Az írott folklór mûfaji megosztottsága
Keszeg Vilmos (szerk.):Írás,
írott kultúra, folklór.
Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Kvár 1999. 334 lap.
Keszeg Vilmos(szerk.): Kicsiny dalaim. Népi költõk antológiája.
Székelyudvarhely 1999 215 lap.
A hagyományos
folklorisztika mindenekelõtt a szóbeliség-írásbeliség szempontja alapján
határolta el/be saját kutatásterületét a magaskultúrával szemben. Mindaz, ami orálisan hagyományozódott, a közösségi és
nyilvános, az alkalomszerû és anonim, a variatív és szinkretikus, a népi
kultúrához tartozott. Az írásbeliség fogalma egyértelmûen az elit kultúrát
asszociálta, amelynek immanens tartozéka az individuális és invariatív jelleg.
A legújabb kutatások ezt az el/behatároltságot cáfolják,
létjogosultságot követelve a folklorisztika eddig olyan mellõzött területének,
mint a népi írásbeliség.
A szóbeli–írásbeli elkülönítés nem releváns, mivel e
szempont a kultúra egy külsõdleges jegyére utal, éspedig a közvetítõ
csatornára. A közvetítõ csatorna,
illetve csatornák megválasztása mindig
bizonyos szükségletek, igények (társadalmi, gazdasági, mûvelõdéstörténeti, pszichikai) kielégítésének
függvényében történik. A preferált csatorna a sajátos funkciók betöltésére
bizonyos tartalmakat más/új formában/mûfajban fejez ki, s ezáltal
gondolkodásbeli változásokat is elõidéz(het).
Az írás megjelenését a népi kultúrában a stabil életforma,
a zárt és homogén közösségek felbomlása, az intézmények szerepének
megnövekedése és a társadalmi mobilitás által bekövetkezett kommunikációs folyamatok
sérülése eredményezte. Az írott kultúra elsõdleges funkciója kezdetben csak a
rögzítés általi megõrzés volt. Ez mára fokozatosan az egyéni interpretációk,
reflexiók lehetõségét, a tér- és idõkoordináták legyõzését jelenti a
közösség/egyén számára. Az írásbeliség azonban nem zárja ki, hanem kiegészíti a
szóbeli kultúrát.
A Kriza János Néprajzi Társaság 7. Évkönyve a népi/paraszti
írásbeliség problémakörével foglalkozik. Az ajánlás szerint a szerkesztõ, dr.
Keszeg Vilmos egy olyan tanulmánykötetet kíván az olvasók elé tenni, amelyben a
szerzõk különbözõ módszerekkel ugyan és olykor sajátos terminológiával
közelítik meg a közös és vitatott témát, ám így a kötet éppen változatosságában
lesz adekvát tükrözõje a témakörnek.
Valóban a tanulmánykötet mind mûfaji szempontból, mind
pedig a részlettémákat illetõen színes. A kötet nagy része esettanulmányokból
áll, de találunk benne szakirodalmi tájékozottságot és minden interpretációt
nélkülözõ nyers adatközlést és mellette határeseteket körüljáró elméleti értekezéseket
is. A tanulmányok tematikája átfogó képet nyújt a népi írásbeliség fõbb
mûfajairól és azok értelmezési lehetõségeirõl. Így elemzésre kerül a kézzel
írott história, a népi verses levél, a felirat (kapu-, falfelirat és egyéb), a
gyászjelentõ és a végrendelet, az emlékvers, a lakodalmi rigmusok, a vallásos
ponyva, a parasztkrónika/napló, a népi vers, a verses füzet és a népi levél
mûfaja. A tanulmányok kiindulópontjaként funkcionáló gyûjtések területi
megoszlás szempontjából fõként Erdélyre korlátozódnak.
A huszonkét tanulmány a terminológiahasználatban is színes,
a még fiatal kutatásterület bizonytalanságait tükrözi.
Néhány tanulmány témafelvetése külön is említést
érdemel. Nagy Olga rövid esszéje a
szóbeli és írásbeli kultúra nemek szerinti megoszlására és e két csoport
sajátos jellemzõire irányítja a figyelmet (57–64.). Keszeg Vilmos a
gyászjelentõk társadalom-, ember- és halálképét
vázolja fel szociális, szemiotikai és pragmatikai szempontok
alapján.(95–111.). Folklór és irodalom kapcsolatára világít rá Kríza Ildikó
tanulmánya (183–200), kiemelve, hogy olykor maga az irodalom merevíti(heti) be
a népköltészet tér- és idõ szabad alkalmazásának technikáit. („Az élõ hagyomány
törvénye szerint a tényközlés feltétele a hihetõség, a vélt realitás.” (195.).
