Gunda Béla
(1911–1994)
Gunda Béla elhunytával a magyar
néprajztudomány széles látókörû, az etnográfiának és az összehasonlító
néprajznak, az etnológiának kiváló kutatóját, neves tudósát vesztette el. A
magyar néprajz három „nagyja”: Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly,
de különösen az elsõ két tudós nyomdokait követve indult el pályáján, hogy
fokozatosan jusson el a megismerés egyre szélesedõ útján a világ népeinek
életmódját vizsgáló összehasonlító néprajz területére. Pesti egyetemi évei
alatt a szakkollégiumokon kívül nagy érdeklõdéssel vett részt nemcsak Teleki
Pál „legfelsõbb fokú” szemináriumi gyakorlatain, hanem a kitûnõ nyelvtudós,
Melich János elõadásain is. Gyakran látogatott el a Néprajzi Múzeumba is. Ott
ismerkedett meg az említetteken kívül Madarassy Lászlóval, az õsfoglalkozások
és a népi faragómûvészet szaktudójával, és ismerte meg a falukutatás
eredményeit. Bátky Zsigmond a fiatal kutató figyelmét a népi életforma egyes
jelenségeinek (táplálkozás, település, építkezés, viselet, mesterségek)
vizsgálatára hívta fel. Teleki Pál a táj és az ember kapcsolatának vizsgálatát
ajánlotta figyelmébe. Érdeklõdésének
bõvülésére, a Balkán népei életmódjának megismerésére akkor nyílt alkalma,
amikor a zágrábi múzeum szakfolyóirata, a Vjesnik egy-egy tanulmányát közölte.
Ezt követõleg meglátogatta Zágráb, Szarajevó, Belgrád múzeumait és néhány falut
a Drina mentén, Szlavóniában.
Györffy István 1934-ben lett a
néprajz tanára a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Gunda Béla elõbb
gyakornokként, majd „díjtalan” tanársegédként dolgozott mellette. Ekkor érte az
a kitüntetés, hogy Gerhard Lindblom stockholmi professzor ajánlatára svéd
állami ösztöndíjat kapott. Ösztöndíjas évét termékenyen használta fel:
megismerkedett nemzetközi hírû etnográfusokkal és etnológusokkal, akik közül
különösen Sigurd Erixont, a stockholmi egyetem svéd és az európai néprajz
tanárának érdeklõdését sikerült magára terelnie a koppenhágai nemzetközi
etnológiai és antropológiai kongresszuson a magyar pásztorkodás keleti kapcsolatairól
tartott elõadásával. Az egyéves stockholmi tartózkodás tehát számára a
kapcsolatteremtés és a tanulással összekötött kutatás esztendeje volt.
Megismerkedett Uppland, a Lappföld tájaival, a Nordiska Museum gazdag
gyûjteményeivel, elméleti vonatkozásban a modern néprajzi törekvések csaknem
minden irányzatával. Lehetõsége nyílt elbeszélgetnie a Nordiska Museum kitûnõ
etnológusaival (Gösta Berg, Gunnar Gradberg, John Grandlund), egyes uppsalai,
norvég, finn etnológusokkal és szovjet etnográfusokkal is, elsõsorban Dmitrij
Zeleninnel, a leningrádi egyetem néprajzprofesszorával. Svédországból továbbra
is szoros levelezésben állott Bátky Zsigmonddal, aki õt további tanulásra és
jövõbeli hazai feladatok megoldására serkentette. Gunda nagyra értékelte
munkásságát és õt „a magyar néprajz európai szintû, korszakot meghatározó
tudósának” tartotta (A rostaforgató
asszony. Bp. é.n. [1989] 272). Róla 1978-ban könyvet is írt, s ebben
Bátkynak emberi és tudósi magatartását újabb, ismeretlen adatokkal kiegészítve
jellemezte (Bátky Zsigmond. A múlt
nagy tudósai. Bp. 1978).
