Az erdélyi szokáskutatás újabb eredményei

Barabás László: Forog az esztendõ kereke. Sóvidéki népszokások. Marosvásárhely 1998. 304 lap.

Székely Ferenc: Jeles napok, ünnepek, szokások Vadasdon, Székelyudvarhely 1999. 160 lap.

Zsigmond Gyõzõ (szerk.): Szokás és erkölcs. Obiceiuri ºi moravuri. Bucureºti 1999. 118 lap.

 Tájainkon minden népszokással foglalkozó kiadvány jelentõs, mivel az erdélyi szokáskutatás hosszú ideig meglehetõsen mostoha körülmények között tengõdött. Ennek egyik oka a szakemberek, a néprajzosképzés hiánya volt, másik oka pedig a terminológiai zûrzavar. A két legjelentõsebb kiadvány, amely tulajdonképpen követendõ példát jelentett, mivel összegzõ, szintetizáló munkákról van szó Seres András Barcasági magyar népköltészet és népszokások (Bukarest, 1984.), valamint Vasas Samu és Salamon Anikó Kalotaszegi ünnepek (Budapest 1986.)

A kilencvenes években Balázs Lajos, Hajdú Farkas-Zoltán, Kardalus János, Pozsony Ferenc munkái igyekeztek pótolni e hiányt, a román szokáskutatásban pedig Cuceu Ion – Cuceu Maria, Pop Dumitru, Pop Mihai stb. tanulmányai, könyvei fontosak.

A néprajztudomány kibontakozásától, a 19. századtól a „szokás” gyûjtõfogalom volt, a babonás – mágikus eljárásoktól az erkölcsi elvárásokig mindent ide soroltak. A kutatók rengeteg definíciót megfogalmaztak. Végsõ soron olyan magatartási és viselkedési mintákat fed a szokás fogalma, amelyek kifejezik egy közösség mentalitását, világképét, értékrendjét. Íratlan törvényként hatnak, és olyan normatív-regulatív erejük van, hogy az egyén kötelesnek érzi betartani õket. A szokások az embert társadalmi csoportjához való alkalmazkodásra kényszerítik, integrálják. A szokások betartásával tulajdonképpen az egyén a közösséghez való tartozását éli meg és fejezheti ki (lásd Dömötör Tekla: A népszokások költészete. Bp. 1974.14–20)

A szokások áthatják a mindennapokat, de helyet hagynak az egyéni ötleteknek, újításoknak, az elkerülhetetlen társadalmi változásoknak is. Rendszerint idõben ismétlõdõ, alkalomhoz fûzött cselekvések és tevékenységek, amelyek elsõsorban az emberélet vagy a naptári év sûrûsödési pontjaiban, az ún. jeles napokon jelentkeznek. Az A. van Gennep-féle rituselmélet értelmében ezek azok a momentumok, amikor az egyén társadalmi meghatározottsága kidomborodik, kifejezõdik. Általában valamilyen átmenetrõl van szó (életszakaszok, évszakok, évek között), valamilyen változásról, és a rítusok, szokások átsegítik az embert ezeken a krízishelyzeteken azáltal, hogy viselkedési és vélekedési modellt nyújtanak, és visszaállítják a megbomlott társadalmi rendet, azaz tulajdonképpen új rendet teremtenek (lásd Fejõs Zoltán: Az átmeneti rítusok. Arnold van gennep elméletének vázlata. = Ethnographia XCI[1979].406–414).

A szokások be nem tartása olyan konfliktusokat, feszültségeket eredményez, amelyek a közösséget szigorú beavatkozásra késztetik. Ezek a beavatkozások azonban sohasem az egyén kiközösítését célozzák, hanem a nyugalmi állapot helyreállítását, a vétkezõ egyén beépítését az új rendbe.

Barabás László a népszokásokkal foglalkozó írások hagyományát követve a jeles napok ünnepi rítusait, cselekvéseit mutatja be, de nem a megszokott fesztivizáló, ünnepközpontú szemszögbõl, hanem a sóvidéki földmûves paraszttársadalom sajátos, a mezõgazdasági év eseményeit követõ idõszemléletébõl kiindulva. Ez egyébként a könyv legnagyobb érdeme, ezért mintaszerû a dolgozat: a sóvidékiek sajátos életvitelét, mentalitását sikerült megragadnia.

