Szász kutatások a nagyszebeni Társadalomtudományi Kutatóintézetben

A szász tudományos élet hosszú idõn keresztül az 1840-ben megalakult Verein für Siebenbürgische Landeskunde keretein belül folyt, közlési lehetõséget is az egyesület kiadványai jelentettek. A két világháború között másfél évtizedig (1922–1936) mûködött Szebenben Nicolae Iorga Délkelet-Európai Tanulmányok Intézetének egy részlege és ezen belül egy szász kutatócsoport (Georg Eduard Müller, Adolf Schullerus, Friedrich Müller, Arnold Pankratz). Tagjai külsõ munkatársként részt vettek egy nagyszabású helynévgyûjtési mozgalomban, de a célkitûzések között szerepelt az Erdély különbözõ nemzetiségei közti kölcsönhatások vizsgálata is történelmi, néprajzi és nyelvészeti téren. A nemzetiszocializmus eszméinek térhódításával a német népcsoporton belül egy új tudománypolitikai felfogás kerekedett felül. Az évszázados múltra visszatekintõ Verein-t megszüntették, és 1941-ben megszervezték Szebenben a Romániai Német Népcsoport Kutatóintézetét (Forschungsinstitut der Deutschen Volksgruppe in Rumänien) dr. Misch Orend vezetésével, a következõ részlegekkel: 1. germanisztika, 2. néprajz, 3. régészet (õstörténet), 4. történelem, 5. antropológia, 6. természettudományok, 7. jogtudomány, 8. tudományos publikációk részlege, valamint Temesváron egy részleg a bánsági kutatások számára. Ennek az intézetnek rendelték alá a Brukenthal Múzeumot, a brassói Barcasági Múzeumot, a temesvári Bánsági Múzeumot, a szebeni Természettudományi Múzeumot és a szebeni Nemzeti Levéltárat. Az intézet folyóiratot is adott ki, a Deutsche Forschung in Südosten-t, amelynek Gustav Gündisch volt a fõszerkesztõje, és 1942–1944 között évente négy füzete jelent meg. A háborút követõ nehéz évek azonban egy évtizedre véget vetettek minden tudományos jellegû törekvésnek, és az intézet kötõdése a nácizmushoz diszkreditálta egy idõre a munkatársakat is.

1956 telén Bernhard Capesius, Carl Göllner, Cornel Irimie és Nicolae Lupu — felismerve a romániai tudományosság ehhez fûzõdõ érdekeit, elsõsorban ami a külföldre irányuló propagandát illeti — egy emlékiratot nyújtottak be az RMP Brassó tartományi bizottságához a szászok kulturális szerepérõl Erdélyben, a romániai német kisebbség tudományos törekvéseinek támogatása érdekében (Denkschrift zur Förderung von wissenschaftlichen Bestrebungen der deutschen nationalen Minderheit), amelyben kérték, hogy a Román Akadémia létesítsen fiókintézetet Szebenben és indítson egy német nyelvû tudományos folyóiratot. 1957-ben az Akadémia által rendezett ülésszakon a szász kutatók elõször beszélhettek németül; ez már egyértelmûen az enyhülés jele volt. 1956 októberében aztán megalakult a nagyszebeni Társadalomtudományi Kutatóintézet a Román Népköztársaság Akadémiája Kolozsvári Fiókjának kihelyezett részlegeként. Gyakorlatilag azonban csak a következõ évben kezdte meg mûködését, egyelõre szerény körülmények között, a Brukenthal Múzeum épületében. 1970-ben Társadalomtudományi Központ néven önállósult Kolozsvártól, és az akkor létrehozott Társadalomtudományi és Politikai Akadémia alá tartozott. Egy újabb ideológiai változás következtében 1975-tõl a Tanügyminisztérium fennhatósága alá került, és az 1974-ben alapított egyetemi kar keretén belül mûködött tovább. Ez részben az intézet átszervezésével járt: újabb részlegeket hoztak létre, a történelem és nyelvészet-irodalom-etnológia mellett a szociológiai-jogi részleget, részben pedig az együttmûködés szorosabbá vált az oktatással, hiszen az intézet munkatársainak nagy része az egyetemen is tanított, és tanít jelenleg is. 1990-tõl a Társadalomtudományi Kutatóintézet függetlenítette magát az egyetemtõl, és most már közvetlenül a Román Akadémiának alárendelten mûködik.

