Köllõ Károly

Bánffy Miklós, az Erdélyi Lapok fõszerkesztõje
(1912–1913)

Az 1888-ban Petelei István kezdeményezésére Kolozsvárt megalakított Erdélyi Irodalmi Társaság — amely elsõ ideiglenes elnökének az akkor már halálosan beteg losonczi br. Bánffy Györgyöt, a nagy tehetségû zeneszerzõt választotta meg — kiadói tevékenysége terén lépten-nyomon fiaskót vallott. Dr. Gyalui Farkas, a Társaság késõbbi tiszteletbeli elnöke, 1939-ben megjelentetett jubileumi vissszatekintésében ezt a balszerencsés körülményt azzal magyarázza, hogy a tagságból hiányzott a kiadványok forgalmazásához szükséges üzleti hozzáértés.[1]

Pedig a második folyóirat-alapításuk, nevezetesen az Erdélyi Lapok igazán ígéretes kilátásokkal indult útjára. Kolozsvár Város Tanácsa kedvezõ választ adott az 1908. május 13-ról keltezett beadványukra, amelyet dr. Szamosi János egyetemi tanár mint ügyvezetõ alelnök és Kovács Dezsõ kollégiumi tanár, az Erdélyi Irodalmi Társaság titkára írtak alá. Az EIT azóta sok viszontagságot megért irományai között[2] fennmaradt gépiratos másolat tanúsága szerint a tagság már évek óta érezte és hangoztatta egy szépirodalmi idõszaki kiadványnak a szükségességét, amely „a Társaság hatását elevenebbé, munkáját hatásosabbá tévén, a közönség és írótagjaink között mindkét félnek hasznára közvetlenebb kapcsolatot teremtsen és tartson fent”.

Jó ómennek tûnt az is, hogy a kolozsvári nyomdáktól 1908 májusának a végéig nem kevesebb, mint nyolc elõnyös árajánlat érkezett, sõt Gombos Ferenc, a nincstelen hóstáti hajdúivadékból szívós munkával és lendületesen merész üzleti politikával korszerû nyomdaipari üzemet, valamint lapkiadó vállalatot teremtett, támogatója a Társaságnak. Kovács Dezsõhöz intézett baráti hangvételû levelében 1908. május 27-én eredeti kalkulációjához viszonyítva utólagos árengedményeket helyezett kilátásba, mivel szívügyének tekinti õ is, hogy „a kiadandó szépirodalmi lap minden tekintetben elõnyösen sikerüljön”.[3]

Az Erdélyi Irodalmi Társaság Választmánya végül is a Gámán J. Örökösei cég ajánlatát fogadták el. Keöpeczi Sebestyén József, a kiváló heraldikus 1908 októberében elkészítette az Erdélyi Lapok szerkesztõségének három színre klisírozandó fejlécét. (S itt a Kolozsvárt manapság uralkodó fonák közállapotokra jellemzõ adalékként szabad legyen megemlítenem, hogy éppen K. Sebestyén méltatta volt az Erdélyi Lapok 1909. február 15-i számában a város mûvészeti kincseinek legújabb gyarapodása gyanánt Lohr Ferencnek azokat a mennyezetképeit, amelyeket a görögkeleti egyház használatában lévõ egykori minorita templomban, kihasználva a Polgármesteri Hivatalnak a Mûemlékbizottság tiltakozásait semmibe vevõ magatartását, szürke olajfestékkel mázolták be, ahelyett hogy restaurátorokkal takaríttatták volna le a sok tömjénfüsttõl elpiszkolódott felületeket.) Hasonló módon buzgólkodik Csermely János, a Kolozsvári Festõiskola vezetõje is, aki két új címlaptervet és két fejlécet készít azért, hogy az induló lapot minél elõbb megszabadíthassák „mûvészietlen köntösétõl”.[4]

