Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1999/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 3-4.füzet

Kovács Ágnes – Téglás Ernõ

Amikor a kognitív rendszerek elbeszélik a mentális
reprezentációkat: a kétnyelvûség pszichológiai vizsgálata

A kognitív tudományok elsõsorban mechanizmusokat, másodsorban szerkezeteket, struktúrákat kutatnak, tipikus modellezési törekvést mutatva. Ez az interdiszciplináris diskurzus mindvégig a modellek helyességérõl fog szólni. Arról, hogy milyen mértékben lehet megragadni egy információfeldolgozó és társas lény megismerõ magatartásának valamely aspektusát. A mechanizmusok és szerkezetek ugyan funkcionálisan differenciálhatók, de az információfeldolgozásban, információtárolásban, valamint az ingerekre adott válaszokban egységes egészként mûködnek. Tehát amikor az elme kerül vizsgálat alá, akkor azt olyan jellemzõkkel írhatjuk le, amelyek szintén nem tûrik a mesterséges szétválasztást. Ilyenek a rendszer, a reprezentáció és a processzálás.

1. A reprezentációk jellemzõitõl a reprezentációk osztályozásáig

1.1. A reprezentáció helye a rendszerben

A mentális reprezentációk ugyanúgy, mint a mentális folyamatok (a processzálás), zártak a nyilvános vizsgálat elõtt. Ezeket nem lehet lefényképezni vagy színpadon bemutatni: nincsen lenyomatuk. Azokból a változásokból lehet rájuk következtetni, melyek a viselkedéses vagy fiziológiai mérési mutatókban valósulnak meg.

Pszichológiai kontextusban (értsük ezen egyelõre a pszichológiai kísérletet) a mérés általában nagyon változatos metodológiákat követ, de mindegyik kiindulópontja az, hogy egy kísérleti személy jól meghatározott instrukciók alapján feladatot hajt végre. A kísérleti beavatkozást az instrukció és a feladat együttesen kontrollálják, illetve felelõsek azért, hogy a kutatás által megcélzott kognitív rendszer legyen a vizsgálat tárgya, és nem egy másik. Ez a tartalomvaliditás problémája a pszichológiában. A kísérleti személynek a feladattal való interakciója során érvényesül az a kognitív architektúra, amely egyszersmind rendszer jellegû és reprezentációkkal jellemezhetõ. Ha az architektúrát mint elméleti konstruktumot kezeljük, akkor ennek rendeltetésszerûen a kognitív rendszerekbe beépülõ alapvetõ mûködési  elveket kell megragadnia. Eleget kell tennie annak a feltételezésnek, mely szerint egy ilyen architektúra felelõs a kísérleti feladat által indukált mentális folyamatok egybehangzó mûködéséért. Pl. egy szöveg olvasása olyan  folyamatokkal jár, mint a morfémasor vizuális processzálása, a mintaelemzõ folyamatok aktiválódása, melyek eredményeként a bizonyos vizuális mintázatok sora szavakká és mondatokká artikulálódik, majd nyelvi megértési folyamatokban realizálódik, vagy éppen verbális válaszhoz vezet, ha az instrukció erre utasít.[1]

Ezek a folyamatok az alacsonyabb rendûtõl a magasabb rendû felé vertikálisan szervezõdnek. Egy magasabb szint mûködésére erõsen kihat az alárendelt szintek tevékenysége, olyan formában, hogy például a szöveg kognitív feldolgozásának milyensége (de itt beszélhetnénk az esztétikai élményrõl is) az egyes folyamatok teljesítményével lesz arányos. Ha pl. egy diagnózis az olvasási zavarok valamilyen fajtájára utal, s ha elfogadjuk, hogy ilyen esetekben valamennyi oki magyarázatkeresés szempontjából általában bevett irány a szövegfeldolgozásban részt vevõ folyamatok legalább egy szinten való sérülése, akkor ezek a sérülések nagy valószínûséggel a reprezentációkat fogják érinteni.

Amikor a reprezentációknak a rendszerben betöltött helyét és szerepét tárgyaljuk, két utat követhetünk. Az egyik a mentális reprezentációk szervezõdése, a másik a mentális reprezentációk formája nyomán körvonalazódik.

A kognitív rendszerben feldolgozott mentális reprezentációk szervezõdése egyben a tudás szervezõdését is implikálja. Így a tárgyaknak vagy tárgyak kategóriáinak reprezentálására az egyének fogalmakat használnak. Az események, jelenetek mentális képek vagy kognitív sémák formájában lesznek reprezentálva, míg a cselekvések reprezentálása kognitív forgatókönyvbe szervezõdik. Az ilyen tudásunk nagy része szemantikai formátumú. Az ismeretszerzés folyamata reprezentációk processzálásával jellemezhetõ, ami ezeknek egy szemantikus kódra való lefordításából áll, több szemantikus kódra való dekonstrukcióból, melyekhez igazságértéket rendelhetünk.

A reprezentációk formája (szerkezete) határozza meg, miként történik a közvetítés a környezet és az organizmus között, vagyis, milyen elveknek megfelelõen rendelõdik egy bizonyos ingerhez (bemenet) a megfelelõ válasz (kimenet). A klasszikus elméletek szerint a reprezentációk szintaktikailag szervezettek és egész adatstruktúrát alkotnak.[2] Úgy is mondhatnánk: „atomi összetevõket kombinálva építik fel a molekuláris szintet”, és hogy ezen a szinten a szerkezet egyben körülhatárolja azokat a mûveleteket, melyek rajta alkalmazhatóak. 

Igaz az is, hogy a legtöbb kognitív pszichológiai tankönyv elutasítja a mûveletek és a tudás közti dichotómiát, miszerint az ismeretek a személy által birtokolt feldolgozási mûveletek passzív tartalmai. Ez a dichotómia valószínûleg a klasszikus, illetve konnekcionista rendszerek közötti különbségek egyik félreértésébõl fakad. Abban a kérdéskörben gyökerezik a félreértés, hogy a mûveleteknek explicit módon reprezentáltaknak kell-e lenniük. Clark a mesterséges intelligencia  különbözõ koncepcióinak elemzése folyamán leszögezi, hogy „a klasszikus rendszer olyan, ahol szintaktikailag szervezett információkat tételezünk fel, és a számítási mûveletek ezekre a reprezentációkra a reprezentációk szerkezete alapján alkalmazhatóak”.[3]A klasszikus rendszerekrõl szóló elméletek nem tartják kötelességüknek a szabályok explicit vagy implicit jellegének specifikálását. Csak azoknak a  dolgoknak a strukturált képviselete kell hogy explicit legyen, amelyekre  a szabályt alkalmazzuk.  A nyelvelméletben feltételezett nyelvtannak nem kell expliciten reprezentálva lennie. Csak azoknak a szerkezeti leírásoknak (pl. igetövek, ragok, alárendelt mondatok) szükséges az explicit képviselete, melyeken a nyelvtan mûködik. Egyszerûbben fogalmazva: az a lényeg, hogy minden rendszer fel legyen szerelve az információ egyidejû reprezentálásának és feldolgozásának képességével.

1.2. Terminológiai divergenciák

A „reprezentáció” kifejezést rendszerint a tudás különbözõ szervezõdési formáinak megnevezésére használják. Egyaránt reprezentációk a képek, mentális sémák és forgatókönyvek, ugyanúgy, mint a szavak és mondatok. Ezek nem önmagukban véve tárgyai a gondolkodásnak, hanem reprezentációs kapacitásuk által, melynek értelmében valami mást jelenítenek meg.