Kezdetben a tizenkét kutatóból tíz volt német nemzetiségû (ma a tizenhétbõl hét), és ha nem is hivatalosan, de az intézet egyik fõ irányvonalát a szász témájú kutatások jelentették. Kezdettõl fogva az intézet feladatai között szerepelt néhány nagy, reprezentatív munka folytatása vagy elvégzése, mint a szász tájszótár, az oklevéltár, a szászok történetének megírása stb. Alakuláskor még Gustav Gündisch is munkatársa volt az intézetnek, de õ végig persona non grata maradt, így végül a szász okmánytár szerkesztését intézményes támogatás hiányában magánemberként folytatta tovább. Az intézet munkatársai — elsõsorban Carl Göllner —  részt vettek Románia történetének marxista megírásában is, amelybõl négy kötet jelent meg, valamint a román filozófia- és pszichológiatörténeti kézikönyvek szerkesztésében, kiegészítve ezeket német vonatkozású részekkel. Göllner, aki egy ideig az intézet igazgatója is volt, számos könyvet és tanulmányt jelentetett meg. Ezek egy része megrendelésre készült, és mára már teljesen elavult, más részének azonban kétségtelenül jelentõs tudománynépszerûsítõ szerepe volt, és van közöttük olyan, pontatlanságai ellenére is jelentõs alkotás, mint a „Turcica” három kötete (Turcica. Die europäischen Türkendrucke des 16. Jahrhunderts), amelyért 1980-ban a Román Akadémia Nicolae Iorga-díját is megkapta.

Az 1970-es évek elején a legfelsõbb pártvezetéstõl a magyarokhoz hasonlóan a szász kutatók is feladatul kapták egy tanulmánykötet elkészítését, amely a román nép és az együttélõ nemzetiségek testvéri kapcsolatát volt hivatott bemutatni. A Studien zur Geschichte der mitwohnenden Nationalitäten und ihre Verbrüderung mit dem rumänischen Volk két megjelent kötete politikai szándékai ellenére többségében értékes tanulmányokat tartalmaz. Némelyik tanulmányból könyv is született, így pl. 1979-ben jelent meg Thomas Nägler Ansiedlung der Siebenbürger Sachsen és Paul Niedermaier Siebenbürgische Städte. Forschung zur städtebaulichen und architektonischen Entwicklung von Handwerksorten zwischen dem 12. und 16. Jahrhundert címû mûve. A '70-es évek végén jelent meg a romániai németek történetének elsõ része is (Geschichte der Deutschen auf dem Gebiete Rumäniens. Bukarest 1979). Munkatársai között ott találjuk az idõsebb generáció képviselõit is, mint Gustav Gündisch, Ludwig Binder, Maja Philippi. Annak idején az elsõ pályadíjat a Verein is a szászok történetének megírására tûzte ki; ezt 1851-ben Georg Daniel Teutsch nyerte meg. Munkáját fia, Friedrich Teutsch folytatta, és a négy kötet hosszú ideig meghatározó volt a szász identitástudat számára. Az új vállalkozás egyik célja épp az lett volna, hogy a szászok történelmének modern feldolgozását adja az olvasók kezébe. Az elsõ kötet, mely 1848-ig tárgyalja a szászok és svábok történetét, még Romániában jelent meg, de a másodikat (Die Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1848–1918) az egyre erõsödõ és további torzításokkal fenyegetõ ideológiai nyomás következtében már Németországban adták ki 1988-ban.