Miután tehát a még júniusban kb. ezer példányban kinyomatott elõfizetési íveket szétküldötték, Kovács Dezsõ szerkesztésében 1908. október elsején megjelenik az Erdélyi Lapok elsõ száma. Négy évfolyamon keresztül (1908–1911) havonta két számot adnak nyomdába, s ez idõ alatt a szerkesztõségben csupán annyi változás történt, hogy a III. (1910) évfolyamtól kezdve Kovács Dezsõ más irányú megszaporodott kötelezettségei miatt kénytelen megosztani a szerkesztés munkáját a Benedetto Croce-fordító unitárius kollégiumi tanárral, dr. Kiss Ernõvel.[5]

A kezdeti élénk érdeklõdés és a következetesen megismételt elõfizetési felhívások, ill. körlevelek[6] dacára a lap fenntartása mindinkább súlyos anyagi terheket rótt az Erdélyi Irodalmi Társaságra és a Gámán J. Örökösei cég tulajdonosára, Gámán Dezsõre, aki négy esztendõre szerzõdésileg elkötelezte magát a kiadásra. A sokasodó nehézségek érzékeltetésére csupán két levélrészletet idézek most. Gámán Dezsõ 1911. május 15-én baráti hangú levélben kénytelen megsürgetni Kovács Dezsõt, hogy a folyóirat fenntartására kikötött, de már egy éve elmaradt összeget a Társaság más jövedelmébõl fizesse ki, ha az elõfizetési díjakból nincsen reá fedezet, hisz az õ deficitje már megközelíti az 1500 koronát. Nos, a tényleges tartozások és az elmaradozó elõfizetési díjak körüli vita, huzavona az évek során annyira elfajul, hogy Gámán kénytelen szerzõdést bontani,[7] s végsõ soron már annyival is hajlandó lenne beérni, ha Kovács Dezsõék egy váltóval egyenlítik ki nyomdaszámlájukat.

A pénz körüli bonyodalmak tehát sok szép tervet húztak keresztül, s így annak a szerkesztõi üzenetben tett ígéretnek a teljesítése is egyelõre jámbor óhaj maradt, hogy a közgyûlés 1911. november 18-i határozata értelmében a hetilappá alakítandó folyóiratot K. T. kolozsvári olvasó 1912. január elsejétõl fogva rendszeresen minden szombat este kézhez fogja kapni.[8]

A válságból kivezetõ út keresése az Erdélyi Lapok megjelenésében többhetes kiesést okozott, míg végre a szerkesztõpáros szétküldhette a tagoknak az elõfizetést gyûjtõ ívként is szolgáló körlevelet, amelyben közölték, miszerint a lap 1912. március végétõl kezdve a „Társaság minden anyagi hozzájárulása vagy kockázata nélkül” Stief Jenõ és Társa cég vállalkozásaként fog hetente megjelenni; nyomatékosan felszólítják tehát tagtársaikat, hogy szíveskedjenek elõfizetni, mert többé nincs módjukban ingyenes illetménypéldányokat küldeni. A leglényegesebb változás viszont hiányzott e körlevélbõl: az, hogy a folyóirat fõszerkesztõjéül dr. Gróf Bánffy Miklóst sikerült megnyerni!

Szavahihetõ kortárs-visszaemlékezések, hiteles levéltári dokumentumok hiányában valószínûleg immár soha nem tudhatjuk meg, hogy kié volt ez a kezdeményezés, csupán azt vehetjük bizonyosnak, hogy a Választmánnyal egységre lépett kiadót korántsem az a célkitûzés vezérelte, hogy még valakit bevonjon a szerkesztés napi feladatainak az elvégzésébe. Nyilvánvaló, hogy az íróként is egyre nagyobb megbecsülésnek örvendõ személyiség révén az olvasók ellanyhult érdeklõdését akarta ismét felcsigázni.