A reprezentáció egzaktabb fogalmának vizsgálata egyaránt ösztönöz empirikus és analitikus (filozófiai) próbálkozásokat. A pszichológiatörténetben mindkét iránynak megvan a maga hagyománya, és mindkettõnek vannak elokvens eredményei. A kétféle vonulat egyik igen konstruktív ötvözõdését Perner munkájában találjuk.[4]

Tételezzük fel, hogy sikerül beszereznünk egy fényképet Pernerrõl. Ez nem csak egy papírdarab lesz, amelyiken a fényérzékeny festékanyagok színes formákat alkotnak, hanem ugyanakkor Perner lesz. Ez a pillanat a divergencia születése.

Úgy tûnik, hogy ebben a hétköznapi eseményben, amikor egy képpel szembesülünk, a nyelv és az elme egymástól igen eltérõ módon viselkednek. Az az érzésünk, hogy beszélni Pernerrõl és elgondolni Pernert nem ugyanaz.

Maga Perner, mielõtt a metareprezentációval kapcsolatos fejlõdéslélektani kutatásokat elemezné, szükségét érzi a terminológia pontosításának.[5]Szerinte két fogalmat kell elkülöníteni egymástól. Egyik a reprezentációs médium (közeg), vagyis az elõbbi példában használt fénykép. Másik a reprezentációs tartalom, vagyis maga Perner az elõbbi példából, aki ezt a differenciálást elõször integrálta funkcionálisan az empirikus kutatásokban. Továbbá a kép és Perner között reprezentációs viszony van. Ezentúl, amikor a „reprezentáció” szót használjuk, a reprezentációs médiumra, vagyis a képre utalunk.

A terminológia pontosítása nem végérvényes megoldás a reprezentációkkal kapcsolatos problémák teljes körére nézve. Világos, hogy amikor megkérdezzük, kit reprezentál a kép, akkor a válasz ez: „Pernert.” De mi történik, ha az unikornisra, tehát valami nemlétezõre kérdezünk rá, vagyis, hogy mit reprezentál egy ilyen kép. A válasz ez: „Egy unikornist.” Ha tovább faggatózunk, hogy mi az unikornis, akkor a magyarázkodás szinte gyermeki: „unikornis a valóságban nincs, csak a képen van, az unikornis fogalom, reprezentáció.” Ebben az esetben a „reprezentáció” nem a képre mint reprezentációs médiumra, hanem ennek a tartalmára vonatkozik.

A fogalmakban rejlõ ambiguitás szálai Hume-ig vezetnek vissza.[6] Amikor a filozófus azt szuggerálja, hogy amire gondolunk (itt a gondolat tárgyát vagy tartalmát érti), az csakis valami mentális lehet, akkor gyakorlatilag legitimizálja azt, amit az elõbb még zavarnak tüntettünk fel. Perner megadja a hume-i fogalomrendszer rekonstrukcióját: [7]

1. Ha gondolunk valamire, azt mentálisan is kell reprezentálnunk.

2. Amit mentálisan reprezentálunk, az mentális reprezentáció.

3. A mentális reprezentáció az elménkben mentális entitás.

4. Tehát amikor valamire gondolunk, mentális entitás aktiválódik az elménkben.

Elsõre a következtetéssor tökéletes, hiszen logikailag érvényesnek tekinthetõ premisszákból származtatható, és úgy tûnik, levezeti azt az ontológiai nyugtalanságot, amit a reprezentációval kapcsolatos kérdéseknek a nemlétezõ dolgokra való kiterjesztése okoz. Ezzel a következtetéssorral az a probléma, hogy bennünk a mentális mûveletek vagy az aktiválás (processzálás) fogalma a tartalom fogalmával szennyezõdik. Szerzõnk, aki elég elvont példánkban is jól megállta a helyét, interpretálja és ugyanakkor elfogadja a fent említett állítások közül az elsõt. Ez az elsõ premissza  valóban teljesen elfogadható annak a kognitív pszichológusnak, aki a gondolkodást reprezentációs tevékenységnek tartja, egészen addig, amíg a „reprezentálás” és a „gondolkodás” a gondolkodási folyamatokra és a tartalom ennek a reprezentációs folyamatnak az anyagára, a „valamire” vonatkozik. A második premissza már explicite egyenlõségjelet tesz a processzálás és a tartalom között, ami kétségbe vonja a további premisszák létjogosultságát, úgy, hogy az elsõ állítást is meg kell támogatni egy definícióval. Ez a definíció általánosságában is  lényegre törõ: „a reprezentáció valami, ami reprezentációs viszonyban van valami mással.”[8]

 A reprezentációs viszony elemzésekor azonban kiegészítések szükségesek, és az ide kölcsönzött terminológiának szemantikai vonzata lesz. Hasznos példa Frege egyik észrevétele: a vacsoracsillag és a hajnalcsillag ugyanarra a dologra vonatkozik, azonos a tárgyi referensük (a Vénusz bolygó), de jelentésükben különböznek.[9] Az egyik esti, a másik hajnali égitestre vonatkozik.

Az ilyen típusú fogalmak a maguk rendjén jól differenciálnak számos más példában. Lássunk itt még egyet. Kelet-európai kultúrkörnyezetben a francia és az angol idegen nyelv, és nyilvánvaló kulturális távolságokat közvetít. Nálunk az „église” és a „church” szó ugyanazt jelenti, és referensük is egyértelmûen a templomra vonatkozik mint keresztény kultikus helyre. Az angol, illetve a francia kultúrközösség tagjai ezzel ellentétben teljesen természetes módon különbséget észlelnek a két szó referensének szintjén. Az „église” referense a díszes katolikus katedrális, míg a „church” a tartózkodóbb protestáns templomra vonatkozik.

Amikor a szemiotikai töltetû elemzések a „referens” terminust használják, akkor arra utalnak, amit a reprezentáció reprezentál, míg a „jelentés” terminus a reprezentációra úgy vonatkozik, mint ami valamit, valamiként reprezentál.

1.3. A reprezentációk forma szerinti osztályozása

A reprezentációs kutatások problémafelvetése a kognitív pszichológia egyik lényeges kérdéskörét határozza meg, azt, hogy miként valósul meg az interakció a világ és a róla alkotott reprezentációk között. A reprezentáció egyaránt külsõ és belsõ dolgok leképezése az elmében, tehát információknak és kognitív konstruktumoknak egy olyan halmaza, amely a gondolkodás tárgyává válhat, átalakítható, újrarendezhetõ azok számára, akik rendelkeznek vele.

Reprezentációink szerkezetüket és funkciójukat tekintve nem alkotnak teljesen homogén rendszert, ami alapul szolgált a klasszikus kutatásoknak arra, hogy egyes reprezentációfajták specifikumainak megfelelõen éles határt vonjanak közöttük. Kialakul egy vita, melynek központi témája, hogy lehet-e ténylegesen beszélni egymástól független reprezentációs rendszerekrõl, vagy valójában egy egységesebb rendszer létezése fogadható el, amely több alrendszerrel rendelkezik, és ezek az alrendszerek sokféle kapcsolatban állnak egymással.

