Király Emõke
Pártfogók
és pártfogoltak az Aranka-levelezés
és a két Társaság dokumentumainak tükrében
A 18. század végén, amikor a
tudományosság és az irodalmi élet intézményei még kialakulóban voltak, a
szerzõk nagyobb mérvû munkák létrehozásához a tehetõsebb tudomány- és irodalompártolók
segítségéhez folyamodtak. Az anyagi támogatásnak ez a módja azonban nagymértékben
befolyásolta az alkotói tevékenységet, hiszen a mû megírásának és megjelentetésének
aktusa teljes mértékben alárendelõdött a mecénás kényének-kedvének,
elvárásainak. Ezért találkozhatunk néhol az alkotók kifakadásaival, akik
önérzetükre és büszkeségükre hivatkozva tiltakoznak a pártfogókeresés bevett
szokása ellen, miközben tudják, szegény sorsú értelmiségi szerzõ képtelen saját
költségein bármiféle munkát is kiadni. Némi iróniával pedig úgy is mondhatnók:
szerencsésnek érezhette magát az, aki mûvét el tudta adni.
Aztán történik valami, ami ezt a
bevett szokást és ugyanakkor a nemzet felemelkedését szolgáló mûvek szerzõinek
anyagi gondjait is megszüntethetné: a 18. század utolsó évtizedeiben több
kezdeményezés születik olyan tudományos társaságok létrehozására, amelyek felvállalják
a tudósok és írók intézményes keretek között mûködõ közösségének kialakítását,
a különbözõ tudományos tevékenységek megszervezését és irányítását, valamint a
megjelentetésre érdemesnek talált mûvek kiadását. Az irodalmat, a különbözõ
társadalom- és természettudományokat mûvelõk most már joggal reménykedhettek a
kutató- és alkotómunka terhének könnyebbítésében, a kiadással járó gondok
enyhítésében.
Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ
Társaság és az Erdélyi Magyar Kéziratkiadó Társaság felállításának tervezete
többek között ezért is váltott ki a magyar tollforgatók körében olyan nagy
lelkesedést, amit aztán a megalakulás híre rajongássá fokozott. Ez a fajta
reakció határozza meg a Társaság Jelentõ leveleire érkezett válaszokat. Ezekben
talán az öröm érzésének a feltartóztathatatlan áradása a legszembetûnõbb:
„Repesnek minden igaz Haza-fiak sziveik azon való örömökben, hogy ismét egy
nemes Társaság készûl, a ki Hazánk el vettetett állapotját szivére vévén, ezt a
ditsõsségnek arra a póltzára törekedik emelni, mellyen amaz emberek Diszei a jó
ízlésû Anglusok, az emberiséget esmérõ Frantziák, a természetbuvári németek egy
idõtõl fogva a magok fényekben ragyognak. – Ez az igaz öröm birt engemet is
arra [...], hogy azok közt a Nemzetünk fényei közt, a kik ezen Társaságnak
ékességei lesznek, tsekélly tehetségemmel rebegjek...” – írja szerénykedve
Angyán János a debreceni kollégiumból 1794. május 18-án Arankának.[1]
Pápai István szebeni református
pap Aranka Györgyhöz intézett 1794. október 10-i levelében ad hangot azon
örömének, hogy olyan társaságba kapott meghívást, „melybe igasság szerint tsak
azok mehetnek, kiknek tudomány beli tehetségek tündöklik”, és hogy várakozása
nem volt hiábavaló: „Rég ohajtottam én ezt az idõt, melybe a Hazai Nyelv s azon
Tudományok virágozzanak: örvendek már most látván, hogy ezen oly Hazafiak
munkálódnak, kiknek igyekezetektöl minden jót várhatunk.”[2]
A kezdeti
lelkesedésnek a levelekben jelentkezõ intenzitása kérdések sorát indította el
bennem, és kíváncsi lettem arra, hogy egyrészt mit is vártak el az írók,
tudósok és a tudományok mûvelésével kacérkodó levelezõk a Társaságtól, milyen
kérésekkel fordultak Aranka György titoknokhoz,
személyes sorsukra nézve milyen változást reméltek a Társaság mûködésének
eredményeként, munkájukért cserébe kértek-e anyagi támogatást, másrészt pedig
miképpen kezelte Aranka György és a Társaság a hozzájuk intézett kéréseket, a rászorulókat
részesítették-e valamiféle anyagi juttatásban, és egyáltalán a magát pártfogók
adományaiból fenntartó Társaság kiket és miképpen pártfogolt. Akár úgy is
fogalmazhatnék, hogy a maga módján mecénások támogatását élvezõ társaság
mecénása (testületi) volt-e a Társaság célkitûzéseit magáénak valló és e célok
érdekében munkálkodó alkotóknak.
