Tóth Pál Péter
A
magyar és a vegyes (magyar–román, román–magyar)
családok szociológiai-demográfiai helyzete
Észak-Erdélyben 1942–1944 között
(Szórványban)*
Megtiszteltetés és õszinte öröm,
hogy itt lehetek, és valójában megköszönni sem tudom az Erdélyi Múzeum-Egyesület
elnökségének, amiért az észak-erdélyi családvizsgálat adatait feldolgozó
tanulmányomat olyan értékûnek tartotta, hogy a mai tudományos tanácskozásra
azzal kapcsolatban, ahhoz kötõdve kerülhet sor. Az öröm és a meghatottság
érzései futnak át rajtam, ha az elõadók névsorára nézek, hiszen számomra lassan
három évtized óta oly fontos személyek fognak ma elõadást tartani, akiknek
munkásságát példaértékûnek, önmagam számára követendõnek tartom.
Õszintén meg kell mondanom, hogy
amikor Benkõ Samu professzor úr e tanácskozás megrendezésének tervét
felvetette, s egy bevezetõ megtartására felkért, nemcsak öröm, hanem a
büszkeség érzése is át-átsuhant rajtam: „Igen, volt értelme a tizenkét évi
munkának!” A mai naphoz közeledve azonban ebbõl az érzésbõl alig maradt valami.
Helyét ugyanis a jó értelemben vett félelemmel vegyes szorongás vette át. A mai
naphoz közeledve ugyanis mindinkább szembesülnöm kellett azzal a kérdéssel,
vajon munkám megfelel-e azoknak a követelményeknek, amelyeket az itt jelen
lévõk egy elemzéstõl joggal elvárnak.
Emellett az sem mindegy számomra,
hogy annak a hatalmas anyagnak, amit a Szórványban
címû kötetben közreadtam, van-e, napjainkban lehet-e valamiféle gyakorlati
haszna. Engedjék meg, hogy a további magyarázkodás helyett segítségül hívjam
Vetési Lászlót, aki a Szabadság 1998. december 30-i számában megjelent
interjújában többek között a következõket mondta: „Vannak kutatók, akik
elméleti kutatást folytatnak minimális vagy nulla gyakorlati értékkel. A másik
a mi mai munkánk, amivel vidékre, falura, kis közösségekre lebontva elveszünk a
napi teendõk tömkelegében. Nagyon nehéz megtalálni azt a rendszert, amelyikben
kutatni is lehet, és az eredményeket a gyakorlatban úgy felhasználni, hogy a
szórványtelepülések életében látható javulást hozzunk.”
1. Elõzmények
A véletlenek szerencsés
egybeesése, mint az élet bármely területén, úgy a kutatómunkában is számos
meglepetést okozott már. Így vagyok én is az észak-erdélyi szórványvizsgálat
levéltári anyagával. Tudományos kutatómunkám kezdete óta szerettem volna
kérdõíves vizsgálat adataira támaszkodó történetszociológiai elemzést
készíteni. Ennek lehetõsége 1985 õszén merült fel elõször, amikor Juhász Gyula
akadémikus, a nemrég létrehozott Magyarságkutató Csoport igazgatója azt
kérdezte tõlem, volna-e kedvem az észak-erdélyi családvizsgálat anyagának
feldolgozásához. A kérdõíves vizsgálat anyaga, mint elmondta, feldolgozatlanul
az Országos Széchényi Könyvtár raktárában volt ládákban. Az anyag a könyvtárnak
a Budavári Palotába történt átköltözése során vált ismertté, és mi sem volt
természetesebb, mint az, hogy a feldolgozás lehetõségét a könyvtár épületében
helyet kapó Magyarságkutató Csoportnak ajánlották fel. Juhász professzor
kérdésére gondolkodás nélkül igennel válaszoltam. Ezzel – képletesen szólva –
lényegében megkezdõdött az a munka, melynek eredményét végre kézbe veheti az
olvasó.
Azóta több mint tíz év telt el.
Az anyag feldolgozását 1987 tavaszán kezdtem meg. Röviddel ezt követõen a
munkát meg kellett szakítani, mert szükségessé vált az anyag fertõtlenítése,
melyet követõen a vizsgálat anyagának rendszerezése következett. Ennek
befejezésekor már egyértelmû volt számomra, hogy egy nagyméretû vizsgálatról
van szó, de akkor még nem sejtettem, milyen feladat megoldására is vállalkozom.