Elsõdleges szinten elhatárolható a mindennapi életben használatos külsõ reprezentáció a belsõ mentális reprezentációktól. A külsõ reprezentációk olyan szimbólum jellegû információkat jelentenek, amelyek a külsõ világ tárgyait, jelenségeit tárgyi mivoltukon keresztül képviselik, amikor ezek nem részei az észlelési mezõnek, másképp mondva: nincsenek jelen. Ezek két konkrét csoportba sorolhatók. Vannak külsõ képi reprezentációk, amelyek képek vagy ábrák formájában jelennek meg, és vannak külsõ nyelvi reprezentációk. Ez utóbbiak szavakon vagy más írott jelöléseken alapulnak. A képi reprezentációk, ellentétben a nyelvi reprezentációkkal, általában analógok. Analógnak tekintünk egy reprezentációt, ha struktúrája követi az általa jelölt külsõ valóság szervezõdését. A nyelvi leírások ezzel szemben nem rendelkeznek az analógia tulajdonságaival: a nyelvi jel és az általa reprezentált dolog közötti viszony önkényes. A nyelvi reprezentációk grammatikai szabályok szerint szervezõdnek, és így valósítják meg kommunikációs funkciójukat.

A belsõ reprezentációkat, akárcsak a külsõket, két csoportra oszthatjuk. Ezek lehetnek analógok és propozicionálisak. Azok a sajátosságok, melyek a külsõ reprezentációkról megállapíthatók, a mentális reprezentációknál is érvényesek, tehát a kétféle reprezentáció között fennáll a megfeleltetés lehetõsége.

Így a külsõ, nyelvi reprezentációkat a belsõ, propozicionális reprezentációkra lehet vonatkoztatni, melyek nyelvszerûek, az elme fogalmi tartalmát ragadják meg, explicitek, elvontak, és bizonyos szabályok szerint szervezõdnek. Elvontak abban az értelemben, hogy bármely modalitásból (vizuális, auditív stb.) származó információt reprezentálhatnak, és általában elkülönült és konkrét dolgokra vonatkoznak. Így egyedi tudásunk olyan, mintha kijelentések függvényeként volna elrendezve az elménkben. Például amikor egy tanár az osztályáról való kizárólagos tudását azzal az ismerettel támasztja alá, hogy tegyük fel: „Zsolt Tamás mellett ül”, akkor ez valamiféle jelentés függvényében kódolható. Itt a prédikátum az, hogy „mellett ül”, az elsõ argumentum a „Zsolt”, a második argumentum a  „Tamás”. Ez a tudás tehát két kijelentéssel írható le:

K1: ÜL [A = ZSOLT; L = K2]

K2: MELLETT [FIGURA: ZSOLT, HÁTTÉR: TAMÁS][10]

Így az emberi emlékezetet egy ilyen kijelentéshálózattal lehetne jellemezni, vagyis minden tudásunk leírható mint propozicionális hálózat.[11]

Belsõ analóg reprezentációink, ellentétben a külsõ képiekkel, nem csupán vizuálisak lehetnek, hanem hallási, szaglási, tapintási vagy mozgási képek is. Ugyanakkor implicit módon reprezentálnak, laza kombinációs szabályokkal rendelkeznek, és konkrétak abban az értelemben, hogy kötõdnek a megfelelõ érzékleti modalitáshoz.

Szövegdoboz: NyelviSzövegdoboz: KépiSzövegdoboz: Analóg (képek, mentális modellek)Szövegdoboz: Propozicionális
(propozíciók)
Szövegdoboz: ElosztottSzövegdoboz: BelsõSzövegdoboz: ReprezentációkSzövegdoboz: Külsõ

 

Szövegdoboz: Szimbolikus

 

 

 

1. ábra. A különbözõ külsõ és belsõ reprezentációk rendszere (Eysenk & Keane, 1996)

A reprezentációkutatás terén két lényeges, szélsõséges vonal emelhetõ ki, ami a reprezentációk két fajtájának mentén körvonalazódik, és az analóg versus propozicionális vita kapcsán említi a szakirodalom.

Anderson csoportosítása szerint a propozicionális szemlélet sajátos irányba radikalizálódik, ahol mind a külvilági képek, mind a verbális információk absztrakt propozicionális formában kódolódnak. Ezt a nézõpontot olyan neves kutatók fémjelzik, mint Anderson és Bower, Chase és Clark[12], Pylyshyn[13],[14],  Reed[15]. A propozicionalitás tehát legalább három tulajdonság által határozható meg: 1) absztrakt, 2) igazságértéke van, és 3) szervezési szabályai vannak. A propozíciót képviselheti egy mondat, de az elõbbi sokkal absztraktabb, mint az utóbbi, és ez a különbség az, ami megköveteli, hogy ne tévesszük össze a verbális reprezentációval. Mindezek a törekvések merev modellálási elvekben konkretizálódnak a pszichológia és a számítástechnika terén egyaránt.

A másik alternatíva szerint tudásunk mentális képekbe (mental imagery), bizonyos szemléletes mentális térképekbe szervezõdik. Ezek modalitásspecifikusak, és a tériség tulajdonságaival rendelkeznek. Anderson szerint ezt az elméleti vonulatot a következõ kutatók képviselik: Cooper és Shepard[16], Kosslyn és Pomerantz[17], Paivio[18].

Az analóg versus propozicionális vita alapja az a valós hiányosság, miszerint a mentális képnek nincs elfogadható, egységes definíciója. Ezzel egyidejûleg a propozicionális elmélet leghangosabb képviselõi (Anderson Pylyshynt emeli ki közülük) direkt módon támadják a konkurens elmélet központi elemét, a mentális képet (mental image), amelyet õk egyszerûen csak képmetaforának (picture-metaphor) tartanak. Elfogadhatatlannak tartják, hogy egy ilyen labilis struktúrára életképes, valid elméletet lehessen alapozni. A támadás létjogosultságát az analógiás reprezentáció képviselõi is elismerik, míg ez a definíciók nyújtotta konceptuális keret hézagosságára vonatkozik, de elutasítják a mentális kép degradálását a képmetafora irányába.

2. „Dual coding theory”

A vita letisztulásának egyik alternatíváját Allan Paivio szolgáltatta. A memóriával kapcsolatos kutatásai során körvonalazódott az ismeretek kétszeres kódolásának valószínûsége. Egyik alapkísérletében a vizsgálati személyeknek azonos számú (72) konkrét és absztrakt szavakat mutattak be. A konkrét szavak „meghaladták” az absztrakt itemek elképzelhetõségét abban, hogy az elõbbiek esetében létezik a szó által jelölt tárgyi referens. Ugyanakkor 72 konkrét tárgy sematikus rajzát is bemutatták. Az itemek felidézésekor kiderült, hogy legkevésbé az absztrakt szavakra emlékeznek. Ennél szignifikánsan magasabb volt a felidézett konkrét szavak, valamint a képek aránya. Ezt azzal magyarázták: a felidézést serkenti az, hogy a konkrét szavakhoz lényegesen könnyebb képi formát asszociálni. Hasonló módon a képek esetében feltételezhetõ, hogy a bevésés szakaszában a kísérleti személyek asszociálják a képekkel a megfelelõ verbális címkét is. Összegezve, a magas felidézési ráta ott figyelhetõ meg a leginkább, ahol megvolt a lehetõség mind képi, mind verbális kód használatára, akkor is, ha az utasításban nem történt erre explicit utalás.

