Táguló felelõsség

A történelmi tehertételek moráldiagnosztikája

Gáll Ernõ: A felelõsség új határai. Bp. 1999. 228 lap

 A felelõsség kérdése számtalanszor állt már az elméleti (elsõsorban etikai, morálfilozófiai, jogi) vizsgálódások középpontjában. Filozófiai elemzõi között olyan egyéniségeket találunk, mint Jean-Paul Sartre, Emmanuel Levinas vagy Hans Jonas. Mindhárom gondolkodó teljesítménye példaértékû. Mindenikük a felelõsség behatárolása, lerögzítése,kijátszhatóvá tétele ellen foglalt állást, és mindenikük a felelõsségprobléma egy-egy sajátos vetületébõl kiindulva próbálta meg azt abszolút értékûvé, végtelenné tágítani. Sartre az egyéni döntés elkerülhetetlenségét, Levinas a felelõs viszonyulásban érintettek feloldhatatlan közvetlenségét, személyességét, Jonas pedig az egész kérdéskomplexumnak az egyénen túlmutató jellegét, a veszélyeztetett létezõvel való bensõ kapcsolatát hangsúlyozta. Ha a témának csupán jelenkori feldolgozásaira gondolunk, a publicisztikától a szépirodalomig, megállapítható, hogy alig van más emberi probléma, amelyet a különbözõ szerzõknek annyiszor kellett a köztudatba idézniük, mint éppen a felelõsséget.

A felelõsség tudatosítása és vállalása nem csupán valamely egyedi morális megnyilvánulás mozzanata, hanem egyszersmind bármely emberi lény erkölcsi minõségének szintetikus kifejezõje. Az az ember, aki számba veszi a maga felelõsségét, már pusztán e mozzanat által is elismer önmaga fölött valamiféle erkölcsi törvényt. Ugyanakkor önmagát saját cselekedetei kezdeményezõjének és végrehajtójának tekinti, s ebbõl adódóan nem is szándékszik kivonni magát a tettei közelebbi és távolabbi következményeit illetõ erkölcsi megítélés alól. Tartalmi szempontból a felelõsség jellege aszerint állapítható meg, hogy megvizsgáljuk, melyek, mennyire világosan körülhatároltak és ténylegesen milyen mértékben egyéni mérlegeléstõl és következetességtõl, esetleg milyen egyéb tényezõktõl befolyásoltak azok a tettek, amelyekre az erkölcsi felelõsséget kiterjeszteni szándékozunk.

Gáll Ernõ új könyve – a 20. századi „kelet-közép-európai” lelkiismeret jellegzetes példáinak gyûjteménye – ezzel a feltáró szándékkal íródott. A felelõsség kortörténeti és önéletrajzi fogantatású elemzése. Számvetés, amelynek során a szerzõ – a kolozsvári egyetem professzora, a Korunk egykori fõszerkesztõje – korábbi írásaihoz is visszanyúlva, az önazonosságát kialakító szerepeket és elkötelezettségeket vizsgálja történelmi és szellemi tapasztalatainak távlatából. Így követik egymást a könyvben az elkötelezett baloldali értelmiségiek és antifasiszták dilemmái, a koncentrációs táborok túlélõit emésztõ önvád és a zsidó-magyar kettõs kisebbségre nehezedõ kettõs felelõsség problémája. Valamennyi között azonban a legnehezebb tehertétel a baloldali eszmények visszájukra fordulása és a különféle elkötelezettségek tragikus összeütközése. A könyv mûfaja ily módon a tárgyilagos, formális szempontokhoz igazodó akadémiai értekezés helyett inkább a morális önreflexió és a szellemi napló, az értelmiségszociológia és az ideológiakritika sajátos keveréke.

A szerzõ elemzéseinek középpontjában a felelõs értelmiségi alakja áll. Felelõssége nem elvont, általános-emberi felelõsség, hanem társadalmi feladatok és történelmi kihívások összefüggésében felmerülõ konkrét elkötelezettségek vállalásából adódik. A közéleti felelõsség kérdésének újabb, árnyaltabb formában való felvetéséhez mindenekelõtt arra volt szükség, hogy századunkat új alapokról, a kommunista diktatúrák bukását követõ politikai átalakulás távlatából, illúziók nélkül, az emberi veszteségeket mélyen átélve lehessen számba venni. A „történelmi idõk” és a „forradalmi cselekvés” illúzióját megélt ember számára ma ebbõl a túlzott reményeket és a fatalizmust egyaránt elutasító perspektívából állnak össze egységes, határozott jelentésû képpé a korábbi évtizedek tétova kételyei és durva csalódásai. Ugyanakkor a könyvben megfogalmazódó felelõsségeszme nemcsak múltba tekintõ, hanem a jelen számára is van mondanivalója, sõt vállalja egyes, általa jövõbe mutatónak tekintett értékek felvázolását is.