Az anyag rendezése, rendszerezése azt jelentette, hogy a ládákban talált
kérdõíveket, egykori elnevezéssel a családlapokat vármegyénként, járásonként és
településenként kellett szétválogatni. Ez a munka 1988 végére készült el. Ezt
követõen, 1989 elején készítettem el az észak-erdélyi szórványvizsgálat
feldolgozásának tervét. Ekkor – a kérdõív ismerete mellett – valójában még csak
azt tudtam, hogy a vizsgálat Észak-Erdély tizenegy vármegyéjének ötvenkét
járására terjedt ki. Az anyag rendszerezése során kiderült, hogy a vizsgálattal
kapcsolatos egyéb dokumentumok a családlapokat tartalmazó ládákban nincsenek,
de bíztam abban, hogy ezek a kutatási „segédletek” valamelyik levéltárban a
rendelkezésemre fognak állni. Sajnos mind ez ideig a vizsgálat szerves részét képezõ
egyéb dokumentumok felkutatására irányuló törekvésem sikertelen maradt. Éppen
ezért feltételezhetõ, hogy ezek vagy megsemmisültek, vagy pedig lappanganak
valahol.
Egy „lezárt” s megismételhetetlen
adatfelvétel értékelését vállaltam tehát, anélkül hogy rendelkezésemre álltak
volna azok az anyagok, amelyek a felvétel megtervezésekor és lebonyolításakor
keletkeztek. Ez a helyzet új kihívást jelentett, hiszen a vizsgálat
indítékainak, céljainak, a használt kifejezések értelmezésétõl a mintavétel
logikájának meghatározásán át a kutatás valamennyi összefüggésére az egyik
nagyon fontos, de mégiscsak közbeesõ dokumentumra: a családlapra támaszkodva
kellett a vizsgálat valamennyi összefüggésére a lehetséges választ megadni. Ez
a helyzet egy sajátos rekonstrukciós munkát tett szükségessé: azaz a
rendelkezésre álló dokumentumok és a családlapok határozták meg a módszert,
melynek segítségével kísérletet tettem a vállalt feladat megoldására.
Már az anyag hozzávetõleges
ismerete is egyértelmûvé tette, hogy a kérdõívekben rejlõ lehetõségek
feltárására valójában csak akkor lesz mód, ha az anyag feldolgozását számítógép
segítségével végzem el. Talán nem túlzás hangsúlyozni, hogy számítógép
használata nélkül, mindenekelõtt az igen magas elemszám miatt, szinte
megoldhatatlannak tûnõ probléma elõtt állnék, hiszen enélkül aligha lenne mód
arra, hogy a kérdõívek igen gazdag adatait, belsõ összefüggéseit a maguk
sokrétûségében feltárhassam. A számítógépes feldolgozás érdekében mindenekelõtt
a kódutasítást kellett elkészíteni, majd próbakódolás segítségével a
kódutasítás használhatóságát kellett ellenõrizni. E munkafázist a kérdõívek
lekódolása követte. A kódutasítás elkészítése során – annak érdekében, hogy
egyetlen információ se vesszen el – a családlap kérdéseit elemeire bontottuk, s
így egy-egy kódlapon 194 kérdéshez szükséges cella található. A számokká
transzformált kérdéseket tehát kódlapokra, majd azokat számítógépre
rögzítettük. Az adatok feldolgozását az SPSS/PC statisztikai adatkezelõ program
segítségével végeztük el.
A kódolás befejezésekor vált
világossá, hogy a 45 dobozba rendezett kérdõívek száma 9486. 1995 februárjában,
az adatok feldolgozása során, a zárótanulmány megfogalmazása közben egy nem
várt esemény történt. Ekkor néhány település azonosítására volt szükségem. A
kiírt jelzetszám alapján azonban a könyvtár kézirattárában – félreértés
következtében – addig nem látott dokumentumokat tartalmazó dobozokat tettek
elém. A félreértés tisztázása közben kiderült, hogy az észak-erdélyi vizsgálat
családlapjainak egy része valamikor a könyvtár kézirattárába került, s azóta is
ott van anélkül, hogy valaki a feldolgozásába kezdett volna. Az utólag, tehát
teljesen véletlenül felfedezett 23 dobozban újabb 3366 kitöltött családlapot
találtam. Természetesen örültem az újabb családlap-halmaznak, de emiatt
lényegében szinte mindent újra kellett kezdenem. Mindenekelõtt el kellett
végezni a megtalált kérdõívek kódolását, majd a kódlapok adatainak számítógépre
történt rögzítését. Ezt követõen pedig az új system file elkészítését kellett
elvégezni, hogy immár a 12 852 kérdõív adatai alapján a zárótanulmányt elkészíthessem.