Stockholmból hazatérve (1939) a
Néprajzi Múzeumban kapott gyakornoki állást, és elsõsorban egy kéziratos
archívum megszervezését kapta feladatul. Hozzáfogott a kutatásokhoz szükséges
kérdõívek kidolgozásához is. A terepmunkát sem hanyagolta el: néprajzi gyûjtést
végzett az Északkeleti-Kárpátokban, Észak-Erdély magyar és román lakta falvaiban.
A Néprajzi Múzeumban 1939–1943 között dolgozott. Erre az idõre és a Néprajzi
Múzeumra így emlékezik vissza: „Mindig hálával gondolok erre az intézményre,
ahol tudományos bölcsõmet kezdték ringatni. Ma is a múzeumot tartom a hazai
etnográfia és folklórkutatások bázisának. Kitûnõ könyvtára, kézirattára, tárgy-
és fényképgyûjteménye révén Európa egyik legjelentõsebb ilyen intézménye” (i.m.
273.). 1940-ben a Magyar Néprajzi Társaság õt bízza meg hivatalos
folyóiratának, az Ethnographiának a szerkesztésével. Ezt a feladatot is
példásan oldotta meg, bár nehéz idõben, 1940–1944 között kellett a néprajzi
munkálatokat úgy összefoglalnia, hogy mind a hazai, mind a külföldi igényeknek
megfeleljen. Sikerült úgy kialakítania a folyóirat profilját, hogy bemutassa a
hazai kutatások eredményei mellett a külföldi etnográfusok (S. Erixon, Richard
Thurnwald, Uno Harva és mások) munkásságát is. Ezzel az elképzeléssel új
ablakokat nyitott a magyar néprajz számára és szélesítette látókörét. Különös
hangsúlyt vetett a szomszéd népek körében folyó vizsgálódások eredményeinek
bemutatására, jelezvén, hogy egymás megismeréséhez a nép életének alapos és
tárgyilagos vizsgálódások nélkül nem lehet eljutni. E törekvések dokumentuma
volt a Kodály Zoltán 60. születésnapjára szerkesztett Emlékkönyv, amelyben a közölt dolgozatok alapján annak a
lehetõségét juttatta kifejezésre, hogy a néprajz segítségével tanúbizonyságot
nyújtson a népek békés együttmûködésérõl. Így
sikerült angol, holland, horvát, japán, francia, román, török és más
nemzetiségû szakembereket megszólaltatni és írásaikat az emlékkönyvben közölni.
Ezzel a felfogásával alátámasztotta azt a tudományos álláspontját, amellyel
1941-ben a szegedi egyetemen Összehasonlító
néprajz, különös tekintettel a balkáni népekre tárgykörbõl magántanári képesítést
szerzett.
Életkörülményeiben
változás állt be, amikor 1943-ban a kolozsvári egyetemre nevezték ki a
néprajztudomány professzorának. Itt a néprajz oktatásának nagy múltja volt a
magyar államigazgatás idején, hiszen itt mûködött a magyar tárgyi néprajzi
kutatások elsõ jelentõs alakja: Herman Ottó, akit az EME a múlt század 60-as
éveiben preparátorként alkalmazott, majd Herrmann Antal, aki 1898-ban
Magyarországon elsõként lett a néprajz magántanára a kolozsvári egyetemen. Õ indította meg 1887-ben az Ethnologische
Mitteilungen aus Ungarn címû folyóiratot, majd fõ szervezõje lett az 1889-ben
megalapított Magyar Néprajzi Társaságnak. Gundának közvetlen elõdje a
kolozsvári egyetemen a neves nyelvész és etnográfus Viski Károly volt, aki nagy
szerepet játszott a magyar néprajz elsõ szintézisének, A magyarság néprajzának elkészítésében. Gundának tehát nagy
örökséget kellett átvennie.
