A 19. század eleji mezõgazdaság tõkés átalakulásának kérdéséhez

Borsos Szabolcs: A létalkotó személy. Marosvásárhely 1997. 140 lap.

 Borsos Szabolcs A létalkotó személy címû könyvével a marosvásárhelyi Mentor Kiadó egy remélhetõleg a továbbiakban is folytatódó kiadáspolitikai nyitásra enged következtetni: az eddigiekben többnyire elsõkönyves irodalmárokat népszerûsítõ Mentor elsõ alkalommal jelentet meg pályakezdõ elméleti szövegírót. A kötet a maga során kétségkívûl hiánypótló értékkel bír: mérvadó bevezetést nyújt a kortárs filozófiának abba a jelentõs, de a magyar filozófiai köztudatban mindazonáltal kevésbé ismert filozófiai áramlatába, amely perszonalizmus néven, a katolikus filozófia megújítására törekedve jelentkezett a harmincas években. A fenomenológiához és az egzisztencializmushoz több szempontból is kapcsolódó perszonalizmus olyan kiemelkedõ képviselõi, mint Emmanuel Mounier vagy Jean Lacroix lényeges eszmetörténeti hatást fejtettek ki a másik személlyel és az Istennel való szeretetközpontú transzcendenciakapcsolat hangsúlyozásával. Borsos Szabolcs könyve két részre osztható: a perszonalizmus filozófiatörténeti áttekintését követõen a szerzõ az elsõ rész fogalmi-módszertani hozamára építve egy eredeti hangú vallásbölcseleti kísérlet, egy „perszonális fenomenológia” felvázolására vállalkozik.

A könyv bevezetõ részében a szerzõ a vallás és a vallásosság fogalmainak az elkülönítõ értelmezését követõen kitér az elsõsorban a könyv második részében alkalmazott perszonális fenomenológia módszertani alapjaira. Az elemzéseiben  sokkal inkább a heideggeri egzisztenciális analitikára, mintsem a husserli eidetikus intuícíóra emlékeztetõ módszer vezérelve a személy transzcendentalitása: „a személy a legfõbb érték, akiben, aki által és akiért megvalósul a lét értelmezhetõsége.” (15.). A filozófiai-teológiai gondolatkörbe illeszthetõ vizsgálódás ugyanakkor mindvégig a nyugati kultúrkör legalapvetõbb motívumának, a szeretet misztériumának a horizontjában mozog.

A  perszonalizmus filozófiatörténeti vonatkozásainak  szentelt elsõ részben a személy fogalmának keresztény teológiatörténeti és etimológiai vizsgálatát a francia perszonalizmus olyan meghatározó képviselõinek a bemutatása követi, mint Maurice Blondel, Emmanuel Mounier, Jean Lacroix és mások. A könyv ezenkívül kitér még a perszonalizmushoz kapcsolható két angolszász gondolkodó, valamint Nyikolaj Bergyajev munkásságára is.

A perszonalizmus múlt század végi angolszász elõzményeit kutatva a könyv Josiah Royce monista perszonál-idealizmusa mellett elsõsorban F. B. Jevons perszonalista gondolataira összpontosít. Jevons William Jamesszel vitatkozva jut el a perszonalitás motívumához: a személy mivolt nála nem a gondolkodás következménye, hanem annak és magának az emberi létezésnek a feltétele. A jevonsi személyfogalom alapjainál egy olyan nyitott individualitás-fogalom található, amely a személy mivoltot mind a személyközi, mind az Istennel való szeretetelvû transzcendenciakapcsolatban lényegileg befejezetlenként tételezi. E fejezet így a második rész perszonális fenomenológiájának egyik alapmotívumát, a „befejezetlen létalkotást” szolgáltatja.

A  könyv a francia perszonalizmus meghatározó elõfutáraként Maurice Blondel munkásságát említi, amely a személy mivolt említett befejezetlenségének és a befejezettségre vágyakozás kettõsségének egyfajta immanens – ám az isteni akarat transzcendenciájára utalt – dialektikáját nyújtja.