2. Röviden a kutatásról
Észak-Erdélyben 1942 januárja és
1944 decembere között, azt követõen, hogy a terület visszakerült
Magyarországhoz – az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület irányításával – a
magyar és a nemzetiségileg vegyes (magyar–román, román–magyar) családok körében
kérdõíves vizsgálatot végeztek. A kitöltött családlapokat a háború végén
Budapestre menekítették, de feldolgozásukra a megváltozott viszonyok között már
nem került sor.
Mindenekelõtt az anyag egyedi
jellegére szükséges felhívnom a figyelmet, hiszen a szakirodalomban nem
ismeretes olyan elemzés, melyet több évtizeddel az adatfelvételt követõen
zártak volna le. A kiválasztott települések
nemzetiségek szerinti megoszlása alapján megállapítható, hogy az 1942-ben
megkezdett észak-erdélyi adatfelvétel a legveszélyeztetettebb helyzetben élõ
magyar nemzetiségûekre irányult. Ezt egyértelmûen alátámasztja az a tény, hogy
a mintába került 709 település közül 381-ben 5% alatt, 87-ben 5–9%, 56-ban 10–14%, 85-ben 15–29%, 35-ben
30–49% között és csupán 65
településen volt 50% felett a magyar nemzetiségûek aránya.
A vizsgálat tizenegy vármegye
ötvenkét járásának 709 településén 9998 magyar és 2854 vegyes, azaz összesen 12
852 családra terjedt ki, és több mint 130 ezer személyt érintett. A családlap,
mint említettem, 194 kérdést tartalmaz, melyek az ún. kemény adatok mellett a
család gazdasági helyzetére, egészségi állapotára, magyar nyelvi ismereteire, a
megkérdezettek nemzeti attitûdjére, vallásosságára, kulturális érdeklõdésére,
környezetére, foglalkozására és iskolai végzettségére is kiterjedtek. A
kérdõívvel együtt megmaradt dokumentumokat három csoportba lehet sorolni. Az
elsõbe a nyomdai úton elõállított családlap, statisztikai lap és a települések
monografikus feldolgozását elõsegítõ kérdéseket tartalmazó kiadvány, a
másodikba a vizsgálat lebonyolításával kapcsolatos felkérõ- és köszönõlevelek,
a harmadikba pedig a kitöltött kérdõívek feldolgozásához kapcsolódó ívek, kigyûjtések,
válaszlevelek tartoznak.
A kérdõív adatainak
feldolgozását, a zárótanulmány megfogalmazását megelõzõen szükségesnek
tartottam a történelmi háttér felvázolását, illetve, hogy azokat a viszonyokat,
amelyek között a megkérdezettek éltek, röviden bemutassam. Így felvázoltam azt
a 19. század hetvenes éveiben megfogalmazódott kormányzati szándékot, amely az
erdélyi országrészben élõ magyarok román nemzetiségûekhez történõ
asszimilálódását lett volna hivatott megállítani. Meg kell jegyeznem, hogy a szándék
szintjén maradt kezdeményezés nem az Erdélyben élõ román és egyéb nemzetiségûek
asszimilációját tûzte ki célul, hanem a magyarok életlehetõségeit szerették
volna javítani. Ez azonban éppen úgy terv maradt, mint ahogyan lényegében a 20.
század elsõ évtizedében tervezett telepítési akció is. Ezt követõen feltártam
azt a folyamatot, melynek keretében az elsõ világháború utáni új viszonyok
között – a harmincas évek elején – az erdélyi magyar értelmiség egy részének
figyelme a szórványban élõ magyarok felé fordult.
Mivel a kérdõíven kívül a kutatás
terve, célkitûzése, a kérdõív elkészítésével kapcsolatos anyagok stb.
hiányoztak, módszertani szempontból is fontosnak tartom a kutatás célkitûzésével kapcsolatos elemzés elvégzését. A kutatás
célkitûzésére, koncepciójára, mivel ezek nem álltak rendelkezésemre, a
családlap felépítésébõl, a kérdések struktúrájából, egymáshoz való viszonyából,
a kérdések konkrét megfogalmazásából és tartalmából következtettem.
