Bethlen János összes mûvei magyarul

Bethlen János: Erdély története 1629–1673. Fordította P. Vásárhelyi Judit. Az utószót és a jegyzeteket írta Jankovics József. A mutatókat összeállította Jankovics József és Nyerges Judit. Balassi Kiadó,
Bp. 1993. 672 lap.

A fenti címen jelent meg szép kiadásban, magyar fordításban, Bethlen János eredeti vagy neki tulajdonított mûveket tartalmazó kötete, mely Erdély történetének egyik viharos, mintegy negyven évet, nyolc fejedelem uralkodását átfogó, 1629-tõl 1673-ig terjedõ idõszakát tárgyalja.

Bethlen János 1613-ban Kisbún községben, a Bethlen család bethleni ágából született. Apja Bethlen Farkas, anyja a késõbbi fejedelem féltestvére, Kemény Anna volt; ez férje korai halála után Macskási Ferenc udvari kapitányhoz ment férjhez. Amint életrajzírója megjegyzi, a hétéves fiúnak e családi változás „lelki megrázkódtatást” jelentett, ugyanis mostohaapja hitét követve unitáriusból reformátussá lett. Tanulmányait otthon és a gyulafehérvári Collegium Academicumban végezte a pedagógiai érzékkel és alapos tudományos felkészültséggel rendelkezõ Keresztúri Pál irányítása alatt. A kor szokásától eltérõen külföldön nem tanult; mostohaapja mulasztásának rója fel, „hogy sohasem üdvözölhette a múzsákat Erdély határain túl”.

Ennek ellenére életének felét — a 64-bõl 32 évet — a politikai élet mezején magas állásokban töltötte el: I. Rákóczi György uralkodása alatt a fejedelmi tábla elnöke, majd Torda, Küküllõ és Fehér megye fõispánja, Udvarhely „székely szék” fõkapitánya volt. 1653-ban a fejedelem Lengyelország királyához küldte fontos tárgyalásokra, hogy a török–tatár hadak ellen segítséget kérjen. Ezután részt vett a szerencsétlen kimenetelû lengyelországi hadjáratban (1657); ennek folyamán a behódolt Krakkó parancsnoka lett. Az erdélyi hadak nagy része fogságba esett és elpusztult. Neki ugyan egy kisebb csapat élén sikerült hazatérnie, de csakhamar az a vád merült fel ellene, hogy mivel visszatartotta a török szultán levélhordóját s vele a szultán hadjáratot tiltó levelét, õ volt elõidézõje az óriási vereségnek. Ez a gyanú nyilvánvalóan a fejedelem és a közötte kialakult jó viszony és barátság megromlásához vezetett. II. Rákóczi György halála után az egymást felváltó fejedelmek (Rhédei, Barcsai, Kemény) támogatójaként a „német párt” hatalmi törekvéseivel rokonszenvezett. Kemény János bukása után, korábbi ingadozó magatartása ellenére, Apafi — bár nem tartozott a fejedelem belsõ köréhez — az erdélyi kancellária élére állította (1662. március 2.). A szüntelenül kuszálódó és egyre bonyolultabbá váló erdélyi helyzetben Bethlen János mindinkább a hatalom perifériájára sodródott, míg a fejedelem a politikai életbõl a keresdi kastélyába számûzte, ahol 1678 februárjában vízkórságban halt meg.