Mounier saját perszonalista vallásbölcseletét egyfajta egzisztencializmusként határozza meg, amely nem az emberi tapasztalat tematizálását, hanem az emberi sors egyedülálló tragédiájának egy „tragikus optimista” meghaladását nyújtja. Ezt a meghaladást a személy az exteriorizálás –  másikra irányuló – és az interiorizálás – az önazonosságban és a természettel való egységes viszonyban a teremtõ hûségességrõl tanúskodó – egymást feltételezõ mozgásában valósítja meg. A személy megvalósítása Mounier-nál nem választható el a humanitás megszólításától, az ember a szeretet képességével felruházott lényként teremtõ személy, az Isten munkatársa.

A kötet kitér még Jean Lacroix-nak, a francia perszonalizmus a Mounier utáni idõszakát meghatározó egyéniségének a munkásságára is, aki a személy mivolt méltósága mellett a mindent megelõzõ legalapvetõbb reláció, a szeretet tapasztalatát hangsúlyozza. Mind Mounier, mind Lacroix eljut a létalkotó személy motívumához, de míg Mounier-nál a személy közösségi mivolta az elsõdleges, addig Lacroix gondolatai inkább a perszonalizmusnak a személy önazonosságát az egyediségbe helyezõ olvasatára jogosít fel. Ezt az ellentmondást a szerzõ a személy önazonosságát jelentõ létalkotás motívumának az empirikus egyén–közösség viszonyokat meghaladó „vertikalizálásával”, transzcendálásával véli meghaladhatónak.

A bergyajevi perszonalizmusnak, a személy mint egzisztenciális központ paradox mivoltának a kibontását követõen a magány és a kollektíva/kommunió különbözõségét elemzõ bergyajevi gondolatok vezetnek át a kötet második részét képezõ vallásbölcseleti kísérlethez. Az emberi magány, a szorongás, a hit-remény, a haláljelenség itt következõ perszonális fenomenológiájának a kommunió-igény és az  elemzett perszonalista szerzõknél már jelzett kettõs – Istenre és a felebarátra vonatkozó – szeretet-parancs biztosít egységes értelmezési horizontot. A haláljelenség fenomenológiájára válaszként fogalmazódik meg a szolidaritás példájaként a hazatalálás és az ünneplés motívuma. „A hit-remény kapcsán kiemelt helyen szerepel az elmúlás gondolata a haláljelenség tapasztalatában. [...] különös módon, éppen az elmúlás gondolata teszi létalkotóvá, kultúraformálóvá a személyt. Ebben a feszültségben kristályosodhat ki a személy mint létalkotás, és e kettõsség tapasztalatában válhat érthetõvé a bizalom, a hit és a remény valóságának mikéntje” (17.).

Végül néhány megjegyzés a kötet filológiai bemutatásáról. Az idõnként csapongó gondolatvezetés, a következetlenül, olykor metaforikus érvénnyel használt fogalmiság  a nyersfogalmazványok, a munkajegyzetek stílusát emeli be a kötetbe. Egy alaposabb utómunkálat feltehetõleg sokat javított volna a szöveg stiláris és struktuláris koherenciáján. Megjegyzendõ még, hogy a lábjegyzetek terminus- és névmagyarázatai elõnytelenül fölerõsítik az idõnként amúgy is zavaró, filozófiatörténeti kézikönyveket idézõ didaktikus jelleget. Indokoltabb lett volna a fõszöveget követõ terminológiai szótár és névmagyarázat formájában hozni õket. Mindezek az észrevételek természetesen semmivel sem csorbítják a kötet tagadhatatlan érdemét: az elsõ kötetes Borsos Szabolcs egy hiánypótló filozófiatörténeti áttekintést és ígéretes folytatást sejtetõ vallásbölcseleti kísérletet nyújt át az elméleti szövegekre is fogékony olvasóközönségnek.

Szigeti Attila