Gagyi Balla István

Az erdélyi 1956-os kutatás jelenlegi állásáról

1. A nemzetközi, de különösen a magyarországi szakirodalom egyöntetûen elismeri a magyarországi 1956-os forradalom kiemelkedõ jelentõségét a közép-európai fejlõdésben. A kelet-európai térségre és a világ más térségeire gyakorolt hatása konkrét megnyilvánulásainak vizsgálata a jelenkori történetkutatás egyik idõszerû feladata. Mivel az 56-os forradalom Magyarországon zajlott, természetes, hogy az ottani történészfront komoly erõket állított a forradalom minden hatásának (következményeinek) a feltárására. A magyarországi rendszerváltás (1989 után) tág lehetõséget nyitott a kutató és a feldolgozó munkára, de azok a nemzetközi tanácskozások,[1] amelyeket magyar tudományos intézetek szerveztek széles körû részvétellel, azt is jelzik, hogy az európai tudományosság sem helyezte ad acta 56-nak a kontinensünkre gyakorolt hatásait.

Az 56-tal foglalkozó tudományos kutatás egyik — talán legreprezentatívabb — fellegvára Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete; ez rendszeresen jelentet meg 56-tal foglalkozó kiadványokat, közöttük középiskolásoknak szánt, a forradalom eseményeit, valamint elõ- és utóéletét bemutató tankönyvet,[2] 1992-tõl kezdve pedig ugyanaz az intézet Évkönyv formában tanulmányokkal, forrásközlésekkel, szemlékkel, beszámolókkal, valamint bibliográfiai közléssel teszi megközelíthetõvé a korszak történetének legfontosabb dokumentumait.[3] Ugyancsak az 56-os Intézet úgynevezett Oral History Archívuma évekkel ezelõtt elkezdte a forradalmat túlélõ szereplõk visszaemlékezéseinek összegyûjtését. Ez a gyûjtemény hasznosan egészítheti ki a forradalomról fennmaradt írott dokumentumokat. Tudomásom szerint a fent említett intézeten kívül Magyarországon mások is (Akadémia, társadalmi szervezetek) foglalkoznak az 56-os forradalommal kapcsolatos dokumentumok gyûjtésével. De ahhoz, hogy a forradalom emlékét a köztudatban állandóan fenntartsák, nagymértékben hozzájárul a magyarországi publicisztika, valamint az irodalom is. Úgy tûnik, 56 forradalma kimeríthetetlenül szállítja az e mûfajok szempontjából fontos, feldolgozásra váró eseményeket.

Már tettünk említést a magyar forradalomnak a közép-kelet-európai térségre gyakorolt hatásáról. E a hatás mindenekelõtt a Kárpát-medence térségében élõ népek életére mutatható ki a legerõteljesebben. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a magyar 56-os események legelõször a szomszédos országok lakosságában találtak élénk visszhangra s váltottak ki — sokszor ellentmondásos — reakciókat. Ma még — sajnos — nagyon kevés az a dokumentációs anyag, amelynek ismeretében megállapításokat tehetnénk a szomszédos országok népeinek 56-os reakciójára. Az azonban tény — s ezt a gyér szakirodalom is jelzi —, hogy a Kárpát-medencében élõ, határon túli magyar lakosságra a forradalom rendkívül mély benyomást tett. A szomszédos országok történészeire hárulna az a feladat, hogy felmérjék a forradalomnak az illetõ ország társadalmi, politikai életére gyakorolt hatását.

Egyéni sorsom úgy alakult, hogy 1956 õszén egy kolozsvári iskolában tanárkodtam, emellett — mint a nemzeti sors iránt érdeklõdõ legtöbb történészt — rendkívüli mértékben lefoglaltak a Magyarországon zajlott események, folyamatok. Szûkebb baráti körben ezeket megtárgyaltuk. A szovjet intervenció után néhány nappal legjobb barátomat — V.I.-t, aki akkor egyetemista volt — letartóztatták, és hét évre ítélték rendszerellenes lázítás vádjával. A sûrû letartóztatások, ítélethozatalok mély benyomást keltettek bennem. Ez idõben kezdett körvonalazódni egy olyan elképzelésem, hogy a rendszer áldozatainak a „történetét” meg kellene írni. Erre újabb impulzust akkor kaptam, amikor olyasvalakivel léptem házasságra, aki korábban maga is politikai elítélt volt, s akinek és társainak élettörténeteibõl szereztem tudomást a rendszer elnyomó mechanizmusáról. Ezek a körülmények késztettek arra, hogy 89 után hozzákezdjek az 56-os romániai hatások dokumentumainak összegyûjtéséhez. Munkám megkezdése óta az a cél vezet, hogy a romániai magyarság 56 utáni nem kicsiny és nem jelentéktelen szenvedéseinek történetét a feledéstõl megmentsem.

