Lükõ Gábor néprajzi öröksége
Tûzcsiholó. Írások a 90 éves
Lükõ Gábor tiszteletére. Szerk. Pozsgai Péter. Bp. 1999. 896 lap.
XVI színes és fekete-fehér tábla, CD-melléklet Lükõ Gábor 1932–1933-as moldvai
népdalgyûjtésével
Tûzcsiholó címmel egy
közel 900 oldalas, vaskos tanulmánykötet jelent meg a kilencvenéves Lükõ Gábor
tiszteletére. Nagy igazságszolgáltatása ez a magyar néprajztudománynak a sokáig
mellõzött kutatóval szemben.
Az 1980-ban megjelent Magyar
Néprajzi Lexikon III. kötetének Lükõ Gáborra vonatkozó szócikke így summázza
munkásságát: „Nyugalmazott múzeumigazgató, etnográfus. [...] Szûkebb kutatási
területe a népzene, a népköltészet és népmûvészet formai elemzése és
kelet-európai összehasonlítása. Cikkei jelennek meg a hazai és külföldi
folyóiratokban. Fontosabb munkái: A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az
erdélyi magyarsággal (Bp. 1936),
A hortobágyi pásztormûvészet (Debrecen, 1940), A magyar lélek formái (Bp. 1942).”
A szócikkek nyilván mindig
hiányosak, és így ez a Lükõ-kép is az. Ezt próbálja újrarajzolni a Pozsgai
Péter által szerkesztett tanulmánykötet.
Lükõ számára a néprajz nemcsak
történeti és leíró diszciplína, hanem összehasonlító tudomány is. „A lükõi
szintézis felöleli a keleti népek és a magyarság, valamint a Kárpát-medence népcsoportjai
kulturális kölcsönhatásának mélyreható, sok szempontú vizsgálatát (történelem,
nyelv, díszítõmûvészet, szöveg- és zenefolklór)” – írja Pozsgai Péter (15).
Fiatalkori munkásságának két fõ
determinánsa Karácsony Sándor tudományelmélete és a Dimitrie Gusti-féle
monografikus faluszociológia.
Negyedéves egyetemi hallgató,
amikor Romániába utazik, hogy életközelben tanulmányozhassa a román népet és
kultúráját. Azt a kultúrát, amely még nem ismeri a „civilizáció áldásait”,
amely még sokfelé önellátó szellemi és fizikai szükségleteinek kielégítésében. „Tõlük
kell hát tanulni! Megyek Romániába! Megtanulom nyelvüket, gyönyörû dalaikat, és
megismerem háziiparukat” – emlékezik Lükõ egyik kései önéletrajzi írásában, A Debreceni Egyetem Társaslélektani Intézete
és szellemi öröksége címû kéziratában (39).
1931 nyarán Nicolae Iorga
szabadegyetemén tanul Vãlenii de Muntéban, majd beiratkozik a bukaresti
egyetemre. Tanítványi viszonyba kerül Tache Papahagival, a bukaresti egyetem
nyelvprofesszorával, Dimitrie Gustival, a román monografikus faluszociológia
megteremtõjével, Constantin Brãiloiuval, a Román Zeneszerzõk Társaságának
elnökével. Bekapcsolódik Dimitrie Gusti Szociológiai Intézetének falukutató
munkájába, és részt vesz a besszarábiai Cornova (1931 karácsonya), a fogarasi
Drãguº (1932 májusa) falvak szociológiai tanulmányozásában. E kiszállások
alkalmával a zenefolklorista Brãiloiuval mûködik együtt. Ekkor köt barátságot
Gusti professzor fiatal munkatársaival: a történeti szociológia módszerének
létrehozójával, Henri H. Stahllal, az etnomuzikológus
Harry Braunerrel és az ugyancsak szociológus Anton Golopenþiával. (Utóbbi kettõ
késõbb a diktatúra áldozatává lett:
H. Brauner a Lucreþiu Pãtrãºcanu-perbe való belekeveredése miatt 12 évet
töltött börtönben, majd baragáni kényszerlakhelyen, A. Golopenþia pedig a jilavai
börtönben halt meg 1951-ben.)
Lükõ egy vele készült interjúban
elmeséli, hogy 1931 nyarán Vãlenii de Muntéból elindulva Sepsiszentgyörgy és
Erdõvidék érintésével gyalogosan kirándulást tesz a Hargitára. Nagy élménye a
székely pásztorok két méter hosszú üvegkürtje, amelyhez hasonló havasi kürtöt
Bartók a románoknál talált meg.