Másrészt az is tagadhatatlan tény, hogy Bánffy Miklós mostani szerepeltetésének az Erdélyi Irodalmi Társaság égisze alatt megvoltak a maga fontos elõzményei. Gyalui Farkas, a könyv alakban már komoly közönségvisszhangot keltett Naplegenda nemzeti színházi bemutatójának küszöbén Budapesten tartózkodott, és mint az Erdélyi Irodalmi Társaság irányvonalához közel álló Erdélyi Hírlap különtudósítója, telefonon Kolozsvárra továbbította beharangozó tárcacikkében átütõ közönségsikert jósolt. Az örök emberi problémákat aligha szokványosnak mondható cselekménybe ágyazó színmû tartalmából kiindulva a szöveg stiláris szépségeivel is érvel. „Ahogy a szerzõ a darab színterét leírja, az elsõ néhány sor után a gyakorlott szem észreveszi, hogy mûvészemberrel van dolga, olyannal, aki ismeri jól a legszebb nagy színpadot: a természetet...” A rutinos irodalmár Gyalui Farkas tehát már az elsõ színpadi utasítás elemzésén keresztül reátapint arra, hogy a fiatal Bánffynak egyik legfõbb erõssége a színes nyelvezet, ragyogó fantázia.

A bemutatót követõ napról, azaz 1907. március 18-ról keltezett újabb telefontudósítása már a megjósolt átütõ sikerrõl számol be, s arról, hogy közvetlenül a függöny legördülése után nem átallotta még a színházból kimenet Alexander Bernátot és Herczeg Ferencet friss benyomásaikról faggatni. Mindketten igen elégedetteknek bizonyultak, sõt Herczeg Ferenc szó szerint a következõket mondotta: „A darab szép és nemes munka, és a szerzõ nagy és kiváló talentumának becses alkotása.”[9] S talán irodalomtörténeti szempontból nem lesz érdektelen, ha itt megemlítjük, hogy Gyalui Farkasnak az induló Kisbán Miklósról szóló méltatásait tehetségét szeretettel féltõ vezérszólamként hatja át a Naplegenda Önõjének parafrazált jajszava: „Jaj, ha meghalna. Nem maradna egyéb nekünk, mint hideg, szürke hamu.” Némiképp ez a töredék a korabeli Kolozsvár irodalombarát rétegének is a véleményét tükrözi.

A hétfõi õsbemutatót követõ szombaton (1907. márc. 22-én) Kolozsvárt tûzték a Naplegendát mûsorra. A következõ sajtóvisszhangok szinte mindegyike tiltakozik az ellen, hogy netalán a budapestiek véleményét visszhangozná csupán. „Kisbán Miklós, az író nem szolgál arra reá, hogy melléktekinteteket érvényesítsünk — érvel a Kossuth-párti Újság színházi tudósítója —, hiszen a Naplegenda elbírja „a legerõsebb kritikát” is. Természetesen Gyalui Farkas most sem tagadja meg önmagát, midõn a szokatlanul zsúfolt nézõtér látványából kiindulva arra is alkalmat talál, hogy a szerzõ mint ember iránt megnyilvánuló rokonszenvet az Erdély-részi arisztokráciának arra a részére is kiterjessze, amelyik hasznos munkát végez a társadalomban, ti. „az ilyen irodalmi siker, szellemi gyõzelem elõttünk felér egy-egy rég korbeli lovag gyõzelmével a csatatéren”. Néhány hét múlva nagyváradi vendégjátékukra kísérte el Gyalui Farkas a kolozsvári színészeket, s ott a kisebb színpadon sokkal bensõségesebb elõadást sikerült megvalósítaniuk, s így „a Naplegenda színes, szép nyelvezete még közvetlenebb hatást tett”.[10]

