Benkõ Samu
„Szórványban”
tudományos tanácskozás
(megnyitóbeszéd)
Tisztelettel és nagy örömmel
köszöntöm azokat, akik ma reggel összegyûlve megtöltötték az Erdélyi
Múzeum-Egyesületnek ezt a kis elõadótermét, és rászánták a mai napot arra, hogy
sokoldalúan és behatóan megvitassuk a szórványkérdést, a magyar létezés legégetõbb ügyét.
Bevezetõmben nem kívánok senkinek
a rétjébe belekaszálni, különösen nem az elõadók és fölkért hozzászólók
mondanivalójába, hiszen semmi értelme, hogy hevenyészetten olyan dolgot hozzak
szóba, ami majd amúgy is munkánk rendjén terítékre kerül. Mondandómat igyekszem
arra korlátozni, amit nem annyira nekem, a kutatónak, hanem az Erdélyi
Múzeum-Egyesület elnökének kell elmondania.
Szégyenletes szerepvállalásaim
közepette, hogy úton-útfélen koldulok azért, hogy például itt e kora reggeli
órában világítson a lámpa, hogy meleg legyen, hogy teljesítsük azokat a
kutatási feladatokat, amelyekre vállalkoztunk, hogy bélyeget ragaszthassunk
elküldendõ leveleinkre, hogy nyomdafestékhez juttassuk azokat a mûveket,
amelyeknek kiadására rajtunk kívül senki más nem vállalkozik, mondom, mindezek
mellett unos-untalan visszatérek annak hangoztatására, hogy nekünk itt távlatos tudományos programba
illeszkedve kell alkotásra vállalkoznunk, annak tudatában, hogy érdemes itt igazságfelderítõ kutatásra adni a
fejünket. Hangsúlyozom: távlatos
tudományos programról van szó!
Néhány nappal ezelõtt a Magyar
Tudományos Akadémia ama elnöki bizottságában, amely a határon túli régiókra
figyel (lévén a neve: Magyar Tudományosság Külföldön Bizottság), három nagy
témát jelöltem meg, amelyekre úgy érzem, most és az elkövetkezendõ években
tudományos erõinket összpontosítanunk kell.
A három téma: 1. A magyar nyelv nagyszótára, amelynek
ügye alapításától (1825-tõl) foglalkoztatja a Magyar Tudományos Akadémiát, és
amelynek felbecsülhetetlen, klasszikus értékû elõzménye a Czuczor–Fogarasi-féle
múlt századi (1862–1872) kiadvány. Itt az ideje, hogy az egész magyar
szókincset a mai tudományos követelményeknek megfelelõen számba vegyük,
szótárazzuk. Ennek a munkának az elõkészítésében, kivitelezésében természetesen
bõséges munka vár a régiók szakembereire, köztük az erdélyiekre. A téma
gazdája, az MTA Nyelvtudományi Intézete, úgy tudom, költségvetésileg is
megkapta azt a támogatást, amivel elindíthatja a munkát. 2. A második nagy
kutatási feladat környezetünk
védelmezésére irányul. Most, amikor különösen az utóbbi hetek tiszai
eseményei is ráirányították a figyelmet arra, milyen veszedelmesen
szennyezõdünk, nem túlzás katasztrófával fenyegetõ állapotot emlegetni. A bajt
csak tetézi, hogy nem csupán vizeink, levegõnk, talajunk szennyezõdik, hanem
szennyezõdünk nagymértékben lelkünkben is. Széles körû védekezési módszertant kell a tudománynak
kidolgoznia ahhoz, hogy eredményes legyen a védekezés gyakorlata, hogy szenny helyett tisztaság uralja tájainkat és
elménket. 3. Az összmagyar tudomány sürgetõ kötelessége nem utolsósorban demográfiai állapotunknak a felmérése és
ebbõl következõen általános politikai és stratégiai következtetéseknek a
levonása. Demográfiáról szólva tûnik szemünkbe – nemcsak a szakembernek, hanem
a kérdés iránt egyáltalán érdeklõdõnek –, hogy a népesedés kérdése számunkra,
magyarok számára döbbenetesen azonos a szórványkérdéssel. Hiszen a határon
kívül élõ ötmillió körüli magyarnak a nagy többsége szórványhelyzetben él. És
éppen ezért az ebben a különös élethelyzetben senyvedõk múltbeli és jövendõbeli
létezése alakulásának a vizsgálata a magyarság fennmaradása idõbeli dimenziójának
földerítését jelenti számunkra. A kérdésnek réges-rég megfogalmazódtak, hogy
úgy mondjam, a jelenségfölismerõ
irodalmi, szociográfiai, publicisztikai és emlékiratbeli képei. A napokban
jártam a szülõföldemen, és gondolva erre a mai értekezletünkre, felrémlett
elõttem Kakasy Márton alakja, aki két nemzedékkel elõzte meg édesapámat a
nagyteremi református parókián, és aki leírta, hogy a színmagyar, székely
Alsó-Nyárádmentével szomszédos vármegyei múltú faluban a múlt század második
felében milyen szívfacsaró demográfiai viszonyokat talált. Engedjék meg, hogy
kicsi emlékirat-kötetébõl néhány mondatot felolvassak. A fejezet címe: Hogy lettem Teremiben lelkész? „Az egész
életünk véletleneken múlik. Hogy merre veti az embert a sorsa, Isten
határozatából történik, és mindig kevés abban az emberi akarat és elhatározás.
