|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
2. ábra. A kettõs kódolási elmélet szerkezeti felépítése
A két rendszer egymástól független (habár kapcsolódnak egymáshoz), mindkettõ lehet egy idõben aktív és egymással konkurenciában; különbözõképpen mûködnek: a verbális rendszerben az információ feldolgozása szeriálisan, a képi rendszerben pedig párhuzamosan történik. Mindkét rendszerben alapvetõ reprezentációs egységek vannak: logogének a verbális rendszerben és imagének a nemverbális rendszerben. A két szimbolikus rendszert a logogének és az imagének közötti referenciális kapcsolatok fûzik össze. Az analóg reprezentációs elmélet hívei kénytelenek voltak elfogadni a kettõs kódolás bizonyítékait, ez ugyanis kiküszöbölte a mentális kép definíciójába foglalt hézagokat, miáltal lényegesen koherensebb konceptuális keretet nyertek. Ilyen nyomásra az analógiás elméletek átalakultak, vagy még inkább, helyüket átvették a dual-coding megközelítések. A propozicionális paradigma azonban ennek ellenére sem tûnik el, ugyanis eredményeik, modelljeik jó implementálhatósága folytán, alkalmazhatók a mesterséges intelligenciában, ökológiai validitásuk azonban kétségbevonhatóvá vált. 3. A kettõs kódolás és a kétnyelvûség A kettõs kódolás elméletébõl kiindulva Paivio az alaphipotézisek kiterjeszthetõségét vizsgálta: amennyiben két külön kódolási rendszerünk van a verbális és képi ingerekre, ez azt is jelentheti, hogy maga a verbális rendszer további tagolódást hordoz. Ennek a paradigmatikus gondolatnak és a belõle származtatott kísérleti designoknak a felülvizsgálatára a különbözõ kétnyelvû populációk kínáltak jó kísérleti csoportokat. Pontosabban, ha a szubjektum kétnyelvû, akkor kognitív architektúráját két nyelvi „alrendszerrel” lehetne jellemezni úgy, hogy ezek két egymástól független hálózatot alkotnak. Ennek a tendenciának a jegyében Paivio azt elemezte, hogy milyen kapcsolat van a kétnyelvûek konceptuális tudása és kétnyelvûségük között. 3.1. A kétnyelvûek vonásainak vizsgálata Erwin és Osgood[19] szerint a kétnyelvûek két, lényegében különbözõ kétnyelvûségi típust fejleszthetnek ki: az úgynevezett koordinált (coordinate) és az összetett vagy kombinált (compound) kétnyelvûséget. Ha az egyik nyelv mindig ugyanazokhoz az egyénekhez és helyzetekhez kötõdik, a másik nyelv pedig másokhoz, akkor koordinált kétnyelvûség alakul ki. Ebben az esetben a nyelvrendszerek nem keverednek, és a nyelvek között fellépõ interferencia is kisfokú lesz. Ezzel ellentétben, ha a nyelvtanulási források nincsenek eléggé differenciálva, fellép a nyelvrendszerek keveredése, és kombinált kétnyelvûség fejlõdik ki. Ilyen helyzet akkor áll elõ, ha például ugyanaz a személy ugyanazokról a dolgokról felváltva beszél a gyerekkel egyszer az egyik, máskor a másik nyelven, vagy ha az egyik nyelv szavainak jelentését a másik nyelven magyarázza. Természetesen a kétnyelvûség e két típusa a két végletet jelöli, és általában a kétnyelvûek e kettõ között, egyikhez vagy másikhoz közelebb helyezkednek el. 3.2. A kétnyelvûség szociális és tanulási implikációi A kétnyelvûséget általában csak lingvisztikailag határozták meg, habár számos nem nyelvi, hanem szociális paraméterrel is kapcsolatba hozható. A legérdekesebb felvetõdõ kérdés az, hogy a kétnyelvûség kizárólag csak a két nyelvi rendszer ismeretét és használatát jelenti-e, vagy más dimenziókra is kiterjed. A kétnyelvûség vizsgálatánál nem szabad figyelmen kívül hagyni a szociális tényezõket, miszerint a kétnyelvûség általában magában hordoz egy bizonyos etnikai kisebbségi csoporthoz való tartozást, és feltételezi a vele járó problémákat. Nem lehet eltekinteni attól az immár történelmi ténytõl, hogy az 1900-as években az Amerikai Egyesült Államokba bevándorló személyek óriási tömege nagyszámú kétnyelvû csoportot képezett (feltételezhetõen a szülõknél koordinált, a gyerekeknél pedig kombinált jellegû kétnyelvûség alakult ki). A korabeli pszichológiai kísérletek szerint ezek a kétnyelvû gyermekek szignifikánsan gyengébben teljesítettek, mint az egynyelvûek, épp a kétnyelvûségbõl adódó mentális teher miatt. A kortárs kutatások más nézõpontokból vizsgálják ezt a területet: ezek szerint a fejlett kétnyelvûség az értelmi fejlõdés folyamatában a kognitív mûködés magasabb fokával társul. Ezek a személyek magasabb rendû kognitív flexibilitással rendelkeznek, fogalomkialakításuk gyorsabb.