1932 telén önálló néprajzi és
folklórgyûjtést végez a Dâmboviþa megyei Brebu nevû román faluban.
Constantin Brãiloiu, valamint
Györffy István javaslatára 1932 májusában a moldvai magyarokhoz indul. Nem
gyûjteni, hanem tanulni akar, megérteni, megélni a csángó kultúrát. Két ízben
összesen hét hónapot tölt Moldvában (1932-ben májustól augusztusig és 1933-ban
januártól áprilisig). Ennek az egyszemélyes vállalkozásnak az eredménye az 1936-ban
kiadott kötet: A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal.
A monográfia a terminológia tisztázása mellett a történelmi forrásokat
beépítve településtörténetet tartalmaz, valamint az anyagi és szellemi kultúra
együttesét mutatja be, és a lükõi kutatáselvet is jelzi: a kultúra nem szakítható szét apró darabokra, a részek mellett
az egészrõl is képet kell nyújtani. Az összehasonlítás és a szintézisalkotás
elengedhetetlen eljárásai a kultúrakutatásnak.
Lükõ történeti, nyelvészeti, néprajzi,
földrajzi és toponímiai adatok alapján és a betelepülési folyamatokat nyomon
követve elsõként különbözteti meg a moldvai magyarok etnikumának két
csoportját. Átveszi a közösségek által használt belsõ megnevezést, és így
jellemzi a két csoportot:
– a moldvai-magyarok középkori
telepítésûek, és kikövetkeztethetõen a Szamos- és Tisza-völgyi magyarsággal
mutatnak rokonságot;
– a moldvai-székelyek a
madéfalvi veszedelem után külsõ kényszer miatt telepednek át a Székelyföldrõl
Moldvába, és feltehetõen a Maros-völgyi magyarsággal rokoníthatók.
A Gusti-féle szociológiai
monográfia elveinek és gyakorlatának
megismerése után a társaslélektan van nagy hatással Lükõ munkásságára.
1937-tõl a Debreceni Egyetemen
Karácsony Sándor elõadásait hallgatja, akivel már gimnazista korától tanítványi
viszonyban van. Karácsony Wilhelm Wundt néplélektana alapján dolgozta ki saját
társaslélektanát.
Vagyis: az ember másként érez, ért és akar, ha közösségben van. Ebben a társas
viszonyulásban a kommunikáció jelrendszerek és jelképrendszerek által valósul
meg. Ha egy jel mindig egyazon értelemben funkcionál az illetõ közösség
számára, jelképpé válhat. Ez társaslélektani szempontból nem más, mint a nyelv,
valamint a kultúra.
E módszert hasznosítva Lükõ
Gábor a magyar népköltészet és díszítõmûvészet népi szimbólumait elemzi, értelmezi A
magyar lélek formái címû könyvében (1942). Megállapítja, hogy a
szimbólumhasználat azonos mindkét kultúrterületen, és hasonló a keleti,
urál-altaji népek kultúrörökségével.
A kötet heves viták forrásává
vált, és a magyar néprajztudomány hosszú idõre mellõzte a szerzõ véleményét
annak ellenére, hogy az ötvenes-hatvanas években fénykorát élte a nemzetközi
szimbólumkutatás és különbözõ iskolák alakultak az „archetipális mítoszelmélet”
kidolgozására. Az egyes iskolák kiindulópontként C.G. Jung kollektív
tudattalanját és a genetikusan öröklõdõ õskép (archetípus)
fogalmát jelölték meg. Az archetípusok a fantáziában, az álmokban és a közösségi szimbolikus cselekvésekben (pl. folklór) fedezhetõk fel –
vallja Jung –, és nagyszámú variációban realizálódnak.
A háború után a kommunista
rendszer ideológiailag veszélyesnek bélyegezte Karácsony Sándort és
munkatársait, köztük Lükõ Gábort is. E félreállítás után bontakozik ki a húsz
évet felölelõ múzeumi tevékenysége. 1950-tõl 1958-ig Gyulán, 1958–65 között
Baján, majd Kiskunfélegyházán (1965–1970) múzeumigazgató. Ezzel párhuzamosan
egyre gyarapszik tanulmányainak száma.
A Tûzcsiholó címû emlékkönyv magyar, francia, német és angol nyelvû
írásokat közöl. Változatos tematikával, gazdag illusztráció- és fényképanyaggal
tiszteleg a lükõi munkásság elõtt. Külön érdeme a kötetnek a nyomtatásban
megjelent Lükõ-mûvek jegyzéke, valamint a CD-lemez, amely Lükõ 1932–33-as
moldvai útjának népdalgyûjtésébõl ad
ízelítõt (a CD hanganyagának keletkezésérõl Olsvai Imre ír a kötetben).
Az írások mûfaja széles skálát
ölel fel a tudományos, elméleti értekezéstõl a szubjektív visszaemlékezésig, de
mindeniken átsüt, hogy szerzõjének volt és van élménye, tapasztalata Lükõ
Gáborral és/vagy munkásságával kapcsolatban.
A kötetben több erdélyi szerzõ
is közöl írást: Egyed Ákos, Csetri Elek, Imreh István, Faragó József, Szilágyi
N. Sándor, Gazda Klára, Tánczos Vilmos, Demény István Pál és a moldvai
származású Nyisztor Tinka.
A szerkesztõ nyolc fejezetbe
sorolja az ötvenkét tanulmányt. A jelen rövid szemlében a kötetnek csak néhány
tanulmányára tudunk reflektálni, különös tekintettel az erdélyi szerzõkre.
Az elsõ fejezetcím Történelem és
szociológia. Demény Lajos A csángó-magyarok kérdése Moldva Ideiglenes Országgyûlésén 1857-ben
címet adja tanulmányának (35–47). Követve a lükõi módszertani elveket, a román
forrásokat és szakirodalmat átnézve érdekes adatokra bukkan: 1857-ben az Ideiglenes Országgyûlésre a Roman megyei
parasztok egy szabófalvi csángó-magyar embert, Rab Jánost választanak meg
képviselõjüknek; ugyanezen az országgyûlésen Kogãlniceanu egyenlõ jogokat
követel a moldvai magyaroknak. A szerzõ végkövetkeztetése: a moldvai kutatások
elengedhetetlen követelménye a román dokumentumok, valamint az egyházi anyag
feldolgozása.
Olvasmányos és tanulságos henri H. Stahl visszaemlékezése Egy utópia idõszerûsége címmel, ami
részlet az Amintiri ºi gânduri címû,
1981-ben megjelent kötetbõl (51–60).
Sajátos Lükõ-képet rajzol, bemutatja a Gusti-féle faluszociológiát, majd saját
elképzelését a kutatási módszer tökéletesítésére, a „társadalmi archeológiát”.
A háború megsemmisíti a terveket. Ennek ellenére így vall Stahl: „Álmainkban,
ha megvalósításuk meghaladta is az erõnket, mi azért szenvedéllyel hittünk, s a
tõlünk telhetõ legtöbbet adtuk értük” (59).
Imreh István tanulmánya rövid
megvilágítása a felvilágosodás kori higiéniai szabályok párhuzamos jelenlétének
a hivatalos közegben, a törvényben és a népi köztudatban (109–114).
A második fejezet a Népzenekutatás:
gyûjtéstõl az elméletig címet kapta. Három tanulmányt emelnék ki belõle.
Olsvai Imre Lükõ 1931–34 közötti
romániai népzenegyûjtését dolgozza fel szisztematikusan, gazdag nyersanyagot
közölve a gyûjtésbõl (143–210).
Andrásfalvy Bertalan egy új
kutatási szempontot érvényesítve vizsgálja a népdal, a néptánc és a népszokás
hagyományát (211–226). A hagyományos népi társadalom értékrendje, íratlan
szabályai az éneklés, a táncolás, a szertartásos ünnepi szokások
magatartásformáit is meghatározták a közösség tagjai számára. Ezek a magatartásformák
két fõ, egymástól határozottan elkülönülõ stílusba sorolhatók: „régi” és „új
stílus”. E két magatartás-stílus jellemzõit különbözteti meg a szerzõ az éneklés,
a táncolás és a népszokás mozzanataiban.
Egy interdiszciplináris kutatás eredményét fogalmazza meg Juhász
Zoltán, aki a gyímesi hangszeres dallamokat matematikai modell alapján vázolja
(319–342).
Az Élõ hagyomány: nyelv és népköltészet címû fejezet egy kitûnõ
módszertani értekezéssel indul. A szent
mókus, avagy a módszer buktatói címû írásában (345–365) Szilágyi N. Sándor
példával illusztrálva világít rá a történeti-összehasonlító módszer
hiányosságaira. E módszert a romantika korának történelmi érdeklõdése szülte.
Hiányossága, hogy nem mindig lehet vele kizárni a hibás értelmezést. Következésképpen
körültekintõen kell megfogalmazni a hipotéziseket. A második részben a szerzõ a
metaforák mûködését és gondolkodásunkra gyakorolt torzító hatását szemlélteti.
Az értekezés harmadik része a nyelvi érintkezések vizsgálatához kínál néhány
szempontot.
Faragó József tanulmánya az
öngyilkos legény temetése balladájának két háromszéki és egy moldvai változatát
ismerteti (391–396).
Az anyagi kultúra ornamentikája témakört jelzi a Szimbólumok
nyelvén címû fejezet. Gazda Klára
összehasonlító és szimbólumértelmezõ módszerrel az obi-ugorok
geometrikus ornamentikájának mitikus hátterét vizsgálja, gazdag dokumentumanyagot is közölve (429–461). Laczkovits
Emõke tanulmánya érdekes adalékot nyújt a református liturgikus textíliák
kutatásához (463–490).
Hiedelem, világkép, vallás címet viseli a kötet ötödik fejezete.
Itt található Tánczos Vilmos Az
archetipális mítoszelmélet, avagy a
népi kultúra elfelejtett szimbolikus nyelvérõl címû elméleti értekezése
(567–590). A szerzõ a szimbólumkutatás nemzetközi és magyar történetét
ismerteti, kiemelve az irányzat néhány nagy képviselõjének gondolatait (Jung,
Eliade, Frye, Lükõ stb.). Külön címszók alatt értelmezi az elmélet központi fogalmait,
az archetípust és a szimbólumot. Az összegzés szerint: „Az archetipális
mítoszelmélet a folklór szimbolikus képeit egyetemes kognitív struktúrákra
vezeti vissza. Csakhogy az archetipikus képzeletstruktúra konkrét
szimbólumokban való megjelenítõdései rendkívül változatosak lehetnek, és
egy-egy helyi kultúrában felismerhetõen egyedi szervezõdést mutatnak” (585).
Ady verseinek mágikus-mitikus
motívumaira Lükõ figyelt fel elõször. Ezt folytatva Demény István Pál az
Ady-versek néhány samanisztikus motívumát értelmezi négy Ady-versben (623–628).
Az elemzett motívumok a következõk: a táltos megtalálja a földbe rejtett
kincset, a táltost alvilági démonok kínozzák, a táltos ló és a sámándob
analógiája, halottidézés, az elkóborolt lélek elfogása és kiszabadítása.
Ugyancsak a lükõi hagyományból
(szimbólumkutatás és szemiotikai megközelítés) indul ki Torma József a holdnak
a törökségi népek hiedelmeiben játszott szerepének kutatásakor (629–652). A
tanulmány a holdmágia kilenc alkalmazási területét különíti el.
A Mindennapok hagyománya: életmód, tárgyak, táplálkozás címû fejezet
tartalmazza Nyisztor Tinka írását (653–669), amely a néprajznak egy eddig
elhanyagolt területére irányítja a figyelmet, a táplálkozáskultúrára. A
táplálkozás vizsgálata nélkülözhetetlen információkkal szolgál egy csoport
kulturális identitásának definiálásában. A szerzõ a saját szempontrendszerét és
kutatástervét ismerteti a moldvai magyar táplálkozáskultúra tanulmányozására.
A kötet utolsó két fejezete a
lükõi életpálya néhány szakaszának felvázolása. A Mester és tanítvány cím alatt személyes visszaemlékezések
sorjáznak.
Az utolsó fejezet a muzeológus
Lükõ Gábor munkáját méltatja. A múzeumi tevékenységek pontos, már-már napokra
lebontott, tényszerû felsorolása mellett megjelenik az ember, a kolléga és a
mester alakja is. A debreceni, a gyulai, a bajai, a kiskunfélegyházi múzeum és
a Bugaci Szabadtéri Néprajzi Gyûjtemény mind magán viseli a Lükõ-monogramot.
Az elõszóban írja a szerkesztõ:
„...remélem, hogy e kötet egy lépés lehet Lükõ Gábor életmûvének tágabb körû
megismeréséhez” (16). A Tûzcsiholó
valóban az, a kötetcím nagyszerû metaforája a lükõi életmûnek.
Becze Márta