Hasonló memóriafeladatok eredményei alapján fogalmazta meg Paivio a kettõs kódolás (dual coding) elméletét. Ezeknek az elképzeléseknek megfelelõen két külön kódolási rendszerünk van: egy képi és egy verbális; az elsõ a képi információkat, a második a verbális információkat processzálja. Tehát az emberi kogníció két különálló, de egymással kapcsolatban levõ rendszert tartalmaz: egy nyelvi és egy képi rendszert. Mindezeket összevetve a következõ modellt rajzolhatjuk fel:

 

 

 

 

 

 

 

 


2. ábra. A kettõs kódolási elmélet szerkezeti felépítése

 

A két rendszer egymástól független (habár kapcsolódnak egymáshoz), mindkettõ lehet egy idõben aktív és egymással konkurenciában; különbözõképpen mûködnek: a verbális rendszerben az információ feldolgozása szeriálisan, a képi rendszerben pedig párhuzamosan történik. Mindkét rendszerben alapvetõ reprezentációs egységek vannak: logogének a verbális rendszerben és imagének a nemverbális rendszerben. A két szimbolikus rendszert a logogének és az imagének közötti referenciális kapcsolatok fûzik össze.

Az analóg reprezentációs elmélet hívei kénytelenek voltak elfogadni a kettõs kódolás bizonyítékait, ez ugyanis kiküszöbölte a mentális kép definíciójába foglalt hézagokat, miáltal lényegesen koherensebb konceptuális keretet nyertek. Ilyen nyomásra az analógiás elméletek átalakultak, vagy még inkább, helyüket átvették a dual-coding megközelítések. A propozicionális paradigma azonban ennek ellenére sem tûnik el, ugyanis eredményeik, modelljeik jó implementálhatósága folytán, alkalmazhatók a mesterséges intelligenciában, ökológiai validitásuk azonban kétségbevonhatóvá vált.

3. A kettõs kódolás és a kétnyelvûség

A kettõs kódolás elméletébõl kiindulva Paivio az alaphipotézisek kiterjeszthetõségét vizsgálta: amennyiben két külön kódolási rendszerünk van a verbális és képi ingerekre, ez azt is jelentheti, hogy maga a verbális rendszer további tagolódást hordoz.

Ennek a paradigmatikus gondolatnak és a belõle származtatott kísérleti designoknak a felülvizsgálatára a különbözõ kétnyelvû populációk kínáltak jó kísérleti csoportokat. Pontosabban, ha a szubjektum kétnyelvû, akkor kognitív architektúráját két nyelvi „alrendszerrel” lehetne jellemezni úgy, hogy ezek két egymástól független hálózatot alkotnak. Ennek a tendenciának a jegyében Paivio azt elemezte, hogy milyen kapcsolat van a kétnyelvûek konceptuális tudása és kétnyelvûségük között.

3.1. A kétnyelvûek vonásainak vizsgálata

Erwin és Osgood[19] szerint a kétnyelvûek két, lényegében különbözõ kétnyelvûségi típust fejleszthetnek ki: az úgynevezett koordinált (coordinate) és az összetett vagy kombinált (compound) kétnyelvûséget. Ha az egyik nyelv mindig ugyanazokhoz az egyénekhez és helyzetekhez kötõdik, a másik nyelv pedig másokhoz, akkor koordinált kétnyelvûség alakul ki. Ebben az esetben a nyelvrendszerek nem keverednek, és a nyelvek között fellépõ interferencia is kisfokú lesz. Ezzel ellentétben, ha a nyelvtanulási források nincsenek eléggé differenciálva, fellép a nyelvrendszerek keveredése, és kombinált kétnyelvûség fejlõdik ki. Ilyen helyzet akkor áll elõ, ha például ugyanaz a személy ugyanazokról a dolgokról felváltva beszél a gyerekkel egyszer az egyik, máskor a másik nyelven, vagy ha az egyik nyelv szavainak jelentését a másik nyelven magyarázza. Természetesen a kétnyelvûség e két típusa a két végletet jelöli, és általában a kétnyelvûek e kettõ között, egyikhez vagy másikhoz közelebb helyezkednek el.

3.2. A kétnyelvûség szociális és tanulási implikációi

A kétnyelvûséget általában csak lingvisztikailag határozták meg, habár számos nem nyelvi, hanem szociális paraméterrel is kapcsolatba hozható. A legérdekesebb felvetõdõ kérdés az, hogy a kétnyelvûség kizárólag csak a két nyelvi rendszer ismeretét és használatát jelenti-e, vagy más dimenziókra is kiterjed. A kétnyelvûség vizsgálatánál nem szabad figyelmen kívül hagyni a szociális tényezõket, miszerint a kétnyelvûség általában magában hordoz egy bizonyos etnikai kisebbségi csoporthoz való tartozást, és feltételezi a vele járó problémákat. Nem lehet eltekinteni attól az immár történelmi ténytõl, hogy az 1900-as években az Amerikai Egyesült Államokba bevándorló személyek óriási tömege nagyszámú kétnyelvû csoportot képezett (feltételezhetõen a szülõknél koordinált, a gyerekeknél pedig kombinált jellegû kétnyelvûség alakult ki). A korabeli pszichológiai kísérletek szerint ezek a kétnyelvû gyermekek szignifikánsan gyengébben teljesítettek, mint az egynyelvûek, épp a kétnyelvûségbõl adódó mentális teher miatt. A kortárs kutatások más nézõpontokból vizsgálják ezt a területet: ezek szerint a fejlett kétnyelvûség az értelmi fejlõdés folyamatában a kognitív mûködés magasabb fokával társul. Ezek a személyek magasabb rendû kognitív flexibilitással rendelkeznek, fogalomkialakításuk gyorsabb.[20]

Bochner tanulmányai olyan következtetéseket tettek lehetõvé, melyekben megfogalmazódik az a tézis, hogy a kétnyelvû tanulók kognitív nyereséggel rendelkeznek az egynyelvû tanulókhoz képest. Az eredmények konzisztensek azzal a predikcióval, hogy a kétnyelvûség pozitív hatású, de csupán a tehetséges, intellektuálisan stimulált gyerekek esetében. A tanulmány konklúzióinak megfelelõen a kétnyelvû tanulók jobban érdeklõdtek az iránt, hogy mit tanulnak, és olyan stratégiákat használtak, amelyek lehetõvé tették, hogy valamilyen téren kiemelkedõen teljesítsenek, teljesítményorientált tevékenységeket folytassanak.[21]

3.3. A kettõs kódolásnak a kétnyelvûségre kiterjesztett kutatásai

A kettõs kódolás kiterjesztésével foglalkozó Paivio-kísérletek nem voltak elõzményektõl mentesek. Az ilyen kísérletek általában memóriafeladatokat tartalmaznak, ritkábban olvasási vagy asszociációs próbákat.

Kolers szerint az átkapcsolás egyik nyelvrõl a másikra a reakcióidõ növekedésében realizálódik az olvasási és szabadasszociációs feladatok folyamán.[22] Ezt Kolers azzal magyarázza, hogy a kétnyelvûeknél két külön verbális rendszer létezik. Ez az idõtöbblet azonban nem feltétlenül azért jön létre, mert teljesen más  rendszer lép mûködésbe, és az átkapcsolás idõt igényel, hanem az is elképzelhetõ, hogy az egységes rendszeren belül ilyenkor interferencia keletkezik. A két nyelv mint verbális anyag interferál, és ez az, amit a rendszer megpróbál kiküszöbölni, növekvõ reakcióidõt mutatva.

