Biczó Gábor

Asszimiláció és identitásváltás küszöbén:
egy észak-erdélyi református magyar szórvány, Domokos esete[1]

Domokos iránti fokozott érdeklõdésünk 1996 nyarán kezdõdött, amikor elsõ alkalommal töltöttünk hosszabb idõt a községben. Egy szép nyári napon helyi vezetõnkkel a Ciblesen jártunk kirándulni, mikor hirtelen támadt nyári zápor órákra beszorított bennünket a csobánok esõállójába, egy roppant egyszerû, három oldalról nyitott tákolmány alá. A vihar dübörgése szolgáltatott „zenei” hátteret ahhoz az emlékezetes elsõ beszélgetéshez, amely a domokos, illetve tágabb értelemben a láposi-medence szórványmagyarságának asszimilációjára irányuló kérdéseket, éppen a szituáció extremitásának okán, drámai erõvel vetette fel. Vezetõnk, aki negyvenes éveinek közepén járó egyedülálló férfi volt, saját sorsán keresztül tárta fel elõttünk a nyelvromlás, az identitásvesztés és mentalitásváltozás, olvasatában tragikus folyamatát. Számára a depraváció legfontosabb tünete az, hogy a közösségbõl elmúlt az éneklés szeretete. Errõl egyébként késõbb is igen sokan és fájdalmasan beszéltek. De mi is vezetett ide, a még nem is olyan régen virágzó falu lassú felszámolódásához, önfelszámolásához? Jelen elõadásban a kérdésre adható lehetséges válaszok egyikét az asszimilációkutatás fogalmi keretei között kíséreljük megadni.

Domokos (Dãmãcuºeni) a Ciblesrõl lefutó Szõcs és Lápos patak találkozásánál fekszik, alig két kilométerre a járásközponttól, Magyarlápostól. A község fekvésére jellemzõ, hogy a Láposi-medence egyik legmélyebben fekvõ települése, a székelyföldi medencékhez hasonlóan klimatikus viszonyai meglehetõsen szélsõségesek. A környéket a Cibles 1840 m magas vulkáni kúpja uralja, mely légvonalban mindössze 20 km-re található a községtõl északkeleti irányban.

Domokost az oklevelek 1325-ben említik elõször Szõcsfõ néven. Benépesedésére vonatkozóan biztos források nem állnak rendelkezésre. Kádár József feltételezése szerint lakói esetleg Kõvár õrségébõl rekrutálódtak. A katona népességtõl származó lakosság mítoszát mindenesetre alátámasztotta a domokosiak helytállása az 1848–49-es szabadságharcban. Kádár történeti kutatásaira hivatkozva 1890-ben publikált mûvében „páratlan hazafiságú községnek”, a forradalom szilárd támaszának nevezte a községet.[2]

Domokos hagyományos gazdasági struktúrája az elmúlt évtizedekben lassú átalakuláson ment keresztül. A faluban a növénytermesztésé a vezetõ szerep, és bár az állattenyésztés, különösen a juhok tartása a második világháború elõtti évekhez képest visszaszorult, a teljes háztáji gazdaságoknak a kváziönellátásra törekvõ családi gazdaságok egzisztenciális viszonyainak szinten tartásában fontos szerep jut. A község szántói a környezõ patakvölgyekben elhúzódó, gyenge termõképességû, rossz vízháztartású talajokból álló területek, melyek inkább a legeltetésnek, mintsem az intenzív növénytermesztésnek kedveznek.[3] Ugyanakkor a környezõ, fõleg a Cibles-alji falvakhoz képest Domokos területei még mindig sokkal alkalmasabbak földmûvelésre, mint a magasabb térszín, ahol a talajminõség eleve rosszabb, illetve az intenzív kilúgozás a talajerõ-utánpótlás hatékonyságát erõsen csökkenti. Ennek Domokos regionális gazdasági jelentõsége szempontjából kiemelkedõ fontossága volt, mivel lehetõvé tette, hogy a község és a Láposi-medence falvai között kialakult természetes munkamegosztás  eredményeként, specializálódásával meghatározó szerepre tegyen szert. A környezõ településekkel folytatott intenzív kereskedelem lehetõvé tette, hogy a  községben termelt zöldséget, gyümölcsöt, finoman feldolgozott gyapjút, háziipari terméket viszonylag magas csereértéken értékesítsék. Domokos meghatározó elemévé vált egy kifinomult szimbiotikus regionális gazdasági struktúrának.

