Buzogány Dezsõ
Baranyai Decsi Csimor János, a gondolkodó
Amikor Decsirõl mint
gondolkodóról beszélünk, akkor legelsõ pillantásunk egészen természetesen
filozófiai munkájára terelõdik. Egyetlen elemzésre kínálkozó filozófiai írása
bölcsészeti disszertáció, amelyet Johannes Hawenreuter elõtt védett meg
strasbourgi tartózkodása idején: Synopsis
Philosophiae, in privatum memoriae subsidium, thesibus et velut aphorismis
quibusdam comprehensa, et ad
disputandum proposita in Academia Argentinensi, praeside Ioanne Ludovico
Havenreutero, Med. Et Phil. Doctore atque Professore, respondente et authore
Ioanne Deczio Vngaro. Witebergae, per praelum Welacianum Anno M. D. XCV. (Munkáját elõször 1591-ben publikálta
Strasbourgban, aztán 1595-ben is megjelent Wittenbergben. Az elsõ kiadás egy
példányát Prágában, a második egyetlen példányát Budapesten õrzik, az
értekezésrõl angol fordítás is készült, amely kéziratban maradt, és jelenleg a
londoni British Libraryben található.)
Hawenreuter arisztoteliánus
filozófus volt, tehát Decsi gondolkodását alapvetõen az õ nézete határozta meg.
Azt pedig, hogy mit jelentett ez a 16. századi teológia esetében, többnyire
tudjuk. Emlékeztetõül csak annyit szeretnék jelezni, hogy e gondolkodás
fejlõdési vonalának megértése végett vissza kell mennünk a reformációig. A
reformátorok a személyes hit és meggyõzõdés erejével és lendületével mondták el
gondolataikat, és többnyire a mindennapi gyakorlati szükségekre tekintettek,
tehát mai modern kifejezéssel élve pillanatnyi kihívásokra válaszoltak.
Különösen áll ez Lutherre, de a reformáció elsõ nemzedékéhez tartozó többi
képviselõire is. Már nagyon korán felmerült e tanok rendszerezésének
szükségessége. Luther teológiai gondolkodása
vonalán ezt a munkát Filip Melanchthon végezte el, míg kálvini vonalon, talán Melanchthonnál is merevebben és
fegyelmezettebben, Theodor Beza. Mindketten az arisztotelészi
gondolkodási rendszert hívták segítségül. Ez a szisztéma olyan merev szorító
rendszernek bizonyult, amely a reformátorok
eredeti, dialektikus feszültséggel teljes tanításának dinamizmusát
megzabolázta és szigorú mederbe terelte, továbbá e tanítás vonzását és sokszor
eredeti sajátosságát elhalványította. (Nem beszélve arról, hogy sok esetben
hangsúlyeltolódást is okozott. Legtanulságosabb példa erre Kálvinnak a
predestinációról szóló tanítása: míg nála ez a krisztológia egyik
mellékkérdése, addig Beza munkájában a szisztéma központi gondolata lett!)
Amikor Decsirõl mint
gondolkodóról beszélünk, figyelembe kell vennünk személye és értelmiségi
mivolta többszintû összetevõit: elsõsorban hívõ
ember volt, tehát gondolkodása egyik igen jelentõs meghatározója a
keresztény hit és teológia. Aztán valamennyi tudományágat a kor tudományos
rendszerében elhelyezve mûvelt, és nem öncélúan, tehát létezett egy tudományos szisztéma, amely keretet
biztosított a tudományos ismeretanyag elhelyezésének, s ez, mint mondottuk,
arisztoteliánus volt, bár nem nélkülözött olyan elemeket sem, amelyek
tudományos mûhelye helyszínébõl érthetõk. Sok esetben a hasznosságra tekintett,
hiszen Strasbourgban a ramista filozófia egyik igen jeles képviselõje, Johannes
Sturm hihetetlenül erõteljes hatást gyakorolt, és iskolát teremtett.