Egy másik kísérletsorozat[23] eredményeiben azt találták, hogy a kétnyelvû alanyok sokkal pontosabban emlékeznek a nyelvre, melyen egy bizonyos szót bemutattak nekik, mint ahogy azt a véletlen szabályai megengedték. A feladat egy kevert nyelvû szólista elolvasása volt, majd annak felidézése. Ezek az eredmények szerintük inkonzisztensek az egytáras elmélettel, mert ez gyenge emlékezést tételez fel a nyelvi inputra vonatkozóan. Ha egy közös tár van, akkor bármilyen nyelven hangzik el az input, ugyanazt a reprezentációt aktiválja. Tehát a rendszer nem nyelvspecifikus, nincs lehetõség az input nyelv kódolására. Ezzel ellentétes az az elmélet, mely szerint egy rendszeren belül a kétnyelvû egyének képesek hozzákapcsolni az itemeket az input nyelvhez. Egy ilyen magyarázat kiindulópontja, hogy a nyelvtanulási folyamatban fontos szerepet játszanak a különbözõ támaszpontok (pl. képi támaszok vagy események, melyekhez a nyelvi információkat kapcsolja). A nyelv mindig kultúrspecifikus: a nyelv tanulásakor használt támpontok mindig kötõdnek ahhoz a szociokulturális kontextushoz, amelyben az illetõ nyelvi elemek használatosak, és amelyben ezt megtapasztaltuk. Az a tény, hogy a használt támaszpontnak sajátos kulturális súlya van, jó magyarázat arra, hogy felidézéskor miért vagyunk képesek azonosítani azt a nyelvet, amelyen az inger exponálása történik.

Weinreich[24] szerint vannak olyan kétnyelvûek, akik jól beszélik mind a két nyelvet, mindkettõt gyerekkorukban sajátították el kétnyelvû környezetben, és közös fogalmi rendszerük van ezekhez. Vannak olyan kétnyelvûek, akik késõbb sajátították el a második nyelvet, és két külön reprezentációs és memóriarendszerük van. Ezek kisebb interferenciát mutatnak a kétnyelvû Stroop-tesztnél, pontosan azért, mert a két verbális rendszerük nagyon jól differenciált. Egy szó az egyik nyelven és ennek fordítása más és más reprezentációkat aktivál (pl. az angol church és a francia église azelõbb már említett példából). A kettõs kódolás kiterjesztéséhez ezt releváns kísérletnek tartják. Csakhogy ismét elkerüli a figyelmet a nyelv kultúrspecifikus jellege és az a tény, hogy a nyelvet az egyén aktívan sajátítja el környezetébõl. Azok számára, akik nem angol, illetve francia kultúrkörnyezetben nõttek fel, hanem tegyük fel, kelet-európaiak, mindkét szó jelentése azonos lesz, és tárgyi referensén a templomot mint keresztény kultikus helyet fogjuk érteni (vesd össze 1.2. alfejezet). Úgy is jellemezhetnénk ezt, hogy a két fogalom szemantikailag átjárja egymást. Tehát ebben az esetben csak egy bizonyos kategória (itt a „kultikus hely” kategória) bizonyos konkrét elemeirõl van szó. Az angol, illetve francia kultúrkörnyezetbõl származó beszélõ számára a két fogalom szemantikailag nem járja át egymást: nem viselkednek úgy, mintha szinonimák volnának. A szemantikai átjárhatóságról lásd bõvebben Clark és Perner fejtegetéseit.[25]

Altariba és Soltano olyan kísérletet végeznek, mely az  „ismétlési vakság” effektusára vonatkozik. Az ismétlési vakság akkor jelenik meg, ha egy szó egy összetett mondatban kétszer fordul elõ, vagyis rövid idõn belül ismétlõdik. Ebben az esetben hajlamosak vagyunk csak egyszer felidézni (pl. She ate salad and fish, but the fish was raw). Az effektus magyarázata egyszerû: amikor megjelenik a szó, aktiválódik a megfelelõ neuromimetikus góc, majd refrakter állapotba kerül és ilyen állapotban éri újra az aktivációs hullám. Így nem tud újraaktiválódni, s ezért nem emlékszünk a szó második elõfordulására. A kétnyelvûeknél azt találták, hogy ha a mondatban az ismételt szavak szemantikailag azonosak, de a fordítási ekvivalenst használják, az effektus eltûnik. Ezt azzal magyarázták, hogy a kétnyelvûeknél két külön reprezentáció aktiválódott.[26]

Paivio, a kettõs kódolási elméletet alátámasztani próbálva érdekes kísérletet végzett két nyelvet beszélõ csoportokon. Kísérleti eredményei szerint nemcsak a képi és a verbális reprezentációs rendszer különbözik a kétnyelvûeknél, hanem a két nyelvnek megfelelõen két külön nyelvi memóriatáruk is van. A kísérlet a következõ volt: az angol és a francia nyelvet anyanyelvi szinten beszélõ kísérleti személyeknek egyenlõ arányban mutattak be képeket, angol és francia szavakat. Feladatuk az volt, hogy a képeket angolul megnevezzék, és leírják a szót, az angol szavakat lemásolják, a francia szavaknak pedig leírják az angol megfelelõjét. Bizonyos idõ elteltével fel kellett idézniük az összes leírt szót. A következõ eredményeket kapták: a kísérleti személyek a verbálisan és képileg is kódolt itemekre emlékeztek a legjobban (51%), ennek felénél valamivel több két nyelven kódolt szót idéztek fel (31%), és negyedannyi olyan szót idéztek fel, melyet csak egy nyelven kódoltak (17%). Paivio szerint az eredmények alátámasztották a hipotézist, miszerint két rendszer létezik, valamint a kétnyelvûeknél két külön verbális rendszert is ki lehet mutatni. Mert ha ezek külön rendszerek, és egyszerre mûködnek (fordulnak elõ), hatásuk additív kell hogy legyen. Az eredmények nagyjából ezt bizonyítják (17%–31%–51%). A bemutatott képeket idézték fel a legnagyobb mértékben, és Paivio szerint ebben áll a mentális képek felsõbbrendûsége a verbális kóddal szemben.[27] Ám Paivio itt megállt, nem próbálta meg a kapott (rész)eredményeket (két verbális rendszer léte) saját átfogó – kettõs kódolási – elméletébe beágyazni és ennek implikációit vizsgálni. A kibõvített kettõs kódolási modell (a kétnyelvûekre vonatkoztatva) így nézne ki (feltételezzük, hogy a két verbális rendszernek két külön referentációs képi rendszer felel meg):

Szövegdoboz: R E P R E Z E N T Á C I Ó K 
processzáló rendszerek
PROCESSZLRENDSZEREK
 

 

 

 

 

 

 

 

 


3. ábra: Paivio elgondolásának továbbvitele: a kettõs kódolás lehetséges kiterjesztése
a kétnyelvûek reprezentációs rendszerére (Kovács és Téglás, 1998)[28]

 

Ebben a modellben a rendszerek közti kapcsolatok sokkal erõsebbek, mint a különbségek, jóllehet Paivio éppen különbözõ természetüket, egymástól való differenciálódásukat hangsúlyozza. Amikor három vagy több memóriatárat tételez fel, akkor az a benyomásunk, hogy a modell túlbonyolódik, és ugyanakkor homályos lesz, olyanformán, hogy többé nem ad fogódzót a kétnyelvûségen értelmezett reprezentációkutatásnak. Ami biztos: elég valószínûtlenül hangzik az, hogy az ilyen célzatú kutatásoknak a végére értünk volna.

