Középkori magyar levelek
Középkori leveleink (1541-ig).
Szerkesztette Hegedûs Attila és Papp Lajos. (Régi Magyar Levéltár I.)
Bp. 1991. 774 lap.
A recenzens többszörös
örömmel fog hozzá e forráskiadvány ismertetéséhez. Köszönti elsõnek a magyar
forráskiadványok sorában egy új — a hírmondó kötet bizonysága szerint a
tudományosság igényével szerkesztett — sorozat megjelenését: a Régi Magyar
Levéltárét (RML), de köszönti egyúttal azt is, hogy ezt a kötetet egyetemi
segédkönyvnek is szánták.
Az utóbbi években örvendetesen
meg-, illetve újraindultak forráskiadványaink, mint az idõrendi teljes
oklevéltárak sorából: a Györffy György szerkesztette Diplomata Hungariae antiquissima, az ugyancsak idõrendi korszerû
regesztagyûjteményekébõl a Szentpétery Imre által megindított és Borsa Iván
által tetõ alá hozott Az Árpád‑házi
királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, a Mályusz Elemér kezdeményezte,
majd Engel Pál és jelenleg Borsa Iván által folytatott Zsigmondkori oklevéltár kötete, a Kristó Gyula szerkesztésében
megjelent Anjou-kori oklevéltár
kötetei, vagy az egy-egy forráscsoport adatait maradéktalanul feltáró
regesztakiadványok: ide tartoznak a Jakó Zsigmond által közzétett A kolozsmonostori konvent jegyzõkönyvei
és a Magyar Országos Levéltár II. Forráskiadványok sorozatában a legutóbb
megjelent, Ila Bálint kézirata alapján Borsa Iván szerkesztette Az Abaffy család levéltára, A Dancs család levéltára, A Hannay család levéltára címû kötet,
valamint a sorozat itt nem említett elõbbi hasonló kötetei is. Gyarapodtak a
tematikai jellegû forráskiadványok is, ilyenek például a Fekete Nagy Antal,
Kenéz Gyõzõ, Solymosi László és Érszegi
Géza munkája eredményeként napvilágot látott Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV, a Varga
Endre által egybegyûjtött Úriszék, XVI–XVII. századi perszövegek, a
Benda Kálmán szerkesztésében megjelent Moldvai
csángó-magyar okmánytár, a Schram Ferenc szerkesztette Magyarországi boszorkányperek és végül a mi sajátos körülményeink
között a Pataki József és Demény Lajos gondozásában napvilágot látott Székely oklevéltár új kötetei. Mindezek
reményt nyújtanak arra, hogy a magyar középkor módszeresen feltárt és teljes,
megfelelõ apparátussal kiadott forrásbázisa elõbb-utóbb biztos alapot
szolgáltat a további kutatásokra.
Bármilyen reményt keltõ is
azonban a magyar középkor levéltári forrásanyagának a feltárása, még az
évszázadok haladtával rohamosan fokozódó anyagmennyiség által megkövetelt
regesztakiadványok folyamatos megjelentetése esetén is nagyon távolinak tûnik
az az idõ, amikor sor kerül azokra a kiadványokra, amelyek idõrendi teljes
anyagában, a latin, a német vagy más nyelvû szövegeket rögzítõ levéltári anyag
mellett helyet kapnának a magyar nyelvûek is. Ezért tartjuk örvendetesnek és
fontosnak, hogy nyelvtörténészeink ebbe az irányba tették meg bátor és nem
kevés fáradságot igénylõ lépésüket. Kétségtelen, a kiadott kötet nemcsak az
1541-ig keletkezett magyar nyelvû levéltári anyag rendszeres és a lehetõségek
szerint teljes feltárását valósította meg, hanem ennél többet. Azáltal, hogy
egyúttal egyetemi segédkönyv is, és a kiadott szövegeket leghitelesebb
rögzítésükben: fénymásolatban közli, új úton jár. Vitathatatlan, hogy a
kiadvány elsõdlegesen nyelvtörténeti és írástörténeti forrásmunka, ám még ha
nem is teljes idõrendi vagy tematikai egységben, de történeti forrás is. Ez
utóbbi éppen az említett körülmények miatt: a XVI. század anyagának módszeres
feltárása még a jövõ feladata, ezért jelent, hiányai ellenére, hézagpótlást a
kötet. Nyelvtörténeti forráskénti méltatását a nyelvtörténészek hivatottabban
és jobban elvégezhetik a recenzensnél, mi azonban a magyar írástörténeti
