Tisztelgés Imreh István elõtt

Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára.
Szerkesztette Kiss András, Kovács Kiss Gyöngy, Pozsony Ferenc.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kvár 1999. 680 lap

 Történetkutatók körében hagyománya van az emlékkönyvek kiadásának. A Kelemen Lajos és Jakó Zsigmond tiszteletére megjelent emlékkönyvek után 1999-ben a magyar történetírás ismét erdélyi tudós, a nyolcvanéves Imreh István professzor elõtt tiszteleg. A kötet azért is fontos az erdélyi történetírás számára, mert többé-kevésbé ennek körképét nyújtja.

Imreh István elõadói és kutatói tevékenysége több történészgeneráció elõtt is jól ismert Erdélyben és Magyarországon. Kutatásai fõleg Erdély 17–18. századi gazdaság- és társadalomtörténetét érintették, ezen belül pedig legismertebbek a rendi társadalomban végzett normák szerint szervezõdõ székelységet bemutató munkái. Ez utóbbi területen végzett munkásságának elismeréseként – közvetlenül pedig a madéfalvi veszedelem jegyzõkönyveinek közzétételéért – 1998-ban elsõként neki ítélték oda az Entz Géza-díjat.

Imreh Istvánról nyugodtan állítható, hogy iskolát teremtett, ezt pedig a tiszteletére megjelentetett emlékkönyv bizonyítja a legjobban. A kötet negyvenhét szerzõ ugyanennyi tanulmányát tartalmazza. Tematikailag természetesen nem egységes a kötet, de a közölt tanulmányokat összeköti a múlt történései minél pontosabb, sokrétûbb és emberközelibb megismerésének igénye, a szerzõket pedig az, hogy pályatársai, tanítványai, barátai vagy tisztelõi az ünnepeltnek. Többsége erdélyi és ezen belül is székelyföldi kérdést taglal, legtöbb esetben az Imreh István által kijelölt nyomokon haladva.

Jelen ismertetés nem vállalkozhat az igen gazdag tartalmú tanulmányok részletes bemutatására, inkább csak egy-egy gazdagabb témakör köré csoportosítható írásokból tallóz. A kötet élén Benkõ Samunak a tudóspályát bemutató köszöntõjét találjuk, ezt követik a tanulmányok, melyek legtöbbje az ünnepelt fontosabb kutatási területeihez kapcsolódik. Ezek közül – akár számuknál fogva is – kiemelt helyen említendõk a helyi (fõleg székelyföldi) önszervezõdõ közösségek múltjának egy-egy részletét bemutató írások. Cserey Zoltán az önkormányzatiság és katonai hatalom konfliktusokkal terhelt egymás mellett élését mutatja be a 19. század közepi Háromszéken, Hermann Gusztáv Mihály az udvarhelyszéki Havasalja kiváltságos településeinek fejedelemség kori privilégiumait veszi számba. Ugyancsak a helyi autonómia, önigazgatás fejlõdését és mûködését tárgyalja Orosz István és Vofkori Mária tanulmánya a mezõvárosi fejlõdés, illetve a széki igazgatás és törvénykezés példáján. Zepeczaner Jenõ Székelyderzs templomkastélyának kiadatlan rendtartásait és ezek elemzését közli, Sipos Gábor tanulmánya pedig egy helyi szintû egyházi önkormányzat, a krasznai presbitérium születését, belsõ rendjét szabályozó elõírások kialakulását mutatja be.

A másik nagyobb csoportot a társadalomtörténeti vonatkozású tanulmányok alkotják. Demény Lajos hat, nemrégiben elõkerült, eddig ismeretlen – a Székely Oklevéltár új sorozatában remélhetõleg hamarosan nyomdafestéket látó – 16. századi székely összeírást ismertet, és tömör következtetések formájában értékeli ezek jelentõségét. Ugyancsak a székely társadalomszerkezet megismeréséhez nyújt értékes támpontokat Pál-Antal Sándor tanulmánya Marosszék népességérõl a polgári átalakulás elõestéjén vagy Palkó Attilának a Felsõ-Maros mente etnikai változásait taglaló összefoglalója. Az újkor kutatói mellett Bodor András ókori témájú cikkel jelentkezett, amely érdekfeszítõ módon tárgyalja a római rabszolgaság legkülönfélébb vonatkozásait.

Sas Péter Herepei Jánosról, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum hányatott sorsú igazgatójáról, az ott eltöltött éveirõl ír, emléket állítva annak az erdélyi értelmiségi életútnak, melyet a második világháborút lezáró történések törtek derékba. A személytörténet felé vezet el néhány további tanulmány, melyek szerzõi egy-egy történeti személyiség életútját vagy annak bizonyos vonatkozásait tárják fel. Ezek közé sorolható Csetri Eleknek Kõrösi Csoma Sándor szülõfölddel való kapcsolatát vizsgáló tanulmánya, Csucsuja Istvánnak a nemzetiségi politikus Mocsáry Lajost, Camil Mureºanunak Thomas Jeffersont bemutató írása. Sebestyén Mihály írása ifjabb Kemény János temetésérõl az erdélyi fõúri gyászszertartás tárgyalásán túl az egész életpálya bemutatásává terebélyesedik.