A kettõs kódolásból inspirálódó kísérletek közül nem ez az egyedüli, melynek eredményei nem egyértelmûek, és nem adnának lehetõséget másfajta magyarázatra. Például az elõbb tárgyalt additívnak tûnõ hatás sem feltétlenül interpretálható a rendszerek közötti függetlenséggel. Az eredményeket egyetlen feldolgozó rendszeren belül kielégítõen magyarázza a kétszeres megerõsítés. A képi és a nyelvi kódolás ugyanazt a reprezentációt aktiválja. Egy rendszer két kiindulópontjáról lehet szó, melyek ugyanazon az úton jutnak el egy közös góchoz.

A fenti kísérlet egyik komoly hiányossága, hogy nem veszi figyelembe a próbák során igényelt processzálás mélységbeli fokozódását. Egy fordítási feladat nyilvánvalóan mélyebb feldolgozási szinteket implikál, mint a szó egyszerû lemásolása, ami jó alternatív magyarázata a felidézési teljesítményekben kapott eredményeknek.

4. A mentális reprezentációk kettõs kódolási elméletének vizsgálata több nyelvet beszélõ egyéneknél

4.1 „Szándéknyilatkozat”

Ma már eltûnõben vannak azok a társadalmi rétegek, amelyek nem értenek egyet az idegen nyelvek elsajátításából származó elõnyökkel. Még tovább menve: gyakorlatilag nem létezik olyan oktatási intézmény, amely az idegen nyelv elsajátítását ne fogadná el mint alapvetõ követelményt.

A kétnyelvûség a kisebbségi populációk természetes jellemzõje ennek minden (szociális és tanulási) problémájával. Kérdés, hogy milyen pszichológiai változásokat provokál a kisebbségi populációk esetében egy harmadik nyelv, melynek az elsajátítására vonatkozó törekvéseket ma már korán magával hozza az iskolai oktatás vagy akár az óvodai nevelés. Ezeket az ambíciókat, melyek az idegen nyelvismeret potenciális értékének kiaknázhatóságát célozzák meg, nem jogos kritizálni. De újra és újra életre keltik a nyelvoktatási vitát. Mikor kell elkezdeni a nyelvtanulást és hogyan. Ennek leszögezése halaszthatatlan, de nem valósítható meg a három vagy több nyelvet beszélõ személyek kognitív rendszereinek szervezõdésére vonatkozó vizsgálatok nélkül.

4.2. A több nyelvet beszélõk kognitív rendszerei

A 3.2. alfejezetben bemutatott elméletalkotó intenciók gyakran kísérleti-módszertani hézagokat takarnak:

a) Paivio kísérletében figyelmen kívül hagyja azt, hogy a különbözõ szólisták processzálásában eltérõ mélységû feldolgozási folyamatok játszanak közre; nem vitás, hogy egy szó egyszerû írásbeli reprodukálása az inger szemantikai tartalmát csupán felszínesen érinti, míg a más nyelvre való fordítása szükségszerûen implikálja a szó jelentésével való manipulálást.

b) Paivio és általában a kettõs kódolással kapcsolatos kutatások számításon kívül hagyják a horgonyzási effektus közbelépésének lehetõségét az olyan itemek esetében, melyek egy homogén listában kirívó elemként jelennek meg.

c) Ha Paivio konklúzióit feltétel nélkül elfogadjuk, akkor annyira elbonyolódik az egész architektúra, hogy elveszti konceptuális keretként való használhatóságát.

A mechanizmusok pontosabb feltérképezése feltételezi ezeknek a hiányosságoknak a kiküszöbölését, áthidalását, ami elvezethetne oda, hogy az esetleg közbelépõ effektusok és módszertani elégtelenségek (horgonyzási effektus, a feldolgozás mélységének egyenlõtlensége egyik itemfajtáról a másikra stb.) ismeretében kontrolláljuk õket. Amennyiben elfogadjuk, hogy a valós világról alkotott (akár képi, akár nyelvi) reprezentációink egy egységes mnézikus rendszerben tárolódnak, és azonos paraméterek között válnak a feldolgozás tárgyává, akkor a felidézési teljesítményben nem lesz észlelhetõ valamilyen „preferencia” egyik vagy másik ingerfajta irányába.

Az ilyen feltevések vizsgálata érdekében elõnyös két irányban dolgozni, differenciáltan a képi és nyelvi, valamint a nyelvi és nyelvi dimenziókban. Ha ezeket a dimenziókat elkülönítve közelítjük meg, nagyobb esély van a köztük fennálló viszony árnyaltabb megragadására. Tehát két kísérlet és kétféle eljárás indokolt: 1) az egyes kísérletekben kiegyenlíteni a feldolgozási szinteket, és 2) a kísérletek összehasonlításával interferenciát vizsgálni.

A kutatásunkban használt kísérleti designokat az additivitás-vizsgálatok által elõnyben részesített modellekbõl származtattuk, specifikus hipotéziseink által indukált részleges módosításokkal. Ahhoz, hogy érvényesebb képet kapjunk a nyelvi rendszer szerkezetérõl, a Paivio-féle kísérletekben fellelhetõ két nyelv mellé bevezettünk egy harmadikat. Ezáltal vizsgáltuk azt, hogy ugyanazok a hatások, melyeket Paivio megragadott a kétnyelvûségkutatásokban, érvényesek-e a három nyelvet beszélõ egyéneknél is. De az említett szerzõvel ellentétben, egy tagolatlan nyelvi rendszer konceptuális keretében fogalmaztuk meg hipotézisünket: amennyiben a nyelvi ingereket egységes memóriarendszer tárolja, a feldolgozási szintek kiegyenlítése következtében a memóriapróbákon felidézett szavak aránya a nyelvtõl függetlenül hozzávetõlegesen azonos lesz. Második kísérletünkben az angol nyelvû itemek helyett sematikus képeket használtunk, és a második design követi Paivio kísérletének struktúráját.

A kísérlet elvégzésére Kolozsváron került sor. Kísérleti alanyainkat magyar, román és angol nyelvet jól beszélõ személyek közül szelektáltuk.

A kísérlet anyagát egy-egy 60 itemes szólista képezte. Az elsõ kísérletben magyar, román és angol szavak, míg a második kísérletben az angol szavak helyett sematikus ábrák kerültek bemutatásra úgy, hogy az általuk képviselt ingerfajtáknak megfelelõen egyenlõ arányban oszlottak meg (20/20/20). A szavak konkrét tárgyak és élõlények nevei voltak, melyeket random sorrendben mutattunk be. A használt kategóriák szempontjából a listába bekerült itemek megfeleltek egymásnak. Az exponálás A4-es méretben történt. A kísérletek szerves része volt egy  matematikai mûveleteket igénylõ disztraktor feladat. A kísérleti anyag úgy került az alanyok elé mint teljesítményteszt, amely a verbális és matematikai képességeket próbálja feltérképezni.

Elsõ lépésben a vizsgálati személyek hat rövid utasítást kaptak az itemek egyes fajtáinak megfelelõen; mindenikre két szabály volt érvényes. Az elsõ és a második kísérlet a magyar és román szavakra vonatkozó szabályok szempontjából megegyezett. Amikor magyar szót mutattunk be, a személyeknek le kellett írniuk a szó minden második betûjét, majd helyettesíteniük kellett a szó minden mássalhangzóját egy O betûvel. Ha a szó román volt, akkor a személyeknek le kellett írniuk a szó minden második betûjét, majd le kellett fordítaniuk magyar nyelvre. Az elsõ kísérlet angol itemeire szintén két szabály volt érvényes: a bemutatott szót le kellett fordítani magyar, majd román nyelvre. Ez a szabály a második kísérlet képi ingereire némiképp módosult. A sematikus ábrát meg kellett nevezniük magyarul, majd románul. A fordításra vonatkozó utasítások az additivitás hipotézisének jegyében hangzanak el. Minden más mûvelet a mélységbeli feldolgozásokat akarja azonos szinten, egyensúlyban tartani. Az ingerek exponálása ilyen feltételek mellett öt másodpercig tartott.