A reprezentatív munkák sorába tartozott az erdélyi szász irodalomtörténet megírása is. 1975-ben vetették fel az ötletet fiatal egyetemi tanárok, szerkesztõk; ezt két kerekasztal-megbeszélés követte a Karpatenrundschau szerkesztõségében 1975-ben és 1978-ban. Végül a tervet a szebeni intézet vállalta fel, és bár a szerzõk nagy része máshol dolgozott, a koordinálást és a szerkesztést itt végezték. Az 1979-ben megjelent elsõ kötet az 1848–1918 közti idõszakot tárgyalja és csak az erdélyi szászokkal foglalkozik (Die Literatur der Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1848–1918, szerk. Carl Göllner, Joachim Wittstock). A második kötet, mely a cenzúra miatt csak 1992-ben jelent meg, 1918–1944 között már egész Romániára kiterjed (Die rumäniendeutsche Literatur in den Jahren 1918–1944, szerk. Joachim Wittstock, Stefan Sienerth). Tulajdonképpen egyik kötet sem a szó igazi értelmében vett irodalomtörténet, hanem egyes írók és mûvek rövid bemutatása különbözõ szerzõk tollából. Ez a megoldás nemcsak különbözõ stílusokat, hanem a színvonal egyenetlenségét is jelenti. Az elsõ kötetre jellemzõek az ismétlések, hiszen ugyanarról a szerzõrõl néha több fejezetben (költészet, próza, dráma) is olvashatunk. A második kötet pozitívuma többek között, hogy míg az elsõ kötetben az általános rész eléggé elnagyolt, a másodikban már 126 lapon kísérlik meg az összegzést. A folytatás jelenleg nagy nehézségekbe ütközik, hiszen a 19 szerzõbõl 10 Németországban él, és egyesek már nem foglalkoznak irodalommal.

Kevésbé jelentõsek a néprajzi és szociológiai kutatások, elsõsorban a szakemberhiány következtében. Az 50-es években a Brukenthal Múzeum munkatársaival közösen a néprajzosok gyûjtõutakat szerveztek a Barcaságba, a Zsil völgyébe, Szászsebes és Szászváros vidékére; az anyag a múzeum gyûjteményét gazdagította. A 70-es években Anca Gotia foglalkozott a szász néprajzosok munkásságával: tanulmányt szentelt többek között Friedrich Wilhelm Schuster, valamint Gottlieb Brandsch néprajzi munkásságának. Foglalkoztatta a bánsági és erdélyi német írástudók érdeklõdése is a román folklór iránt, köztük Arthur és Albert Schott, Ludwig Vinzenz Fischer, Martin Samuel Möckesch, Josef Marlin, Johann Karl Schuller, Friedrich Wilhelm Schuster, Franz Obert, Wilhelm Schmidt, Josef Carl Hintz.

A szociológusok közül egy ideig Nadia Badrus foglalkozott szász témájú kutatásokkal. Egyik tervmunkájának témája az interetnikus kapcsolatok az erdélyi szász sajtó tükrében 1931–1944 között, elsõsorban a Kirchliche Blätter, az Ostdeutsche Beobachter, a Klingsor, a Siebenbürgische Vierteljahrschrift alapján. Vizsgálta többek között a nemzetiszocializmus eszméinek behatolását és elterjedését a szász kulturális életben és az evangélikus egyházban. Szintén õ írt egy dolgozatot a társadalomtudomány  1840 és 1918 közötti szász és sváb mûvelõirõl (Stephan Ludwig Roth, Daniel Roth, Oskar Meltzl).

A szász tájszótár készítése kezdettõl fogva az intézet egyik alapvetõ feladata volt. Leibniz vetette föl az ötletet, hogy a német nyelvjárások, köztük a szász nyelvsziget segítségével történelmi kérdéseket is meg lehet oldani. Az érdeklõdés és a gyûjtés így korán elkezdõdött; hogy csak néhány nevet említsünk: a 17. századból Johann Tröster, a 18.-ból Martin Felmer, Johann Seivert vagy Johann Binder. A 19. század elsõ felében ezek a próbálkozások mind gyakoribbakká váltak, és lassan kialakult az a nézet, hogy ez mintegy becsületbeli kötelessége a szász tudományos életnek.

