Zsók Béla
A Dévára települt bukovinai székelyek kapcsolata
a környezõ románsággal
A múlt század 90-es éveiben
alakult meg Déván a bukovinai székely, vagy ahogyan helytelenül emlegetik: a
dévai Csángó Telep. A bukovinai székelyek Hunyad vármegyébe való áttelepedése
egy véletlen folytán indult meg, ugyanis az Al-Dunától kiábrándultan hazafelé —
Bukovinába — tartó székelyek egy csoportját Déva város akkori polgármestere
elõnyös gazdasági segéllyel Déván marasztotta. Ekkor jött létre a négy Hunyad
megyei bukovinai székely telep: Déván, Vajdahunyadon, Csernakeresztúron és
Sztrigyszentgyörgyön.
A bukovinai székelyeket Dévára
való letelepedésük után nem az elzárkózás, hanem a nyíltság, a kitekintés, új
környezetük mihamarabbi megismerésének szándéka jellemezte. Ez
„mellékfoglalkozásuk”, a fuvarozás velejárója volt. Román nyelvismeretük révén
a románság körébõl hamar szereztek maguknak ismerõst, barátot. Más helységekbe,
vásárokba járva megismerhették a megye gazdasági adottságait. Lassan kialakult
és állandósult a Dévára és környékére települt székelyek és a Déva környéki
román falvak lakói között az a természetû kapcsolat is, amelynek csak az 50-es
években elindított kollektivizálás vetett véget.
A Déva környéki románsággal való
kapcsolatteremtési lehetõségek közül említésre méltó, hogy tavasszal és õsszel
a dévai székely telepes gazdák román napszámosokkal együtt végezték el a soron
levõ mezõgazdasági munkákat. A napszámosok leginkább a Brád környéki román
falvakból kerültek ki, akik lakóhelyük terepviszonyai miatt fõleg
állattenyésztéssel foglalkoztak. Dolgos, becsületes emberek voltak, étel és
szállás dolgában pedig igénytelenek. Fizetésük elõzetes megegyezés alapján
terményben vagy pénzben történt.
A fentiek alapján azt
mondhatnánk, hogy egy szokványos, általánosan elterjedt vagy közismert
helyzettel állunk szemben. Ami azonban ebben helyi sajátosság, s amit pozitív
értékû helyi magyar–román kapcsolatnak tekintek, azt az alábbi pontokban
foglaltam össze:
a) Az évtizedek során tartós
kapcsolat alakult ki a román napszámoscsaládok és a munkaadó székely családok
közt. Minden évben ugyanaz a napszámoscsalád jelentkezett ugyanannál a székely
családnál. A kapálási idõszak beállta elõtt a napszámba elszegõdõ román ember
felkereste tavalyi — esetleg tavalyelõtti vagy még korábbi — munkaadóját. Ha a
gazdának szüksége volt munkaerõpótlékra, megegyeztek a napszámosok számában, a
kapálás megkezdésének idõpontjában és a fizetésben.
b) Egy másik olyan érték, amely a
helyi magyar–román kapcsolatok éltetõje volt, a kölcsönös bizalomban nyilvánult
meg. Így például a terményben kapott
fizetséget (búza, kukorica) a román napszámos bármikor felvehette: az év
bármely idõszakában jelentkezhetett munkaadójánál, ahonnan a neki járó terményt
— esetleg annak csak egy részét — malomba vitte Déván, és félkész terményként
szállította haza. Ha több napot igénylõ ügyes-bajos dolga akadt Déván, székely
gazdaismerõsénél mindig megszállhatott. A menetrendszerû autóbuszjárat
bevezetésével ezek a kapcsolatok lassanként megritkultak és elmaradtak.
Sok esetben a dévai székelyek
román ismerõseiktõl vásároltak különbözõ állatfajtákat. Tehén- vagy lóvásárlás
esetén a magyar vásárlók meghagyták és tovább használták a megvásárolt állat
román nevét. Számukra nem volt idegen hangzású a Flóri, Lunáj, Mundráj, Zsoján és más román eredetû állatnév. Fordított esetben is így
lehetett, mert két magyarosan hangzó vagy magyar eredetû állatnevet jegyeztem
le a románok által lakott Kergesen. Román ismerõsöm szerint általánosan
elterjedt és közismert ebben a helységben a Virágból
eredõ Virány és Bimbó tehénnév.
Amikor gyûjtõterületem
magyar–román kapcsolatairól írok, nem hallgathatom el a családom és egy kergesi
román család immár három nemzedék óta tartó kapcsolatát. Édesanyám elmondása alapján ez a kapcsolat
így kezdõdött:
„Nagyapám 1865-ben született a
bukovinai Andrásfalván. Iskolai végzettsége nem volt, de a nevét le tudta írni.