A Bevezetõ elsõsorban a szakmabeliek számára érdekes, mivel elméleti kérdéseket is felvet. Itt kerül sor a szokás fogalmának a tisztázására, a könyvben használandó terminusok meghatározására. Majd a szerzõ részletesen ismerteti a Sóvidék kistáját, annak földrajzi és társadalmi tagolódását, kiemelve, hangsúlyozva a táji jellegzetességeket. Röviden áttekinti a tájhoz kapcsolódó gyûjtések, kutatások sorát, valamint a már megjelent néprajzi írásokat.

Alapos, célratörõ, szakszerû a kutatás módszerének, céljának ismertetése. Bár túlnyomórészt leíró jellegû a munka, a szerzõ igyekszik pontosan és rugalmasan követni a szokásrendszer dinamikáját, változásait is.

A könyv két részbõl áll. Az elsõ rész (Szokásleírások tizenkét fejezetet foglal magában, az év jeles napjainak szokásait írja le óesztendõtõl a következõ karácsonyig. Egyben történeti áttekintést is nyújt, a századelõtõl napjainkig kíséri a különbözõ szokáselemek alakulását. A nagy naptári ünnepek mellett kellõ figyelmet szentel a népi idõhasználatban oly fontos munkaszokásoknak is. Sajnos így kimaradnak a kötetbõl az emberélet fordulóihoz kapcsolódó szokások, de reméljük, nem sokáig fogunk várni az új kötetre.

A Szokásköltészet címû rész a szokásokhoz fûzõdõ szövegeket, dallamokat, játékokat közli. Nem merev és mesterkélt szétválasztásról van szó, a szerzõ tökéletesen tudatában van annak, hogy a szokáscselekvés, az ének, a szöveg, a tér és eszközök (tárgyi jelek) használata szinte szétválaszthatatlan egy-egy szokáson belül.

Székely Ferenc kötetében is tetten érhetõ a kimerevített, pusztán leíró szokásismertetések helyett a változó, cserélõdõ, egymás helyébe lépõ, de ugyanazt a funkciót betöltõ szokáselemekre irányított figyelem. Az elõszót író Keszeg Vilmos kifejezésével élve, a szokások esetében „létszükségletrõl” van szó, a szokás ugyanis a múltban gyökerezik, de mindig a jelenre irányul. Az egyén csakis ezáltal élheti meg egy közösséghez való tartozás biztonságot nyújtó élményét, csak így kaphat viselkedési mintát minden elképzelhetõ élethelyzetre.

Székely Ferenc a falu történetének rövid áttekintése után két nagy részben tárgyalja Vadasd szokásait. Az elsõ rész az év jeles napjainak szokásait mutatja be az egyházi év kezdetétõl (szent András, nov. 30.) a gazdasági év végét jelzõ szent Márton és Katalin napokig. Munkaszokás-leírások is találhatók a kötetben: pl. „majorfogadás”, „tollutépõ”, „kórus” (fonó), kukoricahántás stb. A könyv második része Az emberélet fordulói címet viseli, a keresztelõ, a konfirmáció, a sorozás, a lakodalom és a temetés szokásait ismerteti röviden, és az ezekhez fûzõdõ szokásköltészetbõl is ízelítõt ad.

A szerzõ siklódi és szenterzsébeti adatokat is közöl, ám ez kissé zavaró, amennyiben Vadasdtól távolabb esõ településekrõl van szó, és nem világos miért, milyen alapon kerülnek egymás mellé ezek az adatok.

A munka érdeme, hogy felhívja a figyelmet az interetnikus érintkezésekre (cigányok, románok).

A Zsigmond Gyõzõ szerkesztette kötetet a Magyar Köztársaság Bukaresti Kulturális Központja adta ki. A kétnyelvû (magyar–román) kiadvány egy tudományos konferencia elõadásait tartalmazza. Új, szokatlan, de eredményesnek ígérkezõ kölcsönös érdeklõdés és közös munka gyümölcse a kis kötet, amely a szokások normatív funkciójára, illetve a szokások megszegésére és a közösség megszégyenítõ, csúfoló, már-már agresszív, de az erkölcsi normákat minden áron érvényesítõ beavatkozásait vizsgálja.

Mivel a dolgozatok különbözõ témákat tárgyalnak, érdemes valamennyit megemlíteni.