Jóllehet Bánffy Miklós mindenkor kínos diszkrécióval kerülte, hogy szûkebb pátriájában Kisbán Miklós irodalmi munkásságának  megítélésében földieit befolyásolja az õ pillanatnyi pozíciója,[11] mégis, midõn a napisajtóból kitudódott, hogy az Erdélyi Irodalmi Társaság újonnan megválasztandó tagjainak sorába a fõispán neve is szóba került, a választást szokatlanul élénk várakozás elõzte meg, s 1907. április 27-én délután a Bölcsészetudományi Kar tanári várószobája zsúfolásig megtelt. Mind az ötüket egyhangú szavazattal választották meg. Bánffy Miklóson kívül ekkor lett a Társaság rendes tagja dr. Deák Albert, akinek Köpetzi Boóz álnéven megjelent verses regénye akadémiai dicséretet nyert, a késõbbi években pedig a kolozsvári szellemi élet megfiatalítására indított mozgalom élére állt; Dézsi Lajos, egyike a legmunkásabb egyetemi tanároknak, aki Szegeden majd József Attila magyar irodalomtörténeti professzora lesz; dr. Török István, a Református Kollégium igazgatója és az egyik legszínvonalasabb magyar iskolatörténeti monográfia szerzõje; s végül a Nagyszalontáról Torda-Aranyos vármegye fõjegyzõi székébe került jeles elbeszélõ Lovassy Andor, Lovassy Lászlónak, a pozsonyi ifjak vezéralakjának az unokaöccse és tragikus életének hiteles tanúja. E díszes névsoron végigtekintve mindenképp igazat kell adnunk annak a kissé rosszmájú kommentárnak, miszerint az Erdélyi Irodalmi Társaságnak nagyobb szüksége volt reájuk, mint nekik a Társaságra, amely „az erdélyi halhatatlanok” soraiba fogadta valamennyiüket.[12]

Bizonyára magának Bánffy Miklósnak sem volt túlságosan fontos ez a tagság, ha szinte két esztendeig halogatta a székfoglalójának megtartását, amelyre végül is az 1909. február 21-i felolvasóülésen került sor az Unitárius Kollégium dísztermében. A sajtókommentárok egyöntetû tanúsága szerint az igen szép számú közönség feszült figyelemmel élvezte a felolvasott elbeszélést, amely megkapó tárgyával rászolgált a figyelemre, s hosszan tartó ováció lett a jutalma. A címét immár aligha fogjuk megtudni, mert minden tudósításból kimaradt. Nincs azonban kizárva, hogy maga a szerzõ sem tartotta fontosnak az elején bemondani.[13]

Valóban, az adott helyzetben dr. gróf Bánffy Miklósnál aligha találtak volna alkalmasabb személyiséget, akinek égisze alatt megpróbálják 1912 küszöbén az Erdélyi Lapok szekerét kirántani a kátyúból. Egyébiránt Kovács Dezsõék már évek óta egyengették e felé a felkérés felé a talajt. Az 1909-re szóló elõfizetési felhívás alatt már ott szerepel a Bánffy Miklós neve is (vö. EL 1908. 5. sz. 116.). Közvetlenül a fényesen sikerült székfoglaló után az Erdélyi Lapok a szellemi és társadalmi élet kiválóságainak szánt elsõ oldalon közli az arcképét, és eddigi életpályáját a Naplegendáról megjelentetett cikkek stílusfordulataira emlékeztetõ módon méltatja. Alig telik el két hét, s Kelemen Lajos tollából jelenik meg egy cikk annak kapcsán, hogy Miklós édesapja a saját nemzetségi levéltárának örökletétbe helyezése után a Bánffyakkal rokon, de már kihalt fõúri családok levélhagyatékának átengedésével a szó szoros értelmében megkétszerezte az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának az állományát; következésképpen e zajtalan munkálkodásában imponáló alkotóerõ nyilvánul meg.[14]

