdemes lett volna az értelmiségi elit megnyilatkozásait is szemügyre venni. A közhangulatot, ha van ilyen, jól jellemzi, hogy nagyobb formátumú egyéniségek, akik amolyan fenegyerekei voltak a román kulturális életnek, maguk is úgy próbáltak kiemelkedni, hogy már-már az alpári antiszemitizmus szintje alá süllyedtek leleményesnek látszó szofizmáikkal. Gondoljunk megint csak a még szinte kamasz Cioranra, aki másik majomtól származtatja a zsidókat, és – azt vallja – öngyilkosságot követne el, ha zsidó lenne, miközben elfelejti, hogy az ihlet forrása: Otto Weininger, a maga tragikus sorsával. Mircea Eliadénak is akad olyan cikke, még a háború kitörése elõtti évekbõl, amely a keleti peremterületek zsidóságának megfegyelmezését követelte, sõt majdnem profétikus hangon jósolja meg sorsukat, a magyar határra pedig macedorománok telepítését javasolta, mert ezek rögtön lõnek. (A mai román pszeudofolklór szerint a román jó és humánus, a macedoromán a terrorista gárdistatípus.)

Braham könyvének „hõsei” a zugértelmiségiek és a félrecsúszott áldozatok. Pontosabban egy-egy olyan figura, aki prototípusnak tekinthetõ. Az elsõ Raoulªorban, a második Carmily-Weinberger Mózes.

Róluk csak az írhatta meg, amit gondol, aki megírta a magyarországi holocaust történetét. Az eredmény elszomorító. ªorban undorító, Carmily szánalmas. A helyzet veszélyes.

Braham könyörtelen. Könyörtelenül megírja, hogy miként került zsidómentõ hírébe a hazugságot hazugságra halmozó ªorban, amíg meg nem kapta a Yad Vashemtõl az Igaz Keresztény címet, hogy aztán ezzel visszaélve annak rendje és módja szerint száz-kétszáz dolláros havi apanázsokat kunyeráljon össze a legkülönbözõbb szervezetektõl. Ugyanakkor a magyarellenes publicisztika egyik vezéralakjává emelkedett, és az ismert polgármesternek, Funarnak is õ adhatta az ötletet: létesüljön Cluj-Napoca városában Holocaust Múzeum. (El lehet vitatkozni azon, hogy milyen következményei lehetnek ennek. Az épület marad, a polgármester megy, az anyagot kicseréljük – mondják egyesek. Megvallom, nem így látom. Az újfasiszta észjárás a következõ lehet: ha sikerült eltagadni a román holocaustot, sõt a románt zsidóvédõ szerepbe emelni, akkor ezt a harcot folytatni kell a zsidógyilkos magyarok felszámolásával. Az erdélyi magyar zsidók tragédiája, azoké, akik lelkesen fogadták a Magyarországhoz való visszatérést, és aztán a megaláztatás és haláltábor jutott osztályrészükül, a funari véres komédia elõjátéka lehet.)

Carmilly-Weinberger Mózes a történelem áldozata. 1944-ben elmenekült Kolozsvárról, amikor megtudta, milyen sors vár a zsidókra a gettóba gyûjtés után. Tragédiája, hogy múltját átírta, szövetkezett ªorbannal, és kétfelé beszél, attól függõen, hogy a román vagy a magyar sajtónak nyilatkozik. A múltfeledtetés érthetõ kísérlete mellett a minapi bukaresti fõrabbi, Moses Rosen iránti gyûlölete magyaráz még sok mindent. És ugyancsak a Rosen elleni gyûlölet vezette a genfi rabbit, A. ªafrant, aki szintén beszállt ebbe a „játék”-ba. Ami ördögi jelleget ad az egésznek, az ezeknek a személyes gyûlölködéseknek a manipulálása és kihasználása. Még az sem mondható el, hogy a pokolba vezetõ út is jószándékkal van kikövezve. Ebben rejlik a helyzet veszélyessége. A mai légionáriusok és a Braham által említett protokronisták egyébként a szelektív antiszemitizmus hívei. Szeretik a jó zsidókat, nem szeretik a rosszakat, és ha az ember rákérdez, elborult tekintettel néznek maguk elé, és lakonikusan jelzik, az nem lehet, hogy egy országban az idegenek ilyen súlyhoz jussanak. Annyira borul el a tekintetük, mint ha az ember normálisnak hitt barátjával a kolozsvári magyar egyetem visszaállításáról szól. Ki is derül Braham könyvébõl, hogy az antiszemitizmus milyen magyarellenességgel párosul.