Az örökség átvétele mellett még
egy másik feladattal is szembe kellett néznie: azzal, hogy kiépítse a
kapcsolatot a román szakemberekkel. Már korábban is járt Erdélyben és
megismerte a tárgyi néprajz és a folklór legjelesebb képviselõit: Romulus Vuiát
és Ion Muºleát. Vuiával együtt járta be a havasalföldi Duna mentét és a román
Dobrudzsát, Muºleával pedig az Ethnographia szerkesztõjeként került szorosabb
kapcsolatba.
A tudományos kötõdésen kívül
azonban még egy személyi szál is erõsítette Erdélyhez és Kolozsvárhoz való
kapcsolódását: 1944-ben feleségül vette a Református Kollégium egyik tanárának,
Sándor Ferenc földrajztanárnak a leányát, Sándor Évát.
Egy alkalommal, amikor a hajdani tanáromat meglátogattam, ismertem meg
személyesen Gunda Bélát, akinek neve és munkássága már korábbról is ismert
volt. A Kollégium tanárainak Farkas utcai házában laktak Sándor Ferencék. Itt
lakott velük Gunda Béla is feleségével, akit diákkoromban húsvétkor mindig
meglocsoltam. Gunda Béla, aki szintén jelen volt, nyílt barátsággal, kedves
közvetlenséggel fogadott és érdeklõdött tudományos törekvéseimrõl. Ez a baráti
és szakmai kapcsolat köztünk továbbra is megmaradt. Jó szokása volt a fiatal
professzornak, hogy barátait, a néprajz iránt érdeklõdõ kutatókat, tanítványait
havonként a tanszéken maga köré hívta, valamivel megkínálta és baráti
beszélgetés formájában érdeklõdött dolgaink felõl. A kolozsvári évek alatt az
egyetemi hallgatók körében sikerült a néprajz iránti érdeklõdést felkeltenie és
õket gyûjtõmunkára serkentenie. Bejárta tanítványaival a Lápos völgyét, a
Gyalui-havasok tájait, megfordultak a gyimesi csángóknál, bebarangolták a
Szamos menti lankákat, találkoztak az Aranyosban aranyat mosó emberekkel, és
jártak Rózsa Sándor nyomában. Minderrõl beszámolt Néprajzi gyûjtõúton címû, 1955-ben megjelent könyvében, amelyben
sok hasznos és eddig fel nem búvárolt anyagot közölt és olyan tájakat és
embereket mutatott be, amelyek és akik a magyar és a román népi mûveltség
rendkívüli gazdagságáról és változatosságáról tanúskodnak. „Népi mûveltségünk
beszél — állapítja meg a könyv Bevezetésében — a más népekkel való békés
együttélésünkrõl. [...] Nem az ellentétek kiélezõdésében jelentkezett a
különbözõ népek mûveltségének találkozása, hanem a haladó értékek kölcsönös,
lassú kicserélõdésében. A történeti alakulás során a népi mûveltség különbözõ
rétegei rakódtak egymás fölé. De ezek a rétegek sohasem takarták el az etnikum
sajátos arculatát. Hagyományaink és
hagyatékaink tanúskodnak arról, hogy nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem
mûveltségében és gondolkodásában is. De mindezek szabadság nélkül
elsorvadnak” (3–4.).
A tanszék megszervezése is sok
fáradsággal járt, de a fiatal egyetemi tanárt ez jólesõ érzéssel és
lelkesedéssel töltötte el. 1943 õszén megindította az Erdélyi Néprajzi Tanulmányok kiadványsorozatot.
A sorozatban 1947-ben Miscellanea
Ethnographica címmel egy kisebb kötet jelent meg, amelyben magyar és román
nyelven több néprajzi és folklórdolgozatot jelentetett meg. Tanítványai közül
kerültek ki olyan néprajzosok és folkloristák, mint Kós Károly, Faragó József,
Nagy Olga, Palkó Attila, Kovách Géza. 1948 tavaszán értesült arról, hogy a
többi magyarországi tanártársával együtt el kell hagynia a Bolyai Egyetemet.