Tizenkilenc éves korában besorozták az osztrák–magyar hadseregbe; ulánus katona
lett Csernovicban, majd Pozsonyban. Itt ismerkedett meg egy Hunyad megyei román
fiúval. Nagyapám jól tudott románul, így az ismerkedés és a barátkozás is
könnyen ment.
1887-ben nagyapám katonai egysége
is részt vett Bosznia megszállásában. Egy alkalommal, ahogyan haladt az egység
Bosznia földjén a kitûzött cél felé, nagyapám és román katonabarátja valamilyen
oknál fogva lemaradtak az egységtõl. Amikor újra lóra ültek, az egységük után
igyekezve megláttak egy bosnyák embert, akinek szekere egy gázlónál a patakba
volt süllyedve. Nagyapám és barátja lovaikkal a megszorult bosnyák ember
segítségére siettek, és kihúzták a patakba ragadt szekeret. Amikor feletteseik
tudomására jutott ez az eset, nagyapám és barátja súlyos büntetést kapott, mert
ellenséges földön a császári sereg lovait az ellenség megsegítésére használták.
A közös sors még szorosabbá fûzte a két katona barátságát.
Ötévi katonai szolgálat után
nagyapám a bukovinai Andrásfalvára, román barátja pedig a Hunyad megyei
Kergesre tért haza. Úgy látszott, hogy
a két legény berátságának véget vet a leszerelés öröme, a rég nem látott
szülõföld utáni vágy. A véletlen folytán azonban nem így történt: 1892-ben
ötven bukovinai székely család — köztük nagyapám is — áttelepült Dévára. Hosszú
lejáratú állami kölcsön révén házhelyet és tíz hold szántóföldet vásárolt. Még
ugyanabban az évben felkereste volt katonacimboráját, aki jutányos áron
épületfaanyaghoz juttatta. Sok éven át nagyapám barátja révén szerezte be a
téli tûzifát is. A két jóbarát közvetítésével más dévai családok is
ismeretséget kötöttek kergesi román családokkal.
Nagyapám halála után szüleim
szõtték tovább a barátság szálait. A román család részérõl nagyapám barátjának
kisebbik fia, majd annak leánya tart számon minket. Minden évben felkeresem a
kergesi román ismerõsöket. Osztrák–magyar katonai érmekkel kitüntetett
nagyapjuk nagyított fényképe most is a falon látható. Az unokák is tudják már,
hogyan kezdõdött a két család kapcsolata.”
Ha már elkezdtem a családi
emlékek felidézését, azt is megemlítem, hogy az édesapám kerekesmûhelyében
készült szekerek a megrendelõ vagy a tulajdonos vagyoni állapotát és
nemzetiségi hovatartozását is elárulták.
Így
például amíg a földmûvelés terén Déván és környékén a magyar–román kölcsönhatás
elemei kimutathatók, addig a szállítóeszközök terén ez a kölcsönhatás hiányzik.
A Déva környéki román ember még véletlenül sem csináltatott olyan szekeret,
amilyen a bukovinai székelyeké volt, és ugyanez az eset fordítva is igaz.
Ismeretes, hogy egy közösségen belül például a ruházatnak vagy a lakóháznak
reprezentatív jellege is van; alkotóelemei, díszítései a sajátosság jeleit,
információit hordozzák, és sok mindent elárulnak viselõjérõl, tulajdonosáról. A
dévai példa alapján a szállítóeszközökrõl is elmondhatjuk ezt. A szekér
köztereken, közutakon fordul meg, tehát magán kell viselnie hovatartozásának
jegyeit, tulajdonosának identitását is.
Bármennyire is kerülöm a fiúi
elfogultság érzését, le kell írnom, hogy édesapám kerékkészítõ tudásának és jó
kerekeinek a Déva környéki román falvakban is híre volt. Jól tudott románul,
ismerte a Déva környéki románság szokásait és ízlését. Egy alkalommal édesanyám
meg is jegyezte: „Te János, ahogy látom, neked sok román barátod van.” E
megjegyzés valós értelmét akkor tapasztalhattam, amikor 1954-ben édesapámat is
a kulákok közé sorolták és környékbeli román ismerõsei segítségével idejében
törleszteni tudta a hatóság által kiszabott kulákadó nehéz terhét.
