„Erdélynek nincs saját oklevélkönyve; de lennie kellene”

Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. I. 1023–1300.
Bevezetõ tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztában közzéteszi Jakó Zsigmond. Bp. 1997. 481 lap és egy térképmelléklet. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 26. Sorozatfõszerkesztõ Varga János)

 Ismertetõm címéül a gróf Kemény József és nagyajtai Kovács István által 1837-ben Kolozsvárott megjelentetett erdélyi történelmi forrásgyûjtemény bevezetõjének szavait választottam. Kemény József volt a 19. századi Erdély legeredményesebb forrásgyûjtõje, aki ugyanakkor szívén viselte a forráskiadás ügyét is. A szerzõk az Erdélyország Történeti Tára egykorú s magyar nyelven készített történetiratok-, levelek-, országgyûlési végzések- és törvénycikkelyekbõl címû forráskiadványuk bevezetõjében a következõket írták több mint másfél évszázaddal ezelõtt: „Erdély szülöttei s polgárai lévén mind a ketten: történeteivel bõvebben foglalatoskodni, mint akármelyik más országéival, szent kötelességünknek ismertük. Foglalatoskodásink közben tudnivágyásunk mind nagyobbra növekedett, s midõn történetíróink kinyomtatva lévõ hézagos munkáikban kielégítést nem leltünk, kéziratbeli adatok gyûjtésében és olvasásában fáradoztunk. Évek haladtak így el, és majd sok ezerre láttuk felszaporodni számát az adatoknak, melyeket eredetileg vagy másolatban sajátinkká tehettünk, s számtalan azokénak, melyeket megismerhettünk. Feltûnt emlékezetünkben ezek tartalma; öszvehasonlítgattuk kinyomtatott históriáink foglalatjával, s bámulva tapasztaltuk: mi roppant nagyságúak a hézagok, tetemesek a hibák hazánk történeteinek eddigi leírásában; mi temérdek annak tömege, mit hazánk fiainak, sõt leányainak is tudniok nemcsak igen érdekes, hanem szükséges is volna, s mielõttünk csupán azért nincs tudva, mert különbözõ helyeken ismeretlenül hever és senyved.”

Fontos gondolatok, szomorú következtetés. S még szomorúbb az, hogy idestova több mint 160 esztendõ múltán még mindig idõszerûek és figyelmeztetõek ezek a szavak.

Az a historikus, aki valaha megkísérelte a kora középkori Erdély és benne az erdélyi magyarság történetének kutatását és megismerését, jól tudja, hogy mind ez ideig ez az idõszak népünk történetének a legkevésbé ismert és – sokáig úgy tûnt, hogy – a legkevésbé megismerhetõ korszaka. Néhány homályos krónikás feljegyzés, néhány utalás az oklevelekben mindaz, amit a szorgos kutató össze tudott gyûjteni e korra vonatkozóan. Jól tudta ezt az ismertetendõ kiadvány szerzõje is. De ugyanakkor jól tudta azt is, hogy a meglévõ források rendszeres, módszeres számbavétele az egyetlen lehetõség arra, hogy a megismerhetetlennek vélt korszakba jobban betekinthessünk.

Bevezetõ tanulmányában a szerzõ számba veszi az erdélyi középkori forráskutatás eddigi eredményeit, mintegy jelezve azt, hogy munkája hagyományokra épül, van elõzménye. Az erdélyi magyar, román és szász történetírók egymást követõ nemzedékei gyûjtötték egybe sajátos igényeik és érdeklõdésük szerint az erdélyi magyarság, románság és szászság múltjára vonatkozó forrásanyagot. Ami azonban azt is jelentette, hogy miközben sajátos érdekeket, szempontokat érvényesítettek, lemondtak a teljesség igényérõl, a teljes erdélyi vonatkozású forrásanyag közzétételérõl. Márpedig enélkül mindenképpen hiányos, torz lesz a részadatok nyomán kirajzolódó kép.