Eleinte a gyûjtõmunka — tudományos tapasztalatok hiányában — meglehetõsen nehézkesen haladt elõre. Megfelelõ elméleti és gyakorlati felkészültség hiányában a kezdõ kutató kénytelen volt saját elméletet és módszert kidolgozni. A kutatómunkában gyökeres változás akkor állt be, amikor a magyarországi 56-os Intézet jóvoltából sikerült hozzájutni az úgynevezett oral history (élõszóban elmondott történelem) tudományosan kidolgozott módszertanához;[4] ennek ismeretében lehetõvé vált e tudományos módszer elõtörténetét is megismernem. Itt errõl a módszerrõl csak annyit, hogy különösen fontos olyan társadalmi közegben, ahol az írásbeliség — történeti vagy egyéb okok miatt — nem „termel” írott dokumentumokat, vagy ahol elzárják a kutatás elõl a használható dokumentumokat (is). E kategóriába tartoznak Kelet-Európa államai. Ilyen esetekben az élõszóban elõadott történelemnek igen nagy dokumentumértéke van. Ha megfelelõ módszer áll a kutató rendelkezésére, annak a felhasználásával igen jelentõs s a tudomány számára elfogadható történeti anyaghoz juthatunk hozzá. Nem kevés ugyanis azoknak a száma, akik értékes, sõt dokumentumértékû emlékeiket sohasem írnák le, részint restségbõl, részint azért, mert nincsenek tudatában emlékeik históriai értékének. Az oral history (O.H.) ilyen esetekben hasznos segítséget jelenthet.

Leszûkítve az 56-os kutatást Romániára, a következõ megállapításokat kockáztathatom meg: Romániában intézményesített 56-os kutatás sem 89 elõtt, sem pedig 89 után nem volt, sõt ma sincs. A román történetírás régen kialakult prekoncepciók hatása alatt élve, hozzá sem nyílt a kérdéshez. (Zárójelben jegyzem meg, hogy 1993. dec. 30-án Temesváron volt román [!] egyetemi diákok — ma 60 év körüliek — emlékeztek meg az 56-os romániai megmozdulásokról. Ott több felszólaló — visszaemlékezõ — tett célzást vagy nyílt felhívást arra, hogy idõszerûvé vált a román társadalomban 56 körül fel-feltörõ mozgalmak feltérképezése. A részvevõkkel való beszélgetések során kiderült: a román történészek — egyelõre [!] — nem szándékoznak romániai 56-os mozgalmakkal foglalkozni. Ugyanott hangzott el — elõadások keretében —, hogy Temesváron kívül Bukarestben, Konstancán, Iaºi-ban, Szebenben olyan események történtek, amelyeknek a feltárásával a román történetírás — mindeddig — adós maradt.)

A romániai magyar történészfrontot az elmúlt 45 év alatt olyan károk érték, hogy a szakembergárdát tekintve az erõk nagyon korlátozottak. De a magyar történészek — eltekintve az elõbb említett szakemberhiánytól — a téma politikai implikációi miatt sem vállalkoznak a feladatra. Arról nem is beszélve, hogy ha lennének is vállalkozók a témában való elmélyülésre, ma sincsenek meg a kellõ anyagi feltételek a kutatásra.