[20] Bochner tanulmányai olyan következtetéseket tettek lehetõvé, melyekben megfogalmazódik az a tézis, hogy a kétnyelvû tanulók kognitív nyereséggel rendelkeznek az egynyelvû tanulókhoz képest. Az eredmények konzisztensek azzal a predikcióval, hogy a kétnyelvûség pozitív hatású, de csupán a tehetséges, intellektuálisan stimulált gyerekek esetében. A tanulmány konklúzióinak megfelelõen a kétnyelvû tanulók jobban érdeklõdtek az iránt, hogy mit tanulnak, és olyan stratégiákat használtak, amelyek lehetõvé tették, hogy valamilyen téren kiemelkedõen teljesítsenek, teljesítményorientált tevékenységeket folytassanak.[21] 3.3. A kettõs kódolásnak a kétnyelvûségre kiterjesztett kutatásai A kettõs kódolás kiterjesztésével foglalkozó Paivio-kísérletek nem voltak elõzményektõl mentesek. Az ilyen kísérletek általában memóriafeladatokat tartalmaznak, ritkábban olvasási vagy asszociációs próbákat. Kolers szerint az átkapcsolás egyik nyelvrõl a másikra a reakcióidõ növekedésében realizálódik az olvasási és szabadasszociációs feladatok folyamán.[22] Ezt Kolers azzal magyarázza, hogy a kétnyelvûeknél két külön verbális rendszer létezik. Ez az idõtöbblet azonban nem feltétlenül azért jön létre, mert teljesen más rendszer lép mûködésbe, és az átkapcsolás idõt igényel, hanem az is elképzelhetõ, hogy az egységes rendszeren belül ilyenkor interferencia keletkezik. A két nyelv mint verbális anyag interferál, és ez az, amit a rendszer megpróbál kiküszöbölni, növekvõ reakcióidõt mutatva. Egy másik kísérletsorozat[23] eredményeiben azt találták, hogy a kétnyelvû alanyok sokkal pontosabban emlékeznek a nyelvre, melyen egy bizonyos szót bemutattak nekik, mint ahogy azt a véletlen szabályai megengedték. A feladat egy kevert nyelvû szólista elolvasása volt, majd annak felidézése. Ezek az eredmények szerintük inkonzisztensek az egytáras elmélettel, mert ez gyenge emlékezést tételez fel a nyelvi inputra vonatkozóan. Ha egy közös tár van, akkor bármilyen nyelven hangzik el az input, ugyanazt a reprezentációt aktiválja. Tehát a rendszer nem nyelvspecifikus, nincs lehetõség az input nyelv kódolására. Ezzel ellentétes az az elmélet, mely szerint egy rendszeren belül a kétnyelvû egyének képesek hozzákapcsolni az itemeket az input nyelvhez. Egy ilyen magyarázat kiindulópontja, hogy a nyelvtanulási folyamatban fontos szerepet játszanak a különbözõ támaszpontok (pl. képi támaszok vagy események, melyekhez a nyelvi információkat kapcsolja). A nyelv mindig kultúrspecifikus: a nyelv tanulásakor használt támpontok mindig kötõdnek ahhoz a szociokulturális kontextushoz, amelyben az illetõ nyelvi elemek használatosak, és amelyben ezt megtapasztaltuk. Az a tény, hogy a használt támaszpontnak sajátos kulturális súlya van, jó magyarázat arra, hogy felidézéskor miért vagyunk képesek azonosítani azt a nyelvet, amelyen az inger exponálása történik. Weinreich[24] szerint vannak olyan kétnyelvûek, akik jól beszélik mind a két nyelvet, mindkettõt gyerekkorukban sajátították el kétnyelvû környezetben, és közös fogalmi rendszerük van ezekhez. Vannak olyan kétnyelvûek, akik késõbb sajátították el a második nyelvet, és két külön reprezentációs és memóriarendszerük van. Ezek kisebb interferenciát mutatnak a kétnyelvû Stroop-tesztnél, pontosan azért, mert a két verbális rendszerük nagyon jól differenciált. Egy szó az egyik nyelven és ennek fordítása más és más reprezentációkat aktivál (pl. az angol church és a francia église azelõbb már említett példából). A kettõs kódolás kiterjesztéséhez ezt releváns kísérletnek tartják. Csakhogy ismét elkerüli a figyelmet a nyelv kultúrspecifikus jellege és az a tény, hogy a nyelvet