Az eredmények számbavétele nélkülözhetetlen. Mert – mint alább még visszatérek erre a kérdésre – a különbözõ forráskiadványokban még mindig rábukkan a kutató eddig nem hasznosított információra, mely az elõtte járók figyelmét elkerülte. Itt szeretném felhívni a figyelmet a bevezetõ tanulmányt követõ irodalomjegyzékre, mely a felhasznált könyvészeti forrásokat sorolja fel, jól és pontosan igazítja útba az érdeklõdõt a középkori Erdélyre vonatkozó, már közlésre került forrásmunkák között. Tanulságos olvasmány: arra figyelmeztet, hogy a középkori magyar királyság egységét soha nem szabad figyelmen kívül hagynia a kutatónak, hiszen a Zala, Veszprém, avagy akármelyik távoli vármegyére vonatkozó forráskiadványokban éppen úgy rejtõzhet erdélyi vonatkozású oklevél, mint a szorosan Erdélyhez fûzõdõ kiadványokban.

A kiadvány összesen 603 darab regesztát, oklevél, illetve krónika és más irat kivonatát tartalmazza.

A középkori Erdélyre vonatkozó elsõ írásos adat Szent István király feleségének, Gizella királynénak (1023–1038) a nevéhez kapcsolódik: a bakonybéli Szent Móric-monostornak adományozott birtokok között szerepel az erdélyi részekben található Lapat falu (a mai Magyarlapád). Az utolsó regeszta pedig egy 1300. december 10-én a váradi káptalan elõtt tett bevallásról szól. Az erdélyi oklevelezés legrégibb bizonyítéka viszont csak az 1231-es esztendõben bukkan fel, a gyulafehérvári hiteleshely kiadványa formájában (164. regeszta). Az idõbeli keret tehát az elsõ írásos emlék és a 13. század vége, az Árpád-ház kihalását megelõzõ esztendõ közötti idõszak.

Térbelileg a történeti Erdély az a keret, amelyhez a források kapcsolódnak. A kiadvány tehát tartalmazza mindazon írásos emlékeket a fentebb megjelölt idõszakból, melyek a hét belsõ-erdélyi vármegyére, a Székely- és Szászföldre vonatkoznak, valamint tartalmazza azokat az írott emlékeket, melyek a késõbbi Partium részének tekintett Közép-Szolnok és Kraszna vármegyét illetik, ez a két vármegye ugyanis a 15. századig a nádor és a vajda vegyes joghatósága alatt állt. A források földrajzi vonatkozásait illetõen kitûnõ tájékoztatást nyújt a kora középkori erdélyi települési viszonyokról a kötetet kísérõ térkép, melyen fel vannak tüntetve mindazon meglévõ, illetve már elpusztult települések, melyeknek létezése a források alapján adatolható.

Viszonylag szûk idõkör és viszonylag kis földrajzi egység képezi a kiadvány tárgyát. De ez tette lehetõvé, hogy Jakó Zsigmond a teljesség igényével állítsa össze a források gyûjteményét.

A válogatás idõ- és térbeli szempontjain túl a szerzõ álláspontja szerint „Erdélyinek minõsül minden olyan oklevél, amely történeti területre, itteni településekre és lakosokra vonatkozik, illetve minden más olyan okleveles írásemlék, amelyik az elõbb említettek életének megismeréséhez adatokat szolgáltat”. Majd néhány sorral alább arról ír, hogy „Erdélyi vajdák, püspökök, egyéb tisztségviselõk vagy lakosok magyarországi tevékenységérõl vagy birtokaikról szóló oklevelek vagy részleteik csak akkor kerülhetnek a kiadványba, ha hatásköröket, összefüggéseket megvilágító vagy egyéb tanulságokkal szolgáló helyi, erdélyi vonatkozásuk van”. Érthetõ, világos álláspont. Még akkor is, ha azért elgondolkoztató, hogy a forráskiadás folytatása során, a tömeges jellegû oklevelezés korában majd milyen nehézségek árán lehet ezt az elvet következetesen érvényesíteni. A szerzõnek ez a válogatási szempontja azonban bizonyos kételyeket is ébreszt bennünk. Lévén szó az erdélyi történet korai szakaszáról, amikor a középkori intézmények kialakulófélben vannak, és ezt a folyamatot roppant nehéz az írásos emlékekben utolérni, hasznos lett volna a különbözõ tisztségviselõkre (gondolok itt elsõsorban a vajdákra, a királyi vármegyék ispánjaira, az erdélyi püspökökre) vonatkozó minden egyszerû említést is besorolni a forráskiadásba.