A két társaság támogatóiról több
adat is áll a rendelkezésünkre. Aranka György röpirataiban világosan kifejti,
hogy a költségeknek melyek a „kútfejei”: õ elsõsorban a jómódú arisztokrata
családok pártfogására számított, akik nemcsak pénzzel, hanem a birtokukban lévõ
régi kéziratokkal, nyomtatványokkal és könyvekkel segítenék a tudós társaságot.
Követendõ példát is állít a jövendõbeli mecénások elé: „...kútfõ lehetne minden
jó hazafiak személyes segítségek, rész szerént készpénzbe, rész szerént
marhákba. Elébb készpénzbe, p.o. M[éltóságos] br. Nalátzi József úr szánt el és
ád 1000 R[ajnai,] f[orin]tot. Ilyen példákhoz reménység lehet többekhez is, egy
aláírás útján...”[3] Emellett a
Társaság tagjainak tagdíját is anyagi forrásként jelöli meg: „aki ezen
Társaságnak tagja kíván lenni, mindjárt elein a Társaságba leendõ béiktatása
alkalmatosságával [...] a Társaság szükségeire öt német forintot béadni, és azt
azután is minden esztendõben fizetni köteleztessék...”[4]
Ugyanakkor Aranka azt sem
titkolja el, hogy állami segítségben is reménykedik,[5]
de sajnos a Társaság még a mûködéshez szükséges engedélyt is csak próbaidõre
kapja meg (és ennek megfelelõen próbatársaságként mûködik), az állami
támogatásról pedig szó sem lehet. De ez nem akadályozza a Társaság
megalakulását. Nemes adakozók jóvoltából összegyûl az elinduláshoz szükséges
„fundus”, és 1793. december 3-án megtartják az elsõ ülést.
A Kéziratkiadó Társaság esetében
ugyanezen anyagi forrásokra építve állítja össze Aranka a költségvetés
tervezetét, annyi különbséggel, hogy a pártolókat 30 arany fizetésére kérik
fel. Ezt az összeget három év alatt kell kifizetni 10–10 arany részletben. Ez
az akció igen sikeresnek mutatkozott, mivel az 1794-es taglistán 78-an
szerepelnek, s a mecénások számottevõ része erdélyi arisztokrata családok
tagja. „Az erdélyi kézírásban lévõ történetírók kiadására felállítandó
társaságnak” jóltévõi között a Bethlenek, a Telekiek járnak az élen, akiket a
Cserei, a Bánffy, a Kemény és a Gyulai családok tagjai követnek.[6]
Nem hagyható azonban figyelmen
kívül, hogy a kezdetben megígért összeg nem mindig folyik be a Társaság
erszényébe, a pártfogókat gyakran kell emlékeztetni a mulasztásra. 1792
novemberében írja ezeket a sorokat Bánffy György gubernátor Teleki Mihály
grófnak: „...atyafiságos Bizodalommal emlékeztettyük Neve alá irásával tett uri
ajánlására, mely szerént nem kételkedünk, hogy a három szakaszokban igért 30.
Aranyokbol az elsö szakasz beli tiz Aranyokat mennél hamarabb kezükhez
szolgáltatni méltoztatik, mivel már a másod rendbe fizetendõ tiz aranyoknak is
ideje elérkezvén, alkalmatlanabb lenne a' két Summának egyszeribe történhetõ le
fizetése.”
Aranka
1798. április 5-i levéllajstromában, ahol számba veszi a jelentõ levelekre
érkezett válaszokat, a pénzbeli segítségre tett ajánlatokat, gyakran
találkozhatunk ilyenfajta megjegyzéssel: „igér 5 forintot. Nem adta meg soha.”
Vagy „két aranyokat ajánl – nem jött meg.”