az egyén aktívan sajátítja el környezetébõl. Azok számára, akik nem angol, illetve francia kultúrkörnyezetben nõttek fel, hanem tegyük fel, kelet-európaiak, mindkét szó jelentése azonos lesz, és tárgyi referensén a templomot mint keresztény kultikus helyet fogjuk érteni (vesd össze 1.2. alfejezet). Úgy is jellemezhetnénk ezt, hogy a két fogalom szemantikailag átjárja egymást. Tehát ebben az esetben csak egy bizonyos kategória (itt a „kultikus hely” kategória) bizonyos konkrét elemeirõl van szó. Az angol, illetve francia kultúrkörnyezetbõl származó beszélõ számára a két fogalom szemantikailag nem járja át egymást: nem viselkednek úgy, mintha szinonimák volnának. A szemantikai átjárhatóságról lásd bõvebben Clark és Perner fejtegetéseit.[25] Altariba és Soltano olyan kísérletet végeznek, mely az „ismétlési vakság” effektusára vonatkozik. Az ismétlési vakság akkor jelenik meg, ha egy szó egy összetett mondatban kétszer fordul elõ, vagyis rövid idõn belül ismétlõdik. Ebben az esetben hajlamosak vagyunk csak egyszer felidézni (pl. She ate salad and fish, but the fish was raw). Az effektus magyarázata egyszerû: amikor megjelenik a szó, aktiválódik a megfelelõ neuromimetikus góc, majd refrakter állapotba kerül és ilyen állapotban éri újra az aktivációs hullám. Így nem tud újraaktiválódni, s ezért nem emlékszünk a szó második elõfordulására. A kétnyelvûeknél azt találták, hogy ha a mondatban az ismételt szavak szemantikailag azonosak, de a fordítási ekvivalenst használják, az effektus eltûnik. Ezt azzal magyarázták, hogy a kétnyelvûeknél két külön reprezentáció aktiválódott.[26] Paivio, a kettõs kódolási elméletet alátámasztani próbálva érdekes kísérletet végzett két nyelvet beszélõ csoportokon. Kísérleti eredményei szerint nemcsak a képi és a verbális reprezentációs rendszer különbözik a kétnyelvûeknél, hanem a két nyelvnek megfelelõen két külön nyelvi memóriatáruk is van. A kísérlet a következõ volt: az angol és a francia nyelvet anyanyelvi szinten beszélõ kísérleti személyeknek egyenlõ arányban mutattak be képeket, angol és francia szavakat. Feladatuk az volt, hogy a képeket angolul megnevezzék, és leírják a szót, az angol szavakat lemásolják, a francia szavaknak pedig leírják az angol megfelelõjét. Bizonyos idõ elteltével fel kellett idézniük az összes leírt szót. A következõ eredményeket kapták: a kísérleti személyek a verbálisan és képileg is kódolt itemekre emlékeztek a legjobban (51%), ennek felénél valamivel több két nyelven kódolt szót idéztek fel (31%), és negyedannyi olyan szót idéztek fel, melyet csak egy nyelven kódoltak (17%). Paivio szerint az eredmények alátámasztották a hipotézist, miszerint két rendszer létezik, valamint a kétnyelvûeknél két külön verbális rendszert is ki lehet mutatni. Mert ha ezek külön rendszerek, és egyszerre mûködnek (fordulnak elõ), hatásuk additív kell hogy legyen. Az eredmények nagyjából ezt bizonyítják (17%–31%–51%). A bemutatott képeket idézték fel a legnagyobb mértékben, és Paivio szerint ebben áll a mentális képek felsõbbrendûsége a verbális kóddal szemben.[27] Ám Paivio itt megállt, nem próbálta meg a kapott (rész)eredményeket (két verbális rendszer léte) saját átfogó – kettõs kódolási – elméletébe beágyazni és ennek implikációit vizsgálni. A kibõvített kettõs kódolási modell (a kétnyelvûekre vonatkoztatva) így nézne ki (feltételezzük, hogy a két verbális rendszernek két külön referentációs képi rendszer felel meg):
3. ábra: Paivio elgondolásának továbbvitele: a
kettõs kódolás lehetséges kiterjesztése