Az intézményesített 56-os kutatás helyét Romániában a jelzett okok miatt magyar részrõl a publicisztika, a memoár, valamint — esetenként — a polémia foglalja el.[5] A sajtó esetlegesen (fõleg október 23. évfordulói körül) beszámol egy-egy 56-os áldozat életútjáról, vagy feltérképezi a még fellelhetõ romániai 56-osokat. Hatása és haszna azonban inkább abban áll, hogy felszínen tartja az 56-os örökséget, tudatosítja a romániai magyar lakosságban, hogy 56 körül e tájakon is lelkesedtek, cselekedtek, megbûnhõdtek emberek az 56-os eszmékért. Hellyel-közzel a publicisták a romániai magyar 56-os örökség feldolgozását is sürgetik. Az 56-ról szóló publicisztikai írások zöménél azonban — sajnos — az újságírás õsi szabályai a mérvadók: a szenzációra való törekvés, vagyis az 56-osok testi-lelki tortúrájának exponálása, igen sok esetben a távolabbi összefüggések teljes elhanyagolása. Végül pedig megemlítem, hogy a romániai magyar 56-osok áldozathozatalának bemutatása a mass mediában valamelyes morális elégtételt ad a szereplõknek, hisz õnekik nemcsak a börtönbeli szenvedést kellett elviselniök, hanem a szabadulásuk utáni évtizedekre kiható diszkriminációt is, amelyben a rendszer részesítette õket. Sovány elégtétel, de ez is több a semminél.

Ami a nem intézményesített 56-os kutatást illeti, fél kezünk ujjai is soknak bizonyulnak annak az összeszámlálására, hogy hányan foglalkoznak vagy foglalkoztak a forradalom romániai hatásaival. Említésre méltó e tekintetben Dávid Gyula romániai irodalomtörténész egy rövid tanulmánya a kérdésrõl; õ Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel írta meg — többnyire személyes élményeire támaszkodva — a romániai magyar értelmiség egy részének 56 utáni kálváriáját.[6] E kisszámú csoportba tartozik alulírott is.

2. Az O.H. alkalmazása a hazai történetkutatásban is hasznosan töltheti be azokat a hézagokat, amelyek a kutatás más módszereivel megközelíthetetlenek. Olyan korok eseményeinek a vizsgálatánál, amelyeknek túlélõi vannak, parancsoló szükségesség a még élõ anyag rögzítése a késõbbi kutatás és feldolgozás számára. Gyakran elhangzó ellenvetés, hogy a visszaemlékezések szubjektív voltuknál fogva a tudomány számára elfogadhatatlanok. Eme aggodalom, fenntartás cáfolatául azt említenénk, hogy a magyar történészek a forradalmi események értékelésekor mindannyiszor figyelembe veszik az eseményhez tartozó visszaemlékezéseket, egyenlõ értékûnek fogadva el azokat az írásos, többnyire peres anyagokkal. Esetenként egy visszaemlékezés vitás kérdésben perdöntõ lehet. Tágabb értelemben pedig köztudott, hogy az elmúlt korok történészei, természettudósai — tudományos mûvek mellett — számos olyan, nem a tudományosság igényével megfogalmazott írást hagytak az utókorra, amelyeket a késõbbi korok szakemberei elfogadnak és elõszeretettel idéznek. Mindazonáltal nem zárható ki a tévedés vagy a szándékos „csúsztatás” lehetõsége sem. A történész azonban tudja, hogy még a legilletékesebb szájból elhangzott nyilatkozat vagy kézzel megírt szöveg is kritikai vizsgálaton megy át. A tévedések korrigálhatók.

Ámde bármilyen O.H. anyag csak akkor válik a kutatás számára hozzáférhetõvé, ha írott formát kap; a kutató nincs mit kezdjen hangszalagokkal. A hangszalagok tárolása csak azt a célt szolgálja, hogy a szöveghûséget bármilyen gyanú vagy félreértés esetén ellenõrizni lehessen. Ha pedig az O.H. elmondója prominens személyisége volt a közösségnek, amelyben élt, akkor a hangszalagnak mûvelõdéstörténeti értéke is lehet. A történész azonban — általában — írott szöveget tanulmányoz. Az írott szöveg tehát pontos másolata kell hogy legyen a magnetofonfelvételnek.

Az élõ emlékanyag begyûjtésének fontossága kapcsán szólni kell arról: kiknek az emlékezése lehet fontos a história számára? Elvileg — gondolom — bárki véleményt mondhat 56-ról, mert minden vélemény (állásfoglalás) valamilyen konkrét adatra támaszkodik. Ha azonban a magyar forradalom romániai társadalmi-politikai kihatásait a már ismert adatok birtokában csak felületesen is áttekintjük, nem vitás: a visszaemlékezések között léteznek olyan prioritások, amelyeket tiszteletben kell tartanunk. Elsõdleges mindazok megnyilatkozása, akiket hazai bíróságok ítéltek el 56-os „bûnökért”. A tõlük kapott minden — jelentéktelennek tûnõ — adat is fontos adalék lehet az összképhez. Figyelembe kell még venni a politikai elítéltek hozzátartozóinak a vallomásait is, hisz köztudott, hogy az elítélt szûkebb környezete a legtöbb esetben súlyos erkölcsi és anyagi kárt szenvedett. Ott vannak továbbá azok a potenciális adatszolgáltatók, akik a koncepciós perek tanúi voltak, s akik a részletkérdések tisztázását segíteni tudnák. Nem érdektelen továbbá azoknak a vallomása sem, akik 56 táján állami, párt- vagy intézményvezetõi funkciót töltöttek be, s e minõségükben megfigyelhették a rendszer belsõ mechanizmusát, ráláthattak e mechanizmus mûködésének szélesebb összefüggéseire.