A gazdaságtörténeti írások Imreh István ez irányú munkásságához kapcsolhatók. Ilyen fogantatásúak a modern gazdasági életet meghatározó válságokról (Bereczki András), Bethlen Gábor pénzpolitikájáról és a lengyel pénzek felsõ-magyarországi forgalmáról (Buza János) vagy a kolozsváriak marhakereskedésérõl szóló tanulmányok (Pap Ferenc).

Agrártörténeti feldolgozásokkal is találkozunk a kötetlapjain. Pál Judit a mezõgazdaságnak a székely mezõvárosifejlõdésre gyakorolt hatását, az urbanizációban játszott szerepét elemzi, Simion Retegan a balázsfalvi görög katolikus érseki birtok példáján mutatja be a 19. századi agrárátalakulást. Niederhauser Emil tanulmánya az új- és jelenkori kelet-európai agrártörténet nagy ívû összefoglalását adja. Ember és környezet kapcsolatát világítja meg a történeti ökológia eszközeivel R. Várkonyi Ágnes a Kárpát-medence természeti viszonyainak pusztulásáról szóló tanulmányában.

Mûvészettörténeti vonatkozásúak Benkõ Elek és Kovács András tanulmányai. Elõbbi a bardóci harang kapcsán a középkori szász–székely érintkezést dokumentálja, utóbbi az elpusztult középkori bágyoni templom – 19. századi másolatban fennmaradt – 14. századi építési feliratát ismerteti. Ezek mellett a mûvelõdés- és iskolatörténet (Balogh Béla) is helyet kapott.

Az erdélyi történelem nagy vonzást gyakorló kérdésköre az 1848-as forradalom, ezt képviselik a kötetben Egyed Ákos, Spira György tanulmányai. Erdély 17. század végi Habsburg-orientációs politikai kísérleteit és 18. század eleji nemzetközi kapcsolatait érintik Magyari András és Köpeczi Béla tanulmányai. Más szakterületek is jelen vannak, így az eszmetörténet (Miskolczy Ambrus, Szász Zoltán, Nagy György), nyelvészet (Benkõ Loránd), történeti néprajz (Bárth János), történeti demográfia (Kovacsics József) vagy a kisebbségkutatás (Glatz Ferenc). Jogtörténeti kérdést tárgyal Kiss András a tolvajkiáltás erdélyi szokásának, törvényi hátterének és aranyosszéki joggyakorlatának bemutatásával, Kovács Kiss Gyöngy pedig öt kiadatlan irat közlésével az oklevelek és az elbeszélõ történeti források közötti kapcsolatot szemlélteti.

A kötetben négy, tágabb értelemben vett családtörténeti munka kapott helyet. Mióta az ilyen irányú kutatások már nem csupán a családi hiúságot ápolják, hanem a társadalomtörténeti megismerés fontos eszközeivé váltak, az ebbe a tárgykörbe sorolható vizsgálódásoknak egyre nagyobb jelentõségük van. Jakó Klárának a Szalánczyakról írott tanulmánya az erdélyi politikai elit kialakulásába enged betekinteni több generáció politikai pályafutásának és társadalmi-vagyoni emelkedésének nyomon követésével. Jakó Zsigmond az 1467-ben kitört Mátyás király elleni erdélyi lázadás egyik vezéregyénisége, Farnasi Veres Benedek családi és vagyoni viszonyainak, politikai kapcsolatainak bemutatásával a mozgalomban való részvételének körülményeit tárgyalja. Kósa László a székelyföldi származású Bodoki család 18–19. századi sorsát, a polgárosodás folyamatában való részvételét mutatja be, Wolf Rudolf pedig Bethlen Miklós anyai ágú tordai õsei bemutatásával a városi polgárság társadalmával való, eddig kevés figyelemre méltatott kapcsolatait veszi számba.

Az itt bemutatott mû tipografizálása mindenben követi az Erdélyi Múzeum-Egyesület által kiadott, már említett Jakó-Emlékkönyvet. Ennek mintájára, az ott megismert csoportosítás szerint közli Károlyiné Domahidi Jolán összeállításában Imreh István irodalmi munkásságának könyvészetét, amelyet a róla szóló méltatások zárnak le (I. könyvek, tanulmányok; II. egyetemi jegyzetek; III. kisebb dolgozatok; IV. megemlékezések, ismeretterjesztõ írások; V. beszélgetés, interjú; VI. szerkesztett kötetek; VII. Imreh Istvánról szóló irodalom). A több ezer nyomtatott oldalnyi termés beszédesen szól az egyenletesen fejlõdõ és természetesen még le nem zárt életmû gazdagságáról.

A számítógépek és ezzel együtt a szövegszerkesztõ programok tömeges (egyébként örvendetes) elterjedésének s az ezzel együtt járó látványos szerkesztésbeli elsilányosodás korában hovatovább megemlítendõ ténynek számít egy-egy kötet gondos szerkesztése. Ennek ismeretében különösen dicséretes a szerkesztõk által felállított elvek következetes végbevitele és a sajtóhibák hiánya.

Manapság az emlékönyvek divatjával számolhatunk. Tudósok, történeti személyiségek vagy események elõtti tisztelgés hoz együvé egy-egy ilyen kötetet. Az örvendetes gyarapodás azonban sokszor a minõség rovására megy. Az itt ismertetett kötet azonban minden bizonnyal kiállja az idõ próbáját, és vélhetõen az utókor történetkutatói nemcsak mint kordokumentumot, hanem mint értékes ismerettárat fogják használni.

W. Kovács András