Ebben a modellben a rendszerek közti kapcsolatok sokkal erõsebbek, mint a különbségek, jóllehet Paivio éppen különbözõ természetüket, egymástól való differenciálódásukat hangsúlyozza. Amikor három vagy több memóriatárat tételez fel, akkor az a benyomásunk, hogy a modell túlbonyolódik, és ugyanakkor homályos lesz, olyanformán, hogy többé nem ad fogódzót a kétnyelvûségen értelmezett reprezentációkutatásnak. Ami biztos: elég valószínûtlenül hangzik az, hogy az ilyen célzatú kutatásoknak a végére értünk volna. A kettõs kódolásból inspirálódó kísérletek közül nem ez az egyedüli, melynek eredményei nem egyértelmûek, és nem adnának lehetõséget másfajta magyarázatra. Például az elõbb tárgyalt additívnak tûnõ hatás sem feltétlenül interpretálható a rendszerek közötti függetlenséggel. Az eredményeket egyetlen feldolgozó rendszeren belül kielégítõen magyarázza a kétszeres megerõsítés. A képi és a nyelvi kódolás ugyanazt a reprezentációt aktiválja. Egy rendszer két kiindulópontjáról lehet szó, melyek ugyanazon az úton jutnak el egy közös góchoz. A fenti kísérlet egyik komoly hiányossága, hogy nem veszi figyelembe a próbák során igényelt processzálás mélységbeli fokozódását. Egy fordítási feladat nyilvánvalóan mélyebb feldolgozási szinteket implikál, mint a szó egyszerû lemásolása, ami jó alternatív magyarázata a felidézési teljesítményekben kapott eredményeknek. 4. A mentális reprezentációk kettõs kódolási elméletének vizsgálata több nyelvet beszélõ egyéneknél 4.1 „Szándéknyilatkozat” Ma már eltûnõben vannak azok a társadalmi rétegek, amelyek nem értenek egyet az idegen nyelvek elsajátításából származó elõnyökkel. Még tovább menve: gyakorlatilag nem létezik olyan oktatási intézmény, amely az idegen nyelv elsajátítását ne fogadná el mint alapvetõ követelményt. A kétnyelvûség a kisebbségi populációk természetes jellemzõje ennek minden (szociális és tanulási) problémájával. Kérdés, hogy milyen pszichológiai változásokat provokál a kisebbségi populációk esetében egy harmadik nyelv, melynek az elsajátítására vonatkozó törekvéseket ma már korán magával hozza az iskolai oktatás vagy akár az óvodai nevelés. Ezeket az ambíciókat, melyek az idegen nyelvismeret potenciális értékének kiaknázhatóságát célozzák meg, nem jogos kritizálni. De újra és újra életre keltik a nyelvoktatási vitát. Mikor kell elkezdeni a nyelvtanulást és hogyan. Ennek leszögezése halaszthatatlan, de nem valósítható meg a három vagy több nyelvet beszélõ személyek kognitív rendszereinek szervezõdésére vonatkozó vizsgálatok nélkül. 4.2. A több nyelvet beszélõk kognitív rendszerei A 3.2. alfejezetben bemutatott elméletalkotó intenciók gyakran kísérleti-módszertani hézagokat takarnak: a) Paivio kísérletében figyelmen kívül hagyja azt, hogy a különbözõ szólisták processzálásában eltérõ mélységû feldolgozási folyamatok játszanak közre; nem vitás, hogy egy szó egyszerû írásbeli reprodukálása az inger szemantikai tartalmát csupán felszínesen érinti, míg a más nyelvre való fordítása szükségszerûen implikálja a szó jelentésével való manipulálást. b) Paivio és általában a kettõs kódolással kapcsolatos kutatások számításon kívül hagyják a horgonyzási effektus közbelépésének lehetõségét az olyan itemek esetében, melyek egy homogén listában kirívó elemként jelennek meg. c) Ha Paivio konklúzióit feltétel nélkül elfogadjuk, akkor annyira elbonyolódik az egész architektúra, hogy elveszti konceptuális keretként való használhatóságát. A mechanizmusok pontosabb feltérképezése feltételezi ezeknek a hiányosságoknak a kiküszöbölését, áthidalását, ami elvezethetne oda, hogy az esetleg közbelépõ effektusok és módszertani elégtelenségek (horgonyzási effektus, a feldolgozás mélységének egyenlõtlensége egyik itemfajtáról a másikra stb.) ismeretében kontrolláljuk õket. Amennyiben elfogadjuk, hogy a valós világról alkotott (akár képi, akár nyelvi) reprezentációink egy egységes mnézikus rendszerben tárolódnak, és azonos paraméterek között válnak a feldolgozás tárgyává, akkor a felidézési teljesítményben nem lesz észlelhetõ valamilyen „preferencia” egyik vagy másik ingerfajta irányába. Az ilyen feltevések vizsgálata érdekében elõnyös két irányban dolgozni, differenciáltan a képi és nyelvi, valamint a nyelvi és nyelvi dimenziókban. Ha ezeket a dimenziókat elkülönítve közelítjük meg, nagyobb esély van a köztük fennálló viszony árnyaltabb megragadására. Tehát két kísérlet és kétféle eljárás indokolt: 1) az egyes kísérletekben kiegyenlíteni a feldolgozási szinteket, és 2) a kísérletek