A közzétett regeszták nagyobb része olyan oklevelek kivonata, melyek már megjelentek. Viszonylag kevés (mintegy harminc szövegrõl van szó) az új közlés, a korábban közöletlen vagy csak töredékesen közzétett oklevél, melyeknek a teljes szövegét is megtaláljuk a kötetben. Különben a „kiadatlan” oklevelek közül több megjelent már korábban is valahol, de elkerülte a kutatók figyelmét, és vált kiadva is kiadatlanná. Figyelmeztetnek azonban arra, hogy a forráskiadványok módszeres és pontos számbavétele mindig tartogathat meglepetést az avatott és lelkiismeretes kutató számára. Példaként említem azt a vatikáni levéltárból közölt adatot, miszerint 1199-ben III. Ince pápa egyszerre három erdélyi fõesperest erõsít meg tisztségében. A kettejükre vonatkozó adatokat már a korábbi kutatás felhasználta, míg a harmadik, Hylarius kézdi fõesperes neve – jóllehet ugyanazon forrásközlésben szerepel, mint társaié – csak most került elõ az ismeretlenségbõl (26, 27, 28. számú regeszták). Vagy említhetjük a gyulafehérvári székesegyház 1277-ben történt – egyébként más forrásokból ismert – feldúlására vonatkozó jelentést, melyet István kalocsai érsek készített, és az érseki levéltárban maradt fenn (351. regeszta). De van egészen újnak számító közlés is, mint példának okáért IV. Béla királynak 1243-ban kelt oklevele, melyben Sow nevû föld (a Doboka vármegyében lévõ Sófalváról van szó) birtoklásáról intézkedik (196. regeszta).

A szakmabeliek számára nem kell külön hangsúlyoznunk, mi a jelentõsége egy ilyen korszerû, a történettudomány eddigi eredményeire és számos új kutatásra épülõ gyûjteménynek, amely az erdélyi középkor leghomályosabb, mert legnehezebben adatolható korszakának írott forrásait összegezi.

De hiszem, hogy a napjainkban egyre több történelmi regényt és más szépirodalmi, illetve történelem-népszerûsítõ munkát olvasó nagyközönség is örömmel fogja forgatni ezt a kiadványt, amely magyar nyelven szól hozzá, és az oklevelek kivonatos szövegét olvasva szembesülhet az igazi múlttal: megjelenik elõtte a 12–13. századi Erdély mozaikszerû, mégis életes képe. Megelevenedik az oklevelek sokak által száraznak, élettelennek tartott szövegébõl a 12–13. századi erdély. A hatalmas erdõségekkel borított erdõntúli terület, az erdõket benépesítõ vadállománnyal. Így II. Bélának egy oklevele említi a sóval, nyest- és medvebõrrel, bölényszarvval, szíjakkal a dömösi egyháznak adózó erdélyi szolganépeket. Olvashatunk bölényvadászokról, akik egész falut népesítettek be, és élükön tizedes és ispán állott. Megjelennek a sóbányák, a sóvágók, az erdélyi folyókon sót avagy egyebeket szállító különbözõ hajótípusok (208. regeszta). Képet alkothatunk egy korabeli uradalmi központ épületeirõl (264. és 500. regeszta), és sok különbözõ birtoklevél (adományok, záloglevelek, határjárások stb.) szól a korabeli birtokviszonyokról. Megismerjük a föld népét, egykori eleinket. A közölt iratok a különbözõ etnikumok jelenlétérõl is beszélnek.