Folyamatosan tájékoztatják az olvasókat a lap fõszerkesztõjének újabb és újabb irodalmi sikereirõl akkor is, midõn Bánffy Miklóst közéleti kötelezettségei mind hosszabb idõre a magyar fõvároshoz kötik. Kitûnõ alkalom erre A nagyúr, az Attiláról szóló színmûvének 1912. dec. 28-i bemutatója a budapesti Magyar Színházban, amelyet a magyar irodalom élvonala õszinte elismeréssel fogad (Ady Endre, Schöpflin Aladár stb.). Mivel a szerzõ ünneplésébõl Kolozsvár város közönsége is részt kér, az Erdélyi Irodalmi Társaság tagságának a nevében Dózsa Endre elnök fogalmazza meg az üdvözlõ iratot ünnepélyes, de bizony mára már jócskán üres kongású szólamokkal: „A legnagyobbat a mieink közül, a még ismeretlen tudós eszmék világosságával, a festõ megérzéseinek színeivel és alkotó erejével ismertté tenni úgy, amint nemzeti büszkeségünk lelkében képét megalkotta, hû és érdemes szolgálat az egész magyar nemzet érdekében...” stb.[15]

A címzett válaszát ugyan nem ismerjük, de szinte biztos, hogy Kisbán Miklós eddigi szerzõi gyakorlatához híven most sem változtatott tartózkodó magatartásán.

Az Erdélyi Lapok válságával kapcsolatos eseményeket visszapergetve, minden jel arra vall, hogy még a vakszerencse is kedvezni szeretett volna a szerkesztõk iparkodásának. Történt tudniillik, hogy Kós Károly alighogy megmelegedett frissiben Sztánán rakott fészkében, a Varjúvárban, máris valóra váltotta azt a disznótoros vacsorán felröppentett ötletet, hogy a húsz esztendeje Bánffyhunyadon megszûnt Kalotaszeg helyett egy újat kellene kiadni. Így jelent meg 1912. január 7-én Kós Károly mondhatni egyszemélyes kis hetilapja, a Kalotaszeg, amely egykettõre megnyerte az érdeklõdõk tetszését, s elõfizetõje is egyre több akadt. Maga Kós Károly ekként vall errõl a halála után sajtó alá rendezett önéletrajzában: „Õszintén mondom, nem fizettem reá erre a vállalkozásomra, ellenben tapasztalatokat szereztem a szerkesztés, kiadás, közönségszervezés, az újságírás gyakorlati munkaterületeirõl, melyek anélkül, hogy akkor erre gondoltam is volna — nagy hasznomra voltak.”[16]

Még azon év február végén azonban, mivel Budapesten megnyert egy nagyobb városrendezési pályázatot és a kivitelezés feladatát is reábízták, átmenetileg kénytelen volt az egész sztánai háztartását s ezzel együtt a Kalotaszeget is felszámolni. Hajdani tanárához fordult, és Kovács Dezsõ kapott is a lehetõségen, hogy ezzel is javítson az Erdélyi Lapok helyzetén. Barátságos alkudozásuk tárgyi bizonyítéka az a két Kós Károly-levél, amely az Erdélyi Irodalmi Társaság 1912-es irományai között maradt fenn: EITLvt. 40/1912. és 81/1912., amelyekben bizonyos elvi szempontok tiszteletben tartásához köti a fuzionálás lehetõségét.

Tekintettel arra, hogy kikötéseinek tiszteletben tartása szempontjából is biztosítékot jelentett számára az Erdélyi Lapok fõszerkesztõjének a személye, létrejön az egyezség, amelyben közvetve Bánffy Miklósnak is szerep jutott.