Többek között a be nem tartott
ígéretek is hozzájárultak ahhoz, hogy a társasági nyomda csupán terv maradt, ez
pedig a beérkezett kéziratok kiadásának problémáját igencsak súlyosbította.
Egy újabb lehetõség mutatkozik az
erdélyi kéziratok kinyomtatására Péteri Takáts József kéziratkiadói
vállalkozása révén, akit a keszthelyi Festetich család támogatott évi ezer
forinttal. Maga a gróf jön az ajánlattal: „Ha ollyan munkát itél a Társaság méltónak
a kinyomtatásra, melly a Társaság Sessiojában elöfordult, tehát, ha mi nálunk
leszsz annyi költség, igen is ki fog nyomtattatni, ollyan megjegyzéssel: hogy,
ha a munka eredeti, egy fele haszon rész, a költségnek leszámlálásával, ha
pedig forditás, egy harmad rész adatik jutalmul, ugy hogy azon adománynak fele
a Szerzõjé vagy Authoré, fele pedig az Erdélyi Nyelv Mivelõ Társaságé légyen.”[7]
De sajnos ez a vállalkozás is kudarcba fullad. 1799. április 29-én Péteri
Takáts József a támogatás megvonásáról számol be Arankának.[8]
Az adományok elmaradozása azonban
nem gátolta meg a Társaság tevékenységének folytatását: továbbra is érkeznek a
magyar nyelv ügyét felkaroló társasághoz kisebb-nagyobb pénzösszegek, fõleg az
újonnan felvett tagok tagdíjait emelhetnõk ki. A kezdetben meghívott tagok
barátaik, ismerõseik körébõl ajánlanak újabb „munkásokat”, de ez a fajta
tagtoborzás sem járt mindig az anyagiak gazdagításával. Kis János 1797. október
24-i levelében errõl így nyilatkozik Arankának: „Kívánod, hogy a Társaságnak
kivált jótevõ tagjait igyekezzem szaporítani, én is szivesen kivánnám, hogy
lehetne ezt cselekednem. De a kikkel én esméretségbe vagyok, ha még oly buzgók
s még oly jó igyekezetüek is, vagy pénzetlenek, vagy szüléiktõl függenek,
akikkel ilyesmit megizleltetni nem lehet. [...] Részemrõl kötelességemnek fogom
tartani ottan tsekély tehetségem szerént egy-egy kis munkácskát küldeni, ha
kivált a forditásokat is jó néven veszi a Társaság.”[9]
Tsizi István fõstrázsamester is
Kishez hasonlóan jelenti ki: „aranyom, ezüstöm énnékem nintsen, mellyel é
kívánatos tárgyhoz érzésem szerint, kivált az é környéken igen sullyos
drágasághoz képest segedelmül lehetnék...”[10],
de „munkátskáival” szívesen szolgál.
Pápai István szebeni református
pap is ezzel a szerénységgel teszi meg ajánlatát: „Egy kitsiny forditott
Munkátskám vagyon most Sajto alatt ily tzim alatt: a Természetrõl valo
beszélgetések a Gyermekek számára, ugy gondolom kevés idõ alatt el végzõdik:
ezen nyomtatványok közzül vagy 80at szentelek a Társaság hasznára, akár
ajándékba adja azokat a Társaság, akár pénzé tégye, hatalmába fog állani. Tsak
tudosittassam hova küldjem a nyomtatványokat.''[11]
Mások családi levéltáraik értékes
irataival kívánnak a Társaság segítségére lenni.[12]
Ezen utóbbi és a hozzájuk hasonló ajánlatok tégláiból épült fel a két erdélyi
Társaság építménye, ami a jelentõsebb pénzbeli adományok segítségével talán
egész más formát nyerhetett volna.
Fölvázoltuk a két társaság támogatottságának problémáját,
és néhány példa alapján megvizsgáltuk, hogy mibõl állt a gazdag pártfogók és a
szegény értelmiségiek ajándéka. Nézzük meg most közelebbrõl, hogyan viszonyul a
Társaság munkatársainak segélykéréséhez.