Nyomon követhetõ az a mélyre szántó társadalmi átalakulás, melyen az erdélyi társadalom – az egész magyarországi társadalomhoz hasonlatosan – keresztülment ezen két évszázadnyi idõ alatt. Miközben a kötet elején található regesztákban udvarnokról, szolganépekrõl, szolgálónépekrõl, várjobbágyokról, a szent király jobbágyairól olvasunk, a 13. század utolsó harmadában már inkább csak serviensek, szolgálók, szolgálóleányok (ancillae), felszabadított szolgák neveivel találkozunk az oklevelekben. Ez idõ alatt történt meg ugyanis – a királyság más tájaihoz hasonlóan – a királyi serviensek és várjobbágyok utódaiból a nemesség kialakulása, miközben a honfoglaló magyar társadalom szabad népei fokozatosan függõ helyzetbe kerültek, lettek az alakuló jobbágytársadalom tagjaivá. Így tehát, amikor III. András király az 1290-ben történt megkoronázása után tartott országos gyûlésben az ország nemeseinek megígérte korábban elnyert jogaik és kiváltságaik tiszteletben tartását, ez a rendelet természetszerûen vonatkozott az erdélyi nemesekre és a szászságra is (470. regeszta). Érdekességként említjük meg azt a 16–17. századi feljegyzést, amely a fenti rendeletet tartalmazó oklevélnek a gyulafehérvári káptalan által készített egykorú átiratának hátsó oldalán olvasható, bizonyítván, hogy e kiváltságokat az erdélyrészi nemesi társadalom évszázadok múltán is alapvetõ jogai közé számította: „Az magyarországi nemeseknek, erdélyieknek és szász nemeseknek sok hasznok volna ebben: hogy a nemességre ne szálljanak [ti. ne szállásoljanak be], itt megesküdt András király; hogy az idegen országban megyen az király várvíni, pénz nélkül nem tartoznak elmenni. A király személyén kívül semmi úr mellett felülni nem tartoznak pénz nélkül.” (471. regeszta – a szöveget mai helyesírással írtuk át.) Ugyancsak ezekbõl az évekbõl származnak az elsõ biztos adatok arra vonatkozóan, hogy esetenként az erdélyi nemesek, székelyek és szászok (448. regeszta), valamint ha érdekeltség esete állott fenn, a románok is (477. regeszta) együtt tanácskoznak. 1288-as oklevélben olvasunk elõször az erdélyrészi nemesek külön egybehívásáról: „nobilium regni Transsilvani... generalis convocatio” (437. regeszta). A párhuzam és a jelenség egyidejûsége miatt is érdemes talán megemlíteni, hogy ugyanezen években, illetve valamivel korábban a nemesek hasonló „regionális” gyûlésére sor került a késõbbi Partium területén, amikor 1279-ben és 1291-ben Bihar, Szabolcs, Szatmár, Szolnok, Kraszna, illetve más alkalommal mellettük még Békés és Zaránd vármegyék nemesei gyûltek egybe Váradra külön tanácskozni (365. és 463. regeszta).

A felsorolt adatok, tények csak igen sommásan jelzik azokat a kérdéseket, amelyek kutatása éppen ezen kiadvány birtokában további indíttatást kaphat.