forrást és ennek oktatását szolgáló segédeszközt is köszöntjük a kötetben. Itt
nem vitatjuk, hogy van-e külön magyar paleográfia, vagy latin írásjelei miatt
azt a késõi latin paleográfián belül kell tárgyalnunk. Ezt az elméleti kérdést
nálunk a gyakorlat döntötte el: mi itt végre ismét eljutottunk oda, hogy mind
az egyetemen, mind a levéltári fõiskolán a magyar paleográfia hozzátartozik a
tananyaghoz. Az is természetes, hogy más feladatot jelent a magyar anyanyelvûek
számára a régi magyar írás olvasásának és megértésének elsajátítása, és mást a
nem magyarok számára. Ez utóbbi esetben
más hangsúlyt kap a latin írásjelekbõl képzett magyar betûk elsajátítása, a terminológiáé
és egyéb sajátosságoké. Éppen ezért a
régi magyar írással kapcsolatos tudnivalók itt már csak a korszerû
írástörténeten belül oktathatók, amelyben a klasszikus paleográfiai tudnivalók
az iratképzõ szervre vonatkozó, az összehasonlító oklevél- és irattani,
valamint a terminológiai ismeretekkel együtt adhatók át. Ezért jelent nálunk
forrásértékén túl jó írástörténeti segédletet ez a levéltári anyag szövegét és
fényképét közlõ kötet, amely valóságos paleográfiai albumként is használható. A
kolozsvári egyetemen még vannak paleográfiai táblák a Jakó Zsigmond által
gondosan összeállított fényképtábla-sorozatból, amelynek példányain egykor a
régi magyar szövegek olvasását oktatta, de ezek egyedi példányok. Az
ismertetett kötet viszont 1541-ig olyan teljesnek tekinthetõ anyagot kínál
sokszorosításban, ami felbecsülhetetlen, és reméljük, hogy az RML következõ
kötetei bõvítik ezt az oktatásra is használható anyagot. A kiadott szövegek
fénymásolatai meg az itteni táblák pedig megalapozzák azt a tervet, hogy
készüljön el végre a nálunk annyira hiányolt magyar szövegû paleográfiai album.
Segédkönyvként azonban kötetünknek más fontos feladata is lehet: az, hogy a
középiskolai tanárok kezében a magyar írástörténet terén szolgálja mind a
magyar nyelv és irodalom, mind a történelem oktatását. Minden román
történelemkönyvben megfelelõ kísérõ szöveggel közlik az elsõ román nyelvû
levelet, amit 1521-ben a câmpulungi Neacºu írt kirill betûkkel Johann Benkner
brassói bíróhoz. Érdemes lenne
felmérni, hány magyar diák tud Várday Aladár 1479 és 1490 között Várday
Miklóshoz írt magyar nyelvû levelérõl, vagy térségünkben hányan tudnak az elsõ
magyar nyelvû oklevél: rõdi Cseh István 1507-beli végrendeletének
fogalmazványáról?
És itt kiemelném a kiadvány jelentõségét az erdélyi irattan
szempontjából is. Ezekben a magyarul fogalmazott levelekben a kutató követheti
azt a folyamatot, amely átvezet a sajátos erdélyi fejlõdés XVI. század utolsó
negyedében bekövetkezett eredményéhez: az erdélyi magyar nyelvû hivatalos
iratformákhoz, elsõsorban pedig a decretumnak, mandatumnak, commissiónak
megfelelõ magyar nyelvû fejedelmi parancsolatokhoz.
A kötet összeállítását
nagyszabású elõmunkálatok elõzték meg. Ezekben jeles szakemberek vettek részt:
E. Abaffy Erzsébet, Bak Borbála, Draskóczy István, Érszegi Géza, É. Sin Ágota, Filep Katalin, Gericsné Ladányi
Erzsébet, W. Schiller Judit, akik, akárcsak a munkálatokat irányító Benkõ
Loránd és a két lektor: Barta Gábor és Szakály Ferenc szintén részesei a
jelentõs kötet megjelentetésének.
A kiadvány 244 szöveget
közöl, túlnyomóan fényképmásolat kíséretében (ezek az eredetiben megtalált vagy
az Országos Levéltárban filmen, fényképen õrzött iratokról készültek), a Függelékben pedig 60 tételben olyan
iratok tartalmi kivonatát adja, amelyeket mint 1541 elõttieket már közöltek, de
keltezésük téves vagy nem igazolható, illetve mint 1541 elõtti iratot
említettek meg, de a szöveg idézése nélkül.