A zárótanulmány gerincét a
családlap adatainak feldolgozása adja. Ennek megfelelõen bemutattam a
megkérdezettek legfontosabb demográfiai jellemzõit, és feltártam a vizsgálat
körébe esõ személyek szociodemográfiai adatait. A vizsgálat egészének, illetve
a szórványtelepüléseken élõk viszonyainak jobb megismerése érdekében
felhasználtam az 1910-es, 1930-as, az 1941-es népszámlálás Észak-Erdélyre,
illetve a vizsgálat részét képezõ településekre vonatkozó adatait. A
szórványban élõk életlehetõségei általános keretének, az anyanyelv és az otthon
használt nyelv egymáshoz való viszonyának, a megkérdezettek vallás szerinti
megoszlásának, a foglalkozási viszonyoknak, az egészségügyi helyzetnek, az
iskolázottságnak, valamint a mintába került családok vagyoni helyzetének
részletes elemzése után kísérletet tettem az anyanyelv, az otthon használt
nyelv, a vallási életben való részvétel, valamint a különbözõ kulturális szimbólumok
egymásra vonatkoztatott összefüggéseinek feltárására. Ezek alapján pedig
következtetéseket vontam le a vizsgálat körébe került személyek magyar nemzeti
identitásának alakulására, a megváltozott államhatalmi rendszer ezt
befolyásoló, módosító szerepére.
Az észak-erdélyi családvizsgálat
kérdõívei lehetõvé tették, hogy egy többszörösen sajátos helyzetben lévõ
népesség korabeli állapotát rekonstruáljam. Ehhez jó feltételt teremtett a mai
igényeket is kielégítõ kérdõív és a vizsgálat volumene. Az észak-erdélyi vizsgálat során ugyanis sokkal több személyt kérdeztek
meg, mint amivel a jelenlegi szociológiai vizsgálatok dolgoznak, s ez lehetõvé
tette, hogy – a makrostruktúra világa helyett – a történelem
mélyrétegeit meghatározó, eddig nem ismert elemeit is bemutassam. Ennek
keretében nemcsak releváns ismeretekhez jutottunk a legelhagyatottabb
településeken élõ magyar és vegyes családok életérõl, hanem az adatok alapján
azokra a folyamatokra is következtethettünk, amelyek a mintába került települések
lakóit vagy általánosabb érvénnyel megfogalmazva: a szórványban élõket a
vizsgálat által feltárt helyzetbe juttatták. Ennek feltárását a minta jól
szolgálta, hiszen a családok több mint 67 százaléka, mint már említettem, olyan
településen élt, ahol a magyar nemzetiségûek aránya nem érte el az 5
százalékot. A felvétel nemcsak „látlelete” annak a több mint húsz évnek, amit a
megkérdezettek az addig megszokottól drasztikusan eltérõ államkeretek között
leéltek, hanem dokumentumként szolgálnak az asszimilációs, illetve integrációs
folyamatok jobb megértéséhez is. Az adatfelvétel lehetõséget biztosított annak
megfogalmazására, hogy nemcsak az elsõ világháború után bekövetkezett
rezsimváltás eredményeként, hanem már azt megelõzõen is – a magyar területek
általános vonzásával, az önként vállalt asszimilációval párhuzamosan – nem
csupán a nyelvhatárok mentén, hanem viszonylag széles területeken megindult a
magyar népesség egy részének románságba történõ feloldódása. A vizsgálat
kérdõívei alapján ennek kezdetét nem lehetett megállapítani, de azt, hogy ez a
mechanizmus a 19. század ötvenes éveiben már „mûködött”, dokumentálni tudtam.
3. Tanulságok
Az elmúlt tizenkét évben sokan
megkérdezték, hogy az elsõ hallásra is egyedülállónak tekinthetõ egykori
adatfelvételnek melyek azok a legfontosabb tanulságai, amiért érdemes volt az
1942-ben megkezdett adatfelvételt 57 évvel késõbb feldolgozni. A válasz elõl az
elvégzendõ munka nagysága és idõigényessége miatt éveken át kitértem, bár
kezdettõl fogva az volt a véleményem, hogy a véletlen nemcsak egyedülálló
lehetõséget biztosított egy nagy volumenû vizsgálat lezárására, hanem mivel a
családlap a kérdõívszerkesztés mai igényeinek is alapvetõen megfelel, s így a
feldolgozás során nem egy értelmezhetetlen adathalmazzal lesz dolgom, a
kérdésekkel kapcsolatban szociológiailag érvényes válaszokat fogalmazhatok meg.