Kotics József tanulmánya (A társadalmi kontroll szimbolikus formáiról. Egy rítus jelentései.8–29.) azt tekinti át, hogy a társadalmi kontrollnak milyen jelentõs szerepe volt és van az európai országok népi gondolkodásában. Ezek az ellenõrzési formák a falusi, paraszti közösségekben alakultak ki, de századunkban már a polgárosuló közösségek erkölcsi és politikai véleménynyilvánításának eszközeivé váltak. A szimbolikus rítusok „primitív”, õsi kifejezési formákat õriztek meg, gyakran gúnyosak, agresszívek, megszégyenítik a társadalmi normákat megszegõ egyént. A jelenség általános ismertetése után a magyar szokásokra (macskazene, zajkeltés) és az ezt kiváltó okokra (özvegyek újraházasodása, jelentõs korkülönbség a házastársak között, vadházasság, férjét verõ asszony) összpontosít.

Pozsony Ferenc A vénleányok és vénlegények csúfolása Erdélyben címû tanulmánya (63–92) is hasonló témájú. A házasságra nem lépõk kicsúfolása még élõ szokás volt a közelmúltban a magyar nyelvterületen. Ilyen rítus volt a farsangi tuskóhúzás, a bakfazékdobás, a zajkeltés, a tavaszi lányköszöntõ szokások paródiája. A tanulmányíró áttekinti, hogyan viselkedtek különbözõ korokban, közösségekben a természetesnek tartott és elvárt házasságkötés elmaradásával szemben, hogyan kezelték ezt az élet menetét akadályozó helyzetet, milyen eljárásokkal igyekeztek helyrehozni stb.

Silviu Angelescu A megszégyenítés rítusainak különbözõ típusairól ír. Csoportosítása szerint vannak a naptári jellegû szokásokhoz kapcsolódó, ismétlõdõ és egyedi alkalmakhoz fûzõdõ megszégyenítõ rítusok. Valamennyi célja visszaállítani azt a társadalmi rendet, amelyet valamilyen áthágás, kikapás megbolygatott. A szerzõ a kalendáris szokásokról ír részletesebben, az ún. „hegybe kiáltásról” (Alimori). Attól függetlenül, hogy mikor kerül rá sor újévkor, húshagyókedden, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, Szent György–napon, húsvétkor, nagycsütörtökön, Sîntoader napján (márc. 2.) vagy Filipi idején (jan. 29–30.), a szerzõ ezt a szokást egyértelmûen megszégyenítõ szokásnak tartja.

A „hegybe kiáltásról” ír Zsigmond Gyõzõ is (Erkölcsi normák érvényesítése Szent György-napi szokásokban, 103–112), õ a mezõségi szokást tárgyalja. Kitér ugyanakkor a naphoz kapcsolódó egyéb szokásokra is (pl. állatok elsõ kihajtása, juhmérés, kincskeresés stb.), majd ezeket aszerint csoportosítja, hogy a társadalmi élet melyik területéhez fûzõdõ erkölcsi norma érvényesítését szolgálják.

Rodica Zane témája: Fiatalság és hatalom a kolindálás szokásában. A szerzõ a legények kiváltságos státusáról beszél a kolindálás során. A legénycsapat e periódusban „kommunikációs csoportként”, információs csatornaként mûködik. A kolindák szövegeiben is megfogalmazódik, hogy õk azok, akik a szakrális idõszaknak megfelelõ magatartásformát biztosítják, e viselkedési modellt továbbítják. Kiváltságos helyzetüket hangsúlyozza, hogy e periódusban kapcsolatba kerülnek a szenttel, a másik világgal, az Istennel, Karácsony apóval, a Nappal, a Hajnallal.

Lucia Ofrim írásának címe: Nõi életkorok – büntetés és szentesítés a hagyományos társadalomban. Rituális funkciók irodalmi struktúrákban. A tanulmány azokról a feszültségekrõl szól, amelyek a nõi élet szakaszainak kulturális modellálásakor állnak elõ a hagyományos közösségekben. Fõleg arra a mozzanatra összpontosít, amikor a nõ kikerül az érzelmi, illetve a szexuális szempontból kívánatos nõk sorából. Erre az átmenetre nincs külön, explicit rítus, ezért az erkölcsi szabályok tiszteletben tartásának a felügyelete és az esetleges kihágások helyrehozatala közvetett módon, irodalmi struktúrák által jut kifejezésre (pl. a szerelmes banyáról szóló adomák).

A változatos tanulmánygyûjteménynek érdeme a kétnyelvûség. Már csak azért is, mert kiváló alkalmat nyújt a román terminológiával való ismerkedésre.

Kiss Erika