A második világháború után Domokos relatív és lokális gazdasági súlyának csökkenéséhez hozzájárult az infrastruktúra fejlõdése, ami az elszigetelt területek szervezett ellátását megkönnyítette, és aminek kialakítása szoros összefüggésben volt az ún. szocialista területfejlesztéssel; a magyarláposi helyiipar (varroda, ládagyár, tejgyár) fejlõdése, ami hozzájárult az adminisztratív funkció szerepének további erõsödéséhez; az erzsébetbányai érckitermelés fejlõdése; valamint az erdõipar általános fejlõdése. A hagyományos családi gazdaságokban keletkezõ munkaerõ-felesleg foglalkoztatását egészen az 1990-es évekig biztosították a helyi ipari létesítmények, illetve a kollektív gazdaság.

Domokos rövid általános jellemzése semmi különöset nem tartalmaz, ami kiemelkedõ figyelmet érdemelne. Az identitás- és mentalitásváltás elemzése elõtt tekintsük át röviden Domokos és környezete etnodemográfiai jellemzõit.

Domokos a Láposi-medence egyetlen többségében magyarlakta települése. A közvetlen szomszédságában található községek mindegyike román; Rogoz, Alsószõcs, Láposdebrek, Rohi. A határos települések közül egyedül Magyarláposon található rohamosan asszimilálódó, az 1992-es népszámlálás adatai szerint 13% (1838 fõ) magyar lakosság, amibõl kb. 900 fõ él a szûkebb településen. A Láposi-medence etnikai összetételében már a 19. század közepén kezdõdött népszámlálások eredményei is a román népesség túlsúlyáról tanúskodnak, és ez valószínûsíthetõen a 14–15. század óta domináns jellemzõ. Ennek fõ oka az lehet, hogy a magyar népesség elsõsorban néhány Kõvár környéki falut – a Lápos folyó áttörése és a Szamos völgye között, az egykor kiemelkedõ fontosságú vár szolgáló népességét biztosítva –, valamint a Bethlentõl északnyugatra fekvõ Csicsó vára körüli településeket lakta. Ez a vidék, bár nincs nagy távolságra a Láposi-medencétõl, kedvezõbb feltételeket kínált a földmûvelés és a kereskedelem számára, mint a montán zóna, melyet, ahogy Erdély-szerte, itt is román pásztorkodó népelemek uraltak.

Domokos tágabb értelemben vett környezetének etnikai összetételére jellemzõ változás tendenciája az elmúlt évszázadban a folyamatos és fokozatos asszimiláció volt. Domokos eredetileg, egészen a román közigazgatási határ-újraszervezésigelõször Belsõ-Szolnok, majd Szolnok-Doboka vármegyéhez tartozott, végül a magyarláposi járás egészében Máramaros megyéhez került. Domokos helyzetének értelmezése szempontjából fontos egy pillantást vetnünk a mai  Máramaros megye etnikai összetételét bemutató táblázatra:

1. táblázat.

Máramaros megye etnikai arányainak alakulása a 20. században
(Az 1968 utáni megyeterületre számítva)

A román népesség fokozatos és egyre intenzívebb etnikai dominanciáját figyelhetjük meg. 1900-ban a lakosság kb. 66%-a, míg 1992-ben már a megye népességének 85%-a román nemzetiségû.

Ezzel szemben a magyar népesség aránya a megye teljes lakosságában az 1900-ban mért 19%-ról 1992-re 10%-ra csökkent. A magyar népesség számarányának változásában két jellemzõ idõszak adatait érdemes megfigyelni. Az elsõ világháború után a magyarok arányának az elköltözések, illetve az ingadozó magyarság miatt felére történõ csökkenése, majd a második bécsi döntés után a magyar adminisztráció újraszervezõdésével gyakorlatilag az 1930-as adatokhoz képest a magyar népesség megduplázódása ment végbe. A második világháború után a természetes növekedés aránya elmaradt a román, de az ukrán népesség növekedése mögött is. 1992-ben gyakorlatilag ugyanannyi magyar élt Máramarosban, mint a századfordulón, vagyis a stagnálás azt jelenti, hogy a magyar lakosság természetes szaporulata részben asszimilálódott, részben elvándorolt.