Édesapám
a faanyagot legtöbb esetben a Vajdahunyad környéki román paduránoktól („erdeiek”-tõl) és a Brád környéki mócoktól szerezte be. A vásárlást sok
esetben cserekereskedelemmel bonyolították le: édesapám mezõgazdasági
termékekkel fizette ki a megvásárolt faanyagot. Volt olyan idõszak, amikor a fa
szállítása tilos volt, a vásárokon való értékesítését pedig hatósági engedély
szabályozta. Ilyenkor az anyagfát
széna közé rejtve hozták el édesapám mûhelyébe a hegyilakó románok.
A szállítóeszközök helyi
használata kapcsán említem meg, hogy az 1950-es években néhány Nagyszeben
környéki szász család hatósági kilakoltatás révén Déván kapott
kényszerletelepedést. Közel tíz évig laktak Déván, s így udvarunkon szász
szekerek is megfordultak; ezek szerkezetük és rendeltetésük révén sokban
különböztek a Déva környéki románok s a bukovinai székelyek által használt
szekerektõl. A szászok jelenlétéhez fûzõdik, hogy õk cserélték fel elõször a
hagyományos ráfozott szekérkereket autókerékkel, és õk terjesztették ezt el
Déván és környékén.
Néprajzi gyûjtéseim során
igyekeztem kikutatni, felderíteni azokat az általánosan elterjedt kollektív
jelenségeket, amelyek a Dévára települt székely közösség sajátosságai. A
nemzedékek szerinti vizsgálódás bebizonyította, hogy a helyi sajátosság új
jegyei csak akkor alakulhatnak ki, ha a közösségi élet legalább két nemzedéken
át az örökölt hagyomány és a kialakult szokás szabta keretek közt folyik.
Számba kell venni az életmód, az életvitel hagyományos elemeit, a közösség
mûveltségi tradícióit és az évtizedek folyamán állandósult szokásokat.
Szerintem ezeknek a tényezõknek az összetételébõl ered az az önmegtartó erõ,
amely a Hunyad vármegyébe telepedett székelységet — hogy egy helyi, sajátos
kifejezéssel éljek — az „erõs szórványban” a mai napig fenntartotta.
A bukovinai székelyek
magyarságtudatát erõs nemzeti vonzerejük is bizonyítja. Megállapíthatjuk, hogy
ez a jelenség a több mint kétszáz évvel ezelõtt Bukovinába települt, menekült
székelyek elsõ és második nemzedékénél érvényesült leginkább. Annyi év
távlatából nehéz feleletet kapni arra a kérdésre, hogy az 1700-as évek közepén
kialakult soknemzetiségû Bukovinában melyek voltak a nemzetiségek egymás
melletti életének feltételei, az interetnikai kapcsolatok ama rugói, amelyek a
más nemzetiségieket a bukovinai székely települések vonzáskörébe húzták. A
szájhagyomány által fennmaradt családtörténeti adatok ma már csak némi
eligazítást adnak, de a családnevek számbavétele és nemzetiségek szerinti
csoportosítása megközelítõen pontos képet ad. Esetenként a keresztnévadás, a
keresztnévhasználat is bizonyító adatokat szolgáltat.
A családnevek számbavétele az
alábbi etnikai csoportosítást eredményezte (zárójelbe tettem azokat a neveket,
amelyek az idõk folyamán a magyar helyesírás, a magyar kiejtés szabályaihoz
igazodtak):
Német eredetû dévai magyar
családnevek: Ajzert, Bürgöl, Géber, Gruber (Gluber), Heringer, Kaschler
(Kasler, Kaszler), Kolbert, König, Leopold (Lépot), Mann, Májkel, Müller,
Najhárt, Schmidt (Smidt), Sreiner, Rössz.
Román eredetû családnevek: Árdeleán (Árgyelán),
Borbáth, Bota, Bredián (Brendján, Brengyán), Curkán, Finnya, Frenkuj, Gógh,
Guzorán, Jordán, Kasszián (Skasszián), Kozsán, Kusár, Maneszku, Marosán,
Muntyán, Nyisztor, Oprisa, Petres, Pogocsán, Potápi, Serbán, Sorbán, Szermán,
Urkon (Urkom), Váncsa.
Szláv eredetû családnevek:
Csernik, Csiszer, Daradics, Dolka, Krusotzki, Lavrik, Lipán, Lokoczki,
Lubastyik, Magdali, Matuseszki, Orosz, Oroszi, Pávrik, Sepniczky, Simcsik,
Szemcsuk, Székács, Szélics, Szimcsák, Zájc (Zsájc).