Debrecenben az egyetemen kapott
tanári katedrát, és sikerült rövid idõ alatt európai hírû tanszéket
megszerveznie és néprajzi tevékenységet kifejtenie. Itteni tanítványai közül
kerültek ki a mai magyar néprajztudomány olyan kiváló képviselõi, mint Ujváry
Zoltán, Paládi-Kovács Attila, Szabadfalvi József, Selmeczi Kovács Attila. A
kapcsolatteremtés és a kutatómunka érdekében több hónapot töltött a svéd Sigurd
Erixon intézetében Stockholmban és a Nordiska Museumban, kutatómunkát végzett
az Egyesült Államokban az indiánok körében,
és kutató professzora volt a berkeley Kaliforniai Egyetemnek.
Hazatérte után irányítója lett a Magyar Néprajzi Atlasz munkálatainak;
ennek elsõ terveit, kérdõíveit is õ dolgozta ki még 1939-ben. Ugyanebben az
évben megalapította K. Kovács Lászlóval a Néprajzi
Múzeum Ethnológiai Adattárát, a tudományszak legnagyobb
kéziratgyûjteményét. 1950-ben kezdeményezte a Magyar Néprajzi Lexikon megírását. Még megérhette, hogy mind az
Atlasz, mind a Lexikon kötetei megjelenjenek; ezek megvalósításáról a háborús, valamint
különbözõ anyagi és személyi okok miatt egy pillanatra sem mondott le.
Munkatársai segítségével elindította a Mûveltség
és Hagyomány címû néprajzi évkönyvet, amelynek eddig tizennyolc kötete
bizonyította, hogy kiváló szervezõi és irányítói munkával a debreceni Kossuth
Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézete európai rangú kutatóintézetté lett.
A nevelõrõl, a tanárról és
tudósról Paládi-Kovács Attila, egyik volt tanítványa így emlékezett meg:
„egykori hallgatóin kívül nap mint nap inspirálja, útba igazítja a néprajz
minden hozzá forduló munkását. Közismerten nagy hatású nevelõ, szigorú és sokat
követelõ tanár. Vidéki, zömmel munkás és paraszt származású hallgatóit vezette
el a tudomány mezejére és nevelt belõlük hivatástudó és hivatásuknak élõ, felelõsséget
átérzõ [...] szakembereket. A szemináriumi »kástu« [értsd: 'magtár' — N. J.
megj.] melegében és a hosszú sétákon megnyilatkozó tanár emberségét,
tanítványaiért kiálló, levelezõ, kilincselõ Professzor apai gesztusait sem
feledhetjük, ha a szigort megemlítettük” (Ethn. XCII. 1981. 195.).
Hallgatóinak, munkatársainak
figyelmét más magyar tájak (Barkóság, Bodrogköz, Szuhavölgy, a hajdúvárosok,
Bihar) pásztorkodásának feldolgozására irányította. Egy másik törekvése az
volt, hogy a külfölddel is megismertesse a magyar néprajztudomány eredményeit. Õ maga az 1930-as évektõl rendszeresen közölt
szlovák, román, lengyel, horvát, finn, szovjet, olasz, német, angol, amerikai
folyóiratokban. Közleményeiben az anyagi kultúra, különösképpen az õstörténeti
jelentõségû zsákmányoló gazdálkodással: a halászattal, a hagyományos
vadfogással, a vadászat módjaival, a népi méhészkedéssel, a gyûjtögetõ
gazdálkodással foglalkozott. Tanulmányai a nemzetközi szakirodalom igen széles
körû ismeretérõl tanúskodnak: az összehasonlító néprajz mestermûvei. A Kárpátok
és a Balkán népi kultúrkincsében számos olyan „óeurópai” elemet sikerült
kimutatnia, melyeknek elõzményeit a régészeti kultúrákban találhatjuk meg. Az
1966-ban megjelent Ethnographica
Carpathica és az 1979-ben kiadott Ethnographica
Carpato-balcanica vaskos kötetei — állapítja meg Paládi-Kovács Attila— ”az összehasonlító néprajz nagy nyeresége, de az õstörténeti
stúdiumok, az egyetemes európai kultúra múltját nyomozó archeológiai és
filológiai kutatások számára is elsõrendû forrásmunkák” (i.h.). E két fontos mû
mellett sokoldalú tudományos munkásságának arculatához hozzátartoznak azok a
német, angol, francia, finn, svéd, szlovák nyelvû tanulmányai, amelyek az
Egyesült Államoktól Finnországig,
Indiáig a különbözõ folyóiratokban jelentek meg.