Az asszimilációs tendencia vizsgálata a Láposi-medence településeinek etnikai arányaiban bekövetkezett változásokra vonatkozóan nagyon hasonló sajátosságokat mutat. Az alábbi táblázat a négy legfontosabb, részben magyarok által is lakott település: Magyarlápos, Erzsébetbánya, Oláhlápos és Domokos adatait hasonlítja össze:

2. táblázat

A Láposi-medence magyar és román népességének változása
1850–1992 között

* községi és városi szinten megadott adatok

j  jiddis anyanyelvûek

Erzsébetbánya és Kohóvölgy lakossága a helyi ércbányászathoz és kohászathoz kapcsolódóan betelepült vagy inkább betelepített népesség. A magyart anyanyelvükként beszélõk túlnyomórészt római katolikus vallásúak, és ebben, valamint etnikai származásukat tekintve sem hozhatóak kapcsolatba Domokos és Magyarlápos magyar lakosságával. A fokozatosan kialakuló bányaipari komplexum kiszolgálásához szükséges szakképzett munkaerõ felvidéki cipszerekbõl és kisebbrészt szlovákokból rekrutálódott. A rendelkezésre álló adatokból kihámozható tendenciák az erzsébetbányai etnikai viszonyok alakulásának utolsó másfél évszázadát pontosan tükrözik.

A folyamatban ismét figyelemre méltó az 1910-es, az 1930- as, majd 1941-es népszámlálási adatok összehasonlítása: ingadozó „magyarok”, valamint a migráció jelensége. Ugyancsak fontos összehasonlítási szempont az 1956 és 1966 között, a bányászat, az erõltetett iparosítás következményeként a román anyanyelvûek lélekszámának megnövekedése, ami az 1930. és 1966. évek közötti viszonylatban a népesség ötszörözõdését jelentette. A tendenciát az is csak elhanyagolható mértékben árnyalja, hogy az 1966-os népszámlálás adatai „községre” vonatkoznak, mivel Erzsébetbányához közigazgatásilag csak Kohóvölgy tartozik, ahol ugyanez a folyamat és etnikai arányok jellemzõek.[4]

Magyarlápos asszimilációs viszonyainak elemzése a magyar anyanyelvû népesség eltérõ rekrutációja ellenére sok hasonlóságot mutat. Míg a járásközpontban az etnikai arányok 1850-ben 1:4, addig 1941-ben 1:2,5; ugyanakkor 1992-ben a román lakosság lélekszáma többszöröse a magyarnak. Itt az arányok értelmezésénél figyelembe kell venni 1944-ben Magyarlápos zsidó lakosságát (kb. 700 fõ), amely a népszámláláskor magát részben (kb. 400 fõ) magyarnak vallotta. Ugyancsak figyelembe kell venni, hogy a községekre számított adatokban megjelenik a Magyarlápos közvetlen környezetében található, már a 19. század közepén is többségében románok által lakott települések lakossága (Rohi, Rogoz, Kisdebrecen, Lápospataka, Láposhidegkút és Borkút). Ettõl eltekintve az asszimiláció látványos.

A kérdés az, hogy a tendenciák ismeretében mi volt az oka, hogy Domokoson egészen a legutóbbi évekig a lakosság 90%-ban megmaradt református magyar nyelvszigetként (észak-mezõségi nyelvjárás) a Láposi-medencében.[5] A statisztikai adatok elemzésébõl kitûnik, hogy a község lélekszáma nagyságrendileg nem változott, az 1850-es 612 fõ, az 1900-as 784 lélek ma kb. 950–1000 fõ. Feltûnõ, hogy az etnikai viszonyok ingadozása ugyancsak minimális, a kutatás részeként felvett cenzus (1998. július) eredményei nem különböznek radikálisan az 1941-es etnikai arányoktól. Ezek szerint Domokoson a lakosság kb. 10%-a vallja magát ortodoxnak.