Braham okkal emeli ki, hogy a holocaust tagadása milyen már-már tömeghisztériával járó jelenség. De talán jelezni lehetett volna azt is, hogy a holocaust-tagadás paradox módon holocaust-igenléssel párosul. nem egyszerûen csak a magyarokra vagy másokra hárítják a holocaustot, hanem magukat is a holocaust áldozatának tudják. Az „eleget szenvedtünk” komplexusa ölt új formát. A Braham által is említett szorgos Gh. Buzatu például „Ímigyen kezdõdött a román nép elleni holocaust...” címû füzetében gondosan jelzi, hogy amikor 1940-ben bevonult a szovjet hadsereg Besszarábiába és Bukovinába, a zsidók leköpdösték a román zászlót. És aztán ezt a szimbolikus gesztust – melynek üzenete egyértelmû – követi ebben a diskurzusban a zsidó–magyar vagy fordítva: magyar–zsidó rémuralom, Antonescu heroikus kísérlete után...

Talán sajnálatos, hogy az Antonescu-kultusz kibontakozásában nem jelzi Braham az általa egyébként pozitívan említett Project of ethnic relations alkalmi szervezõdés munkatársának, Larry L. Wattsnak az Antonescu-monográfiáját, amelynek címe: Románia egyik Cassandrája. Márpedig az ilyen munkák az önáltatás jeles dokumentumai. És ezen kiváló amerikai szerzõ is éppen úgy elmarasztalja Rosent, azért, mert szavát emelte az Antonescu-kultusz ellen, mint az egyébként említett újfasiszták. Tegyük hozzá: a rendesebb vasgárdisták ebben a fura kultuszban visszafogottak.

Ugyanakkor ezek a mozzanatok is jelzik Braham könyvének idõszerûségét. Hogy megjelenhetett, azt is jelzi, vége az önámításnak: a román propagandának Románia imázsa javítására más módozatokat kell keresni. például a könyörtelen tárgyilagosságot. Braham ezt javasolja, amikor Emil Constantinescu államelnök megnyilatkozásaiból kiemeli az alapvetõ pozitívumokat: „Nincs bocsánat ártatlan emberek meggyilkolására, nincs mód jóvátételre, sem feledésre.” Az államelnök így válaszolt a modern Románia egyik nagy hatású neoliberális ideológusának, ªtefan Zeletinnek azon kijelentésére, hogy amit egy nemzedék bûnnel megszerez, a másik megtartja – nyugodt lelkiismerettel. Kérdés: milyen a visszhang? Braham sokak kételyét és reményét fejezi ki: „Csak az idõ döntheti el, csakugyan elkötelezik-e magukat a románok a történelmi igazságnak s a holocaust igaz emléke megõrzésének, megörökítésének. Mert a történelmi múlttal való õszinte szembenézés, együtt az alapvetõ emberi jogok védelmével és a társadalmi igazságosság szavatolásával, alapvetõ követelménye a valódi demokrácia megteremtésének, amelyre az elnök törekszik a románok többségével együtt.”

Valamennyiünk reményének ad kifejezést Randolph L. Braham. Õszintesége hálára és tiszteletre kötelez. És ez nemcsak jelen munkájának szól. Braham tényfeltáró munkásságának köszönhetõen a holocaustot jobban el tudjuk helyezni nemzeti történelmünk szövevényébe is, jobban látjuk, hogy milyen súlyos katasztrófát jelentett. Ugyanakkor jobban átérezhetjük, amit Elie Wiesel, a máramarosi francia író egyszerûen, ám utánozhatatlanul – Kis Hitlerek címû cikkében – elmondott: „Ahhoz a parányi kisebbséghez tartozom, amely számára ez a horderejében és súlyában összehasonlíthatatlan tragédia örökké megmagyarázatlan marad. És megmagyarázhatatlan.”

Ezért kell foglalkoznunk vele. Méltó módon, napipolitikai céloktól és sanda manipulációtól mentesen. Brahamtõl ezt is tanulhatjuk.

Miskolczy Ambrus