Decsi arisztoteliánus filozófiai
rendszerét most nem vizsgáljuk. Helyette inkább vessünk egy pillantást néhány
könyvéhez írt elõszavára, mert érdekes kép kerekedik ki belõlük gondolkodási
rendszerérõl. Ez nem különbözött az akkori református tudósok szisztémájától,
amennyiben mindannyiuk számára adott volt az a közeg, amelyben valamennyi
rendszer megszületett. És ez alapvetõen arisztoteliánus volt, és visszanyúlt a
középkorba.
Magam is úgy érzem, hogy sok
tekintetben méltán használják a középkorra a sötét jelzõt. A korszakot összességében szemlélve azonban a
minõsítést mégsem vélem egészen találónak, hiszen – hadd maradjunk a képes
kifejezéseknél – sok gyertya, sõt világítóoszlop derített fényt ebben a
sötétségben. Egyvalamit mindenképpen tudtak a középkorban: megtanították a
tudományok templomába belépett embert a módszeres gondolkodásra, hogy
rendszerezni tudja az addig felgyûlt hatalmas ismeretanyagot, és megtanították
a begyûjtött ismereteket kellõképpen elõadni. Olyan dolgok ezek, amelyek egyre
érezhetõbben hiányoznak napjaink automatizált világából, a harsogó reklámok és
a tömegkommunikációs hipnózis útján manipulált és butított társadalomból. És
még tudtak valamit: a gondolkodás és a rendszer külsõ keretét olyan tartalommal
töltötték fel, amelyet manapság egyre gyakrabban európaiságunk ismérveként
emlegetünk, a kereszténységgel. Csak sajnálni lehet, hogy az ilyen jellegû
könyvek kikoptak tanterveinkbõl, és globalizálódó világunkban leáldozóban van a
keresztény értékrend szinte két évezredes korszaka is.
Nos, ez a rendszerben való
gondolkodás sajátja volt Decsinek éppúgy, mint bármelyik kortársának: minden
tudományágat hozzá tudtak kötni a nagy rendszer valamelyik részéhez. Mi volt ez
a rendszer? Iskolásan fogalmazva: a hét szabad mûvészet, amely két kategóriában
fogta össze azon tudományágakat, amelyek a korabeli tudományosság teljes
foglalatát jelentették: trivium (grammatika, dialektika, retorika), illetve
quadrivium (zene, aritmetika, geometria és asztronómia). Az alábbiakban azt
próbálom kimutatni, hogy az általa mûvelt diszciplínák közül kettõ, a
közmondások és a jog hogyan és milyen ponton kapcsolódnak ehhez a rendszerhez,
mert megítélésem szerint ebben az integrálásban mutatkozik meg Decsi logikai
következetességgel elvégzett rendszerezõ munkája.
Praefatio ad lectorem Adagiorum, 1588
Ezt a diszciplínát sem tudja
függetleníteni a tudományos rendszertõl.
Azért írja össze a népi
mondásokat, mert meggyõzõdése, hogy a tudományok részét képezik.[1]
A közmondások meghatározását Arisztotelésztõl veszi át, aki azt mondotta, hogy
azok „valamiféle õsi Filozófia és bölcsesség maradványai és szikrái”.[2]
Az eredetvizsgálat során elõkerül rendszere
teológiai alapszínezete is: a közmondásokat Salamon bölcsességeire, a próféták
rövid, közérthetõ és nevelési célzattal megfogalmazott bölcs mondásaira
vezeti vissza. Ebbõl származik meggyõzõdése, hogy a közmondás, mint a
bölcsesség egyik formája, mennyei eredetû. Egykor azokat a templomok bejárata
fölé írták fel, vagy oszlopokra és márványba vésték, hogy szem elõtt legyenek,
és sokan megtanulhassák.[3]
Másutt egyenesen az egyházi szentségekhez hasonlítja, amelyek valamely isteni
dolgot összefoglalva tanítanak és ábrázolnak ki.[4]
Humanista mûveltségét sem
hazudtolja meg, hiszen a közmondások mennyei eredetét egyenesen Iuvenalis
mondásával igazolja, és erõteljesen kiemeli azok alapvetõ funkcióját: önmagunk
megismerését.[5]
Az ókori filozófusok hosszú sorát vonultatja fel (és elsõ helyre nem véletlenül
kerül Arisztotelész mint a filozófusok fejedelme) igazolásul, hogy méltó az
utókorra hagyományozni ezeket a bölcs mondásokat. Hasznosságuk kétségtelen, és
hadd fedezzük fel e mögött a ramisták használni akaró céltudatosságát.
(Egyébként az általam olvasott szövegekben meglepõen sokat hangsúlyozza a
hasznosság gondolatát, és lépten-nyomon belebotlunk azon szándékába, hogy
mindenképpen használni akar, annak ellenére, hogy filozófiai munkája arisztoteliánus
színezõdést mutat, és azt kifejezetten arisztoteliánus irányító tanár elõtt
védte meg; úgy látszik, Strasbourgban és környékén nem erõtlenedett el a kiváló
Ramus-követõ gondolkodó, Johannes Sturm filozófiai iskolájának a hatása.)
De térjünk vissza Decsinek az Adagiorumhoz írt bevezetõjéhez, amelyben alaposan kifejti, hogy a
közmondások négy alapvetõen fontos tudományág megértését segítik. Ezek között
van a filozófia, a meggyõzés és az ékesszólás tudománya (a retorika és talán a
dialektika), valamint azon klasszikus tudományos munkák, amelyekben a szerzõk
gyakran használnak közmondásokat.[6]
Amikor Decsi a filozófiát említi, a tudományok összességére gondol.[7]
A közmondások tehát valamennyi tudományág hasznára válhatnak: a teológusok
egyházi beszédeikben használhatják, mint „ragyogó kis drágaköveket” (gemmulis
micantibus), a jogászok, medikusok, különösen pedig a poéták „írásait vagy
mindennapi beszédét az efféle erkölcsi tanítások mint apró csillagok
valamelyest megvilágíthatják”,[8]
nem beszélve a fejedelmekrõl és a politikusokról, akik ugyancsak gazdagíthatják
beszédeiket velük.
Témánk szempontjából igen érdekes és figyelemre méltó, de
nem meglepõ az, hogy a mûfaj tudományos besorolása igazolására Arisztotelészt
hívja segítségül, miután természetesen az egyházatyákra is hivatkozva a
közmondások teológiai helyét, szerepét és jelentõségét illusztrálta. Ezt
mondja: „Ha most a pogány szerzõk felé fordulunk, elmondhatjuk, hogy maga a Filozófusok
Fejedelme is meggyõzõen rámutat arra, hogy a példabeszédek mennyire segítenek a
meggyõzés folyamatában, aki a közmondásokat mindig a retorikai szabályok azon
fejezetéhez sorolja, amely a tanúságtételekkel foglalkozik”.[9]
(Amikor a tanúságtételekrõl beszél, azon a retorika egyik sajátos fejezetét
érti.) Arisztotelész nyomán Cicero, Fabius és a többi klasszikus szerzõ is
ugyanezt állítja.
A tudományos rendszerben meghatározott helyet maga Decsi is
átveszi tõlük, céljukról és rendeltetésükrõl most már õ maga mondja, hogy a
közmondások használata valamely szónoki beszédben olyan, mint a fûszer, és nem,
mint a táplálék, tehát nem a gondolati töltetet gazdagítja, hanem megadja az
írás sava-borsát és eleganciáját.[10]
Amikor a klasszikus szerzõk munkáinak megértését szolgáló funkcióját említi,
érvelésén Melanchthon enyhe hatása sejlik, aki Dialektikájában és Retorikájában
gyakran él a meggyõzés alább következõ, ezennel már Decsitõl származó
fordulatával: „kérdem én, kicsoda értheti meg és értelmezheti ezeket [ti. a
klasszikus szerzõk mûveit], ha a helyesen megértendõ közmondások területén nem
mozog eléggé otthonosan?”[11]
Bármennyire kedves nekünk a
gondolat, hogy a szerzõ e közmondásokat kifejezetten néprajzi szempontból
gyûjtötte össze, mégsem állíthatjuk ezt teljes megnyugvással, mert a gyûjtemény
Decsi bevallása szerint más céllal készült. Részben azért, hogy segítségül
szolgáljon az ókori görög és latin mondások megértésében, részben pedig azért,
hogy a nem értelmiségi rétegekbe leszûrõdött filozófiai bölcsesség társadalmi
hatásának visszaigazolása legyen. Ebbéli szándékában csak kis rész jut annak a
felismerésnek, hogy a népi bölcsesség közmondásokba sûrítõdött darabjait
érdemes céltudatosan átmenteni az utókorra. Az egészen más kérdés, hogy a
magyar nyelvterületen kitermelõdött, a görög–latin közmondásokkal ekvivalens
mondások jelentõs hozadékot jelentenek a néprajzkutatók számára.
Praefatio in Syntagma Iuris, 1593
Hívõ emberként egészen érthetõ
módon, több más korabeli társához és a reformátorokhoz hasonlóan a jog eredetét
a Tízparancsolatra vezeti vissza. Ismerve a kor tudományos rendszerének
hierarchiáját az sem meglepõ, hogy a jogot is a filozófiával hozza kapcsolatba.
A gondolkodó Decsi tetten érhetõ azon eszmefuttatásban is, amellyel e kettõt
összehasonlítja, mondván, hogy a filozófusok az erkölcsökrõl, a törvényekrõl, a
köztársaságról, a hazai dolgokról értekeznek, a jogászok pedig ezeket az
ismereteket bölcsen és találóan hozzáalkalmazzák a társadalom épp létezõ
formájához.[12]
A hét szabad mûvészet két diszciplínája, a grammatika és a retorika ugyancsak
belekapcsolódik a gondolatmenetébe, amennyiben a jog gyakorlati alkalmazása során
kapnak kiemelt szerepet, nem beszélve arról, hogy a grammatikusok, a rétorok és
a poéták, „akiknek szívügye a latin nyelv eleganciája”, ugyancsak sokat
profitálhatnak a jogi bölcselet tudományából, a Iurisprudenciából.[13]
Decsibõl gondolkodót és
rendszerezõ elmét nyilván a kor tudományosságának elvárásai faragtak. Az általa
mûvelt tudományágak kellõ és pontos integrálása ebbe a nagy, eleve adott
rendszerbe, képzettségét dicséri. Fennmaradt életmûvének teljes feldolgozásával
még adósak vagyunk, bár annak eredménye, úgy vélem, gazdagon kárpótolna a
befektetett munkáért: megmutatná peregrinus diákjaink felkészültségi szintjét,
amely egyben igazolná a peregrináció intézményének létjogosultságát, és képet
nyernénk a korabeli Marosvásárhely, e fél-provinciaszámba menõ mezõváros egyik
tanárának nem akármilyen szintû képzettségérõl és tudományos fegyverzetérõl,
melyre méltán lehet büszke a több évszázados hagyományokkal büszkélkedõ erdélyi
értelmiség.
János
Baranyai Decsi Csimor, the Philosopher. When we speak about János Csimor as
a philosopher, first of all we are tempted to look at his main philosophical
work Synopsis Philosophiae. The attempt is justified by the well known fact
that his teacher at the University of Strasbourg, Hawenreuter, was an Aristotelian
philosopher as well. Neverthelles, speaking of Baranyai as a philosopher we
should take into account the multi-level component of his intellectual and
educational personality. First of all he was a believer, and his thinking had
been influenced by the Christian reformed theology. Further more, due to the
fact that he had been studying for years the philosophy incorporated into the
particular scientific, system of his time (the seven liberal arts), the system
had provided a characteristic frame for his studies. During his staying in
Strasbourg the great philosopher of the reformation time, Petrus Ramus'
practical thinking also influenced him. This threefold influence formed his
specific view on the world and theology. This is what we are trying to present in
the paper below.