Ezek után vegyük szemügyre, hogy valójában mit is leplez ez a kifejezetten stabilnak tûnõ állapot. Vizsgáljuk meg az asszimilációs folyamat jellemzõ mutatóját, az identitás változását Domokoson!

A község speciális helyzetébõl következik, hogy az itt élõk identitásának jellemzése összetett feladat. Az identitásfaktorok meghatározását és ezek jellemzését részben a felvett kérdõívek adatai, de elsõsorban az interjúk szövegeinek elemzése alapján végeztük el. A domokosi magyarok identitása heterogén, többszörösen összetett identitás, melyet meghatározó motívumai szerint: a lokális identitás, az etnikai identitás és a nyelvi identitás fogalmi keretei között elemezhetünk. A forrásadatok elemzése azt mutatja, hogy a három tényezõ jelentõsége generációnként és nemenként egyaránt változhat. Sõt fontos eltéréseket lehet kimutatni egyes személyek identitásjegyei között annak függvényében, hogy az egyéniség identitása mennyiben reflektált attitûd, tudatos pozíció, avagy mennyiben spontán tükrözése a szociokulturális tradíciónak. Jelen elemzésben csak néhány fontosabb összefüggés vázolására teszünk kísérletet.

1. Lokális identitás. A domokosiak lokális identitását elsõsorban a földhöz, a földtulajdonhoz való viszonyukkal jellemezhetjük. Az értékkonzervatív hagyományoknak megfelelõen a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely és a birtokolt, valamint a megmûvelt földterület nagysága között szoros kapcsolat van. A birtokolt föld minõsége, fekvése, a rendelkezésre álló családi munkaerõ, a bérmunka igénybevételének képessége azok a presztízstényezõk, melyek meghatározzák egy személy pozícióját és lehetõségeit a közösségben. A megkérdezett idõsebbek spontán fiziokraták. Ez azt jelenti, hogy számukra kizárólag a földmûvelés értékteremtõ gazdasági tevékenység. Mivel a rendelkezésre álló földterület nagysága korlátozott volt, ezért a társadalmi státus kötött; a domokosi társadalom eredetileg kasztszerûen merev volt.

A modernizációs folyamatok hatására az újabb generációknak a földhöz való viszonya megváltozott. A szocialista tervgazdálkodás jegyében létesített üzemek, bányák, magyarláposi közhivatalok a kollektivizálás után a korlátozott földtulajdon következtében felszabaduló és nem a mezõgazdaságban maradó munkaerõt minden nehézség nélkül foglalkoztatták. Számukra a mezõgazdasági munka a háztáji kiegészítõ tevékenységet jelentette. Az 1989-es fordulat után a veszteséges üzemek összeomlásával a munkanélküliség a domokosiak egy részét újra a gazdálkodásba kényszerítette. Mozgótõke híján egyetlen alternatívaként a magyarországi munkavállalás kínálkozott, amivel fõként a fiatalabb generációk éltek. A különbözõ forrásokból adoptált normák, értékek egyetlen közös vonása, hogy Domokos társadalmát alapvetõen megosztották, a földhöz mint hagyományos identitás-konstitúciós alaptényezõhöz való viszony megváltozott: a lokális identitás egymásnak ellentmondó típusai életstratégiák formájában különültek el egymástól. Az idõsebb, még földmûveléssel foglalkozó generációk számára a földtulajdon piaci és eszmei értéke miatt egyaránt a legfontosabb értéktényezõ, az egzisztenciális biztonság garanciája. A munkájukat elveszített kényszergazdálkodók számára a földtulajdon piaci értéke mint az egyetlen megélhetési forrás tételezõdik. Számukra a földtulajdonnak nincsen presztízsértéke, viszonyuk gyakorlatias, ugyanakkor a mezõgazdasági munka kényszerét korábbi tevékenységükhöz képest deklasszálódásként élik meg. A munkával rendelkezõ domokosiak, valamint a Magyarországon munkát vállalók számára a földtulajdon presztízsértéke és piaci értéke egyaránt megszûnt. Számukra a föld a kevéssé kifizetõdõ robot szimbóluma. A földtulajdon kérdése, az ennek a bázisán szervezõdött sensus communis többé de facto nem az egységes domokosi lokális identitás forrása, hanem magának az identitásnak egyik alapját jelentõ földtulajdon felszámolásának oka. Mit is jelent ez?