A szótár tulajdonképpeni története Johann Karl Schullerrel (1794–1865) kezdõdött, aki 1849-ben megjelentette a Siebenbürgisch-sächsische Etymologien und Analogien címû munkát. 1861-tõl az 1840-ben alakult Verein für Siebenbürgische Landeskunde vette védõszárnyai alá a készülõ szótárat. A munka folytatásával Joseph Haltrich (1822–1886) néprajzost bízták meg, majd Johann Wolffot (1844–1893), aki a szótárnak az elsõ filológiailag képzett munkatársa volt, és sikerült viszonylag nagyszámú közremûködõt megnyernie, akiknek fõ feladata a kéziratos és nyomtatott helyismereti anyag kicédulázása lett volna. Wolff korai halála után az egyesület vette át az anyagot, és 1896-ban létrehoztak egy szótárbizottságot Adolf Schullerus (1864–1928) vezetésével, aki 35 évig végezte a rábízott feladatot. Kérdõívek, önkéntes munkatársak és helyszíni felvételek segítségével tovább bõvítették a cédulakatalógust. Wolff felfogásából kiindulva felhasználták az oklevelek nyelvét is. Az általa kidolgozott részeket a néprajzi és mûvelõdéstörténeti anyag túlsúlya jellemzi, a nyelvészeti rész, különösen a hangtani változások elsikkadnak, részben a nagyon leegyszerûsített átírás következtében. Schullerust ezekért a fogyatékosságokért sok kritika érte.

Az elsõ füzetet 1908-ban adták ki Strassburgban. 1908–1926 között jelent meg az elsõ kötet, 1911–1926 között a második, és 1929–31 között az ötödik kötet elsõ része. 1934-ben az egyesület Fritz Holzträger (1888–1970) besztercei gimnáziumi tanárt bízta meg a munka folytatásával, aki a Szász Egyetem mûvelõdési alapjának segítségével fõállásban végezhette tudományos munkáját. Õ összegyûjtötte az egykori munkatársaknál szétszóródott anyagot, önkéntes segítõtársakat szervezett be, és kérdõíveket küldött szét, így kb. 400 000-re nõtt a cédulák száma. 1940-ben a Verein létrehozott Szebenben egy kutatóhelyet. Holzträger itt folytatta a G betû kidolgozását. 1945–55 között nehéz anyagi helyzetben, magánemberként is folytatta a munkát, míg 1955-ben az Akadémia akkor megalakult szebeni fiókintézete alkalmazta tudományos munkatársként.

1955-ben a berlini Német Tudományos Akadémia és a Román Népköztársaság Akadémiája között egyezményt írtak alá a szótár kiadásáról; ennek értelmében a kidolgozás és a nyomtatás a román fél, a tudományos revízió a berlini német Akadémia feladata. Néhány év múlva a német fél a lipcsei Szász Tudományos Akadémiára ruházta át a szerzõdést. A munka kezdetben különbözõ nehézségek miatt (eleinte az anyag a Holtzträger magánlakásán volt, módszertani nézetkülönbségek voltak a németországi féllel, nyomdai gondok stb.) nagyon elhúzódott, de 1971 és 1975 között három kötet jelent meg (G: 1971, H–J: 1972, K: 1975). Bár az L betû már 1977-ben nyomdakészen állt, a német kiadó pénzügyi nehézségekre hivatkozva visszalépett. Helyette csak 1982-ben jelentkezett a kölni Böhlau, de részben a 80-as évek kedvezõtlen politikai légköre, részben pedig különbözõ adminisztratív és pénzügyi nehézségek miatt az L betû csak 1993-ban jelent meg. Az évek során a régi és új munkatársak: Bernhard Capesius, Gisela Richter, Roswitha Braun, Anneliese Thudt, Sigrid Haldenwang (jelenleg a munkaközösség vezetõje), Ute Maurer, Stefan Sienerth, Isolde Huber, Malvine Dengel kb. egymillió cédulát gyûjtöttek össze, felölelve az erdélyi szász nyelvjárások majdnem mindegyikét. Különösen értékes az 1957–75 között végzett terepmunka; ekkor a cédulák mellett sok eredeti hangfelvételt is készítettek. Gisela Richter és Anneliese Thudt bejárták ekkor majdnem az összes szász falut, és alkalmazták a Georg Wenker által a német nyelvészeti atlasz számára kidolgozott példamondatokat. Folyt a helység- és dûlõnevek összegyûjtése, kérdõívek kitöltése, valamint mesék, legendák, elbeszélések rögzítése. A gyûjtésen, cédulázáson és a szócikkek szerkesztésén kívül a munkatársak tudományos munkát is végeztek. Bernhard Capesius egy összefoglalást szentelt a szász tájszólásoknak, és a ländler tájszólást megkísérelte matematikai módszerekkel feldolgozni. Annelise Thudt nyugdíjasként is tovább dolgozik a nyelvföldrajz területén, megkísérelve felrajzolni a nyelvjárási-fonetikai határokat. Németországban ugyan megjelent két, kérdõívek és indirekt módszerek alapján összeállított nyelvjárási atlasz, de ezek fonetikai szempontból nem a legsikerültebbek, már Capesius is kritizálta õket. Annelise Thudt részt vesz egy Németországban készülõ szõlészeti és borászati atlasz készítésében is. A többi munkatárs nagyrészt a nyelvi kölcsönhatások kérdésével foglalkozik.