Az Arankának címzett leveleket
olvasva lépten-nyomon szembesülünk a levelezõtársak anyagi gondjaival, a
pénzhiány miatt az alkotás rovására menõ mindennapi munka kárhoztatásával és
ugyanakkor a segítségért való folyamodás tényével. Titoknoksága alatt Aranka
Györgynek számtalan levelet kellett átolvasnia, kijegyzetelnie, a fontosabb
információkat a Társaság elé vinnie, és ezt mindig a felmerülõ problémák orvoslásának
igényével. A levelek jó részében azonban a pénznélküliség miatt hátráltatott
alkotómunka tényével kellett szembenéznie. A 18. század végének levelezésében a
panasz és segélykérés mondhatni toposszá válik. Ahogyan Kis János írja: „annyi
most a szükségrõl s pénztelenségrõl a panasz, hogy száját sem meri a szemérmes
ember tátani kérés végett”.[13]
Érdekesnek találtam néhány
segítségért esedezõ levél révén feltárni, milyen segítséget vártak a levelezõk
Arankától és a Társaságtól, és mennyiben sikerült nekik ezeknek az elvárásoknak
megfelelni.
Benkõ József középajtai lelkész
és történész 1792. szeptember 14-i levelében a pénzbeli segítség reménye és a
történeti kutatómunka feladása között vergõdve ezt írja: „Ha a' Kézírások
Társasága pénzbéli Segedelmével hamarka éltetne, úgy hiszem, hogy nem tsak
Bethlen János Historiájának, hanem sok egyéb Nevezeteseknek nyomtatás alá való
készitésében (kivált hogy sokak már szépen le is vagynak írva) élhetne
fáradságommal. Biztam is vala, 's ezért arra forditottam egyéb pénz keresõ
részét idõmnek, de még nem látom, hogy segedelmem lenne. Honnan várjak hát, nem
tudom...” Aranka pénzt szerez Benkõ számára. Errõl tanúskodik az 1792. november
26-án kelt hálálkodó levél: „magam fogom a Mlgs Úr kegyes kezeibõl azon 30.
Arannyakot, melyeket az én igaz Arannyam, a' Mlgs Aranka Úr buzgósága szerzett
minden bizonnyal számomra. Vajha fel érné elmém és nyelvem ennek meghálálását!”
Amikor 1794. február 18-án Teleki
László gróf Kolozsváron összeállítja a Kéziratkiadó Társaság tagjainak
névsorát, amely egyben a bevételek és a kiadások mérlege is, feltünteti, hogy a
gubernátor utasítására Benkõ Józsefnek átadott 135 német forintot.[14]
Joggal kérdezhetjük, hogy ez esetben pártfogónak tekinthetjük-e a Társaságot. A
válasz mindenképpen igenlõ, hiszen a középajtai tiszteletes által kifejtett
munka páratlannak mondható. A régi kéziratok gyûjtéséért, másolásáért, a
kiadásra szánt mûvek nyomtatáshoz való elõkészítéséért jutalmazták ezzel az
összeggel. Ilyenfajta jótéteménnyel azonban igen ritkán találkozunk a két
Társaság mûködése idején.
A Nyelvmívelõ Társaság jelentõ
levelére adott válaszában Elek Márton földvári lelkész egy megkeseredett ember
panaszözönét zúdítja Arankára. A közjó szolgálatának elkötelezett prédikátor
levele kifakadás a szegénység béklyói ellen. Különös óhajjal fordul a
Társasághoz: „Hogyha annakokáért Nemes és Méltoságos Haza-Fiakbol álló Bölts és
Tudos Társaság engemet avagy tsak leggalább valo Szolgájának is akar fogadni,
vegye Munkába, alázatosan esedezem, hogy én ollyan Ekklésiába lakhassam a
mellyben a Tudományokban valo különös Házam és ahoz valo Jövedelmem is
lehessen.”[15]
Heydendorff Mihály, Medgyes
városának elöljárója egyik levelében Aranka figyelmébe ajánlja Ballmann Mihály
szász történetírót, s a titoknok segítségét kéri a tudós munkájának pénzbeli
támogatására: „Szegény Ballmann, a ki mind a két fülivel ollyan süköd, hogy
tellyességgel semmittsem hal, 's mind tudós jó Szivû ember szánakozást érdemel,
kivált képpen majd tsak nem koldus szegénységiben, egj igen szép Patrios
Historiat irt, Censurára akarja adni, hogj kinyomtassék, ha Fundust
találtattnék réá. Én ezt az Szegény de jo embert ajjálom a Méltoságos Urnak,
embert szeretõ indulatomból, ha valahonnét valamelly közönséges kintsetskébõl
rajta lehetne segitteni. Mert majd tsak meg nem éhezik 's koplal [...] Lehettne
sokat, a haza szolgálatára 's a Tudományoknak szaporitására belõle tsinálni. Õ
eleget dolgozhatik: mert nints semmi, a mi a munkáktol elvonya.”[16]
Aranka
– szokásához híven – e levél hátán is kulcsszavakban feltünteti a levél
tartalmának kivonatát. Meglepõ módon meg sem említi a segélykérést.[17]
A Társaság ülésén sem kerül szóba a szász tudós támogatásának ügye. Ennek oka
abban is kereshetõ, hogy 1798 májusától Aranka már nem tölti be a titoknoki
funkciót.