Mivel a környezõ román falvakban manapság fizetõképes kereslet van a domokosi birtokok iránt, a társadalmi felemelkedésben reménykedõ eltelepülõ fiatalok és a Magyarországra vándorló családok a feleslegessé váló családi örökségen szívfájdalom nélkül adnak túl. Ami az idõsebbek elbeszélése alapján még tíz esztendõvel ezelõtt is elképzelhetetlen volt, az napjainkban erõsödõ tendencia. Sõt a munkából kiöregedõ idõsebbek, akik földjüket már nem képesek mûvelni, viszont a családjuk fiatalabb generációi már végleg eltelepültek Domokosról, maguk is szívesen adják el román gazdáknak földjeiket. A föld parlagon hagyása presztízsveszteség, amit az újabban meggyökeresedõ „szokás” szerint azzal ellensúlyoznak, hogy még az esetleges kínálkozó domokosi vevõ esetében is a szomszédos román községekbõl érkezõ vásárlót részesítik elõnyben. A látszólag irracionális döntés mögött világos logika húzódik. Ha a család már nem képes mûvelni földjét, akkor annak eladásával legalább más konkurens domokosi családok birtokát és ezzel társadalmi presztízsét ne növelje. A domokosiak földtulajdona a rogozi és alsószõcsi földvásárlók miatt az utóbbi három-négy esztendõben folyamatosan csökken. A földtulajdonhoz való viszony megváltozásával, a társadalmi kohézió garanciáját jelentõ folyamatosság megszûnésével és a kvázimodernizáció következményeként kialakuló leplezett törésvonalak mentén húzódó generációs érdekellentét konfliktussá fejlõdésével a lokális identitás fragmentációja  visszafordíthatatlanná vált.

2. Etnikai identitás. A domokosi magyarság etnikai identitását alapvetõen befolyásolta az a tény, hogy a község lakosai túlnyomórészt református vallásúak. A községben a lassan beszivárgó ortodox románok mellett gyakorlatilag más felekezet hívei nem találhatóak meg – a szekták tevékenysége, ellentétben például a mezõségi magyar szórványokkal vagy a környezõ román településekkel, még kevéssé jelentõs.

Ugyanakkor a pasztorizáció relatív gyengeségét mutatja, hogy Domokos unikális helyzete ellenére 1996 óta három tiszteletes fordult meg a községben. Ez nyilvánvalóan kapcsolatba hozható azzal, hogy a szórványban szolgálatot teljesítõ fiatal lelkészek számára egy Domokos adottságú hely számûzetés és semmiképpen sem perspektivikus pozíció. Nehéz megítélni, hogy a szélsõséges fluktuációhoz mennyiben járul hozzá az a tény, hogy az istentiszteleteket látogatók száma fokozatosan csökken, illetve hogy a református egyház befolyása általában, különösen az ifjabb generációk körében általános tekintélyvesztéshez vezetett. Még csak a megfigyelés szintjén sikerült azonosítani olyan, a népi vallásosság, elsõsorban román hatásra egyre intenzívebbé váló megnyilvánulásait, mint a boszorkányság intézménye. Meglepõ, de jelenleg Domokoson négy „praktizáló” boszorkány található, akik a község mindennapi életére, úgy tûnik, újra egyre nagyobb befolyást gyakorolnak. (Ennek elemzése további kutatásokat igényel.) Összegezve: a valláshoz való tradicionális viszony megváltozása három szempont alapján jellemezhetõ: a szekularizáció, ami mint általános kortünet a domokosi társadalom egészét áthatja; ennek következménye a református egyház fokozott tekintélyvesztése; és harmadsorban részben ebbõl következik, hogy az ortodoxiához szervesen kapcsolódó népi vallásosság bizonyos intézményei iránti igény az elégtelen pasztorizáció miatt felerõsödik.