Jelenleg az M–Q közötti rész kéziratban van, és folyik az R átdolgozása és kiegészítése. A következõ kötet, amelyik az M betût öleli fel, már nyomdakész és remélhetõleg jövõre meg is jelenik. A szótár egyedülálló, kitûnõ forrás a néprajzosok, nyelvészek és mindazok számára, akik a nyelvi kölcsönhatások vizsgálatával foglalkoznak. 1957-tõl új módszert használnak: a néprajzi és egyéb ismertetõk helyett rövid meghatározást és magyarázatot találunk, a példamondatok idõrendi sorrendben követik egymást. A szótár célja továbbra is a lehetõség szerinti teljes szókincs felölelése. Ehhez a hagyomány szerint az erdélyi német írottnyelv-vizsgálat is hozzátartozik 1850-ig, ezenkívül a mindennapi nyelv, a szólások, közmondások, magyar és román kölcsönszavak, helynevek, személynevek. Az 1850 elõtti írott nyelvbõl vett példák segítségével rá szeretnének világítani a szász dialektusok írott nyelvre gyakorolt hatására és az irodalmi nyelv kialakulására erdélyi szempontból. Az általában irodalmi német nyelvû címszavak után a változatok, különbözõ jelentések, példák állnak kronológiai sorrendben, utána az összetételek, származékszavak, etimológia következik. Az átírás most sem tökéletes, de a laikusok számára különben teljesen érthetetlen lenne. A szótár a német nyelvészet szempontjából is érdekes, mert a szász nyelvjárások sok õsi vonást megõriztek a szókincsben, a hangtanban és alaktanban, ezért felhasználják a Grimm-testvérek által megkezdett német szótár munkálatainál is. A '70-es-, '80-as években a diákok kb. 30 szakdolgozatot készítettek nyelvészeti témából, ez a szótár anyagát is gyarapította. Ma a szótár munkaközössége (jelenleg hárman dolgoznak a szótár szerkesztõségében) különbözõ nehézségekkel küzd: az anyag nem teljesen rendezett, a cédulázás még folyik, és — bár a szász dialektológia szempontjából az utolsó utáni órában vagyunk — a munkaerõhiány miatt le kellett mondani a terepmunkáról is.