Második lépésben matematikai próba gyanánt arra kértük a kísérleti személyeket, hogy egy mátrixban három percen keresztül egyszerû számtani mûveleteket végezzenek. Ez a szakasz fõként a harmadik lépés szempontjából fontos. Figyelemelterelõ szerepe van, meggátolja a vizsgálati alanyok számára, hogy a lista végét jegyezzék meg jobban, vagy hogy utólag speciális mnézikus stratégiákat alkalmazzanak a bevésõdõ anyag hosszabb megtartására.

Harmadik lépésben elõre be nem jelentett (spontán) felidézési próbának vetettük alá a kísérleti alanyokat. Fel kellett idézniük a bemutatott itemeket azon a nyelven, amelyiken eszükbe jut.

Az elsõ kísérletben az egyes itemfajták felidézési átlagának megfelelõen a százalékos eloszlás a következõképpen alakult: magyar szavak 16%, román szavak 26%, angol szavak 48%. A második kísérletben kapott felidézési teljesítmény százalékos mutatói hasonlóak: a magyar szavakat 20%, a román szavakat 37%, míg a rajzokat 55%-ban idézték fel.

A kísérleti hipotézisnek egy része nem nyert megerõsítést. Késõbbi észrevételeink alapján ezt legalább két módszertani nehézség váltotta ki.

Valószínû, hogy nem sikerült a mélységbeli feldolgozást minden itemfajtánál szemantikai szintre hozni. A mélységek kiegyenlítésére alkalmazott kalibrálások intuitívak. Az egyes mûveletfajták pontos „súlyának” felbecsülésére nem készültek elõkísérletek. Más szóval nem tudunk semmit mondani arról, hogy az így alkalmazott mûveletek, izolálva a fordítási eljárásoktól, egy külön kísérlet folyamán nagyjából azonos felidézési rátát adnak-e. Lehetséges, hogy a kísérlet egyes (román és magyar táblákból álló) itemeinek megfeleltetett feladatok nem vonták maguk után azt, hogy a személyek a jelentés szintjén operáljanak. Ilyen esetben az instrukciók által indukált szabálykövetés csupán az itemek szerkezetét érintette, ezek perceptuális tulajdonságaira vonatkozott. Tehát nem növelte annak szükségszerûségét, hogy az itemeket szemantikailag is kódolják, ami drasztikusan módosította az emlékezési próbákon várt teljesítményt.

A protokollok túl magas angol, illetve képi vonatkozású eredményeit a horgonyzás effektusa is kiválthatta. Az itemekben foglalt tartalmak egyszerûek és hétköznapiak lehettek ugyan, de nem familiárisak, míg ez utóbbi tekintetében a magyar és román szavak listája egyenletes aktivitásszintet implikálhatott. Az itemeknek ez az otthonossága, ami a mindennapi kommunikációban való jelenlétük direkt következménye, egyfajta akkomodálásban érvényesülhetett. Ha ezeket a feltételezéseket elfogadjuk, akkor az általunk használt listát – a szemléletesség érdekében kissé sarkítva – úgy tekinthetjük, mint egy homogén sort, amelyben kirívó elemek vannak.

Az összehasonlító vizsgálat legfontosabb eredménye az, hogy a két kísérlet román itemeinek felidézési teljesítménye közötti különbség statisztikailag szignifikáns. Az elsõ kísérletben három nyelv konkurál, vagyis három azonos természetû ingercsoportról van szó. Ebben az esetben  a felidézett román szavak átlaga szignifikánsan kisebb, mint a második kísérletben, ahol az interferencia csak két nyelv között jöhet létre. Ha létezne két, illetve három differenciált és egymástól viszonylag független nyelvi alrendszer, akkor ez az interferenciaszerû jelenség nem jött volna létre, nem volna megfigyelhetõ ilyen szabályos változás a statisztikai mintában (lásd 4. ábra).

 

 

 


4. ábra. A két kísérletben felidézett szavak mennyiségének átlaga

Ezek az eredmények nehezen értelmezhetõk egy tagolt, párhuzamosan szervezõdõ alrendszerekbõl álló architektúrán belül. A teljesítménykülönbség magyarázható a kognitív terheltség növekedésével: egységes verbális rendszeren belül az egyes verbális anyagok aktiválása gátló hatással van a hasonló egységekre.

Az összehasonlító vizsgálat eredményei alapján fenntartással kell kezelnünk azt a Paivio-féle állítást, amely a képeknek a verbális tartalmakhoz viszonyított elsõdlegességét posztulálja. Létezhetnek olyan kontextusok, amelyekben a képek szuperioritása nem érvényesül határozottan (pl. amikor a kontextusban egyaránt képek és nem-familiáris verbális tartalmak szerepelnek).

Ha a Paivio-féle posztulátum érvényességét elfogadjuk, és ennek értelmében differenciáljuk a képi és verbális reprezentációs rendszert, ez nem feltétlenül vonja maga után a differenciálás hipotézisének létjogosultságát a verbális rendszeren belül. A posztulátum elvileg kijelenthetõ, belsõ logikáját meg lehet erõsíteni azzal a tényleges különbséggel, ami a képi és a verbális ingerek természetébõl adódik. Ez a különbség lehetõvé teszi, hogy két önálló reprezentációs rendszerrel dolgozzunk, melyeken értelmezhetõ a dual-coding effektus. Az effektus a kétszeresen (verbálisan és vizuálisan egyaránt) kódolt ingerek jobb felidézési teljesítményét jelenti, éppen a kettõs kódolásból fakadó additív hatás miatt. Kérdés, hogy mi történik, ha az additivitás lehetõségét a verbális rendszeren belül elkülöníthetõ nyelvi alrendszerekre is kiterjesztjük. Ebben az esetben a poliglott és az egy nyelvet beszélõ személy emlékezési teljesítménye között óriási különbségek volnának regisztrálhatók. Ennek a látszólag „intellektuális hátránynak” a tisztázása végett fontos felülvizsgálni, hogy a képi és nyelvi rendszer viszonyára jellemzõ strukturális és mûködésbeli jellegzetességek milyen mértékben terjeszthetõk ki a verbális rendszeren belül értelmezhetõ különbözõ nyelvi alrendszerek strukturális és mûködésbeli sajátosságaira.

5. A rendszerek csapdáin túl

A két- vagy többnyelvûséggel kapcsolatos kutatásokat nem szabad öncélúsággal vádolni. Igaz, hogy a legtöbb kísérleti munka alapkutatás, ami a különbözõ elméletekben értelmezett konceptuális keretek át- meg átjavításában konkretizálódik. Az ilyen konceptuális keretek között kidolgozott programok implementálása értékesebb eredményekre vezethet, mint a kevésbé elméletorientált törekvések, vonatkozzon akár a mesterséges intelligenciára, akár az oktatási folyamatra.

Minden pszichológiai modellen fejlesztett nyelvoktatási program egyben a kognitív rendszer flexibilitását hangsúlyozó demonstráció. A nyelvi rendszernek hatalmában áll annyi változást elõidézni, amennyi a rendszeren reprezentált anyagba beíródott, és amennyit a kultúrspecifikus tartalmak hordoznak.