Sok
esetben a segítségnyújtás nem a titoknok hibájából hiúsul meg, hiszen vannak
olyan helyzetek, amikor õ maga is tehetetlen. Ennek illusztrálására Édes
Gergely Arankához írt elsõ – eddig még kiadatlan levelét idézném.[18]
Édes
Gergely 1797. október 20-án kelt levelét 29 darab költemény kíséretében küldi
el Aranka Györgynek elbírálás végett. A nyolc oldalnyi küldeménynek csupán
egynyolcadát teszi ki a levél, amelyben viszont az áll, hogy a versek csak
töltelékként kerültek oda. A levél lényege: Édes Gergely felajánlja a
Társaságnak egy korábban megírt nyelvtanát, ugyanakkor tudatja Arankával, hogy
munkálódásainak célja „a' tökélletes Grammatika” vagy legalábbis egy ahhoz
közelítõ nyelvtan publikálása, azaz a „közönségnekis” szolgálása. A levélírói
ideálok mellett azonban megjelennek azok a tényezõk, amelyek hátráltatják õt
terveinek megvalósításában: anyagi okok („szegénység”), a kiadatáshoz szükséges
bátorság hiánya és nem utolsósorban az idõhiány („Idõm ugyan keves jut az
írásra hivatalom miatt”). Ismerjük Aranka válaszát e levélre, amelyben
kijelenti: „A' Társaság igen örömmel veszi ha láthattya az Ur Munkáját: de még
maga sintsen abban az erõbenn, hogy akármi más könyvetis ki adhasson, a' maga
folyó Munkáin kívûl.” Édes Gergely nyelvtanának kinyomtatását nem szívesen
utasítják vissza, de egy ilyen mû kiadása nemcsak hogy nagy munkát, de nyomdát
és pénzt is igényelne.
Szrógh
Sámuel miskolci ügyvéd a könyvkiadás minden csínját-bínját ismerve – fõleg egy
tekintélyes mecénás jelenlétének szükségességét a háttérben – Aranka segítségét
nem mûve kinyomtatásához kéri, hanem tekintélye és gazdag ismeretsége latba
vetésével pártfogót szerezni a mûnek: „Nem ok nélkül írta, Meltóságos Uram, egy
valaki: hogy már ma a' pénzt-is érdem gyanánt kell, lehet tartani: mert igaz ez
leg alább azokra nézve, akik Könyvetskéket botsátanának-ki, 's azonban – a'
pénznek nem léte miatt lehetõ érdemjeknek el rejtve kelletik maradni. Éppen ez,
ez a' nékem-is sorsúl jutott akadály heverteti még ma-is ládám fenekén ez elött
néhány esztendõkkel egy magányos helyen készitett Munkátskáimat. A' mellyek
közzül az egyiket A' Palesztinának Maundrell szerint való Le-irását, Berlini
Gyûjteménybõl (Sammlung:) forditva 's Utazókbul-is pótolva, körûl belõl 50
forintokon ki-lehetne nyomtattatni. Szeretném is, ha adódna benne módom: mert
mulatságos-is, hasznos-is lenne kivált a' Szent Irásra 's a' Keresztyén
vallásra nézve. – Talán M. Grof Teleky Jósef Úr Elõmozdítom, ha jelen vólna, 's
Gratziám Eõ Kegyelmességének ajánlani?”[19]
Szrógh
Sámuel szóban forgó mûve csupán 1817-ben jelenik meg nyomtatásban, s ez annak
köszönhetõen, hogy sikerült mecénást találnia, mégpedig báró Korda Zsigmondné
Bánffy Zsuzsa személyében, tehát Aranka közbenjárása nélkül.