Az iratok teljes és
fénymásolatos közlése a Törzsanyagban
kapott helyet a következõ tagolásban: Sorszám;
Keltezés; Cím; Fejregeszta; Lelõhely; Anyagi leírás; Bevezetõ
magyarázatok; Közlések; Szövegátirat; Címzés; Jegyzetek; Hasonmások. Ezt követi az említett Függelék, majd az egész anyag idõrendi,
név- és szómutatója.
Az utóbbi idõkben
megjelent, említett forráskiadványok közül nagyobb számú XVI. századi magyar
szöveget csupán az Úriszék és a Székely oklevéltár közölt. Fõleg ezek összehasonlítása, de a
szövegközlés átírási szempontjait és apparátusát illetõen már egységes latin
forráskiadványokat is vizsgálva úgy véljük, hogy nem hallgathatjuk el
véleményünket és kérdéseinket, amelyek nem mind a recenzált kötetre
vonatkoznak, de ennek ismertetése adott alkalmat elmondásukra.
Természetesnek véljük, hogy
az írásos források minden esetben többértékû adatokat tartalmaznak és
használhatóságuk nem korlátozható kizárólag egy tudományágra. Egyetemességük
azonban nem zár ki bizonyos — figyelmen kívül nem hagyható — sajátosságot sem,
ám nagyon szükséges lenne, hogy az egyes tudományágak eredményeinek, igényeinek
és a forrástípusok sajátosságainak figyelembevételével a forrásközlések
lehetõleg egységes szempontok szerint történjenek. Az egyébként kiváló kötet
kapcsán szeretnénk rámutatni az egységes, közös nevezõre hozott szempontok
szükségességére.
Közismert az a
terminológiai egység megteremtésére nemzetközileg is érvényesülõ törekvés,
illetve az az igény, hogy egy nyelv szóhasználatában egy-egy kifejezés — adott
korszakra vonatkoztatva is — jól körülhatárolt fogalomnak feleljen meg. A
terminológiai egység mellõzése nemegyszer kifejezésbeli pontatlanságokhoz is
vezethet. Kötetünk esetében ezt a levél
szó használatával kapcsolatban érzem. A régi magyarságban a levél egyaránt jelentett oklevelet,
iratot és a mai szóhasználat szerint is levélként ismert misszilist. A kötet
címében használt „középkori leveleink” ezek szerint megfelelõ lenne az
iratféleségek szempontjából, mert a kötet a középkori
oklevelek/iratok/misszilisek minden magyar nyelvû fajtáját közli, de a cím
mostani formájában megtévesztõ. Ugyanis a leveleink fogalmába — nézetem szerint
— beletartozik minden magyar iratképzõ bármilyen nyelven megfogalmazott és
leírt oklevele/irata/misszilise. Következésképpen a „középkori leveleink”
fogalma vonatkozik például az akkor latinul író magyar iratképzõk/kancelláriák
latin kiadványaira is éppúgy, mint ugyanazon iratképzõk/kancelláriák késõbbi
magyar nyelvû leveleire is. Ezért tartanám pontosabbnak a címet, ha a
„leveleink” kifejezést „magyar/magyar nyelvû leveleink”-re kiegészítve
használták volna.
Ugyancsak a levél fogalmával kapcsolatos a
válogatási szempont is. A levél=oklevél/irat/misszilis minden esetben egység.
Természetesen nyelvi meghatározását illetõen vannak határesetek, amikor nem
egyszerû eldönteni, hogy egy-egy levél magyar, latin vagy magyar és latin
levél-e. De azt hiszem, egy nem magyar nyelvû szövegbe ékelt egy mondatnyi
szövegrész/szórványemlék (ha csak nem levéltöredék) nem igényelheti a levél
elnevezést, ezért indokolatlan a kötetbe foglalása. A kötet így a levélnél
többet is nyújt, mint amire a címe kötelezné, de nem hiszem, hogy ezt a többet
sikerült kimerítõen összegyûjtenie. Gondolok itt a XVI. század húszas-harmincas
éveinek nagyszámú latin vagy más nyelvû kiadatlan
okleveleinek/iratainak/missziliseinek eddig ilyen szempontból módszeresen át
nem nézett anyagára és e magyar szövegek feltárását igénylõ átfogó munkára.