A 92. születésnapját ünneplõ Kós Károly Muzsnay Magdának, a Kolozsvári Rádió fáradhatatlan szerkesztõjének gr. Bánffy Miklóssal való megismerkedésének történetét is szalagra mondotta. Négy évtizedes töretlen barátságuk azzal kezdõdött, hogy egyik hajdani osztálytársa elvitte volt 1910 nyarán Bánffy Miklóshoz, mert Bánffy Miklós szerette volna, ha Kós Károly beírja a nevét Atila királról ének címû könyvgrafikai-szépirodalmi kísérletének abba a példányába, amely valami úton-módon Bánffy Miklós birtokába került. A köztük szövõdött barátság kialakulását viszont lényegesen megkönnyítette az a körülmény, hogy Kós Károly igen sokra becsülte Bánffy Miklóst, az okos, sokoldalú embert jellemszilárdságáért s azért, hogy csak a szó nemes értelmében vett mágnást, a parasztot, valamint a talentumos mûvészt volt hajlandó emberszámba venni s ezen a téren is vaskövetkezetes volt.[17] Legjobb tudomásom szerint Kós Károly ebbéli véleményét a legkorábban a Kalotaszeg hasábjain foglalta írásba; mindenekelõtt az 1912. febr. 18-i 7. számban közölt Egy kalotaszegi mágnás S.K. betûjeggyel jelzett glosszájában abból az alkalomból, hogy az Operaház és a Nemzeti Színház kormánybiztosává nevezték ki Bánffy Miklóst. Hasonló hangnemben ír róla az utolsó, márc. 26-i 12. számban megjelent vezércikkében, mikor abban a reményben búcsúzik el olvasóitól, hogy „hatalmasabban, erõsebben folytatódik majd a kicsiny Kalotaszeg az Erdélyi Lapokban, melynek élén mint fõszerkesztõ kalotaszegi ember, gróf Bánffy Miklós áll, akinek neve program a közösen elkezdett misszió folytatására”.

A két „lármafa hangja” egyesült tehát — amint ezt Kós Károly az Erdélyi Lapokban mint szükségszerûséget megindokolta (Lárma-lángok. 1912. márc. 30-i 1. sz. 7–8.), s az Erdélyi Lapok olvasótábora egybõl legkevesebb 140 elõfizetõvel, a Kiadóhivatalának bevétele pedig az irományok között fennmaradt befizetési elismervények végösszege szerint legalább 280 koronával gyarapodott.

Sajnos mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az Erdélyi Lapok hanyatlásának gátat lehessen vetni. Annak ellenére, hogy Kovács Dezsõ reménykedett, titkári jelentésében jelentõs adományokat sorolt fel, méltatta az írógárdájuk lelkesedését, és elismeréssel szólt a három szerkesztõ — azaz gróf Bánffy Miklós, Kovács Dezsõ és dr. Kiss Ernõ — szakértelemmel párosult elkötelezettségérõl.[18] Nem maradt kiút.

Érthetõ tehát, ha a kicsinyes pártviszályoktól megosztott Kolozsváron, ahol nem átallották még a független Bánffy Miklóst is kikezdeni,[19] jóllehet Kós Károly éppen a helyi sajtóban írta meg róla, miszerint szûkebb pátriáját a legkomolyabb erdélyi politikusként képviselte állhatatosan, hûségesen a pesti országgyûlésben, nem látta semmi értelmét tovább szélmalomharcot folytatni.

Az 1913. márc. 29-i 13. számban közreadott szerkesztõségi közlemény szomorúan tudatja, hogy az Erdélyi Lapok eljutott pályájának a végéhez. Létezése során az Erdélyi Irodalmi Társaság alapszabályaiban lefektetett alapelveket igyekezett érvényre juttatni, ámde az olvasóközönség a szerkesztõket nem méltatta kellõ figyelemre, úgy, ahogyan elvárhatták volna becsülettel végzett munkájuk fejében.