Mindezt az elemzés végén, melyet – a jelenlegi tudományos módszerek és eszközök
segítségével –
nem lezártam, hanem csak befejeztem, egyértelmûen megerõsíthetek. Tudatosan
fogalmaztam úgy, hogy az elemzést nem
lezártam, hanem csak befejeztem, hiszen csak a legfontosabb összefüggések
feltárását végeztem el, s így az adatok alapján számos új következtetést lehet
még megfogalmazni. A kéziratot tehát lezártam, ennek ellenére az
észak-erdélyi adatfelvétel további feldolgozására lehetõség van, hiszen a
kódolt anyag –
megfelelõ feltételek megléte esetén – bárki rendelkezésére
áll.
Az adatfelvételbõl leszûrhetõ
legfontosabb tanulságokat az egyes kérdések feldolgozásakor megfogalmaztam.
Ezek az egyes fejezeteknél megtalálhatók, megismétlésüket fölöslegesnek tartom.
Egy összefüggéssel, az asszimiláció folyamatával kapcsolatban azonban mégis
kivételt kell tennem. Nem azért tartom ezt szükségesnek, mintha az adatok
feldolgozása, elemzése során az asszimilációról számos metszetben nem szóltam
volna, hiszen közvetlen és közvetett formában az egész vizsgálat errõl a
kérdéskomplexumról szól. Ennek ellenére úgy vélem, hogy az asszimiláció nagyon
bonyolult és igen sok szálon megnyilvánuló és érvényesülõ folyamatáról, finom
szöveteinek kialakulásáról, „mûködésének” mechanizmusairól még mindig keveset
tudunk. A szépirodalomból és a tudományos munkákból jól ismertek azok a
sztereotípiák, amelyek a Magyar Királyság keretei között a magyar nacionalizmus
ún. agresszív asszimilációs politikájáról szólnak. A feldolgozott adatok
azonban ezt az álláspontot semmilyen formában sem támasztották alá.
Természetesen nem állítom azt, hogy abban az idõszakban államilag irányított,
befolyásolt asszimilációs törekvések ne lettek volna, s hogy a Magyar Birodalom
határain belül élõ nemzeti kisebbségek egy része ne asszimilálódott volna a
magyarhoz, de ezzel ellentétes tendencia, nevezetesen a magyar származásúak
asszimilációja is folyamatos volt a környezetükben élõ kisebbségekhez, jelen
esetben a románokhoz. Megválaszolásra váró kérdés, hogy mik voltak azok a
meghatározottságok, amelyek lehetõvé tették és elõsegítették, hogy a magyar
származásúak egy része a Magyar Királyság keretei között élõ nemzeti
kisebbségekhez asszimilálódjon. Észrevette-e ezt a többségi hatalom, s ha igen,
akkor ennek megállítása érdekében miért nem lépett fel? Nem ismerjük azokat az
összetevõket sem, amelyek az egyén szintjén a többségi nemzet tagjainak egy
részét arra késztette, hogy kényszer nélkül a saját kisebbségéhez
asszimilálódjon, azaz hogy többségi helyzetét kisebbségire váltsa.
Közismert, hogy 1918-at követõen
az erdélyi területeken berendezkedõ román hatalom saját érdekeinek és
törekvéseinek alárendelten vitathatatlanul radikális magyarellenes
intézkedéseket hozott. Ezek közül a magyar iskolák jelentõs részének bezárását,
a magyar nyelv hivatalos használatának korlátozását, valamint a birtokviszonyok
átalakítását emelném ki. Ennek ellenére az észak-erdélyi adatfelvétel azt az
általánosan elterjedt nézetet sem erõsítette meg, mely szerint 1918-at, tehát
az elsõ világháború utáni hatalomváltást követõen a román hatalom egyértelmûen
erõszakos asszimilációs politikát valósított meg. A 709 településen végzett
adatfelvétel ugyanis arról is tanúskodik, hogy a fentiektõl jelentõs mértékben
távol, attól függetlenül vagy csak nagyon áttételesen a magyar származásúak
románsághoz történt spontán asszimilációja, mint ahogyan a korábbi
évtizedekben, úgy 1918-at követõen is töretlenül folytatódott. A román hatalom
természetesen mindent megtett, hogy az elsõ világháború után megkapott
területen a románság többségbe kerüljön, ennek ellenére az adatok nem a
megszakítottságot, hanem a magyarság asszimilálódásának folytonosságát
dokumentálják. Azt pedig, hogy ebben a román hatalmi törekvések, illetve a már
korábban kibontakozott asszimilációs folyamatok milyen arányban hatottak, nem
ismerjük. Egy biztos, hogy ebben a periódusban a román nemzetiségûek magyarokhoz
történõ asszimilálódását, mint ahogyan 1918 elõtt ennek fordítottját, a 709
településen felvett adatokkal nem lehet alátámasztani.