Némi elégtétellel nyugtázzuk, hogy — bár elég keskeny pászmában — elkezdõdött a romániai 56-osok számbavétele s emlékeik rögzítése. A számbavételrõl csak annyit, hogy jelenleg (1994) különbözõ társadalmi szervezetek, politikai foglyok megyei szövetségei vagy éppenséggel önálló személyek (újságírók) gyûjtik a hazai 56-osokra vonatkozó adatokat.

3. A továbbiakban — röviden — ismertetni szeretnénk a hazai 56-os hatásokkal kapcsolatos gyûjtõmunkát. E dolgozat bevezetõjében már utaltunk arra, hogy az 56-os magyarországi forradalom rendkívüli módon befolyásolta a Magyarország határain túl, kisebbségben élõ magyarság lelkiállapotát. A szomszédos országokban a diktatúrák által fenntartott nemzeti elnyomás s az ezzel járó folyamatos megalázottság közepette a nemzetiségi magyarság, ha nem is a világ, de Európa e tájainak társadalmi-politikai átalakulását várta. Itt nincs hely annak az elemzésére, hogy eme átalakulás a romániai magyarság köztudatában milyen pászmát fogott át, tény azonban, hogy 56 senkit sem hagyott közömbösen. Az 56-ot követõ romániai politikai perek ezt a megállapítást igazolják is. A korabeli romániai magyar nyelvû sajtó — nyilvánvalóan — semmit sem jelzett az aggodalommal telített lelkesedésbõl.

A 89-es decemberi fordulatig gondolni sem lehetett bármilyen természetû 56-os anyag gyûjtésére sem, nemhogy feldolgozására. E sorok írója a már elõbb jelzett impulzusok hatására kezdte el elõbb saját „módszere”, majd 1991-tõl az említett O.H. módszerrel azoknak az emlékeknek a gyûjtését, amelyekrõl jogosan volt feltételezhetõ, hogy hozzásegítik a historikusokat a romániai 56 hatásainak megismeréséhez. A munka a 24. órában kezdõdött, több mint három évtizeddel az események után, akkor, amikor a hazai 56-osok egy része már eltávozott az élõk sorából, mások pedig koruknál fogva képtelenek autentikus emlékeket feleleveníteni. A mintegy 40 fõnyi meghallgatott személlyel szabályos életútinterjú (ÉÚI) készült. A meghallgatott személyek körülbelül fele értelmiségi (egyetemi oktató, tudományos kutató, tanár, pap), másik fele 56-ban diák, munkás, technikus, földmûves vagy vállalkozó volt. A kiválasztott személyek körülbelül 70%-a 56-os elítélt, a többiek fõleg egyetemi oktatók, akik fontos információkat adhattak, legfõképpen a kolozsvári Bolyai Egyetemen 56-ban zajlott eseményekrõl. Ideológiai megoszlásban: a meghallgatottak 32%-a 56-ban marxista ideológiát vagy azzal rokon tárgyat tanított, 12%-a a papsághoz tartozott, 20%-uk korabeli „klasszifikálás” alapján osztályellenségnek számított. A többi semleges világnézetû volt, abban az értelemben, hogy az ideológia nem játszott fontos szerepet életükben. Az ÉÚI-k 1991-tõl folyamatosan készültek. Az interjúalanyok — azon túl, hogy önként vállalták emlékeik szalagra mondását — messzemenõen segítettek abban is, hogy a tárgyhoz tartozó kérdésekben az általuk fontosnak vélt vonatkozások megfelelõ hangsúlyt kapjanak. A vizsgálódás — a feltett kérdések megfogalmazásával — arra irányult, hogy minél szerteágazóbb kép alakuljon ki a különbözõ társadalmi kategóriákhoz tartozó visszaemlékezõtõl arról, hogy miként ítélte meg õ maga, valamint szûkebb (családi, munkahelyi) környezete az 56-os magyar eseményeket; miben látta a változás lehetõségét a magyar forradalom hatásaként; cselekedett-e vagy „kivárt”, vagy csak meditált az események fölött. Az elítélteknél nyilvánvalóan fõ helyen politikai perük minden részlete szerepelt, fõleg azok a momentumok, ahol tetten érhetõ a perek koncepciós jellege. Az ÉÚI-kból kiviláglik, hogy a különbözõ szinteken oktató tanároknál, akik „kvázi” exponensei voltak az akkor uralkodó ideológiának, rendkívül érdekes és sok tanulsággal járó módon figyelhetõk meg a kor dogmáit megkérdõjelezõ törekvések. Az ÉÚI-kból az olvasható ki, hogy a romániai magyar értelmiség igen nagy hányada 56 kapcsán súlyos világnézeti-erkölcsi válságba került. Külön átfogó vizsgálódást érdemelne ennek a morális válságnak a bemutatása a romániai magyar értelmiség soraiban. Továbbá részletes, szerteágazó tájékozódást adnak az ÉÚI-k arra is, hogyan kerültek a nyomozó szervek reflektorfényébe olyan személyek (fõleg diákok, papok), akiknek semmilyen rendszerellenes cselekedetük nem volt, nem is gondoltak ilyesmire, de baráti, rokoni kapcsolataik folytán a figyelem rájuk (is) terelõdött, s már csak a per tárgyalásain tudták meg — ha megértették! —, hogy mivel vádolják s miért ítélik õket többévi börtönre.