Aranka
György nagyobb sikerrel tehetett eleget levelezõtársai kéréseinek, amikor
könyvek és folyóiratok eladásáról, terjesztésérõl, elõfizetõk toborzásáról volt
szó. Ebben pedig nagy szerepe volt annak a hálózatnak, amelyet az évek során
kiterjedt levelezése révén kialakított.[20]
Sok
esetben a fiatal vagy a pálya kezdetén álló levelezõtársak Arankához mint a
könyvterjesztés, a könyvnyomtatás, a tudományszervezés területén többéves
tapasztalattal rendelkezõ titoknokhoz fordulnak tanácsért. Ezt teszi például
Kis János is, amikor felismeri a kézirat könyvvé válása folyamatának buktatóit.
Kár lenne nem idézni a korabeli könyvnyomtatás problémáit világosan és tömören
leíró levélrészletet, amelyben Kis János a nála több mint harminc évvel idõsebb
Aranka véleményét kéri ki: „Munkáim kiadásában a legnagyobb akadály az, hogy
illendõ feltételek alatt nyomtattatót nem találok. Ingyen, vagy 10–15
exemplarért kézirásomat, megvallom, általadni nem akarom. Jövedelmemet, mely
egyéberánt is igen kevés, a nyomtattatásra kockáznom nem lehet, nem is szabad.
Segedelmet a nagy uraktól koldulni szégyenlek. Arra határoztam végre magamat,
hogy ha mágnásaink vagy más gazdag hazánk fiai közöl valakit tudnék nemzeti
literaturánknak buzgó szeretõjét, ahoz folyamodnám oly kéréssel, hogy bõségébõl
jó szándékomat nemes szívvel mozdítaná elõ, adna a nyomtatásra pénzt, osztaná
meg velem a nyereséget, ha pedig a nyomtatványok nem kelnének, áldozná fel
egynéhány forintját, s viselné maga a veszteséget. De minthogy kihez
folyamodjam ily kéréssel, nem tudom, s kérésemnek kinevettetésétõl is, legalább
megtagadtatásától félek, még talán elõször Knigemmel a praenumeratio útját
fogom megpróbálni. Te, a ki Ewaldot oly szép magyar ruhába öltöztetted, s tudományokhoz
való szeretetednek oly sok szép más jeleit adtad, nem fogod magad
megalacsonyításának tartani, ha tapasztalásidbol egy olyan ifjabb barátodnak
tanácsot adsz, a ki ugyan a tudományokat egész szivébõl s szintén oly tisztán s
interessentia nélkül szereti, mint akárki, s a józan megvilágosodást is szintén
oly buzgón kívánja terjeszteni, de mindazonáltal munkájából tisztességes
jutalmat kivánni nem csak illendõnek, hanem környülállásira nézve szükségesnek,
sõt ugyan kötelességében álló dolognak is tartja.''[21]
Nem
véletlenül illesztettem be ide ezt a hosszú levélrészletet, ugyanis pontosan ez
a szövegrész indítja el az Aranka György–Kis János-levelezésben az alkotómunka
támogatásáról szóló vitát. Kis János elõbb idézett levelére válaszolva Aranka
kifejti a könyvnyomtatásról alkotott véleményét. Ebben a kontextusban
fogalmazza meg annak követelményét, hogy ha „az ember magát feláldozza a
hazáért, nemcsak a nyereség reményét vesse el, és költségét, s fáradságát
feláldozni tudja, hanem arra is reá szánja magát hérosi nagy lélekkel, hogy
minden gyötrelmet, bosszuságot meggyõz, és dícsõségének tart. Nemcsak a Mars
mezején, hanem a tudományok rendiben is nagy ember senki sem lehet, hanem a ki
erõs szivü, állhatatos, és maga neme szerént a hydrákat, sárkányokat és
órjásokat meggyõzi, legelsõbben pedig önnönmagát megtagadja, és a becsület,
hír, név, pénz, jutalom kívánásáról teljességgel lemond.”[22]
Míg
Kis János az alkotómunka jutalmazásának jogossága mellett kardoskodik, addig
Aranka az önfeláldozás követelményével kapcsolja egybe az alkotói folyamatot,
elutasítva a pénzkeresés céljából létrehozott alkotást. Kis továbbra is kitart
véleménye mellett, arra hivatkozva, hogy „summás költséget feláldozni ott, a
hol a mindennapira való van csak, az nem nehéz, az lehetetlen.”[23]
Ha
közelebbrõl is megvizsgáljuk Arankának az alkotók jutalmazására vonatkozó
kijelentését, rá kell döbbennünk, hogy lényegében ez a felfogás alkotta a két
Társaságnak a munka jutalmazásával kapcsolatos stratégiájának magvát. Ezen azt
értem, hogy a munkatársaktól a teljes odaadást, az önfeláldozó alkotást várták
el, s ennek az eszménynek rendelõdött alá a Társaságok tevékenységének
megszervezése és kivitelezése is. De hasonlítsuk csak össze ezt a munkaeszményt
a Társaság röpirataiban található tervezetekkel, programokkal.