Vagyis Toldi és Mátyás király alakja csak a néphagyományban fonódhat össze, de
ugyanazon irodalmi mûalkotásnak nem lehet szereplõje e két, különbözõ
történelmi kor híres személyisége
(183–200). A vizualitás döntõ szerepérõl értekezik Benõ Attila. Tanulmánya bár
csak közvetetten kapcsolódik a témához, mégis jelentõs: a szókölcsönzés kapcsán
a vizualitás meghatározta kognitív folyamatokra világít rá (266–281.). A mass
media és a népi kultúra viszonyának új szempontú megközelítését nyújtja Fosztó
László a Nyomtatott folklór címû
tanulmányában (300–310.). Az írás megjelenése a népi kultúrában olyan
folyamatok kutatását is implikálja, mint a globális kultúra kialakulása, egy új
típusú személyiség megjelenése, amely már elveszítette a jól definiált
társadalmi szerepeit, s csupán csoportidentitással rendelkezik. A kötet egy
másik színfoltja Balázs Géza nyelvész tanulmánya (310–331.), amely a MA
folklórmûfajait vizsgálja. Jelzi, nincs tiszta mûfajúság, szükséges a
szakterminusok újradefiniálása és olyan új fogalmak elfogadása , mint az
internet-folklór.
A tanulmánykötet érdeme az aktuális témaválasztás színes
körüljárása mellett a gazdag szakirodalmi jegyzék. Így forrásként is szolgálhat
a további kutatásokhoz, és segítheti a terminológia egységesülését.
A népi írásbeliség egyik részterületét mutatja be Keszeg
Vilmos a Kicsiny dalaim. Népi költõk
antológiája címû kötetben. A könyv bevezetõ, elméleti kérdéseket boncolgató
tanulmánnyal kezdõdik, majd huszonkilenc népi költõ alkotásaiból közöl válogatást.
A bevezetõ ilyen kérdésekre keres választ: Melyek az
írásbeliség funkciói a népi kultúrában (ezen belül az „írásmotiváció”, az
„írásszokás és szerepei”, az „írástechnika” kulcsszavak értelmezése)? Mi a
népköltészet, és hol helyezkedik el a folklór és az irodalom viszonyrendszerében?
Szükséges-e e kultúraszelet tanulmányozása, vagy irreleváns az adott közösség
szempontjából?
A szerkesztõ egy tömör meghatározással válaszol: „E
költészet saját identitással és saját funkcióval rendelkezõ kultúra. Helye a
folklór és a hivatásos költészet között van, mindkettõvel érintkezik, ám
egyikkel sem kíván azonosulni” (46.).
A bevezetõ tanulmány újdonsága a népi vers kontextusának
felvázolása, valamint a versek tartalmi-stilisztikai elemzése és ennek alapján
egy verstipológia felállítása. A vizsgálódás következtetései:
– A vers az
események lírai átélését teszi lehetõvé.
– Az alkalom, az esemény kijelöli a vers funkcióját,
tartalmát és ennek megfelelõen a szereplehetõsége(ke)t.
– A tartalom és forma
összekapcsolása nem végleges. A tartalom állandóan adaptálható,
variálható, aktualizálható. „A versírók az irodalommal és a népköltészettel
való elõzetes kapcsolat után kezdenek verset írni. Ezért költészetükben mind az
irodalom, mind a népköltészet mûfaji,
poétikai, prozódiai eljárásai fellelhetõk” (22.)
A bevezetõt az ábécérendben elrendezett népi költõk alkotásai követik. Az egyes népi költõket
rövid ismertetéssel (a születés éve, helye, családi helyzete, iskolai
végzettsége és megjelent mûveinek helye) mutatja be a szerkesztõ. E forrásértékû
adatok után következnek a kiválogatott versek.
Azt már nem jelzi a
szerkesztõ, miért épp ezek a versek kerültek az olvasó elé (csak ezeket írta a
szerzõ, ezeket kérte megjelentetni; önkényes a választás, a mûfaji
megosztottságot kívánja szemléltetni stb.)
Szükséges-e e költészet vizsgálata? Hiszen az egyéniség,
mihelyt tartósan tud és mer szakítani a hagyománnyal, egy más közegbe lép át.
Vajon a szubjektum elõtérbe kerülése megszünteti a közösséggel való kapcsolatot?
A közösségi normákból, értékrendbõl, esztétikumból való kilépésre készteti az
egyént?
Nem. Csupán egyén és társadalom sajátos viszonyát, egy
közösséget, egy történeti szituációt az individuum alkotta interpretációs
világkép függvényében láttat.
A könyv jelentõsége, hogy egy „kortárs” mûfajt mutat be.
Ugyanakkor kutatási és értelmezési lehetõségeket is vázol.
Becze Márta