A fordító és munkatársai helyesen jártak el, amikor figyelmüket Bethlen János valamennyi mûvére kiterjesztették. Ezek közül a legfontosabb „Az erdélyi történelem négy könyve”, a Rerum Transylvanicarum libri quatuor. Ez 1629-tõl egészen 1663-ig tárgyalja az eseményeket, és elõször Szebenben jelent meg 1663-ban. Cserei János, majd Benkõ József e munka alapján tekintette Bethlen Jánost „Erdély Tacitusának”. Amint azt Apafihoz írt ajánlásában állítja, mûvét Bethlen „a fejedelem parancsából írta meg” és „vett olyan terhet vállára, amely elbírhatatlan számára”, azt ti., hogy tárja Európa elé Erdély „nyomorgattatásait”. Vagyis könyvét elsõsorban a keresztény világ, a nyugati szomszédok tájékoztatására írta. Valóban — amint Jankovics József, az utószó írója megjegyzi — „iránymû ez, amely propagandisztikus célzattal készült”, vagyis „a valódi történeti tények feltárásával igazolni igyekszik, hogy Apafi fejedelem a kényszer hatása alatt helyesen járt el a trón elfogadásával, illetve késõbbi törökös politikájával”. Az ajánlásokban ugyanakkor Bethlen azt is kifejti, hogy azért akarja Erdély történetét ”a keresztény világ elé tárni”, hogy „eltávolítsa a népek tudatából a szóbeszédet, amely ritkán vagy sohasem szokott a valóságnak megfelelõen terjedni körükben”. Az olvasóhoz írott elõszavában vallomást tesz történetírói feladatáról: ez nem lehet más, mint az igazság szolgálata és annak bizonyítása, hogy Erdély a nyugati szomszédok védõfala, s esetleges pusztulása „a környezõ nemzetek romlását hozná magával”.

Itt tollunkra kívánkozik egy megjegyzés: az ajánlások és az elsõ könyv bevezetõje bizonyosan ihlette az unokaöcs, Bethlen Farkas bevezetõit, azt állítva, hogy alig volt lehetõsége köszönteni a múzsákat, mert az iskolai oktatásba csak a hazai földön tudott belekóstolni, s ez az oka, hogy könyve nincs kirakva a szónokok jeles mondásaival és cicomáival.

A négy könyv közül az elsõ a Bethlen Gábor uralkodása utáni erdélyi helyzetet, Brandenburgi Katalin, Bethlen István, majd I. Rákóczi György korát ismerteti. A második az új uralkodó, II. Rákóczi György politikáját s ebben a román fejedelemségekkel fenntartott kapcsolatait, a szerencsétlen lengyelországi hadjáratot, a tatárok és szövetségeseik erdélyi támadását és pusztításait, valamint a trónharcokat mutatja be. A harmadik a II. Rákóczi György halála elõtti és az azt követõ eseményeket, Rhédei, Barcsai és Kemény rövid uralkodását, továbbá Várad ostromát ismerteti; ennek során megragadó és valós leírást közöl e fontos várról, majd Apafi uralkodásának elsõ éveirõl. Végül a negyedik a török és a római császár, azaz Bécs béketárgyalásait, ezek meghiúsulását, Erdély kegyetlen kifosztását tárgyalja.

Bethlen János második mûve „Az erdélyi események története 1663-tól 1673-ig”, azaz a Historia rerum Transylvanicarum ab anno 1662 [1663] — ad a. 1673. Ebben a szerzõ az elsõ mûvében elõadott eseményeket folytatja, anélkül azonban, hogy azokat fejezetekre osztaná. Ezzel szemben többet idéz forrásaiból (missiles, rendeletek, kancelláriai iratok stb.), szinte tobzódik bennük, amit egy sebtében összeállított statisztika is igazol: az elsõ 20 lap szövegében több mint 9 lapnyi szöveg forrásaiból való átvétel. Bethlen hangvétele ebben a mûvében személyesebb, ezért a kutatás joggal emlékiratnak tekinti. Sokáig ismeretlenül lappangott; Cserei hallott ugyan róla, de nem ismerte. Elõször Benkõ József bukkant rá, és 1782–83-ban Horányi Elek adta ki Bécsben, majd néhány év múlva (1789-ben) Kolozsváron is megjelentették. Két könyvre oszlik: az elsõ az 1663-tól 1670-ig terjedõ idõszakot, vagyis hét év történetét mondja el. A fordítás ebben a részben is szép, gördülékeny, szabatos, noha itt-ott nem mentes a nehézkességtõl. (Pl. 171. l. Kettõs okból...) A második rész ezzel a mondattal ér véget: „Végül is ez a szerencsétlen esztendõ ilyen indulatok közepette vett búcsút tõlünk.”