Jurátusságom második évének még az elején, 1869 októberében a nagyteremi
református egyház papjának hívott meg.” (Különben õ mint jurátus, egyike
azoknak a népdalokat gyûjtõ és közlõ diákoknak, akik Kriza nyomán felfedezik a
székely folklórt. Hagyatéka megmaradt a vásárhelyi református kollégiumnak a
gyûjteményében.) „A meghívó küldöttség megjelent nálam. Három emberbõl állt ez
a küldöttség, mert Teremiben akkor többen beszéltek románul, mint magyarul, az
én embereim is maguk közt románul beszélgettek, amin én eleget csodálkoztam,
mert a reformátusok rendszerint magyarok. A viseletük is romános volt. Vállig
érõ, hosszú fehér hajuk volt, s a derekukon széles bõrtüszõ. Mikor meghívásuk
után bevittem õket megvendégelés céljából a jó boráról híres Almási-féle
fogadóba, ami a mai Knöfler-palota helyén állt, a vendéglõben nagyon
megbámulták az én meghívó küldöttségemet, s azt kérdezték tõlem, hogy: román papnak hívtak meg engem Teremibe?”[1]
Hát ez a kis könyvecske jutott eszembe, és az, hogy a jelenségnek érzelmi
töltetû érzékelése után most a 2000. évben végre eljuthattunk oda:
szépirodalmi, publicisztikai jelzéseken túl tudományosan megközelíthetõ, sõt a
kvantifikálás minden eszközét felhasználva tudunk a szórványkérdésrõl beszélni.
Ez annak köszönhetõ, hogy 1942 és 1944 között az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési
Egyesület kezdeményezésére nagy felmérési akció indult meg, és ennek keretében
709 falu 12 852 családjáról készült részletes kérdõíves felmérés. Ezt a
terjedelmes írott anyagot 1944 õszén az
Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület akkori ügyvezetõ alelnöke, Szathmáry
Lajos az EMKE autóbuszába csomagolva fölvitte Budapestre. A kéziratanyagot a
Széchényi Könyvtárban helyezték el, és ott rostokolt sokáig. Úgy tudom, ezelõtt
13 évvel vette kézbe az elsõ csomagot Tóth Pál Péter barátunk, és kezdte el a
feldolgozást. Amikor azt hangsúlyozom, hogy Tóth Pál Péter nemrégiben megjelent
és most itt megvitatandó könyvével új dimenzióba kerül a kérdés kutatása, azt
is szeretném kiemelni, hogy olyan arányú adatfelmérés történt, illetõleg
kezdõdött el 1942-ben és folytatódott 1944-ig, amelyhez hasonló térségünkben
nemcsak ebben a témakörben, de általában a szociográfiai irodalomban mindmáig
nem fordult elõ. A kérdõívek megmaradtak, viszont eltûntek szemhatárunkból azok
a munkálatokkal kapcsolatos irományok, amelyek felvilágosíthatnának arról,
tulajdonképpen kik vettek részt ennek a kutatásnak az elindításában Szathmáry
Lajoson kívül. Hogyan történt a kérdõíveknek a megszerkesztése, ki vagy kik
írták, kik vitatták meg azt. Ugyanis csak a kérdõívek mellett véletlenül
fennmaradt levelesanyagból lehetett
összeállítani tulajdonképpeni kutatástörténetét. Nem azért, mintha ennek nem lett
volna akkori bõséges kísérõ levelesanyaga, hanem azért, mert ezt az EMKE
levéltárában õrzött, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárára bízott anyagot
Kolozsvárról az Állami Levéltár urai a kilencvenes években elszállíttatták.
Valószínûleg valamelyik bukaresti intézményben még ott rostokol. Tóth Pál Péter
érdeklõdött megközelíthetõségérõl, nem kapott pozitív választ kérdésére, hogy
ez a levéltári anyag ma kutatható-e.
Mindenesetre, mindazt, amit
magukból a kérdõívekbõl és a kérdõívek mellett talált levelesanyagból ki
lehetett bogozni, azt Tóth Pál Péter kibogozta, és nagy leleménnyel könyvében
megírta. Valószínûleg lesz szó itt ma arról is, hogy az erdélyi statisztika
mesterei meg a szórványkérdéssel közelebbrõl foglalkozó, demográfiában jártas
iskolateremtõ tudósok közül kinek milyen szerepe lehetett a kérdõív
összeállításában, a felmérés megtervezésében. A Schneller vezette tanszéknek,
az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület Venczel-féle statisztikai
munkacsoportjának bizonyára volt szerepe a vállalkozásban. Ezeket most csak
jelezni kívánom, de erõsen hangsúlyoznám azt a reményemet, hogy mai
beszélgetésünk a kutatás folytatásának az útját hivatott egyengetni. A
negyvenes években látleletezett és Tóth Pál Péter konok kitartásával elénkbe
tárt észak-erdélyi szórványfalvak és családok állapotrajza további kutatásra –
pontosan szólva: a mai demográfiai helyzet felmérésére – kell hogy ösztönözzön.
Ne riasszon, hogy nagyon szomorú kép fog elénk tárulni. Magam láttam, hogy
Kakasy Márton falujában is riasztóbb kép tárul elénk ma, mint amilyennek õ a kiegyezés
után találta.
Én ezzel a magam részérõl be is
fejeztem a mondandómat, és kérem Egyed Ákos professzor urat, Bölcsészet-,
Nyelv- és Társadalomtudományi Szakosztályunk elnökét, hogy vezesse tanácskozásunkat
és adja meg a szót Tóth Pál Péter
barátunknak, aki – nagy hálára kötelezve az erdélyi sors kutatóit – megírta és elhozta nekünk Szórványban címû könyvét.[2]