összehasonlításával interferenciát vizsgálni. A kutatásunkban használt kísérleti designokat az additivitás-vizsgálatok által elõnyben részesített modellekbõl származtattuk, specifikus hipotéziseink által indukált részleges módosításokkal. Ahhoz, hogy érvényesebb képet kapjunk a nyelvi rendszer szerkezetérõl, a Paivio-féle kísérletekben fellelhetõ két nyelv mellé bevezettünk egy harmadikat. Ezáltal vizsgáltuk azt, hogy ugyanazok a hatások, melyeket Paivio megragadott a kétnyelvûségkutatásokban, érvényesek-e a három nyelvet beszélõ egyéneknél is. De az említett szerzõvel ellentétben, egy tagolatlan nyelvi rendszer konceptuális keretében fogalmaztuk meg hipotézisünket: amennyiben a nyelvi ingereket egységes memóriarendszer tárolja, a feldolgozási szintek kiegyenlítése következtében a memóriapróbákon felidézett szavak aránya a nyelvtõl függetlenül hozzávetõlegesen azonos lesz. Második kísérletünkben az angol nyelvû itemek helyett sematikus képeket használtunk, és a második design követi Paivio kísérletének struktúráját. A kísérlet elvégzésére Kolozsváron került sor. Kísérleti alanyainkat magyar, román és angol nyelvet jól beszélõ személyek közül szelektáltuk. A kísérlet anyagát egy-egy 60 itemes szólista képezte. Az elsõ kísérletben magyar, román és angol szavak, míg a második kísérletben az angol szavak helyett sematikus ábrák kerültek bemutatásra úgy, hogy az általuk képviselt ingerfajtáknak megfelelõen egyenlõ arányban oszlottak meg (20/20/20). A szavak konkrét tárgyak és élõlények nevei voltak, melyeket random sorrendben mutattunk be. A használt kategóriák szempontjából a listába bekerült itemek megfeleltek egymásnak. Az exponálás A4-es méretben történt. A kísérletek szerves része volt egy matematikai mûveleteket igénylõ disztraktor feladat. A kísérleti anyag úgy került az alanyok elé mint teljesítményteszt, amely a verbális és matematikai képességeket próbálja feltérképezni. Elsõ lépésben a vizsgálati személyek hat rövid utasítást kaptak az itemek egyes fajtáinak megfelelõen; mindenikre két szabály volt érvényes. Az elsõ és a második kísérlet a magyar és román szavakra vonatkozó szabályok szempontjából megegyezett. Amikor magyar szót mutattunk be, a személyeknek le kellett írniuk a szó minden második betûjét, majd helyettesíteniük kellett a szó minden mássalhangzóját egy O betûvel. Ha a szó román volt, akkor a személyeknek le kellett írniuk a szó minden második betûjét, majd le kellett fordítaniuk magyar nyelvre. Az elsõ kísérlet angol itemeire szintén két szabály volt érvényes: a bemutatott szót le kellett fordítani magyar, majd román nyelvre. Ez a szabály a második kísérlet képi ingereire némiképp módosult. A sematikus ábrát meg kellett nevezniük magyarul, majd románul. A fordításra vonatkozó utasítások az additivitás hipotézisének jegyében hangzanak el. Minden más mûvelet a mélységbeli feldolgozásokat akarja azonos szinten, egyensúlyban tartani. Az ingerek exponálása ilyen feltételek mellett öt másodpercig tartott. Második lépésben matematikai próba gyanánt arra kértük a kísérleti személyeket, hogy egy mátrixban három percen keresztül egyszerû számtani mûveleteket végezzenek. Ez a szakasz fõként a harmadik lépés szempontjából fontos. Figyelemelterelõ szerepe van, meggátolja a vizsgálati alanyok számára, hogy a lista végét jegyezzék meg jobban, vagy hogy utólag speciális mnézikus stratégiákat alkalmazzanak a bevésõdõ anyag hosszabb megtartására. Harmadik lépésben elõre be nem jelentett (spontán) felidézési próbának vetettük alá a kísérleti alanyokat. Fel kellett idézniük a bemutatott itemeket azon a nyelven, amelyiken eszükbe jut. Az elsõ kísérletben az egyes itemfajták felidézési átlagának megfelelõen a százalékos eloszlás a következõképpen alakult: magyar szavak 16%, román szavak 26%, angol szavak 48%. A második kísérletben kapott felidézési teljesítmény százalékos mutatói hasonlóak: a magyar szavakat 20%, a román szavakat 37%, míg a rajzokat 55%-ban idézték fel. A kísérleti hipotézisnek egy része nem nyert