A szebeni intézet megalapításával egy idõben, 1957 júniusában jóváhagyták egy német nyelvû tudományos folyóirat indításának a tervét is. Ez 1963-ig az intézet folyóirataként szerepelt, 1964-tõl a Román Akadémia adja ki egy szebeni bizottság szerkesztésében. Az intézet folyóirata tulajdonképpen a nagy hagyományú szász tudományos folyóiratok nyomába kívánt lépni, mint amilyen az Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde, a Korrespondenzblatt vagy késõbb a Siebenbürgische Vierteljahrsschrift voltak. Címe: Forschungen zur Volks- und Landeskunde is kissé ódon ízû, egyben azt a törekvést is kifejezi, hogy minél átfogóbb legyen a tematikája, minden honismereti témájú cikk helyet kaphasson benne. Az elsõ szám csak némi nehézségek árán jelenhetett meg. Bár az elsõ füzet már 1956-ban a nyomdába került, a kész példányokat betiltották, így az újraszerkesztett folyóirat végül csak 1959-ben jelent meg. A beköszöntõ szám szerint a lap fõ célkitûzése, hogy a romániai német tudományos kutatás mûhelyévé váljék, ugyanakkor minden román és más nemzetiségû kutatónak is teret kívánt nyújtani a címben jelzett témában, és nem utolsósorban a román tudományosság szócsöve kívánt lenni a külföld felé. A hazai németség története mellett fontosnak tartották a különbözõ nemzetiségek közti kölcsönhatások kutatását is. Késõbb külföldi kutatóktól is közöltek, elsõsorban a Németországba kivándorolt szászok által alapított Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde tagjaitól. A Forschungen-ben megjelenõ tanulmányok sokszor alapjául szolgáltak a Neuer Weg-ben, a Die Woche-ben és a Karpatenrundschau-ban megjelenõ ismeretterjesztõ cikkeknek. Kezdetben pár évig rendszertelenül jelent meg, késõbb, 1964-tõl állandósult az évi két füzet. 1959-tõl 1982-ig Carl Göllner volt a fõszerkesztõ, utána Gerhard Konnerth, majd az 1989-es fordulat után az intézet igazgatója, Thomas Nägler a fõszerkesztõ és Joachim Wittstock a szerkesztõségi titkár.

Jelenleg az intézet részben még õrzi német jellegét. Ez elsõsorban a szász tájszótár és a Forschungen szerkesztõségének köszönhetõ, de a munkatársak jelentõs része is foglalkozik szász témájú kutatásokkal. A német nemzetiségû tudományos munkatársak közül hárman a szótár, ketten a Forschungen szerkesztõségében dolgoznak, kettõ a történelmi, egy pedig a várostörténeti részlegen. A Forschungen szerkesztésén kívül Joachim Wittstock, aki a szépirodalom mellett évtizedek óta irodalomtörténettel is foglalkozik (édesapja, Erwin Wittstock munkássága, az erdélyi szász irodalom a 18–19. században, a regény kezdetei, összehasonlító irodalomtörténet), jelenleg egy gyûjteményt készít eddig kiadatlan levelekbõl Siebenbürgische Briefsammlung címmel; ez a század történetét mutatná be levelek tükrében. A történelmi részlegen Thomas Nägler szakterülete a korai középkor, de foglalkozott népvándorlás kori régészettel is, ásott néhány középkori várnál és korai szász településnél, egyik szerzõje a szász mezõgazdaság történetével foglalkozó gyûjteményes munkának; jelenleg is folytatja a szászok betelepülésével kapcsolatos kutatásait. Karl Zeno Pinter, aki a 11–14. századi erdélyi fegyverek történetével és fejlõdésével foglalkozik, néhány éve Szászvárosban folytat ásatásokat, ahol egy 11. századból származó magyar temetõt, valamint a vár területén belül egy eddig ismeretlen rotondát ásott ki. Érdekes a szászok korai története szempontjából az a valószínûleg 12. századi sír is, ahol a halott feje alatt ugyanolyan kõlap feküdt, mint amilyent Radu Popa talált Földváron. Vasile Ciobanu a romániai németek politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetét tanulmányozza a két világháború közti idõszakban. Vizsgálja a két világháború közti nemzetiségi kérdést is, hogy a különbözõ pártok programjában hogyan jelenik meg a kisebbségi kérdés stb. Paul Niedermaier több mint két évtizede az erdélyi városok középkori történetével foglalkozik: településtörténettel, városépítészettel, az utcahálózat, területkihasználás kérdéseivel, az eredeti alaprajzok rekonstruálásával, a különbözõ várostípusok közti különbségekkel, a kézmûves- és a bányásztelepülésekkel. Megjelenés elõtt áll egy átfogó munkája a középkori erdélyi városfejlõdésrõl. Miután néhány éve már tagja volt a nemzetközi várostörténeti bizottságnak, 1991-ben megszervezte a romániai várostörténeti bizottságot, majd 1993-tól egy kis várostörténeti kutatócsoportot hozott létre a szebeni intézet keretén belül, és elindított két nagyobb vállalkozást: Románia várostörténeti atlaszának és bibliográfiájának összeállítását. A csoport havonta szétküldi a bizottság tagjainak hírlevelét, és szintén az intézet gondoskodik a várostörténeti bizottság újonnan indult folyóirata, a Historia Urbana megjelenésérõl is.