Ezután a mû sok másolata minden átmenet nélkül egy propagandista ízû írást közöl, amelynek a címe Austriaca austeritas („Osztrák szigorúság”). Szerzõje ismeretlen, és sokáig Bethlen Miklósnak tulajdonították. Vitairatról van szó, amely leleplezi a bécsi udvar álnokságát, Erdély-ellenes politikáját, Bethlen Miklós levelezésébõl azonban kiderül, hogy õ a munkát nem írta, sõt nem is ismerte. A történeti érdeklõdésû utókor azonban a benne felmerülõ gondolatok, eszmék hasonlósága miatt a szöveget Bethlen János Historiájához csatolta. A mostani kötet fordítója munka közben jött rá, hogy a szöveg azonos a Kolozsváron 1671-ben kiadott Austriaca austeritasszal. Írója leleplezi Bécsnek arra irányuló törekvéseit, hogy Magyarországot örökös tartománnyá tegye, korlátozza a vallásszabadságot; majd történelmi példákkal igazolja a Habsburg-politika kétszínûségét: a gyakori és nemes ígéretek meg nem tartását és „az õsi szabadság elnyomását”.

A kötet negyedik írása a Függelékben közölt „Erdély ártatlansága”: Innocentia Transylvaniae. Bethlen János ezt a munkát 1658-ban II. Rákóczi György ellen írta, és a következõ évben, 1659-ben Váradon adták ki névtelenül. Lényegében azt bizonygatja, hogy a lengyelországi hadjáratért a fejedelem a felelõs, és õ, az emlékíró, akárcsak Erdély fõurai, ártatlan, mert „soha, semmikor nem értett egyet a fejedelem ilyen jellegû mesterkedéseivel, nagyobb részükrõl pedig semmit nem is tudott”. Ugyanakkor ez az írás is fényt vet az akkori erdélyi politikai célkitûzések, elképzelések formáira és a fõurak között feszülõ viszályokra.

A kötet értékesen gazdagítja az erdélyi középkori historikusok mûveinek magyar fordításban is hozzáférhetõ szakirodalmát, ami a latin nyelv jelenlegi ismeretének fokozatos sorvadása miatt komoly segítséget nyújt nem csak a szakkutatóknak, hanem mindazoknak, akik fogékonyak a történelmi kérdések iránt.

A fordítás általában sikerült: szép, gördülékeny, megbízható és szöveghûségre törekszik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kisebb elnézések, félreértések ne csúsztak volna bele. Csupán néhány példát hozunk fel. Bethlen János nem Fejér, hanem Fehér megye fõispánja, és a város neve nem Gyulafejérvár — ahogyan legtöbbször a szövegben elõfordul — hanem Gyulafehérvár. A hiba nyilvánvalóan a magyarországi Alba — Fejér — megyéhez vezethetõ vissza. A 14. lapon: „...és kevés híja volt, hogy fegyveresen harcoljanak egymással a városban, miközben a legtöbben, sõt mindenki az uralkodó szelídségét vádolta, amelyet helyesen elfogadva, minden szerencsés módon, békességben folyhatott volna le” (ti. a gyûlés). Néhányszor a szórend lehetne pontosabb; nem mindig helyes az igenevek használata; egyes szavak kifejezõek ugyan, de szokatlanok, például „kifigyelni”; máskor kevésbé ismert idegen szó fordul elõ, például tautológia stb. Ezek és a hasonló, szinte elkerülhetetlen „botlások” azonban nem csökkentik a fordítás értékét, megbízhatóságát és szépségét.

Értékesnek tartjuk Jankovics József minden lényeges kérdést magába foglaló utószavát: Bethlen János szép és alapos értékelését, valamint a jegyzetek és a mutatók megfelelõ összeállítását.

Bodor András