A vizsgálat adatai azt is
egyértelmûen dokumentálják, hogy Észak-Erdély visszakerülésével erõszakos
magyar asszimilációs törekvések szintén nem következtek be; azaz a kiterjedt
adatfelvétel alapján nem lehet megerõsíteni azt az álláspontot, amely
visszamagyarosító törekvéseket, illetve az észak-erdélyi területen élõ románok
erõszakos asszimilációját hangsúlyozza. Ezzel szemben viszont 1940 után, tehát
a magyar uralom alatt, legalábbis az adatfelvétellel érintett 709 településen,
továbbra is mindenekelõtt azok a mélyebben fekvõ okok és folyamatok fejtették
ki hatásukat, amelyeket az elmúlt század közepétõl kísértem nyomon, azaz a
magyar származásúak románokhoz történt spontán asszimilációjának folyamata
ekkor sem szakadt meg.
Mindezek annak megfogalmazására
ösztönöznek, hogy felhívjam a figyelmet az asszimilálódással (legyen az
agresszív vagy spontán) kapcsolatos folyamatok eddigieknél árnyaltabb,
elfogultságtól mentes, tárgyszerû végiggondolásának szükségességére.
Összességében tehát az 1942 és
1944 között elvégzett adatfelvétel arról gyõzött meg, hogy a mindenkori hatalom
törekvései mellett a magyar származásúak asszimilációjában a spontán törekvések
jelentõs szerepet játszottak. Ezek okainak és összefüggéseinek a feltárása
azonban már egy újabb kutatás tárgya, melyben az 1942 és 1944 közötti
észak-erdélyi adatfelvétel alapján feltárt összefüggések meghatározó szerepet
játszhatnak.
4. Végezetül röviden egy fogalomról
Egy szociológiai, de általánosabb
értelemben is egy vizsgálat megtervezésének – a témaválasztás és a probléma
megfogalmazása és a kutatási hipotézisek felállítását követõen – talán az egyik
legfontosabb eleme a fogalmak
meghatározása. Annak érdekében ugyanis, hogy a vizsgált jelenségre
vonatkozó adatok között összefüggéseket állapíthassunk meg, jól definiálható,
egyértelmû tartalommal rendelkezõ fogalmakat kell használnunk.
Az észak-erdélyi családvizsgálat
adatlapjának megismerése, illetve a vizsgálatba bevont települések nemzetiségi
összetétele alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a felmérést
kezdeményezõk a szórványban élõk
életlehetõségeit szerették volna feltárni. Ennek következtében a vizsgálat
adatainak feldolgozása során automatikusan, szinte definiálatlanul munkám
kulcsfogalma a szórvány, a diaszpóra fogalma lett.
Nézzük meg akkor röviden, hogy
mit is kell érteni a diaszpóra fogalmán. A fogalom görög eredetû, eredetileg a
zsidóságra, illetve a zsidó keresztényekre vonatkozott. A diaszpóra fogalmának tartalma nem más, mint valamely vallás
követõinek vagy egyéb közösség tagjainak szétszóratása,
szétszóródása, szétszórása más vallásúak vagy más közösségek közé. A diaszpóra
fogalmához tehát szervesen hozzátartozik a szétszóratás,
a szétszóródás, a szétszórás fõnevek fogalomköre.
Az eddigiekkel összhangban a
diaszpórát tehát úgy is meghatározhatom, hogy valamely vallás követõinek vagy
egyéb közösség szétszórtan élõ tagjainak közössége, illetve összessége. Ebben
az összefüggésben a közösség, illetve
az összesség fõneveket hangsúlyoznám.
Mindezekbõl arra következtetek, hogy a fogalom egyaránt vonatkoztatható azokra,
akiket szétszórtak, azaz lakóhelyükrõl elüldöztek, és azokra is, akik saját
elhatározásuk következtében kerültek más közösségek közé.
Az, hogy a diaszpórát a
szétszórtan élõ tagok közösségeként és összességeként is definiáltuk, újabb
értelmezésre is lehetõséget biztosít. Egyrészrõl azt, hogy a szétszórtságban
élõk mint közösségek vannak jelen más közösségek területén. Ebben az
összefüggésben természetesen meg kell fogalmazni azokat a kereteket, amelyek a
szétszórtságban élõ közösségek meghatározottságát
adják. Másrészrõl pedig a diaszpóra eddig értelmezett fogalma magában foglalja
mindazokat a személyeket, akik anélkül, hogy közösségbe szervezõdhettek
volna, szétszórtságban élnek.