Mára gyakorlatilag az intézet maradt az egyetlen hely Szebenben, ahol intézményes keretek között folynak szász témájú kutatások. Az egyetem germanisztikai tanszékén a kivándorlás miatt alig beszélhetünk ilyenszerû munkáról. A történelmi tanszéken van egy fiatal tanársegéd, Szegedi Edit, aki a szász történetírás történetével, szász egyháztörténeti kérdésekkel foglalkozik. A Brukenthal Múzeumnak jobbára csak a múltja szász, a levéltárnak pedig Gustav Gündisch volt az utolsó szász vezetõje. Ma már Nagyszebenben német nemzetiségû levéltáros sincs, bár néhányan foglalkoznak a szász levéltári anyag feldolgozásával.

Az 1989-es fordulat óta az intézet közvetlenül a Román Akadémia fennhatósága alá tartozik, és munkássága sokrétûbbé vált. A már említett folyóiratok, a Forschungen és a Historia Urbana mellett az intézet munkatársai szerkesztik a Studii ºi comunicãri címû néprajzi-etnológiai tárgyú sorozatot, és megjelenés elõtt áll az intézet évkönyvének elsõ száma is. A megváltozott politikai légkörben a németországi kapcsolatok is megélénkültek.

1990 májusában a romániai Német Demokrata Fórum, a gundelsheimi székhelyû Arbeitskreis és a szebeni intézet közösen rendezett konferenciát erdélyi honismereti témákról. Thomas Nägler három nyelven köszöntötte a vendégeket, hogy emlékeztessen a Verein közös erdélyi mûvelõdési eszményére. 1977 augusztusában már tartották itt az 1962-ben alakult Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde 15. ülésszakát „Erdély szerepe a török elleni védelemben” témával, olyan neves résztvevõkkel, mint Harald Zimmermann, Ernst Wagner, Hainz Stoob, Otto Mittelstraß. A '90-es ülésszakon vetette fel Paul Niedermaier a szász mûvelõdési javak felmérésének ötletét. Elõadásában rámutatott, hogy a szászok kivándorlása miatt anyagi és szellemi hagyatékuk megõrzése bizonytalan, ezért sürgõsen számba kellene venni és elkészíteni a megfelelõ dokumentációt. Okfejtését kezdvezõen fogadták, és a Németországba kivándorolt szászok szervezetei a német belügyminisztérium anyagi segítségével felkarolták az ötletet. A kivándorolt szászok gundelsheimi tudományos központjában egy hatalmas adatbázist építenek ki, amelyben szerepel minden egykor szászok által lakott település: történelmi, gazdasági, statisztikai adatok, térképek, fényképek stb. A helyszíni felméréseket (nemcsak minden mûemlékrõl, hanem minden házról, parasztportáról is fénykép és leírás készül) a bukaresti mûemlékvédelmi hivatal és a kolozsvári régészeti és mûvészettörténeti intézet munkatársai végzik. A munkából a szebeni intézet sajnálatos módon — különbözõ nehézségek, elsõsorban a megfelelõ képzettségû szakemberek hiánya miatt — kimaradt, de néhány kutató részt vesz a helységek adatlapjainak összeállításában. Az Arbeitskreis és más szervezetek anyagi segítséget is nyújtottak, és részben ennek köszönhetõen az intézet, miután 1990-ben új székházba költözött, ma az ország egyik legjobban felszerelt intézetei közé tartozik. A néhány ezer kötetes kézikönyvtár is jelentõsen gyarapodott az elsõsorban történelmi és nyelvészeti vonatkozású németországi könyvadományok és folyóiratok által. Nem ennyire biztató azonban a jövõ, hiszen a szászok kivándorlása nyomán a szakemberek utánpótlására gyakorlatilag nem lehet számítani, és ez különösen a szótár esetében jelent problémát, de a Forschungen is egyre inkább egy németre fordított román tudományos folyóirattá válik. A szász népcsoport (ön)felszámolása következtében a mintegy 800 éves múltjuk további feltárása valószínûleg a román és magyar kutatókra vár.

Pál Judit