Ezért talán jobb lett volna, ha ezeket az idegen nyelvû környezetbe beékelt
magyar nyelvû szövegrészeket széles körû gyûjtés eredményeként, de a teljesség
igényével külön adnák ki.
Más kérdéseket vet fel a
feltárt iratok szövegének közlése. A latin nyelvû szövegek esetén ezt már
egységesen megoldottnak mondhatjuk, de ha csak az utóbbi években megjelent Úriszék
és a Székely oklevéltár köteteinek
magyar nyelvû anyagát vetjük össze az ismertetett kötet szövegközléseivel,
bizonyos eltérések nyilvánvalók. Elfogadhatjuk a kötet bevezetõjének azt az
érvelését, hogy tekintettel a mellékelt fénymásolatokra, az egyszerûbb
szövegközlés indokolt. Ám még ha nem is
e kötet viszonylatában (mert még hosszú ideig a fénymásolat nélküli közlésekre
kell szorítkoznunk), elkerülhetetlen a Magyar Tudományos Akadémia középkori
latin források közlésére kiadott szabályaihoz hasonlóan (melléklet a Századok
1920. évi folyamához, 22–24. l.), valamennyi érdekelt tudományág
közremûködésével egy a magyar nyelvû forrásokat illetõ egységes, zsinórmértékül
szolgáló szabályzat kidolgozása és közreadása. Valamennyi esetre úgysem lehet
szabályokat megállapítani — hiszen akik a leveleket írták, a szabályok
nem-ismeretében teljesen egyéni megoldásokkal éltek —, de egy egységes útmutatás
nélkülözhetetlen, fõleg azok számára, akik a nagyobb kutatóközpontokon kívül,
gyakran egymagukra utalva szeretnének magyar nyelvû forrásokat jól közölni.
Nekik nem áll módjukban, hogy kötetünkhöz hasonlóan jól indokolt bevezetõben
részletesen ismertessék eljárásukat. Ugyancsak nélkülözhetetlen lenne egy ilyen
szabályzat a kiadóknak, szerkesztõknek is. Ennek a szabályzatnak ki kellene
térnie a közlés valamennyi részletére, beleértve a kísérõ apparátust is. Ez már
csak azért is elkerülhetetlen, mert például kötetünk igénnyel és pontossággal
készített tudományos apparátusában nem sikerült rájönnöm arra, mi indokolta a
szokásos eljárás szerinti regesztát a keltezésen kívül címre és fejregesztára
tagolni, illetve a bevezetõ magyarázatokba olyan elemeket is bevenni,
amelyeknek egy jó regesztában lenne a helyük.
Össszeolvasási próbák
alapján a másolások jó minõségérõl és a kísérõ magyarázatok és jegyzetek
tudományos szakszerûségérõl, valamint a kötet igényes színvonaláról is
meggyõzõdtünk.
Természetesen érdeklõdésünket
elsõnek a kötet anyagában felbukkanó kolozsvári adat keltette fel. Ezzel
kapcsolatban egy valószínûleg sajtóhibából eredõ elírásra hívnánk fel a
figyelmet: az oklevél régi jelzete: fasc.
V. no. 10, 11 és nem fasc. 5, új
jelzete pedig: Privilegia 475 sz. (A
régi jelzet elsõ V tagját a városi levéltárat a XVIII. század utolsó negyedében
rendezõ Páll Sámuel jelölte ki a fasciculusnak, mert õ az okleveleket
tematikailag akarta csoportosítani és az idézett oklevelet a V=vinum címszóhoz
helyezte el. Az egyik fõbenjáró vádpont Szabó Ambrus ellen ugyanis az volt,
hogy idegen bornak a városba történt behozatalával megsértette a város
kiváltságait és törvényeit, ami pedig akkor súlyosabb bûncselekmény volt a
sikkasztásnál.) A 3. sz. jegyzetet pedig kiegészíteném azzal, hogy 1513-ban
Szabó Ambrusné már özvegyként szerepel a férje elleni vagyonelkobzás ügyében.
Értékes, szép kötettel gyarapodott
forráskiadványaink/segédkönyveink sora. A fáradságos és gondos munka, valamint
az eredmény elõtt a recenzensnek nem marad más tennivalója, mint hogy kevesebb
tekintéllyel ugyan, mint néhai Szontagh Gusztáv, és kalap hiányában, meghajtsa
a fejét a mû elõtt.
Kiss András