Folyóiratunk ez évi 1–2.
számában közzétett recenziómban (Adósságtörlesztés
kétszáv év múltán) kifejeztem azt a reményemet, hogy a Fontes Rerum
Scholasticarum eddigi négy kötetét mihamarabb továbbiak fogják követni. Ez a
reményem — mindnyájunk örömére — a vártnál jóval hamarabb teljesedésbe ment,
mert megjelent a sorozat V. és VI. kötete is.
A szatmári kötet
elõszavában a sorozat fáradhatatlan szerkesztõje, Keserû Bálint leszögezi, hogy
a külföldi egyetemjárás feltárása mellett régi terv a hazai iskolázás gazdag
dokumentumanyagának kiadása; a szatmári református kollégium anyakönyveivel s a
katolikus gimnázium és líceum névsoraival „most egy erdélyi blokk következik.
Kész kötetek sora vár kiadásra”. Ugyanõ szól a kiadványok koncepciójáról,
többek között arról, hogy a sorozat ezutáni köteteinek közreadói egy-egy iskola
teljes történetét nyújtják majd az érdeklõdõknek.
A szerkesztõ elõszavából
nem hiányzik a nehézségek feltárása sem. Ezek között egyik legjelentõsebb a
beiratkozott azonos nevû diákok esetében a bizonytalanságok eloszlatása.
1. A szatmári református
kollégium kialakulása az 1610-es évhez kötõdik: ekkor kezdik vezetni a
matrikulákat. Továbbá arra is van adat, hogy ez az év jelöli a korábbi schola
középfokú iskolává emelését: „Anno 1610 Schola haec in celebrem gymnasii formam
mutata est” (3). És nem utolsósorban
ettõl az évtõl ismerjük a tanárok nevét is; ezek jórészt a közeli Debrecenbõl
jöttek.
Bura László elismerésre
méltó rendszerességgel követi nyomon az iskola ama változásait, amelyek a
mindenkori hatalom intézkedéseit tükrözték; például 1754-ben a Helytartótanács
kétosztályos iskolává fokozta le, majd 1788-ban — napjaink számára is példaadó
módon — a tantestület buzgólkodására újra visszaállt a régi négyosztályos
forma.
A gazdag forrásanyag
tüzetes bemutatása után következnek a névsorok; a régi matrikula-kódex az 1610
és 1747 közötti névsorokat ismerteti (9–103), az újabb anyakönyv az 1820 és
1852 közti esztendõket öleli fel (104–135). Ezeket egészítik ki az idõszakos névsorok
az 1610 és 1738 közé esõ szakaszból (136–145). A református iskolára vonatkozó
eddigi adatokat lezárja az összesített, betûrendes diáknévsor, ahol — a
hatalmas adatanyag miatt érthetõen — Bura László nem tesz kísérletet az
azonosításra (arra, hogy — a sok száz közül egyetlen példát ragadjunk ki — az
1667. és az 1701. sorszámot viselõ Almási Ferenc egy és ugyanazon diák, vagy
két különbözõ személy).
Lapozgatva a névsorban,
szembetûnõ a sok olyan családnév, mely minden bizonnyal a származást
(szülõhelyet) jelenti; legtöbb közöttük a Szatmári (zatmari), de szép számban
fordul elõ a Szilágyi, Németi, Károlyi, Csengeri, Beregszászi név is. A
családnevek közt egyébként leggyakoribb a Nagy és a Szabó. Külön fellapoztuk a
Kölcseyeket — s már 1612-tõl itt találjuk õket. Himnuszunk szerzõjérõl
természetesen tudjuk, hogy Debrecenben tanult.
A kötet második fele a
katolikus iskolák dokumentumait tartalmazza. Az 1630-as évek végétõl az 1780-as
évek derekáig Szatmáron jezsuita, majd pálos szerzetesek tanítottak. Az elsõ
gimnázium keletkezése az ellenreformációhoz fûzõdik: a Habsburgok uralma alá
tartozó részekben Pázmány Péter számos gimnáziumot alapított, ahova a jezsuiták
igényessége nagyon sok másvallásút is vonzott — itt nem kellett a kisebb diákok
oktatását a nagyobbakra bízni. Bura László azonban arra is rámutat, hogy az
erdélyi fejedelem által is támogatott református kollégium „óriási elõnyt
élvezett, s ezért folyamatosabb, gazdagabb életet élt, mint a szervezetileg is
sokszor és sokféleképpen változó jezsuita, pálos, majd püspöki egyházmegyei
katolikus kezdemények” (199).