A modern többnyelvûségi kutatások egy viszonylag új területre próbálnak rávilágítani, éspedig a többnyelvûség emocionális oldalát és implikációit vizsgálják. A második vagy harmadik nyelv tanulásának eredményessége nemcsak életkori sajátosságoktól, szociális és kognitív tényezõktõl függ, hanem a motivációtól és az egyén azon attitûdjeitõl, melyek az illetõ etnolingvisztikai csoport felé irányulnak, hogy tulajdonképpen hogyan viszonyul a megtanulandó nyelvhez és az azt beszélõ közösséghez.

Lambert[29] beszámol egy longitudinális kutatásról, melynek során megpróbáltak egy csoport egynyelvû kanadai angol diákot valódi kétnyelvûvé változtatni azáltal, hogy megszerveztek nekik egy többéves franciaországi tanulmányutat. A 25 évig tartó megfigyelés szerint a diákoknak sikerült elsajátítaniuk a második nyelvet, és ez nem jelentett számukra különösebb nehézséget, kognitív hátrányt vagy mentális konfúziót és a normális értelmi fejlõdés akadályát. Éppen ellenkezõleg, a kognitív mûködések magasabb rendû flexibilitása és a divergens gondolkodás különleges fejlettsége volt megfigyelhetõ. Ezek a gyerekek jelentõs attitûdbeli változáson mentek keresztül: viszonyulásuk a kanadai francia csoporthoz teljesen pozitívvá vált, jobban értékelték, és toleránsabbaknak mutatkoztak irántuk. Nem kétséges, hogy ez utóbbi változásnak igen fontos társadalmi jelentõsége lehet.

Ez a kutatás, mint sok más hasonló,[30] nyomós bizonyíték arra, hogy a többnyelvûség nem kognitív hátrány, nem az értelmi erõforrások kimerítését jelenti (ezáltal gátolva a normális értelmi fejlõdést), hanem vitathatatlanul kognitív, pedagógiai, szociális és gazdasági elõnyökkel jár.

A kétnyelvûség így nemcsak egy másfajta kifejezésmód lehetõsége, hanem hatással van a processzáló stratégiákra is. Egy új nyelv elsajátítása új kognitív mûködéseket is implikál, mert például a kínai nyelvnek nincsenek lingvisztikai jelei bizonyos absztrakt fogalmakra, és ezért a kínaiak képtelenek bizonyos típusú absztrakt gondolkodásra. Ugyanakkor nem található meg a kínai nyelvben a feltételes múlt idõ sem, a koreai nyelvben pedig a téri fogalmak megjelölése teljesen más rendszert követ.[31] Tehát ha a nyelv, amit beszélünk, meghatározza, befolyásolja konceptuális kategóriáinkat és reprezentációinkat, akkor a második vagy harmadik nyelv elsajátítása fontossá válik: ismereteink kognitív struktúrái változáson mennek keresztül. És ezáltal hangsúlyozódik a jelentõsége a nyelvi rendszerünk mûködésére vonatkozó kérdésnek, mérlegre téve az elõnyöket és hátrányokat, miközben egyre világosabbá válik, hogy ez a mérleg reprezentációink szervezõdésének megfelelõen lesz egyensúlyban vagy fog kibillenni, mert két nyelvet tudni nemcsak azt jelenti, hogy beszélünk két nyelvet, hanem többletjelentése van: új gondolkodásmódot hoz magával.

 

[1]  Lásd bõvebben Kintsch, W.: Comprehension: a paradigm for cognition. Cambridge 1998.

[2] A klasszikus elméletek szembeállítása mint a mentális képek analóg, illetve reprezentációs kódolásának vitája minden kognitív pszichológiai tankönyv központi részét adja. Ilyen Eysenk, M.W.–Keane, M.T.: Kognitív pszichológia. Nemzeti tankönyvkiadó, Bp. 1996; Miclea, M.: Psihologie cognitivã. Cluj-Napoca 1994; vagy Pléh Csaba: Bevezetés a megismeréstudományba. Tipotex könyvkiadó, Bp. 1998. A klasszikus koncepciókra késõbb részletesebben kitérünk.

[3] Clark, A.: A megismerés építõkövei. Bp. 1996. 36.

[4] Perner, J.: Understanding the Representational Mind. Cambridge 1993.

[5] Uo. 87–93.

[6] Uo. 93–115

[7] Uo.

[8] Uo. 18.

[9] Uo. 93–115.

[10] K1: elsõ kijelentés; K2: második kijelentés; A: szubjektum; L: térbeli viszony.

[11] Pléh Csaba: i.m.

[12]Anderson, J. R.: Arguments conserning representations for mental imagery. Psychological Review IV(1978). 249–275.  nyomán.

[13] Pylyshyn, Z. W.: The imagery debate: Analog media versus tacit knowledge. Psychological Review XXDVIII(1981). 49–60.

[14] Pylyshyn, Z. W.: What the mind’s eye tells the mind’s brain: a critique of mental imagery.Psychological Review XXD(1973). 1–24.

[15] Reed, S. K.: Structural descriptions and the limitations of visual images. Memory and Cognition II(1974). 329–336.

[16] Cooper, L. A. – Shepard, R. N.: The time required to prepare for a rotation stimulus. Memory and Cognition I(1973). 246–250; Shepard, R. N.: The mental image. American Psychologist XXXIII(1978). 123–137. vagy Shepard, R. N.: Perceptual and analogical bases of cognition. = J. Mehler, E. C. T. Walker, M. Garrett (eds.): Perspectives on mental representation. Hilsdale, NJ. Erlbaum 1982. 49–67.

[17] Kosslyn, S. M. – Pomerantz, J.: Imagery, propositions and the form of internal representation. Cognitive Psychology IX(1977). 52–76. vagy  Kosslyn, S. M.: Seeing and imagining in the cerebral hemispheres: A computational approach. Psychological Review XDIV(1987). 148–175.

[18]  Paivio, A. – Lambert, W.: Dual coding and bilingual memory. Verbal Learning and Verbal Behavior XX(1981). 532–539. nyomán.

[19] Göncz Lajos nyomán: A kétnyelvûség pszichológiai vizsgálata. Újvidék 1985.

[20] Hakuta, K. – Garcia, E.: Bilingualism and education. American Psychologist II(1989). 374–379.

[21] Bochner, S.: The learning strategies of bilingual versus monolingual students. British Journal of Educational Psychology VI(1996). 83–93.

[22] Paivio, A. nyomán: Image in mind. London 1991.

[23]  Paivio, A. – Lambert,W.: i.m. és Paivio, A.– Clark, J.: Bilingual dual coding. Journal of Experimental Psychology XIV(1988). 163–172.

[24] Paivio nyomán: i. m.

[25] Clark, A.: i.m. 36–38. és Perner, J.: i.m. 61–63.

[26] Altariba, J. – Soltano, E.: Repetition blindness and bilingual memory. Memory and Cognition XXIV(1996). 700–711.

[27] Paivio, A. – Lambert, W.: i.m.

[28] Kovács Ágnes – Téglás Ernõ: A mentális reprezentációk kettõs-kódolási elméletének vizsgálata többnyelvûeknél. Parallaxis I(1998). 42–54.

[29] Lambert, W.: Challenging estabilished social issues. American Psychologist IV(1992). 533–542.

[30] Aaronson, D. – Ferres, S.: The impact of language differences on language processing. = Langman, J.: Bilingualism. Bp.1996.  175–119. és Bilaystok. L. – Hakuta, K.: Mind.= Langman, J.: Bilingualism. Bp. 1996. 87–123.

[31] Uo.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék