A jeltudomány határhelyzetben
Veress Károly: Filozófiai
szemiotika. Kvár 1999. 250 lap
A szemiotikát, franciásan: a szemiológiát, magyarul: a jelek
elméletét elsõként John Locke álmodta meg önálló tudományként.
Mégis jó négyszáz esztendõnek
kellett eltelnie ahhoz, hogy a szemiotika valóban önálló tudománnyá váljon.
Ehhez Ferdinand de Saussure nyelvészeti, Charles Sanders Peirce logikai
vizsgálódásai kellettek, illetve nem utolsósorban a francia és orosz
strukturalizmus felfutása. Mindezek együtt vezettek arra, hogy a szemiotika
századunk hatvanas éveinek legünnepeltebb tudománya lett.
Természetesen, mint minden
tudományban, a szemiotikában is elkezdõdött, párhuzamosan a tudománnyá válás
folyamatával, a diszciplinarizálódásnak és a specializálódásnak a modern
tudományokra olyannyira jellemzõ processzusa. „A manapság folyó konkrét,
empirikus szemiotikai kutatások igen kiterjedtek, szerteágazóak, egészen apró
részproblémákig menõen szakosodottak” – írja Veress Károly könyve elõszavában.
Ez a folyamat együtt járt viszont azzal, hogy a szemiotika mint tudomány
elveivel, szemléleti és módszertani problémáival kapcsolatos kérdések háttérbe
szorultak, és lassan feledésbe merültek. És pontosan ez az egyik ok – a szerzõ
saját bevallása szerint is –, ami könyve megírására késztette: számba venni „az
alapvetõ kérdésfelvetéseket a szemiotika kialakulásának elõzményeitõl és a
jellét ontikus jellemzõitõl kezdve, a jel, a nyelv, a kommunikáció és a szöveg
szemiotikai problémáin át a kultúra szemiotikai koncepciójának körvonalazásáig”.
Ilyeténképpen ez a könyv
jellegét tekintve összegzõ, rendszerezõ munka, amelyben – a konkrét, empirikus
kutatásokon túl vagy innen – megtaláljuk mindazokat a kérdésfelvetéseket,
elveket és módszertani megfontolásokat, amelyek ezeket a kutatásokat éltetik.
Ebben a minõségében a könyv akár bevezetõnek, exkurzusnak is tekinthetõ a
konkrét szemiotikai kutatásokhoz, és ez is az egyik célja: hogy „segítségére
legyen azoknak is, akik betekintést kívánnak nyerni a szemiotikai
problémafelvetésekbe, s szeretnének megismerkedni e foglalatoskodás
alapfogalmaival és fontosabb kérdésköreivel, hogy az így szerzett
tapasztalatokat a saját szakterületükön felhasználhassák”.
Persze, ha csupán ennyi lenne
ennek a könyvnek a hozadéka, nemigen látnánk okát annak, hogy miért viseli a Filozófiai szemiotika címet. A
filozófiai megközelítés mindenkor kritikai és reflexív teendõket oszt ki a
szerzõnek, s ekképpen ennek a könyvnek is az elvi irányultsága kettõs:
rendszerezõ, introduktív és kritikai. Úgy gondolom, hogy e kettõ közül a
második a fontosabb.
A kritikai irányultság, legalább
két hiposztázisában, mindvégig jól tetten érhetõ a könyvben. Az elsõ a rendszeres kritika formáját ölti: a
szerzõ úgy összegzi a szemiotikai szemléletet, a szemiotikai vizsgálódás
elveit, hogy rámutat ennek módszertani korlátaira, illetve ezek alapvetõen
ingatag voltára.
A másik túllép a kritikán, s a
kritikai aspektust egy olyan hipotézissel egészíti ki, ami perspektíváit
tekintve már túlmutat a szûken vett szemiotikai kutatásokon. A szerzõ
megfogalmazásában ez a hipotézis a következõ: a szemiotika elméleti és
módszertani perspektívái a hermeneutika felé vezetnek tovább. Ez a hipotézis,
noha nyomaiban már az elsõ, a jel, a jelentés problémáival foglalkozó
fejezetekben jelen van, erõsebb kontúrokat majd a szöveg és a kultúra szemiotikáját
tárgyaló fejezetekben nyer.
Összegezve az eddig mondottakat:
Veress Károly könyve, miközben számba veszi a konkrét, empirikus szemiotikai
kutatások elveit, egyszersmind ráébreszti az olvasót ezek módszertani
korlátaira, és azt a feltevést igyekszik valószínûsíteni, hogy ezekre a
módszertani problémákra csakis a hermeneutika, az értelmezéstudomány adhat
adekvát választ. Bizonyos jelenségek vizsgálatának kedvéért (szöveg, kultúra),
amelyek hagyományosan a szemiotika tárgykörébe tartoznak, fel kell adnunk a
szemiotikai szemléletet, hiszen az ezekkel kapcsolatos problémák – ezt
valószínûsíti a filozófiai kritika – megoldhatatlanok a szemiotikán belül,
lévén, hogy, mint minden tudománynak, a szemiotikának is jól meghatározott
szemléleti és módszertani korlátai vannak.
Innen nézve ez a könyv – az
imént mondottakkal ellentétben – nem annyira bevezetõ a szemiotikába, mint
inkább kivezetõ a szemiotikából, pontosabban: egy olyan könyv, mely átvezet a
szemiotikából a hermeneutikába, s a filozófiai kritika eszközeit használva, a
szemiotika és a hermeneutika közötti szükséges kapcsolatot próbálja meg
valószínûsíteni.
Egyebek mellett ez az egyik ok –
és kétségkívül mind közül a legfontosabb –, amiért bátorkodom ezt a könyvet a
jóindulatú és filozófiai érdeklõdésû olvasó figyelmébe ajánlani.
Demeter Attila