Az idõsebb domokosiak magukat mélyen vallásos, református magyar emberként határozzák meg. A nemzet mitológiájának pontos ismerõi, szószólói és hívei. Az indentifikáció szempontjából ezek a kategóriák a fiatalabb generációk számára csak részben vagy egyáltalán nem érvényesek. A modern életvilág kereteinek megszervezésével a többségi román környezetben az etnikai identitás tudatos vállalása vagy esetleges hangsúlyozása olyan hátrány, amit kevesen vállalnak. A jelenséget számos fiatal domokosi életpályájával bizonyíthatjuk. Ezek közül is kiemelkedik annak a fiatalembernek a története, aki 1996-ban a Ciblesen és közvetlen környékén tervezett domokosi központú ökoturisztikai vállalkozás szellemi atyjaként tûnt fel. 1998-tól elõször a környéken, majd Bukarestben a sikeres és önmenedzselõ „pozitív” életszemlélet apostolaként Amway-ügynökként dolgozik. Az etnikai identitás leértékelõdése tehát a Láposi-medencében elsõsorban nem a befogadó, a többségi kultúra averziói miatt megy végbe, hanem sokkal inkább annak következtében, hogy a modernizációs diskurzusok értékplurális kategóriái között az ethnosz kevéssé szalonképes összefüggés.

Az etnikai identitás alakulásában megfigyelhetõ legújabb tendenciák árnyalják a statisztikai adatokból kirajzolódó képet. A domokosiak etnikai identitását jellemzõ magatartást intenzív szeparáció, korlátozott szegregáció és ideális integráció egyidejûleg jellemzi. De mit is jelent ez?

Igyekezetük, hogy sorsukból következõen éppen a Láposi-medencében kellett óvni etnikai identitásukat, szükségszerûen vezetett a tudatos szeparációhoz. Ezt mind a mai napig a kulturális fölény mítoszában a domokosiak többsége számon tartja emlékezetében.[6] A megkérdezett domokosi interjúalanyok általános véleménye szerint mindig igyekeztek magukat elhatárolni a környezõ román falvak népességétõl. Még az endogámia fokozott veszélye ellenére is a közelmúltig kifejezetten intoleránsak voltak a vegyes házasságokkal szemben. A szociális kapcsolatok a két etnikum között ugyancsak generációs, vagyis a saját életstratégia függvényében alakultak. Míg az idõsebbek elsõsorban tárgyilagos gazdasági kapcsolatot ápoltak a környezõ falvak lakosságával, addig a fiatalabbak az életvitel és az életelvek konvergenciájából következõen már barátságokat, a személyesség mélyebb szintû kapcsolatait tartották fenn.

A szeparáció gyengülésének több jelét is megfigyelhetjük. A románok betelepülését  akadályozó konszenzus gyakorlati kontrollfunkciója megszûnt, ezért román családok már nemcsak házasság vagy rokoni kapcsolatok útján, hanem az üres házakba települve is megjelennek. Egy másik, éppen idõsebb domokosiak által panaszolt eset, mikor helyi fiatalok a kocsmában a magyar–román futballmérkõzésen Romániának szurkolnak. Ennek a magatartásnak az oka  azonban egyáltalán nem a magyar csapattal szembeni ellenszenv, hanem sokkal inkább az általuk ismert ideállal való azonosulás (sikeres román futball) élményében fedezhetõ fel. Ebben nem a közösségi, hanem a modernizáció következtében kizárólagos normává vált individuális perspektivizmus jut érvényre.