megerõsítést. Késõbbi észrevételeink alapján ezt legalább két módszertani nehézség váltotta ki. Valószínû, hogy nem sikerült a mélységbeli feldolgozást minden itemfajtánál szemantikai szintre hozni. A mélységek kiegyenlítésére alkalmazott kalibrálások intuitívak. Az egyes mûveletfajták pontos „súlyának” felbecsülésére nem készültek elõkísérletek. Más szóval nem tudunk semmit mondani arról, hogy az így alkalmazott mûveletek, izolálva a fordítási eljárásoktól, egy külön kísérlet folyamán nagyjából azonos felidézési rátát adnak-e. Lehetséges, hogy a kísérlet egyes (román és magyar táblákból álló) itemeinek megfeleltetett feladatok nem vonták maguk után azt, hogy a személyek a jelentés szintjén operáljanak. Ilyen esetben az instrukciók által indukált szabálykövetés csupán az itemek szerkezetét érintette, ezek perceptuális tulajdonságaira vonatkozott. Tehát nem növelte annak szükségszerûségét, hogy az itemeket szemantikailag is kódolják, ami drasztikusan módosította az emlékezési próbákon várt teljesítményt. A protokollok túl magas angol, illetve képi vonatkozású eredményeit a horgonyzás effektusa is kiválthatta. Az itemekben foglalt tartalmak egyszerûek és hétköznapiak lehettek ugyan, de nem familiárisak, míg ez utóbbi tekintetében a magyar és román szavak listája egyenletes aktivitásszintet implikálhatott. Az itemeknek ez az otthonossága, ami a mindennapi kommunikációban való jelenlétük direkt következménye, egyfajta akkomodálásban érvényesülhetett. Ha ezeket a feltételezéseket elfogadjuk, akkor az általunk használt listát – a szemléletesség érdekében kissé sarkítva – úgy tekinthetjük, mint egy homogén sort, amelyben kirívó elemek vannak. Az összehasonlító vizsgálat legfontosabb eredménye az, hogy a két kísérlet román itemeinek felidézési teljesítménye közötti különbség statisztikailag szignifikáns. Az elsõ kísérletben három nyelv konkurál, vagyis három azonos természetû ingercsoportról van szó. Ebben az esetben a felidézett román szavak átlaga szignifikánsan kisebb, mint a második kísérletben, ahol az interferencia csak két nyelv között jöhet létre. Ha létezne két, illetve három differenciált és egymástól viszonylag független nyelvi alrendszer, akkor ez az interferenciaszerû jelenség nem jött volna létre, nem volna megfigyelhetõ ilyen szabályos változás a statisztikai mintában (lásd 4. ábra).
4. ábra. A két kísérletben felidézett szavak mennyiségének átlaga Ezek az eredmények nehezen értelmezhetõk egy tagolt, párhuzamosan szervezõdõ alrendszerekbõl álló architektúrán belül. A teljesítménykülönbség magyarázható a kognitív terheltség növekedésével: egységes verbális rendszeren belül az egyes verbális anyagok aktiválása gátló hatással van a hasonló egységekre. Az összehasonlító vizsgálat eredményei alapján fenntartással kell kezelnünk azt a Paivio-féle állítást, amely a képeknek a verbális tartalmakhoz viszonyított elsõdlegességét posztulálja. Létezhetnek olyan kontextusok, amelyekben a képek szuperioritása nem érvényesül határozottan (pl. amikor a kontextusban egyaránt képek és nem-familiáris verbális tartalmak szerepelnek). Ha a Paivio-féle posztulátum érvényességét elfogadjuk, és ennek értelmében differenciáljuk a képi és verbális reprezentációs rendszert, ez nem feltétlenül vonja maga után a differenciálás hipotézisének létjogosultságát a verbális rendszeren belül. A posztulátum elvileg kijelenthetõ, belsõ logikáját meg lehet erõsíteni azzal a tényleges különbséggel, ami a képi és a verbális ingerek természetébõl adódik. Ez a különbség lehetõvé teszi, hogy két önálló reprezentációs rendszerrel dolgozzunk, melyeken értelmezhetõ a dual-coding effektus. Az effektus a kétszeresen (verbálisan és vizuálisan egyaránt) kódolt ingerek jobb felidézési teljesítményét jelenti, éppen a kettõs kódolásból fakadó additív hatás miatt. Kérdés, hogy mi történik, ha az additivitás lehetõségét a verbális rendszeren belül elkülöníthetõ nyelvi alrendszerekre is kiterjesztjük. Ebben az esetben a poliglott és az egy nyelvet beszélõ személy emlékezési teljesítménye között óriási különbségek volnának regisztrálhatók. Ennek a látszólag „intellektuális hátránynak” a tisztázása végett fontos felülvizsgálni, hogy a képi és nyelvi rendszer viszonyára jellemzõ strukturális és mûködésbeli jellegzetességek milyen mértékben terjeszthetõk ki a verbális rendszeren belül értelmezhetõ különbözõ nyelvi alrendszerek strukturális és mûködésbeli sajátosságaira. 