A Dévára települt székelység még
Trianon után is asszimilálóképes volt. Árdeleán,
Furka, Oprisa nevû román fiúk székely leányt vettek feleségül, s gyermekeik ma
magyarnak vallják magukat.
Adatközlõimtõl tudom, de a
korabeli leírásokból is kiderült, hogy a Dévára települt székelyeknek magasabb
gazdasági kultúrájuk volt, mint a Déva környéki románságnak. A felfedezés
örömét jelentette számomra, hogy ezt a tényt a nagy román regényíró, Mihail
Sadoveanu 1922-ben Déváról írt riportjában is olvashattam. Az író több székely
telepesgazda udvarát, házbelsõjét tekintette meg, tudomást szerzett a helyi
Hitelszövetkezet és a közbirtokossági rendszer mûködésérõl. Mindent, amit
látott, tapasztalt, részletesen leírta, és követendõ példának állította olvasói
elé.
Ezt a magasabb gazdasági kultúrát
Bukovinában a székelyek a németektõl vették át. Több idõs adatközlõm említette,
hogy a Déva környéki románság a székelyektõl tanulta meg a kukorica sorban való
vetését, termesztését; addig bolondjába
(nem sorban) vetették a kukoricát. Ezt követte az ekekapa és a töltögetõ eke
használata; ezeket a dévai székely mesteremberek készítették. A kukorica sorba
vetésének mindkét módját átvették, de fõleg az eke utáni, borozdába vetés terjedt el a románság körében, mert a két- vagy
háromsoros vetõgép beszerzése költséges volt.
Ezek a gazdasági érintkezések az
emberi kapcsolatok elmélyítését is elõsegítették. Szinte minden telepes
gazdának volt román ismerõse vagy barátja. Ez a kapcsolat, ez a barátság
szántóföldjeik szomszédsága révén is kialakult, de jelentõsen hozzájárult ehhez
mindkét fél nyíltsága, barátkozási készsége, valamint az a tény, hogy a
bukovinai székelyek ismerték a román nyelvet, az idõs román nemzedék pedig a
magyar nyelvet. Ennek a kölcsönös empátián alapuló kapcsolatnak román részrõl
volt egy figyelemre méltó megnyilvánulása: a második világégés alatt a
vasgárdisták fel akarták gyújtani a dévai székely telepet. A Déva környéki
román falvak férfiai fejszékkel felfegyverkezve székely ismerõseik, barátaik
házaiban szálltak meg, s jelenlétükkel elhárították a magyarságot fenyegetõ
veszélyt. Késõbb a rendõrség és a csendõrség vette át Déva-telep védelmét.
Amikor gyûjtési adataimat
rendeztem, kitûnt, hogy a dévai székelységre a Déva környéki románság hatása
elsõsorban az új nemzedék köznapi nyelvhasználatában mutatható ki, ez a hatás
azonban nem a román–magyar interetnikai kapcsolatok függvényében jött létre,
hanem a politikai-adminisztratív intézkedések eredménye. Ez a felülrõl,
kívülrõl jövõ hatás alapjában rendítette meg a dévai homogén magyar közösséget:
egy hosszadalmas, de biztos elnemzettelenítési folyamat indult meg, amelynek
negatív eredményeit valójában csak napjainkban mérhetjük fel.
A Déva-telepi mtsz megalakulása
után a fiatalság figyelme az ipar és a közszolgáltatás felé irányult. Nyelvi
szempontból ekkor kezdõdött az „elcsángósodás” folyamata, ugyanis a mesterségek
és foglalkozások szakkifejezéseit románul sajátították el, magyar
megfelelõjüket nem ismerik. Sok fiatalt a román nyelv hiányos ismerete
hátrányos helyzetbe juttatott. Ez a hátrányos és megkülönböztetett
helyzetfelismerés egyesek viselkedését, gondolkodását és jövõbeli szándékát is
befolyásolta, megváltoztatta. Felnõtté válásakor gyermekét román iskolába adja,
hogy mentesítse, óvja azoktól a nehézségektõl, amelyeket õ már átélt. Egyik
adatközlõm ezt tömören így fejezte ki: „Még sofõr se lehet a gyermekbõl, ha nem
tud románul.” Ez a gondolkodásmód, ez az életfelfogás már az identitástudat
meggyengülésének a jele.
A Hunyad vármegyében letelepedett
bukovinai székelyek múltjának és jelenének tüzetesebb feltárása és jövõ
lehetõségeinek fürkészése az eddigieknél több figyelmet érdemel, mert ez a maga
nemében oly sajátos néptöredék sorsának alakulása a magyarságkutatás
szempontjából is fontosnak tekinthetõ.