Mit
tartalmaznak ezek a röpiratok a munkás tagoknak járó juttatásról? A Társaság
célkitûzéseiben, a titoknok rajzolataiban szerepel-e a pénzbeli jutalmazás a
kifejtett tudományos munkáért? Kik kaphattak a Társaság keretein belül végzett
munkájukért fizetséget? E kérdésekre csupán közvetett módon kaphattam választ,
hiszen erre nézve nem létezik semmiféle nyilvántartás. A Társaság iratai
azonban tartalmaznak a költségekre és a kiadásokra vonatkozó adatokat.
Kezdjük
mindjárt az elsõ röpirattal:
Az
„Egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ Társaság felállításáról való rajzolat a haza
felséges rendeihez” (1791)[24]
címûben Aranka megteszi javaslatait „a fizetett és fizetetlen személyek”
megválasztására, felvételére és jutalmazására, és már itt behatárolja e funkciók
hatáskörét is. A Társaság ügyeit intézõk, vagyis a perpetuus secretarius, a
titoknok és a mellé rendelt íródeákok szolgálatát „ahhoz illõ jó fizetéssel”
kell jutalmazni. A Társaság munkatársainak fizetése azonban mindig az általuk
végzett munka függvényében történik: azok, „akik az olyan nehezebb munkákban
forgolódván, melyeken, magok nyomtatván ki, semmit nem nyernének, minémû munkák
a szók, szótárak, és könyvek elõadása s rostálása körül valók, jutalom gyanánt
a társaságtól illendõképpen fizettetnének. Mert csekély vélekedésem az, hogy
akik különben könyveket írnak, azokat csak azért a közönségesbõl jutalom nem
illeti. Igyekezzék ki-ki szép jó könyvet írni, és megnyeri a jutalmot.”
Az
„Ujabb elmélkedés” (l791)[25]
már tartalmazza a fizetések pontos összegét is: a secretarius fizetését évi
500, az íródeákét évi 200 forintban állapítja meg Aranka. Másfajta kiadásokról
s így a munkatársak jutalmazásáról nem esik itt szó.
A már
korábban idézett példák is bizonyították, hogy a két Társaság
támogatáspolitikája a rendkívüli teljesítményt felmutató tagok (mint például
Benkõ József) jutalmazását fontosnak tartotta, a munkatársak kéréseinek nagy
részét azonban nem teljesíthette. Ennek oka elsõsorban az anyagi források
hiánya volt, de sokkal nagyobb szerepe volt ebben annak az elvárásnak, hogy aki
ír, az írjon hazája iránti szeretetbõl, és mint ilyen az alkotás kedvéért
mondjon le mindenrõl, s áldozzon is fel mindent. Ez természetesen nem azt
jelenti, hogy nem tartották volna fontosnak a különbözõ tudományokat és nem
utolsósorban az irodalmat mûvelõ levelezõtársak munkáját. Hiszen Aranka
mindvégig tisztában volt azzal, hogy „a levelezõ társoknak a Társaság igen sok
hasznát veheti, ha élni tud vélek. Ezek mintegy szeme, füle, keze, lába a
Társaságnak, azért ezekkel igen szép módon kell bánni, hogy önként és
szeretetbõl csináljanak mindent, sõt a szegényeket, hogy a postaköltség
terhekre ne legyen, segilleni, hogy mint némelyikkel eddig is cselekedtünk.” Ez
az Aranka Testamentomából[26]
vett részlet is bizonyítja, hogy a Társaság csak kivételes esetben részesítette
tagjait anyagi támogatásban. De joggal állíthatjuk, hogy a két Társaság
mûködésében sokkal nagyobb szerepe volt az erkölcsi támogatásnak, az alkotásra
való ösztönzésnek. S Aranka, amint ez a gazdag levelezésanyagból is kitûnik,
tudott bánni a szavakkal, s az érzelmi ráhatás eszközével próbálta a közös cél
érdekében munkálkodó emberekben az „alkotni érdemes” reményét éltetni. És a
levelezõtársak igényelték is Arankától ezt a fajta ösztönzést, a jóváhagyást és
a visszajelzést munkájukat illetõen, s ha Aranka pártfogását élvezhették, s
baráti tanácsait megkaphatták, szerencsésnek érezhették magukat.[27]
S a titoknokot megelégedéssel töltötte el, hogy levelei által ezen elvárásoknak
meg tudott felelni.
Döbrentei
Gábor 1807. december 12-i levelében arra kéri Arankát, hogy „teremtsen néha
levelei által egy egy édes meglepetést, én nekem”. A december 15-i válaszban ez
áll: „Hogy egy édes meglepetést TEREMTSEK az Urnak! Ah kedves Uram Barátom én
teremteni nem tudok mint más hozzám hasonlo emberi teremtésis: ez a Mindenhato
Felség dolga, csak õ teremthet. Én elégnek fogom tartani, ha az Urba elrejtet
szép ajándékokk szikráját gerjesztem, s annak gerjesztésére illõ matériát
tudnék szolgáltatni.”[28]
Melléklet
Édes Gergely elsõ levele Aranka Györgyhöz[29]
N[agysá]gos
és Tekintetes Ur!
Imé
ezek azok a' Versek,[30]
a' mellyeket mutatóul küldök, nem mintha ezeknél még szebbek 's jobbakis nem
találtatnának; mert vagynak nekem minden nemû Verseim. Ezeketis csak azért
küldöm, hogy üresenn ne menjen ez a' Tudósításom, mellyben bátorkodok
jelenteni; hogy sem a' Debreczeni Grammatika sem a' mellynek része a'
Nyelvmivelõ Tarsaság' Munkainak elsõ Darabjábann kijött, nem közelítenek a'
tökélletes Grammatikához. Nekem van eggy, csak purizálni v. letisztálni kellene
és a' Technicus Terminusokat v. Mesterszókat javítni és néhol változtatni. En
azt még a' Debreczeni Grammatika munkába se volt mikor már úgy ahogy most van,
elvégeztem, de arra a' Szegénység miatt alkalmatlan voltam hogy valahova
küldhettem v. küldeni merészeltem volna. Azértis már most mind azokat
valamellyek eddig kijöttek, látvánn és boszszonkodván, kívánnám az Erdélyi
M[é]1[tósá]gos Tudós nyelvmivelõ Tarsaságnak bemutatni, csak útját és kivált
módját tudhatnám találni. Ha megtalálna tetszeni, a' melly felöl jó bizodalomba
is kezdekvala lenni, úgy osztánn nem sajnállanám egybenis [?] kidolgozni és a'
melly jegyzéseket vagy magam találtam vagy más eddig kijött Grammatikákbol
vettem az óltais, a' miolta már megvan úgy ahogy eddigis megvolt; azokatis
belemunkálván kívánnék osztánn a' közönségnekis eggy illy ítéletem szerént a
tökélletességhez leginkább közelítõ egész Grammatikával az ahoz ragasztott
Magyar valódi Poézis' mesterségével együtt szolgálni. Mit méltóztatik
válaszolni N[agysá]god azt elvárván mélységes tisztelettel Maradok Veszprémbenn
20-a 8-bris 1797.
N[agysá]godnak alazatos szegény szolgája
Édes Gergely Veszprémi Káplán mk
Idõm
ugyan keves jut az írásra hivatalom miatt, de mégis mindenre kesz leszek ha
tetszõnek lenni eszre veszem igyekezeseimet.