Demény István Pál
A moldvai csángó népdalok és a népköltészet
történetével
kapcsolatos dilemmák
A moldvai csángó népdalok között
viszonylag kevés a kettõs képszerkesztésû és a szimbolikus. Az elõbbiek hiányát
még meg lehetne magyarázni azzal a kétségtelenül létezõ körülménnyel, hogy a
csángók nem mutatnak különösebb érzéket a zárt strófaszerkezet iránt. Talán román
hatásra, utólagosan, de jó néhány strófában szétoldják a lírai témát, és az
egyes népdalokat olyanképpen kontaminálják, hogy utólag nem lehet pontosan
strófákra osztani, az összes többi dialektusterület szokásainak megfelelõen.
Mégsem lehet elintézni a dolgot azzal, hogy román hatás, az egész kérdés pedig
a népköltészet történetét, sõt mibenlétét illetõ egész kérdéskört is felveti.
A csángóknál ugyanis igen sok az
olyan dal, amelyik világosan a 17. századi kéziratos költészettel tart
rokonságot. Ez nyilván megõrzött régiség náluk, ezeket a dalokat az Alföldön,
sõt nagyrészt Erdélyben is már elfelejtették a népköltészeti gyûjtések
megindulásának idejére. Eddig viszont azt tartottuk – mármint akik hajlandóak
voltunk ezen jelenségek létezését egyáltalán elismerni –, hogy a
népdalszimbolika középkori, a kettõs képszerkesztés pedig – mint poétikai
eljárás –, legalább részben még honfoglalás elõtti. A kéziratos énekköltészetet
és a népköltészetet teljesen külön dolognak véltük. Most a csángó anyagot nézve
felmerülhet az a hipotézis, hogy a 17. (és a 18.?) században a népköltészet
nagyjából olyan volt, mint a kéziratos énekköltészet, illetve hogy a kéziratos
énekköltészet „süllyedt le” népköltészetnek, a csángók õrzik ezt a régi
réteget, s az Erdélyben vagy akár a Zobor vidékén az utóbbi 150 évben gyûjtött
anyag ennél újabb, beleértve hogy azóta – a 17. századi énekköltészet
„alásüllyedése” óta – jött létre nemcsak a népdalszimbolika, hanem még a kettõs
képszerkesztés mint poétikai eljárás is. (Küllõs Imola hallgatólagosan így
tárgyalta a magyar népdalok történetét. Voigt Vilmos is valami olyasmit
sejtetett, hogy a kettõs képszerkesztésû dalainkat nem túl régi, talán 18.
századi osztrák és szlovén hatásnak tulajdoníthatjuk.)
Minden szépen klappolna is, a
fogaskerekek fogai szépen egymásba illeszkednének, legfeljebb az volna kissé
különös, hogy a 18–19. században milyen pontosan sikerült reprodukálni valahol
az Alföldön vagy talán inkább a Dunántúlon az ókori kínai költészet egyik
poétikai eljárását. De nehézséget okoz az idõbeli keretek szûk volta.
A 17. századtól a komolyabb
népköltészeti gyûjtések megindulásáig kb. másfél évszázad telt el. (Valamivel
kevesebb, ha Erdélyi János gyûjteményéig számítjuk, valamivel több, ha a Vadrózsákig.) Akkor pedig már legalábbis
kevés volt a 17. századi kéziratos költészetre visszamenõ szöveg még Erdélyben
is, viszont megvoltak a nagyon is szigorú szerkezetû egy- és kétstrófás dalok
(sõt ezeket már sokféleképpen össze is énekelték, tehát ez a szerkezet már
fellazult, és az ezeket létrehozó ízlés némileg elbizonytalanodott), megvolt a
kettõs képszerkesztés, és megvolt a népdalszimbolika. Meglehetõsen sok minden
egy másfélszáz éves periódusra. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy a
népdalköltészet sokkal gyorsabban változott poétikai eljárásai tekintetében is,
mint ahogyan azt eddig gondoltuk. Mindazonáltal ez nincs is kizárva, ha a
viselettörténeti tanulmányok legújabb eredményeire gondolunk.
De egy meggondolás arra int, hogy
a változás tekintetében esetleg számba jöhetõ idõszak még sokkal rövidebb volt.
A 17. századi kéziratos költészet ugyanis a század vége felé még produktív
volt, másolni pedig még késõbben is másolták egyes darabjait. A végét tehát
konvencionálisan kb. 1700-ra tehetjük. A bukovinai székelyek viszont 1764-ben
hagyták el a Székelyföldet, az õ dalaik viszont – minden régiesség mellett is –
nagyjából hasonló poétikai jellegzetességeket mutatnak, mint a magyar népdalok
általában. Eszerint viszont az említett hatalmas változásoknak legfeljebb
hat-hét évtized alatt végbe kellett volna menniük. Ez ellen fel lehetne hozni
azt az ellenvetést, hogy: de hiszen a bukovinai székelyek kapcsolatai sohasem
szakadtak meg a magyarság többi részével. Ez igaz, de hát valamelyes kevés
kapcsolatai a moldvai csángóknak is mindig voltak. A viszonylag újabb (18.
századi?) székelyföldi kitelepülõkön kívül is. El is jutott hozzájuk még az új
stílusú alföldi népdalok egy része is.
A régies pentaton dallamoknak
szintén régebbieknek kell lenniük a 18. századnál. (A pentaton dallamok
honfoglalás elõtti voltát sokszor megpróbálták már kétségbe vonni, de hát a 18.
századnál azért talán már mégiscsak régebbiek.)
Ezzel a felmerülhetõ hipotézis
meg is volna cáfolva, viszont semmiféle magyarázat sem került arra nézve, hogy
miért éppen a moldvai csángók õrzik (õrizték még az ötvenes években) a 17.
századi kéziratos költészet emlékeit. A magyarság többi része pedig sokkal
régebbi hagyományokat, sokkal régebbieket, mint a moldvai csángók, de a 17.
századi kéziratos szerelmi lírát valahogyan „átugorva”.
Mindennek kapcsán egyrészt újra
át kellene gondolni, hogy mi is az a népköltészet s ezen belül „az alkalomhoz
nem kötött népdal”. S milyen gyors változásokra lehet számítani. Valóban több
száz éves emlékeket õriz a népköltészet, vagy pedig fél évszázadon belül a
felismerhetetlenségig megváltozik, amint azt a régészek tartják a régészeti
kultúrákról?
(1997)