Egyáltalán: a romániai 56-osok életútja külön-külön az ember 20. századi drámája; egyúttal az 56-os magyar forradalom történetének olyan részlete, amely kellõ tanulmányozás és feldolgozás után helyet kell hogy kapjon a magyarság 20. századi történetében.

4. Befejezésül néhány szót arról, milyen soron lévõ feladatokat tarthatok fontosnak a romániai 56 kutatása kapcsán.

Mindenekelõtt fontos és sürgõs a még élõ romániai magyar 56-osok emlékanyagának az összegyûjtése, lehetõleg az O.H. módszerével vagy akár más módon.

Feltétlenül fontos lenne az 56-os emlékanyag összegyûjtése a románság körében.

Figyelembe véve azt, hogy a romániai kommunista diktatúra üldözöttjeinek, elítéltjeinek az 56-osok csak egy részét képviselik, célravezetõnek tartanánk, ha az 56-os retorziók vizsgálatát valamilyen módon összekapcsolhatnánk más üldözött rétegek emlékeinek a gyûjtésével, vizsgálatával. Így (nem fontossági sorrendben): orosz fogságot szenvedettek, kuláklistára kerültek, a mezõgazdaság kollektivizálása miatt üldözöttek, az erdélyi magyar arisztokrácia üldözöttjei, a klérus üldözöttjei, egyéb okok miatt üldözött, bebörtönzött politikai foglyok dokumentumainak a gyûjtése.

A már összegyûjtött és feldolgozásra váró emlékanyagnak az egyetemes magyar történelembe való integrálása végett fontosnak tartjuk az 56-tal kapcsolatos közölhetõ anyagok publikálását, hogy azok bekerülhessenek a tudományosság körforgásába.

Mivel a feladatok sokrétûek, több történész szakember együttmûködését tennék szükségessé. Fontos volna, ha egy erre a célra alakuló ad hoc történészbizottság áttekintené a romániai magyar történetírás 20. század végi egész problematikáját (esetleg magyarországi történészek részvételével), s az ott elhangzott vélemények figyelembevételével megállapítaná a prioritásokat a kutatómunkában.

Fontosnak tartanánk annak a megvizsgálását: milyen anyagi és személyi feltételek szükségesek a fent felsorolt feladatok teljesítéséhez s e számvetésben általánosan felvetett célok eléréséhez?

Úgy véljük, hogy a hazai 56-os kutatás fontosságánál fogva nagyobb figyelmet érdemel az eddigieknél. Eljött az ideje annak, hogy hazai 20. századi történetünk kevésbé ismert részeinek a kutatását intézményesített eszközökkel folytassuk, kivonva azokat az egyéni történészi mûhelygondok körébõl.