A kérdésfelvetés megújítását a kortárs erkölcsi-társadalmi problémák, mindenekelõtt a felelõsség globálissá válásával kapcsolatos kérdések kritikus számbavétele is ösztönözte. Az ilyen problémák között kiemelten szerepel a tudósok és a tudomány (mindenekelõtt az atomfizika, biológia, orvostudomány stb.) felelõssége a felfedezések gyakorlati alkalmazásának következményeiért, a puha (humanizált) technika és a környezetbarát technológiák, valamint az alternatív közgazdaságtan melletti állásfoglalások. A jelenkori globális felelõsséget követelõ problémák megítélésének alapgondolatait Hans Jonas Das Prinzip Verantwortung (A felelõsség elve) címû mûvének meghatározó jelentõségû kérdésfelvetése ihlette. Eszerint a felelõsség „kötelességként elismert gond egy másik, fenyegetett lény iránt”. Az így értelmezett felelõsség sajátos imperatívusz megfogalmazását tette lehetõvé, amely szerint egy cselekedet helyességét aszerint kell megítélni, hogy összeegyeztethetõ-e vagy sem a permanens földi létezéssel.

Jonas felismeréseinek következetes végiggondolása megköveteli a technika rejtett utópizmusának elutasítását, sõt tágabb értelemben bármiféle utópikus gondolkodással való leszámolást. A szerzõ, bár elismeri utópia, eszmei türelmetlenség, zsarnokság és erõszak lehetséges összefüggését, a reményt és a jövõért vállalt felelõsséget tápláló utópia nevében nem támogatja e követelmény maradéktalan elfogadását. Mindezzel együtt esélyt lát az antiutópista és az alternatív jövõ mellett elkötelezett szemléletmódok összebékítésére, többek között éppen a jelenben fellelhetõ felelõsségépítõ kezdeményezések (Budapest Klub, Inter Action Council) és a szociáldemokrata alapértékek határozottabb érvényesülése révén.

Kétségtelen, hogy a jelzett problémakörök felelõs megítélése nem kerülheti el a mai gondolkodó ember figyelmét. Ha viszont számolunk az ágazati etikák (gazdaságetika, bioetika, sajtóetika stb.) megjelenésével, és figyelembe vesszük, hogy azok problematikája éppen a fent említett kritikák nyomvonala mentén alakult ki és vált hatékonnyá, akkor nyilvánvalóan más, pozitívabb jelentést tulajdonítunk a kései modern társadalom önkritikájának. Éppen ezért a könyvnek a posztmodern szemléletváltással szemben kifejezett fenntartásai ellenére e diszciplínák megjelenése által bizonyítottnak tekintjük, hogy a jelenkori társadalmi differenciálódás megteremtette nemcsak a maga sajátos problémavilágát, hanem annak megoldási javaslatait is, anélkül azonban, hogy „átfogó társadalmi rendezést”, önálló „ideológiát” vagy egységes „értékpreferenciát” kellett volna szorgalmaznia. E „hiányosságok” ellenére az erkölcsi tudat differenciálódásának és fragmentálódásának morálfilozófiai feldolgozásai, bár maguk is a „posztmodern” jelenségköréhez tartoznak, nem marasztalhatók el a „minden mindegy” apátiájában. A jelzett szemléletmód szerint szoros összefüggés van a „múltba tekintõ felelõsségvállalásnak” a könyvben említett biztató esetei (II. János Pál, Willy Brandt, Vaclav Havel, Jacques Chirac stb. bocsánatkérései) és a modernitás hagyományával szakító gondolkodásmód térhódítása között. E nem jelentéktelen különbségtétel mellett azonban csatlakozunk a szerzõnek a „felelõsség dicséretét”, az autonóm személy felelõsségvállalását, a pluralizmust és párbeszédet szorgalmazó álláspontjához, a továbbiakban kimutatva annak számos részletkérdésben megmutatkozó következetességét.

Amint az már az eddigiekbõl is kiderült, a felelõsségvállalás Gáll Ernõ számára az autentikus értelmiségi magatartás vezérmotívuma, és ebben Antoine de Saint-Exupéry, Albert Schweitzer, Lukács György, Karl Jaspers példájára hivatkozik, akik nemcsak hogy a legmagasabb szakmai szinten képviselték hivatásukat, de munkájukat mindvégig a legközvetlenebb felelõsségvállalás és morális elkötelezettség jellemezte. Éppen ebbõl az elkötelezettségbõl kiindulva vethette fel Jaspers és Lukács a filozófus felelõsségét gondolatainak és megnyilatkozásainak politikai következményeiért, készségét-alkalmasságát egy totalitárius rendszer (ti. a fasizmus, illetve a kommunizmus) legitimálására. Az elkötelezettséget, a társadalmi szerepvállalást tehát a szerzõ nem tekinti az értelmiségiek kivételes gesztusának, hanem az értelmiségi öntudat és felelõsség szerves részének. Ennek alátámasztására a mai értelmiségszociológia árnyaltabb – az elkötelezettségben fokozatokat, eltérõ értelmiségtípusokat megkülönböztetõ – szemléletmódja ellenében felidézi Émile Zola és Julien Benda elkötelezett írástudó eszményét.