A régészeten kívül különös fontosságot
tulajdonított a nyelvtudományi eredmények hasznosításának a néprajz területén.
Egyike volt azoknak, akik kiemelték az Erdélyi
Magyar Szótörténeti Tárban rejlõ
mérhetetlen gazdag történeti adalékok fontosságát a néprajzi kutatások
szempontjából. „A Szótörténeti Tár nemcsak a »szócikkek« gyûjteménye, hanem
gazdaság-, társadalom- és mûvelõdéstörténeti gyöngyszemek örök értékû
foglalata. [...] A munka [...] nemcsak a magyar néprajz mûvelõit segíti, hanem
mindazokat, akik a Kárpátok különbözõ népeinek mûveltségét, intézményeit, az
ottani bonyolult, egymást keresztezõ mûveltségi rétegeket és áramlatokat
vizsgálják akár a vlach pásztorkodásról, középkori termesztett
növényneveinkrõl, az adózási rendszerrõl van szó. [...] Ha tartalmilag és
tárgyilag rokon szócikkek anyagát összeötvözzük, akkor a XV–XIX. századi
erdélyi népélet, foglalkozások, jogi szabályok és szellemi törekvések
monográfiája tárul elénk.” Kiemelte, hogy „valóságos kincsesbányák a viseletre
és az ételekre vonatkozó szócikkek”, végül megállapította, hogy „a Tárnak
mindennapi munkaeszközünknek kell lennie” (Nyr. IC. 1975. 486–488.).
Utolsó két munkája, A rostaforgató asszony (1989) és a Hagyomány és európaiság (1993)
megírásában az az alapgondolat vezette, hogy „valamely kultúra addig létezhet,
míg megvannak benne a mûködéséhez szükséges összes feltételek, és rendezett
eredményeket hoz létre, valamint saját nyelve van. A magyar néprajzi kutatások
eredményei kétségkívül európai horizontokat érintenek. A kartográfiai munkáktól
a táj-, tárgy-, szokás- és más monográfiákon át a mesekatalógusokig Európához
éppen úgy szólunk, mint a hungarológiához” — állapítja meg, majd így folytatja:
„Debrecenben lakom — Európában élek! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a
Hortobágy szélérõl is be lehet kapcsolódni a teremtõ szellemet, a szellemet
frissítõ gondolatok körébe” (A
rostaforgató asszony, 293.).
Az etnográfia és az etnológia
terén végzett kutatómunka, a tudományszervezés és a szomszédos népekkel való
együttmûködés eredményei elismerése jeléül a Magyar Tudományos Akadémia rendes
tagjának, a Néprajzi Bizottság elnökének, a svéd királyi Gustav Adolf Akadémia,
az Osztrák Antropológiai Társaság tiszteleti tagjának választotta. Tagja volt a
Finnugor Társaságnak, a Finn Régészeti Társaságnak, a Kalevala Társaságnak.
1978-ban a népek közötti tudományos együttmûködés terén kifejtett munkásságáért
Herder-díjjal tüntették ki, Debrecen város pedig díszpolgárává választotta.
Neve bizonyára ott fog aranybetûkkel ragyogni a debreceni Kossuth Lajos
Tudományegyetem díszudvarának falán látható emléktáblák sorában, amelyekkel az
egyetem kiváló tudós professzorainak nevét örökítették meg.
Legyen ez a megemlékezés szerény
jele az Iránta érzett baráti, kollegiális tiszteletnek és nagyrabecsülésnek.
Nagy
Jenõ