5. A rendszerek csapdáin túl A két- vagy többnyelvûséggel kapcsolatos kutatásokat nem szabad öncélúsággal vádolni. Igaz, hogy a legtöbb kísérleti munka alapkutatás, ami a különbözõ elméletekben értelmezett konceptuális keretek át- meg átjavításában konkretizálódik. Az ilyen konceptuális keretek között kidolgozott programok implementálása értékesebb eredményekre vezethet, mint a kevésbé elméletorientált törekvések, vonatkozzon akár a mesterséges intelligenciára, akár az oktatási folyamatra. Minden pszichológiai modellen fejlesztett nyelvoktatási program egyben a kognitív rendszer flexibilitását hangsúlyozó demonstráció. A nyelvi rendszernek hatalmában áll annyi változást elõidézni, amennyi a rendszeren reprezentált anyagba beíródott, és amennyit a kultúrspecifikus tartalmak hordoznak. A modern többnyelvûségi kutatások egy viszonylag új területre próbálnak rávilágítani, éspedig a többnyelvûség emocionális oldalát és implikációit vizsgálják. A második vagy harmadik nyelv tanulásának eredményessége nemcsak életkori sajátosságoktól, szociális és kognitív tényezõktõl függ, hanem a motivációtól és az egyén azon attitûdjeitõl, melyek az illetõ etnolingvisztikai csoport felé irányulnak, hogy tulajdonképpen hogyan viszonyul a megtanulandó nyelvhez és az azt beszélõ közösséghez. Lambert[29] beszámol egy longitudinális kutatásról, melynek során megpróbáltak egy csoport egynyelvû kanadai angol diákot valódi kétnyelvûvé változtatni azáltal, hogy megszerveztek nekik egy többéves franciaországi tanulmányutat. A 25 évig tartó megfigyelés szerint a diákoknak sikerült elsajátítaniuk a második nyelvet, és ez nem jelentett számukra különösebb nehézséget, kognitív hátrányt vagy mentális konfúziót és a normális értelmi fejlõdés akadályát. Éppen ellenkezõleg, a kognitív mûködések magasabb rendû flexibilitása és a divergens gondolkodás különleges fejlettsége volt megfigyelhetõ. Ezek a gyerekek jelentõs attitûdbeli változáson mentek keresztül: viszonyulásuk a kanadai francia csoporthoz teljesen pozitívvá vált, jobban értékelték, és toleránsabbaknak mutatkoztak irántuk. Nem kétséges, hogy ez utóbbi változásnak igen fontos társadalmi jelentõsége lehet. Ez a kutatás, mint sok más hasonló,[30] nyomós bizonyíték arra, hogy a többnyelvûség nem kognitív hátrány, nem az értelmi erõforrások kimerítését jelenti (ezáltal gátolva a normális értelmi fejlõdést), hanem vitathatatlanul kognitív, pedagógiai, szociális és gazdasági elõnyökkel jár. A kétnyelvûség így nemcsak egy másfajta kifejezésmód lehetõsége, hanem hatással van a processzáló stratégiákra is. Egy új nyelv elsajátítása új kognitív mûködéseket is implikál, mert például a kínai nyelvnek nincsenek lingvisztikai jelei bizonyos absztrakt fogalmakra, és ezért a kínaiak képtelenek bizonyos típusú absztrakt gondolkodásra. Ugyanakkor nem található meg a kínai nyelvben a feltételes múlt idõ sem, a koreai nyelvben pedig a téri fogalmak megjelölése teljesen más rendszert követ.[31] Tehát ha a nyelv, amit beszélünk, meghatározza, befolyásolja konceptuális kategóriáinkat és reprezentációinkat, akkor a második vagy harmadik nyelv elsajátítása fontossá válik: ismereteink kognitív struktúrái változáson mennek keresztül. És ezáltal hangsúlyozódik a jelentõsége a nyelvi rendszerünk mûködésére vonatkozó kérdésnek, mérlegre téve az elõnyöket és hátrányokat, miközben egyre világosabbá válik, hogy ez a mérleg reprezentációink szervezõdésének megfelelõen lesz egyensúlyban vagy fog kibillenni, mert két nyelvet tudni nemcsak azt jelenti, hogy beszélünk két nyelvet, hanem többletjelentése van: új gondolkodásmódot hoz magával.