Az értelmiségi szerepvállalás itt említett – némiképp egynemûsítõ – értelmezése mögött nem kell feltétlenül eredendõ közösségi fundamentalizmust keresnünk, ugyanis az végsõ soron az értelmiségi szereppel, de semmiképpen sem csak azzal együtt járó tudatosság erkölcsi vetületének elismerését követeli. Ebben és csakis ebben az értelemben valóban megfogalmazható egy kivételes értelmiségi (rétegspecifikus, ám nem kollektíve, hanem külön-külön, azaz egyénileg viselt) felelõsség: a személy mindennapi „rendszerfenntartó tevékenységének” felelõssége. Ez a felelõsség az értelmiségiek esetében legalább olyan súlyos, mint a különféle totalitárius rendszerek jellegzetes bûneiért a „készséges végrehajtók” névtelen sokasága által viselt felelõsség. A kollektív vétkek és felelõsségek rendkívül vitatott kérdéskörének felelevenítése itt, ebben az összefüggésben valóban találkozik az értelmiségszociológiai kérdésfelvetéssel.

A „német bûnösség” értelmezésének Jaspers, Weber, Goldhagen és Adorno által megfogalmazott kritériumai a felelõsségfogalom kiterjeszthetõségét, feloldhatatlanságát hangsúlyozták. Kritériumaik felbukkanása a könyv összegzõ számvetésében felhívja a figyelmet e példák ébresztõ, szellemi-erkölcsi ellenállásra mozgósító erejére az õket ismerõ kelet-európai értelmiségiek körében. Természetesen nem állítható, és a szerzõ sem állítja, hogy õ maga és a hozzá hasonló értelmiségiek szükségképpen eljutottak volna ezáltal a rendszerrel való nyílt szembefordulásig, de e könyv szellemisége, akárcsak a szerzõ korábbi alkotásai, valamint az általa szerkesztett Korunk tematikus sokszínûsége azt bizonyítja, hogy Gáll Ernõ a szabadabb önkifejezés és a hivatalos ideológiát maga mögött hagyó széles körû társadalmi dialógus útját kereste.

A diktatúra évei során a nem rendszerkonform öntudat és önazonosság elõkészítésében, megfogalmazásában lényeges szerepet játszott a kisebbségi önismeret szorgalmazása. A kor szóhasználatával élve ez azt jelentette, hogy a nemzeti kulturális hagyomány szinte valamennyi tendenciája helyet kaphatott a „haladó hagyományok” sorában. Az e hagyományokkal kialakított újfajta, nem a korábbi ideologikus elutasításon, hanem párbeszéden alapuló viszony már önmagában is felelõs önrevízió eredménye. Sajátos példája ennek a „visszamenõleges párbeszédnek” a századelõ filozófiai újjászületésének szentelt figyelem, illetve az, hogy a szerzõ e „korai virágzás” eredményeit a köztudat számára is hozzáférhetõvé tette. E sajátos értelmiségtörténeti érdeklõdés jelentõségét lényegesen növelte az a tény, hogy mindez egy olyan idõszakban történt, amikor még a nemzeti filozófiatörténet hitelt érdemlõ kézikönyvei és forrásai csak kevesek számára voltak elérhetõk. Ebben a kulturális helyzetben a kisebbségi írástudók felelõsségének múltbeli példái (Tavaszy Sándor, Imre Lajos, László Dezsõ, Makkai Sándor, Mikó Imre) éppen e felelõsség erõteljes átérzését közvetítették a kortársak számára.

A követésre, továbbfejlesztésre ajánlott szellemiség itt a kisebbségi erkölcs Tavaszytól származó eszméje, illetve a kisebbség és a humánum gondolatának értelemszerû összetartozása. Ebbõl adódik a kisebbségi értelmiség számára a kisebbségi önismeret kialakításában és fenntartásában, valamint a többségi kulturális értékek közvetítésében kínálkozó szerepkör hivatássá emelése. Az így megrajzolt értelmiségi szerep nem pusztán a transzszilván ideológiára épülõ kitaláció, hanem a két világháború közötti idõszak kisebbségi sorseseményeinek felelõs mérlegelésére támaszkodik. Olyan eseményekrõl van szó, amelyek a romániai magyarság széles rétegeivel megismertették a kisebbségi lét nyomasztó problémáit, ráerõtetve a nemzeti önrevíziót, az új önazonosság és önmeghatározás kiépítésének feladatát.