A szegregáció az eltérõ nyelvhasználat és vallás ellenére a domokosiakkal szemben korlátozott. A felvett interjúk elemzése azt mutatja, hogy a románok talán a magyarok számukból következõ egyre kisebb gazdasági és kulturális súlya miatt nem vagy csak korlátozottan és csak ritkán élnek extrém formában a kirekesztéssel. A román perspektívából a magyar etnikum jelenléte tét nélkülivé válik 1989 után.[7] A szegregáció gyengülését elõsegíti az, hogy a lápos vidéki magyarok etnikai identitásukat az elõzõekben elemzett okok miatt egyre hangsúlytalanabbul vállalják

Ebbõl következik, hogy a domokosi magyarok integrációja a mindennapi együttélés elveinek szükségszerû transzportációját jelenti; saját életvilágukra vonatkozóan ez a többség normáinak, értékeinek fokozatos és reflektálatlan átvételeként valósul meg. Míg az idõsebbek számára a két életvilág még határozottan elválik, addig a fiatalabb generációk számára a határvonalakat legitimáló megkülönböztetés intellektuális alapjai elmosódnak; az elfogadás önkéntes, elvész belõle a kényszer élményének korábban még meghatározó motívuma. A fiatalabb magyar generációk a többségi/befogadó csoport saját elvárásait mint önmagukra alkalmazható szabályt adoptálják.

Összegzésképpen kijelenthetõ, hogy A. Gergely András megállapítása, mely szerint: „Aki asszimilál, egyúttal konfliktusokat is életre hív vele, kudarcokat is vállal”[8] – a láposi románság és magyarság (különösen a domokosi magyarság) relációjában egyre kevésbé érvényes alapvetés. Az asszimiláció már nem szenvedéstörténet – sokkal inkább vállalt életstratégia, pozitív attitûd. Valószínûleg itt jelölhetõ meg az a lélektani küszöb, ahonnan az asszimilációs folyamat exponenciálisan fel fog gyorsulni.

3. Ez a folyamat talán legvilágosabban a nyelvi identitás esetében látható. A klasszikus és sokszor jellemzett folyamat ellenére is meglepõ, de az idõsebb domokosi asszonyok között nagy számban vannak, akik alig tudnak románul. Ennek nyilvánvaló oka, hogy nem volt szükség az intenzív érintkezésre, a találkozások száma korlátozott volt. Manapság a nyelvi asszimiláció jelei egyre látványosabb formában figyelhetõek meg, ilyen az aktív szókészlet beszûkülése, a romános grammatikai szerkezetek alkalmazása, amit az idéz elõ, hogy a románt a mindennapi érintkezésben nagyobb gyakorisággal használják, mint a magyart. A vegyes házasságokban a román az általánosan preferált nyelv, függetlenül attól, hogy melyik fél magyar. Ugyancsak hozzájárul az általános nyelvi romláshoz az egykor modellként emlegetett nyolcosztályos iskola kilátástalan helyzete. Az iskolaépületet holland segítséggel 1995-ben újították fel, de a gyors amortizáció következtében tönkrement eszközök pótlására a források hiánya miatt semmi remény nincs. Manapság a születésszám csökkenése miatt nemcsak a kisszámú iskoláskorú, de ebbõl következõen az alacsony költségvetési normatíva is hozzájárul a tanárok fluktuációjához, ami az oktatómunka minõségének rovására megy.

A lokális, az etnikai és a nyelvi identitás hipotetikus szétválasztása az értelmezést segítõ módszertani fogás. A domokosi identitás elemzésekor mindhárom szegmensben beálló változások egy aspektusban végrehajtott összevonását kell megvalósítani.

Ennek fogalmi kerete az idegenné válás, az idegenség univerzális élménye. Összefoglalóan ez azt jelenti, hogy az identikus értékválság, pontosabban értékcsere oka Domokoson az, hogy az individuum idegenné válik saját kultúrájában. Személyes céljai és önmegvalósításának programja egyre kevésbé konveniálnak a falubeli sorstársakéval. A közös orientációs pontok elveszítik szerepüket, helyüket pedig már nem a helyi társadalmi konszenzus alapján meghatározott értékek veszik át. Érdekes, hogy a legtöbb domokosi az elmúlt életvilág eltûnését veszteségként éli meg. A hagyományos mûveltség iránti romantikus vágyakozás azonban csak az emlékek megidézésére és semmiképpen sem rekonstruálására kínál pozitív lélektani közeget. Domokoson idegenné válni – mint bárhol máshol, ahol olyan emberek élnek, akik valaha „közösségben” léteztek – annyit jelent, mint elveszíteni a lehetõségét annak, hogy valaki a másikban magára ismerjen.