A diaszpórát magyarul szórványnak mondjuk, s nemigen
gondolkozunk el azon, hogy a két fogalom mennyiben fedi egymást, illetve
mennyiben nem. Én sem kívánok ezzel részletesen foglalkozni, csupán megjegyzem,
hogy a Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai
Szótára szerint a szór ige ótörök
eredetû (savur vagy saur), s ez a földmûvelés mûszavaként került a magyar
nyelvbe. A szór ige szórvány vagy szórványos alakja pedig nyelvújítási alkotás.
A továbbiakban a diaszpóra és a
szórvány fogalmát a legtermészetesebb módon azonos tartalommal, szinonimaként
használom.
A szociológiai szakirodalomban
használt diaszpóra fogalomnak
elengedhetetlen eleme a migráció. Azaz
eszerint diaszpóráról/szórványról csak migráció esetében lehet beszélni.
Úgy vélem, mindannyiunk számára
könnyen belátható, hogy annak a diaszpórának/szórványnak a döntõ többsége,
amellyel mi „foglalkozunk”, amelyre az észak-erdélyi családvizsgálat kiterjedt,
egyik legfontosabb jellemzõje, hogy döntõ többségének létrejöttében a migráció
nem játszott szerepet. Válaszom azért nem egyértelmû, mert vizsgálódásom nem
terjedt ki arra, hogy azok közül a települések közül, ahol az adatfelvételt
lebonyolították, volt-e, és ha igen, akkor hány olyan település volt, ahol a
magyar nemzetiségûek nem „õshonosok”, hanem települtek voltak. Ennek
következtében nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy az adatfelvétel hány
olyan települést érintett, amelyben a nemzetközi szakirodalomban használt
fogalomnak megfelelõen éltek diaszpórában a tiszta magyar és a nemzetiségileg
vegyes, magyar–román, román–magyar családok. Ennek ellenére feltételezem, hogy
a vizsgálatba került települések döntõ többségében élõ magyarok nem belsõ
vándorlás eredményeként ékelõdtek be a román nemzetiségûek közé. Úgy gondolom,
hogy a települések döntõ többségének a román nemzetiségûek bevándorlása, majd a
magyar és a román lakosok eltérõ népességfejlõdése stb. volt az oka annak, hogy
a magyarok szórványba kerültek. (Azt, hogy valójában hány településen jött
létre úgy magyar szórvány, hogy egy román lakosságú faluba valamilyen ok
következtében magyarok települtek be, vagy hogy egy magyar lakosságú
településen az elmúlt századok során oly mértékben lecsökkent a helyben lakó
magyarok száma, hogy a betelepülõ románok kerültek többségbe, fel lehetne
tárni. Feltételezem, hogy ezt a célt szolgálta volna az az adatfelvételhez
kapcsolódó munka, amelynek célja a települések monografikus feldolgozása volt.
Erre azonban éppen úgy, mint az adatfelvétel feldolgozására, nem került sor, s
ezt a munkát én sem vállaltam.) Természetesen fel lehet tenni a kérdést: abban
az esetben, ha a diaszpórahelyzet úgy jön létre, hogy a közösség tagjai nem
szétszóratás, szétszóródás, szétszórás következtében kerültek „szórványba”,
lehet-e egyáltalán diaszpóráról, szórványról beszélni?
Felfogásom szerint igen. Ez pedig
azt jelenti, hogy a diaszpóra/szórvány fogalomnál nem tartom elengedhetetlen
elemnek a migrációt. Azaz úgy vélem, diaszpóráról/szórványról beszélhetünk
akkor is, ha egy közösség tagjainak (leszármazottainak) sorsa helyben maradásuk
ellenére vagy éppen annak következtében lesz „szétszóratás”, „szétszóródás”,
„szétszórás”. Ebben az esetben ugyanis nem a közösség tagjainak migrációjára,
hanem egy közösség szétszórtan, jelen esetben különbözõ településeken élõ
tagjainak közösségére, illetve összességére helyezõdik a hangsúly. Azaz
diaszpóra/szórvány jöhet létre úgy is, hogy azok, akik diaszpórába/szórványba
kerültek, úgy szakadtak ki abból a közösségbõl, amelybe beletartoztak, hogy nem
„mozdultak”, vagyis helyben maradtak. És itt meg is állnék, hiszen ezzel a
sajátos szórványhelyzettel kapcsolatban a kérdések sorát kellene most itt
megfogalmaznom.