Önkéntelenül felmerül tehát a kérdés, vajon volt-e értelme annak, hogy gróf Bánffy Miklós elismert irodalmi neve mint a folyóirat színvonalának „kellõ biztosítéka” (Kovács Dezsõ minõsítése) felkerüljön a felzetre, holott a kiadvány külalakja, az egyes számok szerkezeti felépítése — vagyis a különbözõ rovatok — változatlanok maradtak. Nos, minél többet lapozgatja az ember az utolsó, csonka évfolyamot, annál inkább reá kezd érezni az újra, az ígéretes változások szelére. Az eddigi tanáros pedantériával írott közleményeket friss hangvételû, változatosabb tematikájú írások kezdik felváltani. Aláíratlan jegyzet számol be arról, hogy az alig két éve megjelenõ Est modern zsurnalisztikus módszereinek köszönheti rohamos elterjedését (1912. 380.), a fiatal kolozsvári Ács Ferenc izmos tehetségére valló plein air Maros-parti tája a Nemzeti Szalon legközelebbi kiállításán is fog szerepelni (1913. 10.). A mozgékony Orbók Attila 1912. jún. 1-i keltezésû párizsi levele a francia fõváros magyar vonatkozású eseményeirõl számol be színesen (1912. 200–201.), s még mielõtt az Erdélyi Irodalmi Társaság a folyóirat hasábjain közzétenné a Bánffy Miklósnak küldött üdvözlõ iratát, már meneszt egy rövid tudósítást az 1912. december 28-án tartott õsbemutatóról, tekintettel a szerzõnek a folyóirathoz fûzõdõ szoros kapcsolatára (1912. 706–707.).

Filológiai szempontból nem érdektelen számon tartani mint gyors visszhangot Hangay Sándor Hej turáni puszták! Gr. Bánffy Miklósnak ajánlott versét, amelynek „Hej turáni puszták, hej Attila népe!” a háromszor visszatérõ refrénje (1913. 110.).

A fentebb jelzetteknél lényegesebb újításnak tekinthetjük viszont, hogy fokról fokra tényszerûen átgondoltabbá válik azoknak a méltatásoknak a hangvétele, amelyeket a szerkesztõség a borítón is lenyomatott arcképekhez a folyóirat elsõ oldalán fûz. Az elsõ évfolyam (1908) hatodik számától folyamatosan megjelenõ közéleti arcképcsarnok kísérõ szövegei addigelé bármelyik társasági folyóiratba beillettek volna, gr. Bánffy Miklós fõszerkesztõsége idején azonban a hangsúly az udvarias méltatásról a betöltött szerep tárgyilagos mérlegelésére tevõdik át. Következésképp a mágnások esetében a genealógiai részletek messzemenõ mellõzésével a hangsúly Bánffy Miklós elveinek a szellemében az erdélyi arisztokrácia érdemes tagjainak önzetlen fáradozására mint a közérdeket szolgáló „tranquilla potestas” érvényesítésére tevõdik át. A br. Bánffy Ernõt bemutató cikk java részét, példának okáért, akár az Erdélyi történetben szépirodalmi eszközökkel körvonalazott nézet közvetlen elõzményének is tekinthetjük (vö. 1913. 77–78.), míg a két számmal késõbben dr. Teleki Domokos grófnak gernyeszegi kezdeményezésérõl írottakat
-f -y betûjegy mögé rejtõzve alighanem maga a fõszerkesztõ vetette papírra (vö. 1913. 109–110.).

Összegezve az elmondottakat, bízvást feltételezhetjük, hogy az Erdélyi Lapok megmentése körül szerzett tapasztalatainak Kisbán Miklós is éppen annyira jó hasznát vette, akár a barátja, Kós Károly a Kalotaszeg szerkesztésérõl állította késõ öregségéig.

A hajdani két fõszerkesztõ között azonban mégis van egy lényeges különbség: az Erdélyi Irodalmi Társaság tudniillik hiába választotta volt elismerése jeléül 1921. május 14-i ülésén tiszteleti tagjai sorába gr. Bánffy Miklóst, semmi nyomát nem találtuk annak, hogy hazatelepülése után bármilyen formában részt vett volna a Társaság munkájában.