Hasonló, sõt sokkal nehezebb, ellentmondásosabb helyzetbe került a Gáll Ernõ által is képviselt asszimiláns magyar zsidóság, amelyre, ha identitását következetesen vállalta, kettõs kisebbségi sors várt. Ez a különleges státus tette képviselõit „perem-személyiségekké”, ahogy a szerzõ önmagát nevezi, akiknek értetlenséggel, idegenkedéssel, sõt elutasítással és gyûlölettel kellett szembenézniük nemcsak az idegen többségi fõhatalom képviselõi, de olykor a választott nemzeti-nyelvi közösségük más vallású tagjai részérõl is. A kötetnek ez a kettõs kisebbség fokozottabb kiszolgáltatottságát és hangsúlyozottabb felelõsségét taglaló fejezete különösen sok új, máig kevéssé ismert és számos közkeletû vélekedést korrigáló információt tartalmaz pl. az asszimilációnak, az antiszemitizmusnak, a cionizmusnak és a kommunista hatalmi struktúráknak a zsidóság társadalmi helyzetével és tényleges szándékaival való összefüggéseirõl.

A második világháborút megelõzõ és az azt követõ években egyre inkább a társadalmi helyzet és szándékok alakulásának végletes összekuszálódása, tragikus sorsfordulók jellemezték mind a romániai magyarság, mind pedig a romániai magyar zsidóság képviselõinek életútját. Kétségtelen, hogy e két identitás baloldali elkötelezettséggel társított találkozása a veszélyek és kihívások s ennek megfelelõen a felelõsségek megsokszorozódását jelentette. Ebben a számtalan próbatételt hordozó folyamatban felértékelõdött az értelmiségi magatartás különleges felelõssége, példaszerûsége, s hosszabb idõre kitermelte a maga emblematikus alakjait, az elvakultság és tisztánlátás, a menekülés és helytállás érvrendszerét és személyes példáit. Ilyen példaszerû egyéniségként, illetve magatartásmódként vizsgálja a szerzõ Makkai Sándor és a szlovákiai Fábry Zoltán tevékenységét.

Tekintettel arra, hogy a fokozatosan beszûkülõ, egyirányúvá váló politikai mozgástér mindinkább a szimbolikus szférába, az irodalomba utalta a morális cselekvés súlypontját, a felelõsségrõl való gondolkodás példáinak vizsgálatát, ha csak jelzésszerûen is, de ki kellett terjeszteni néhány jellegzetes irodalmi alkotás erkölcsi világának értelmezésére. Az említett körülmények között az irodalom az értelmiségi figyelmeztetés, irány és példamutatás szinte egyetlen nyilvános fórumává vált, még akkor is, ha üzenetének hatékonyságát eleve körülhatárolták a mûfaji követelmények, az önkifejezés irodalmiasan átlényegített stílusa, és csupán a felvetett problémák jelezték félreérthetetlenül az író állásfoglalásának aktuális jelentését. E magatartáshordozó irodalom elemzése során Gáll Ernõ megmutatta, hogy Székely János drámáinak hõseit a korszak közismert személyiségeirõl mintázta, hogy e hõsök olyan kérdésekre próbáltak válaszolni (Kik vétkesek a diktatórikus, önfeladást követelõ rendszerrel való együttmûködésben? Felmentést jelenthet-e a hit? Mi a felelõsségvállalás tartalma? stb.), amelyek megfogalmazásukkor a romániai magyarság döntõ többségét foglalkoztatták.

Gáll Ernõ könyvének talán legnagyobb horderejû gondolata, hogy a zsarnokság mindennapi fenyegetésének megszûnése egyszerre tette lehetõvé a korábbi világnézeti elkötelezettség gyakorlati következményeinek megítélését és a „kritikátlan vakfegyelmet” elutasító felelõsségvállalást. Ennek ellenére nem szabad, nem becsületes dolog elfelejteni vagy éppenséggel letagadni a múltat. Az embert próbáló idõkben megfogalmazott kérdéseket mindig újra és újra fel kell tenni, hiszen az ember egyetlen társadalmi berendezkedésben sem nyerhet felmentést a maga felelõsségével, önazonosságával és hivatásával való számvetés kötelezettsége alól. Az új helyzet nem jelenti, nem jelentheti a régi tehertételek elfelejtését, hiszen az ember nem vetkõzheti le egyéniségét, jellemét, amelyet e tehertételek is alakítottak. Kételyeink, csalódásaink, sõt gyengeségeink megvallása nem csupán az esetleges érintettekkel és önmagunkkal szembeni morális kötelesség, hanem egyszersmind valós öntudatunk, önbecsülésünk kialakításának elengedhetetlen feltétele.

Ungvári Zrínyi Imre