A jezsuita korszaknak a
Magyar Országos Levéltárban fellelhetõ, egy kivételével latin nyelvû iratai
(200–213) után itt is a diáknévsorok következnek. Elõször a gimnáziumi
diáknévsorokat olvashatjuk az 1814 és 1843 közé esõ periódusból (214–245);
ezután következik a püspöki líceum tanulóinak névsora az 1804 és 1851 közötti
idõbõl (246–318), hogy — mint a református kollégium esetében — a végén itt is
kapjunk egy összesített betûrendes diáknévsort. A kettõ közül a második
névsorban feltûnõ a magyar, német és rutén nemzetiségûek mellett a románok
aránylag nagy száma; a nemzetiséget az anyakönyv is jelzi, például Kardos
Stephanus, 20 (éves), g(raeco) c(atholicus), Valachus (58. sz.); Papp Ioannes senior,
22, gc, Valachus (64); Szász Iosephus, 19, Valachus (113); Tomutza Demetrius,
17, gc, Valachus (115); Márián Gabriel, 21, gc, Valachus (131); Fábián
Theodorus, 19, gc, Valachus (243); Dragus Ioannes, 20, gc, Valachus stb. Az
összesített névsorban leggyakrabban a Papp név fordul elõ, viselõjük egy része
román.
2. A marosvásárhelyi
iskolázás kezdetei a középkorra nyúlnak vissza; bizonyára az 1316-ban már
meglevõ ferences kolostor is tartott fenn rendi iskolát, 1495-ben pedig oklevél
említi Gernyeszegi Istvánt, aki külföldön szerzett lelkészi képesítést. A
reformáció gyõzelme után már 1557-ben a rendek református iskolák látesítésérõl
hoznak határozatot. Az iskola elsõ ismert tanára, Tordai Ádám Wittenbergben tanult, róla 1569-bõl van
adatunk. Rajta kívül más ismert tanárok a XVI. századból Csókás Péter, Baranyai
Decsi János. A következõ századi tanárok egy része Apáczai-tanítvány: Uzoni Sz.
Balázs, Abafáji P. András, Fogarasi Mátyás és mások.
Tonk Sándor a tõle
megszokott alapossággal ismerteti a kollégium tanrendjének, tanítási módjának
változásait. A XIX. század derekáig érvényes, legutoljára kialakult rendszer
szerint a kollégiumnak volt két elemi osztálya, amelyeket hat gimnáziumi
osztály követett; aki ezeket elvégezte, felsõbb tanulmányokhoz kezdhetett a
filozófia, jog vagy a teológia területén. A
diáklétszám alakulása és a diákok származás szerinti megoszlása címû
alfejezetbõl többek között azt is megtudjuk, hogy honnan kapta diákjait a
kollégium. 1716 elõtt legtöbben Háromszékrõl jöttek, õket követik a
marosszékiek és — meglepõ módon — a szász földrõl érkezettek. Viszont a XVIII.
század második felében az iskola vonzereje csökkent, a többség már Marosszék,
Kolozs, Torda és Küküllõ vármegye településeirõl jött.
Figyelemre méltó az is,
hogy a városi polgárság, mely kezdetben hadakozott a kollégiummal, utóbb,
amikor felismerte az oktatás jelentõségét, mind nagyobb számban íratta be fiait
a kollégiumba. S az is fontos, hogy a diáknévsorokban mindegyre
fel-felbukkannak az elõkelõ Teleki, Toldalagi, Kemény családok fiai, akik közül
nem egy késõbb a kollégium mecénásává vált.
Talán nem árt, ha az
összesített névsorból (Diáknévmutató)
kiemelünk néhány gyakoribb nevet: Ajtai, Balog, Barabás, Barta, Benkõ, Bethlen,
Biró, Csernátoni, Dósa, Farkas, Filep, Fogarasi, Gál, Gidófalvi, Horvát, Kacsó,
Kibédi, Kis, Kovásznai, Kovács, Nagy (ez a legnépesebb), Nemes, Papp, Simon,
Szabó, Szász, Székely, Szilágyi, Tóth, Vajai, Zágoni.
A Diáknévmutatót követi a Helynévmutató,
majd jön a Függelék és annak
névmutatója. A Függelék iratokat
közöl a kollégium életébõl. Ilyenek az iskola XVI. századi — latinul írt —
törvényei. Ezekbõl magyarra fordítva idézzük a büntetéseket megállapító I.
fejezetet: „A törvény és illem ellenére az éjszakát az iskolán kívül töltõk
fosztassanak meg elsõ esetben 25 dénártól, azután 50-tõl; akik harmadszor is
erre vetemednek, vettessenek ki ebbõl a közösségbõl, hacsak a Rektor nem akar
méltányos engedékenységgel élni, ismerve és belátva a hely tisztességét, az
alkalmat és szükséget, amelyek valakit ezt elkövetni késztettek.” Vagy a II.
rövid fejezet: „A kórusból ünnep elõtti napon hiányzók 3, ünnepnapon 5 dénártól
fosztassanak meg.”
Szabó György