[1] Lásd bõvebben Kintsch, W.: Comprehension: a paradigm for cognition. Cambridge 1998. [2] A klasszikus elméletek szembeállítása mint a mentális képek analóg, illetve reprezentációs kódolásának vitája minden kognitív pszichológiai tankönyv központi részét adja. Ilyen Eysenk, M.W.–Keane, M.T.: Kognitív pszichológia. Nemzeti tankönyvkiadó, Bp. 1996; Miclea, M.: Psihologie cognitivã. Cluj-Napoca 1994; vagy Pléh Csaba: Bevezetés a megismeréstudományba. Tipotex könyvkiadó, Bp. 1998. A klasszikus koncepciókra késõbb részletesebben kitérünk. [3] Clark, A.: A megismerés építõkövei. Bp. 1996. 36. [4] Perner, J.: Understanding the Representational Mind. Cambridge 1993. [5] Uo. 87–93. [6] Uo. 93–115 [7] Uo. [8] Uo. 18. [9] Uo. 93–115. [10] K1: elsõ kijelentés; K2: második kijelentés; A: szubjektum; L: térbeli viszony. [11] Pléh Csaba: i.m. [12]Anderson, J. R.: Arguments conserning representations for mental imagery. Psychological Review IV(1978). 249–275. nyomán. [13] Pylyshyn, Z. W.: The imagery debate: Analog media versus tacit knowledge. Psychological Review XXDVIII(1981). 49–60. [14] Pylyshyn, Z. W.: What the mind’s eye tells the mind’s brain: a critique of mental imagery.Psychological Review XXD(1973). 1–24. [15] Reed, S. K.: Structural descriptions and the limitations of visual images. Memory and Cognition II(1974). 329–336. [16] Cooper, L. A. – Shepard, R. N.: The time required to prepare for a rotation stimulus. Memory and Cognition I(1973). 246–250; Shepard, R. N.: The mental image. American Psychologist XXXIII(1978). 123–137. vagy Shepard, R. N.: Perceptual and analogical bases of cognition. = J. Mehler, E. C. T. Walker, M. Garrett (eds.): Perspectives on mental representation. Hilsdale, NJ. Erlbaum 1982. 49–67. [17] Kosslyn, S. M. – Pomerantz, J.: Imagery, propositions and the form of internal representation. Cognitive Psychology IX(1977). 52–76. vagy Kosslyn, S. M.: Seeing and imagining in the cerebral hemispheres: A computational approach. Psychological Review XDIV(1987). 148–175. [18] Paivio, A. – Lambert, W.: Dual coding and bilingual memory. Verbal Learning and Verbal Behavior XX(1981). 532–539. nyomán. [19] Göncz Lajos nyomán: A kétnyelvûség pszichológiai vizsgálata. Újvidék 1985. [20] Hakuta, K. – Garcia, E.: Bilingualism and education. American Psychologist II(1989). 374–379. [21] Bochner, S.: The learning strategies of bilingual versus monolingual students. British Journal of Educational Psychology VI(1996). 83–93. [22] Paivio, A. nyomán: Image in mind. London 1991. [23] Paivio, A. – Lambert,W.: i.m. és Paivio, A.– Clark, J.: Bilingual dual coding. Journal of Experimental Psychology XIV(1988). 163–172. [24] Paivio nyomán: i. m. [25] Clark, A.: i.m. 36–38. és Perner, J.: i.m. 61–63. [26] Altariba, J. – Soltano, E.: Repetition blindness and bilingual memory. Memory and Cognition XXIV(1996). 700–711. [27] Paivio, A. – Lambert, W.: i.m. [28] Kovács Ágnes – Téglás Ernõ: A mentális reprezentációk kettõs-kódolási elméletének vizsgálata többnyelvûeknél. Parallaxis I(1998). 42–54. [29] Lambert, W.: Challenging estabilished social issues. American Psychologist IV(1992). 533–542. [30] Aaronson, D. – Ferres, S.: The impact of language differences on language processing. = Langman, J.: Bilingualism. Bp.1996. 175–119. és Bilaystok. L. – Hakuta, K.: Mind.= Langman, J.: Bilingualism. Bp. 1996. 87–123. [31] Uo. |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék |