Benda Kálmán

Az 1568. évi tordai országgyûlés
és az erdélyi vallásszabadság*

János Zsigmond fejedelem uralkodása alatt, 1568 januárjában, a Tordán tartott erdélyi országgyûlés az alábbi törvényt hozta: „Urunk õ felsége, miképen ennek elõtte való gyülésibe országával közönséggel az religió dolgáról végezött, azonképen mostan ez jelen való gyülésébe azont erõsiti, tudniillik hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék, kiki az õ értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszeritse az û lelke azon meg nem nyugodván; de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanitása õ nékie tetszik. Ezért penig senki [...] az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitõl. [...] és nem engedtetik senkinek, hogy senkit fogsággal avagy helyébõl való priválással fenyögessön az tanitásért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.”

A vallásszabadságért vívott harc az emberi jogokért folytatott sok évszázados küzdelem egyik fontos fejezete volt. Egyetemes vonatkozásban a kérdés történetének könyvtárnyi irodalma van, íróik azonban, ritka kivételektõl eltekintve, az erdélyi fejlõdést nem ismerik, s így nem tudják, hogy a fejedelemségben Európa nyugati részeit messze megelõzve, elsõnek mondták ki négy vallás szabadságát és egyenjogúságát.

Mielõtt azonban szorosabban vett tárgyunkra, az erdélyi vallásszabadság történetére térnénk, tekintsük át emlékeztetõül a felekezetek európai együttélésének legfontosabb állomásait.

A középkori Európa nem ismerte a vallási türelmet. A római katolikus egyház a tanaitól való minden eltérést eretnekségnek bélyegzett, s mint Isten elleni bûnt, máglyahalállal sújtott. Nem hozott megértést vagy türelmet az övétõl eltérõ vallási felfogások iránt a reformáció sem. Kálvin János kinyomtatott írásban fordult szembe egykori fegyvertársával, Sébastien Castellióval, amikor az a türelem, más tanítások megtûrése mellett emelt szót, és tudjuk, hogy a Szentháromságot tagadó Servet Mihály megégetésével is egyetértett. Theodor Bèze (akit a magyarok Béza Tivadarként emlegettek), vagy késõbb az anglikán prédikátor Thomas Edwards egyaránt úgy vélte, hogy a „libertas conscientiae”, a lelkiismereti szabadság, más hiten lévõk megtûrésének a gondolata a sátán találmánya, hogy az emberekben kételyt ébresszen és meggyöngítse a hitet. Pierre Jurien, a Franciaországból vallása miatt menekülni kényszerült hugenotta pap, még 1687-ben megjelentetett könyvében is azt hirdette, hogy a kálvinista egyháznak joga van a más vallásban tévelygõkre erõvel is rákényszeríteni az „igaz hitet”. Egyes humanista gondolkodókat kivéve, a más vallásúak iránti türelem, a lelkiismereti szabadság elismerése a reformáció korában csak az erõsen kisebbségben lévõ vallási irányzatoknál jelentkezett.

A 17. század második felében az ember természetes jogairól kibontakozó irodalom fordította a figyelmet a vallási türelem kérdésére. Samuel Pufendorf, a neves jogász a Bibliából vett idézetekkel bizonyította, hogy a vallás szabad megválasztása és gyakorlása az ember õsi joga, amibe az egyházi vagy világi felsõbbségnek nincs joga beleszólni. A kérdés nagy vitát váltott ki, de csak elméleti síkon maradt. John Locke híres munkája, az 1689-ben kiadott Levél a vallási toleranciáról is filozófiai problémaként tárgyalta a kérdést, a gyakorlati megvalósításra még csak javaslata sem volt. Az általános, mondhatjuk modern értelemben vett vallási türelem csak a 18. század végén született meg, a francia forradalom nyilatkozatában az emberi jogokról.

A középkori eretnek mozgalmak helyi jellegûek voltak, a római egyház egységét nem tudták megbontani. A 16. században Luther Márton felléptével induló reformáció azonban már Európa egészére kiterjedt, és egész országokat szakított ki a katolikus egyházból. Miután a régi és az új egyházak közötti évtizedes vallásháborúk során nyilvánvalóvá lett, hogy egyik fél sem tudja a másikat meggyõzni vagy térdre kényszeríteni, az együttélést valamilyen formában rendezni kellett. Így jött létre politikai kényszerûségbõl 1555-ben az augsburgi vallásbéke, mely azzal, hogy elismerte az evangélikus (lutheránus) vallást, elõször mondotta ki, hogy a nyugati kereszténységen belül nem csak egy vallás lehetséges. A két felekezet együttélését azonban az akkori politikusok sem tartották megvalósíthatónak. A béke szerint minden ország, tartomány, birodalmi szabad város választhatott, hogy a két vallás közül melyiket akarja követni, de választásuk megszabta a joghatóságuk alatt élõk vallási hovatartozását is. Vagyis a béke rendelkezése szerint a másik egyházi tanítás hívei szabadon távozhattak vagyonukkal együtt. Egy kormányzati egységen belül tehát csak egy vallás, egy egyház létezhetett.

Majdnem száz év múlva, 1648-ban a vesztfáliai békében emelték be az elismert felekezetek közé a református (kálvinista) egyházat. Mivel pedig közben nyilvánvalóvá lett, hogy az „egy ország — egy vallás” elve a gyakorlatban a legtöbb helyen nem volt megvalósítható, tágították a lehetõséget. Eszerint egy ország területén belül élhetnek mind a három felekezethez tartozók, de a tartományuraknak, a földesuraknak jogában áll a maguk vallására kényszeríteni jobbágyaikat. Ez a „cuius regio, eius religio” elve: akié a birtok, az szabja meg a vallást. Egy városon, tartományon vagy birtoktesten belül tehát a vesztfáliai béke továbbra is egyetlen vallás uralmát tartotta megvalósíthatónak.

Ha merev szabályok — fõként a városokban — nem is érvényesültek mindenütt, azaz több felekezet élt együtt több-kevesebb békességben, uralkodó egyház mindenütt csak az egyik volt közülük; a többi csupán olyan tolerált, megtûrt maradt, amelynek vallásgyakorlatát nemegyszer korlátok közé szorították.

A nyugat-európai egyháztörténészek általánosnak mondható felfogása szerint a felekezeti egyenjogúságot elõször az angol parlament iktatta törvénybe 1653-ban Cromwell nyomására. Ez az egyenjogúság csak a keresztény vallásokra vonatkozott, s közülük is kizárták az unitáriusokat. Ez is mutatja, hogy az egyenjogúsítás nem a mai értelemben vett lelkiismereti szabadság nevében történt, hanem politikai meggondolásból, hogy biztosítsa a társadalom egységét.

Európa nyugati felében, északi, déli vagy középsõ részein nagyjából egységes vallási tömbök alakultak ki. Itália és a Pireneusi-félsziget egységes katolikus volt, Skandinávia evangélikus, a német államok országonként katolikusok, evangélikusok vagy a Rajna mentén reformátusok voltak, s miután XIV. Lajos visszavonta 1685-ben a protestáns kisebbségnek a nantes-i ediktumban adott szabadságjogokat s a hugenottákat áttérésre vagy emigrációra kényszerítette, Franciaország is egységesen katolikussá lett. Európa keleti részén azonban a vallási kép sokkal tarkább volt, s különösen az volt a Kárpát-medencében és éppen Erdélyben, ahol nemegyszer egy településen belül is több, két vagy három felekezet hívei éltek együtt. A békés együttélés megteremtésére itt más utat kellett járni, mint az elõbb említett tájakon.

A különbözõ vallások együttélése itt egyébként is évszázadok óta hagyományos volt. Erdélyben, a nyugati és keleti kereszténység határán, a római és az ortodox egyház egyaránt jelen volt, s az 1400-as években Csehországból a huszitizmus is átterjedt a déli részekre. Zsigmond király az 1430-as években Rómából a domonkos rendi inkvizíciót is behívta ellenük, a 16. században pedig a reformáció mindegyik hulláma elérte Erdélyt, és híveket szerzett. A felekezeti tarkaságot még erõsítette az etnikai: a vallási különbség nem egy esetben nemzetiségi különbséget is jelentett.

Az ortodox vallású románokat kivéve, akiket a reformáció nem érintett, az 1550-es évekre Erdély lakossága a lutheri reformációhoz csatlakozott; maga a fejedelem, Szapolyai János Zsigmond is. Katolikusnak csak a Székelyföld egy része, Csíkszék és néhány fõúri család maradt meg. A gyulafehérvári és a váradi katolikus püspöki széket nem töltötték be, a püspökség javait az állam foglalta le. 1557-ben az országgyûlés törvényben bevett vallássá nyilvánította a lutheri evangélikus vallást, azaz a katolikussal azonos jogokat biztosított számára. Majd amikor a magyar lakosság s a fejedelem is a kálvini irányhoz csatlakozott (az erdélyi szászok, tudjuk, megmaradtak a lutheránus vallásban), az 1564. júniusi tordai országgyûlés bevett vallássá nyilvánította a reformátust is. Ahogy a törvény szövege mondja: „A királyi városok, mezõvárosok és a falvak bármelyik vallást követhessék, hitükön való prédikátort tarthassanak, a velük ellenkezõt pedig elbocsájthassák.” Azaz: a települések maguk határozzák meg, hogy melyik egyház tanítását fogadják el, s aki a választással nem ért egyet, elköltözhet. Nem nehéz ebben a szövegben az 1555. évi augsburgi vallásbéke hatását felismerni: egy településen csak egy vallás alkosson közösséget. A különbség csak annyi, de ez nem jelentéktelen, hogy a választás szabadságát a paraszti mezõvárosoknak és a falvaknak is megadja, s hogy a fejedelem vallása nem válik privilegizált államvallássá.

Az erdélyi reformáció azonban ezzel még nem fejezõdött be: a reformátusok egy része a magyarul unitáriusnak nevezett antitrinitárius tanokhoz csatlakozott, s udvari papjának, Dávid Ferencnek hatására János Zsigmond fejedelem is unitáriussá lett. Így került sor 1568-ban a tordai országgyûlésen az unitárius vallás egyenjogúsítására.

425 évvel ezelõtt a tordai országgyûlés négy vallás — a katolikus, evangélikus, református és unitárius — szabadságát és egyenjogúságát mondotta ki. Tegyük hozzá: elsõnek a világon. Államvallás nincs, az uralkodói hatalom fölötte áll az egyházinak, de nincs joga közöttük bármilyen szempontból különbséget tenni. Nem érvényesül a területi elv sem: bármely városban vagy faluban több felekezet élhet együtt, a földesúr nem avatkozhat be jobbágyai vallási hovatartozásába, a törvény szerint mindenki maga döntheti el, melyik vallást követi. Bárkinek is tilos a más felekezetûeket szidalmazni, papjait gyalázni, ellenük erõszakos cselekedetet elkövetni. Egy olyan korszakban, amelyben tõlünk nyugatra a vallás nevében az országok háborút viselnek egymás ellen, amikor Franciaországban a Szent Bertalan-éji vérengzés több tízezer hugenotta halálát hozza, amikor a Habsburg-császár kijelenti, hogy inkább váljék lakatlan sivataggá országa, de nem tûri meg a protestáns vallásúakat — Erdély a felekezeti béke földje. Itt késõbb is, a katolikus Báthory István vagy a református Bethlen Gábor fejedelmi tanácsában minden felekezet képviselõje jelen van, s a felekezeti panaszokat a négy bevett vallás képviselõibõl álló bizottságok vizsgálják meg. A vallási türelmetlenségben izzó Európában Erdély a felekezeti béke szigete.

Akadtak, akik az erdélyi négy vallás rendszerének jelentõségét azzal próbálták kisebbíteni, hogy a tordai országgyûlés végzése nem a modern lelkiismereti szabadság elvébõl fakadt, amit az is mutat, hogy a felekezetek közötti viták továbbra sem szûntek meg, nemegyszer az ellentétek helyi összetûzésekhez vezettek, s egyébként is az egyenlõségen belül a három protestáns vallás hatalmi túlsúlya mindvégig érezhetõ volt. Nem a lelkek megbékülésérõl volt tehát szó, mint napjaink ökumenikus felfogásában, hanem csupán politikai szempontú megegyezésrõl.

Azt hiszem, történetietlen volna a 16. századi Erdélytõl azt elvárni, hogy a 20. század emberének szellemét és mentalitását képviselje. Száz évvel késõbb Cromwell és az angol parlament vallási toleranciáját sem századunk lelki szabadságának eszménye vezette. A társadalmi együttélés békés lehetõségét akarták megteremteni, politikai érdekbõl. Ezt tette Erdély is, csak száz évvel korábban és tágabbra vonva a kereteket, mint Anglia, hiszen az unitáriusokat sem rekesztette ki a vallási egyenlõségbõl. Azt is felemlegetik idõnként, hogy a görögkeleti egyház nem került a bevett vallások közé. Való igaz: jóllehet az ortodox egyház Erdélyben teljes szabadságot élvezett, saját püspökeinek kormánya alatt élhette a maga külön egyházi életét, de a bevett felekezeteknek osztályrészül jutó politikai jogokat nem élvezett. Az egyenlõség gondolata csak a nyugati egyház határain belül érvényesült, ennyiben Erdély sem tudta átlépni a 16. századi gondolkozás és világnézet határait.

A vallási türelem, a négy bevett vallást biztosító rendelkezés mögött minden bizonnyal politikai, társadalmi érdekek állottak. A két nagyhatalom közé ékelt kicsiny fejedelemség nem engedhette meg magának, hogy belsõ ellentétek utat nyissanak a külsõ ellenség számára. Ugyanakkor a tordai országgyûlésnek a hitrõl mint Isten ajándékáról leírt szép mondata már elõlegezi késõbbi évszázadok gondolkozását, mely a nemzeti vagy politikai hovatartozástól függetleníti a vallást, és emberi jogként tisztel minden hitbeli meggyõzõdést.

Az 1568. évi tordai országgyûlés mérföldkõ az eltérõ hitbeli meggyõzõdésûek szabad és egyenrangú együttélésének biztosításában. Az erdélyi fejedelemség példát mutatott toleranciából az akkori Európának, sõt részben a mainak is.