Az Erdélyi Okmánytár most ismertetésre került I. kötete szervesen illeszkedik a Jakó Zsigmond által a kolozsmonostori jegyzõkönyvekben fellelhetõ oklevelek regesztáinak 1990-ben megjelentetett két kötetéhez (A kolozsmonostori konvent jegyzõkönyvei 1289–1556. I–II. Bp. 1990). Ez a három terjedelmes kötet azt bizonyítja, hogy az erdélyi középkori források régóta tervezett, több mint másfél évszázad óta érlelõdõ teljes kiadása immár nemcsak terv, hanem elindult azon az úton, amelyet a kiadó-szerzõ oly régen szorgalmazott. Jakó Zsigmondnak ezek a munkái lerakták az alapot, megteremtették azt a modellt, amelyet követve a munkát folytatni kell. Úgy vélem, hogy ezek a magyar nyelven készült regesztakiadások végleg eldöntötték azt a kérdést, hogy az eredeti latin avagy más nyelvû szövegek közzététele a feladat, vagy pedig a sokkal szélesebb tudományos érdeklõdést kielégíteni alkalmas magyar nyelvû publikáció útját kell választanunk. Fel lehet ugyan hozni ellenérvként, hogy a magyar nyelven való közlés beszûkíti a kiadvány használóinak körét, megnehezíti bekapcsolását a nemzetközi információs csatornákba. Jogos lehet az aggodalom, de nem indokolt. Úgy véljük, az a történész, aki stúdiumainak tárgyául Erdély történetét választja, legyen bármely nép fia, bármely világnyelv ismerõje, nem fog és nem tud alapos, hiteles tudományos munkát végezni választott területén az itt élõ népek nyelvének ismerete nélkül, hiszen az egyszersmind a források nyelve is. Lehet, hogy néhány tucat külföldi historikus kimarad e forráskiadvány értõ használóinak sorából, de ugyanakkor az erdélyi magyar és nem magyar, de magyarul tudó érdeklõdõk százai, netán ezrei is hiteles forrásokból ismerkedhetnek meg ezen országrész történetével.

A munka ismételten arra figyelmeztet, hogy miközben eredménytelenül zajlik a küzdelem az önálló magyar egyetemi oktatásért és a magyar tudományosság intézményes kereteinek megteremtéséért, még mindig van lehetõsége és van értelme az egyszemélyes mûhelyeknek. Van lehetõsége és van értelme a céltudatos tudománymûvelésnek. Ma, amikor tudománymûvelõink közül egyre többen vesznek el a közélet kábulatában, Jakó Zsigmond, mint már annyiszor élete folyamán, példát állít fiataljaink elé. Bizonyítja, hogy a kitartó és céltudatos munka még mindig lehet hasznos és eredményes. Még akkor is, ha nem jár vele mindenkor a joggal elvárt társadalmi elismerés.

Jakó Zsigmond egymaga vállalkozott egy hosszú távú kutató- és forráskiadó munka elindítására. Ennek keretében kellene elkészülnie az erdélyi történet ama forrástárának, amely biztos alapot jelentene a történelmi stúdiumok, a múlt megismerése számára. Hatalmas munka ez. Kívánom, hogy Jakó Zsigmond még sok éven át lehessen ennek a munkának – miként ez idáig is az volt – avatott és tudatos mûvelõje, irányítója. Nem szabad azonban elfeledni, hogy az erdélyi, illetve az Erdélyre vonatkozó középkori okleveles örökségünk – Jakó becslése szerint – mintegy 30–35 000 darabot számlál. Olyan mennyiség ez, amelynek teljes feltárása, kiadásra való elõkészítése elképzelhetõ. De ezzel kapcsolatban ismét felvetõdik a kérdés, hogy meddig lehet még tudományos életünket az abnormalitás kereteiben tartani, mikor történik már végre valami annak érdekében, hogy szervezett, intézményes keretek között folyjannak azok a munkák, melyek az erdélyi magyarság, illetve az egész magyarság múltjának, jelenének megismerését szolgálják. Nem szólva arról, hogy amennyiben nem sikerül intézményes keretek között dolgozó fiatal tudományos munkatársakat bevonni a forrásfeltárás, a kiadás elõkészítésének aprólékos, sajátos felkészültséget, ismereteket igénylõ tevékenységébe, az erdélyi magyar történettudomány jövõje forog kockán.

Tonk Sándor