A továbbiakban a teljesség igénye
nélkül már csak azt szeretném felvillantani röviden, hogy melyek azok a
(társadalmi) jelenségegyüttesek, amelyek a szórványjelenséghez kötõdnek.
Mindenekelõtt az etnikumok együttélését, a többség–kisebbség és
kisebbség–többség viszonyát emelném ki. Hangsúlyozni kell a jelenség
szubjektív, tömegpszichológiai hátterét, motivációit. Szükségszerûen merül fel
a veszélyeztetettség, az erõszakos elnemzetlenítés, az asszimiláció és a
természetes beolvadás folyamatának a kérdése. Lehet-e a szórványt szeparált,
izolált csoportnak tartani, illetve hogy a szórványhelyzet mennyiben jelent
izoláltságot (szeparáltságot), mennyiben különít el vagy integrál? Az
izoláltság okozhat elbizonytalanodást, szorongást? Mennyiben tudatos vagy
mennyiben spontán, tudattalan a szórványban élõk értékváltása, identitásváltása,
melynek egyik látványos eredménye a nyelvvesztés vagy nyelvváltás? Nehezen
eldönthetõ, hogy mennyiben önként vállalt vagy rákényszerített, kikényszerített
helyzetrõl beszélhetünk. A szórványba került csoport és környezete
kölcsönhatása keretében következnek be a többséghez való igazodás,
alkalmazkodás különbözõ lépcsõfokai, az új többségi közösség mintáinak
átvétele, a többség véleményének befogadása, elfogadása s az a folyamat,
melynek eredményeként az egyén meggyõzõdése ellenére „feladja” önmagát, vagy
„szembefordul” önmagával. S mindebben a lejátszódó folyamatok
véletlenszerûségérõl és szükségszerûségérõl sem feledkezhetünk meg.
Végezetül még egy dologról kell
szólnom. Sik Endre még kéziratban lévõ tanulmányában a következõ két kérdést
fogalmazta meg: „Használható-e a diaszpóra
fogalma a határon túli magyarság Magyarországhoz való viszonyának jellemzésére?
Alkalmazható-e a diaszpóra fogalom a
határon túlról Magyarországra települõ magyarságnak a határon túli magyar
társadalomhoz való viszonyának jellemzésére?”[i]
A szerzõ szellemes és
elgondolkoztató gondolatmenete végén az elsõ kérdésben arra a következtetésre
jut, hogy a magyar diaszpórapolitika szereplõi a Kárpát-medencén belül élõ magyarságot
nem tekintik a mai Magyarország diaszpórájának. Ezt az álláspontot egyelõre önmaga
számára is célszerûnek tartja elfogadni, mert mint megfogalmazta: „Elméletileg
azért nem lenne helyes a diaszpóra fogalmat ebben a kontextusban alkalmazni,
mert létrejöttében a migráció hiánya a szakirodalom egyetlen konszenzuálisnak
tekinthetõ elemét is kikezdené, s ez nem lehet célunk.”[ii]
Ennek és egyéb általa felsorolt tények ellenére mégis úgy véli, hogy „a határon
túli és Kárpát-medencei magyarság (Magyarországhoz mint soha el nem hagyott
anyaországhoz való) diaszpóra jellegû kapcsolódásának lehetõségét
továbbgondolásra alkalmas hipotézisnek” tartja. A második kérdésre adott
válasza már egyértelmû. A határon túlról Magyarországra érkezõk szociológiai
jellemzõi alapján ugyanis úgy látja, hogy „ez a kör diaszpórának tekinthetõ”.[iii]
A kérdés felvetésének jogosságát
nem vonom kétségbe, és anélkül, hogy véleményemet részletesen kifejteném,
szeretném megjegyezni: ezek a kérdések vajon megfogalmazódtak volna-e, ha a
Magyar Királyságot az elsõ és a második világháborút lezáró békeszerzõdések nem
darabolják fel? Vajon ez esetben felmerült volna-e ez a fogalom a Pozsonyban,
Munkácson, Kolozsvárott, Újvidéken vagy éppen Zágrábban élõkkel kapcsolatban?
Vagy felvetõdhetett volna-e a diaszpóra fogalma azokkal kapcsolatban, akik 1918
elõtt a fent említett városokból költöztek a mai Magyarország bármelyik
településére? Nem hiszem. Emellett úgy vélem, abból, hogy két jelenség hasonló
jellegû, vagy szociológiai jellemzõi azonosak, nem szükségszerûen következik
azonosságuk.