Hermányi Dienes József, az EME klasszikusa

Hermányi Dienes József Szépprózai munkái. Sajtó alá rendezte, az elõszót és jegyzeteket írta S. Sárdi Margit.
Régi Magyar Prózai Emlékek. Szerkeszti: Tarnai Andor. 9. kötet.
Akadémiai Kiadó–Balassi Kiadó. Bp. 1992. 724 lap.

A címben foglalt állítások egyikét, hogy ti. Hermányi Dienes József klasszikus, vagyis általánosan elismert rangú, kiváló tollforgató, éppen az alábbiakban ismertetésre kerülõ impozáns kötet bizonyítja minden méltató szónál elhihetõbb erõvel. A másikat, vagyis azt, hogy ezt a klasszikus értékû életmûvet örökül hagyó írót Egyesületünk sajátjának tekinti, nem valamilyen kirekesztõ szándék, hanem tudománytörténeti tények sugallták. Kettõt említünk ez utóbbiakból. Elõször azt, hogy az író hatalmas (javarészt elkallódott) kéziratos hagyatékából a legtöbbet az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító nemzedékének tagjai mentettek meg és helyeztek el az egyesületi levél-, illetve kézirattárban. Nagy érdeme volt ebben a történetíró Kemény József mellett Szabó Károlynak, az Egyesület hívására Kolozsvárra telepedett könyvtárosnak, aki 1877-ben elkezdte Hermányi Dienes kéziratainak publikálását is. Másodszor pedig arra emlékeztetünk, hogy az EME két kiváló XX. századi tudós tagja: Kelemen Lajos és György Lajos emelte be Hermányi Dienes Józsefet a magyar irodalmi köztudatba emlékiratának és hamarosan ismét híressé váló anekdotagyûjteményének közzétételével és életpályája fölvázolásával. Ugyanis az õ edíciós tevékenységüket megelõzõen az irodalomtörténeti kézikönyvek meg sem említették e jeles XVIII. századi magyar író nevét. Még az olyan teljességre törekvõ írói lexikon is, mint amilyen Szinnyei József híres mûve (Magyar írók élete és munkái), csak lelkipásztori mûködésérõl emlékezik meg s gyászbeszédek szerzõjeként méltatja, mellékesen jegyezve meg, hogy „történelmi, földrajzi, teológiai és vegyes dolgozatok” is maradtak kéziratos hagyatékában.

S. Sárdi Margit a kötethez írt bevezetõ tanulmányában messzemenõen méltányolja a Hermányi Dienes-filológiát megalapozó két erdélyi tudós munkáját, ugyanakkor elismeréssel szól Tolnai Gábor, Klaniczay Tibor és Gyenis Vilmos ide vonatkozó kutatási eredményeirõl. Klaniczay és Gyenis ügybuzgalmának köszönhetõen a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában megvan az író valamennyi jelentõs munkájának a mikrofilmje. Ez a körülmény nagymértékben megkönnyítette a kötet gondozójának munkáját, ugyanakkor — mint írja — „néhány vonatkozásban feltételessé teszi a kiadást”, mivelhogy a nem Magyarországon õrzött kéziratok eredeti példányainak egyikét sem vehette kezébe. Ebben a tekintetben a kötetet akár mementónak is tekinthetjük, hogy 1989 karácsonya elõtt milyen tudományos kutatási feltételek uralkodtak a magyar írásbeliséget századok hosszú során át kitermelõ tájakon.

E sorok írója kutatói munkakörébõl következõen fényképrõl és mikrofilmrõl sok ezer lapnyi régi szöveget másolt le életében, így pontosan érzékeli, hogy mit ért a könyv gondozója szövegközlése „feltételességén”. Ugyanakkor mint akinek kezében megfordult az Erdélyben õrzött Hermányi Dienes-kéziratok mindegyike, és közülük többet le is másolt (nem tudván, hogy Budapesten készül ez a kiadvány), megnyugtathatja az aggályoskodó szöveggondozót és természetesen az olvasókat, hogy a szövegátírást példásnak találta; számbelileg elenyészõek és egyáltalán nem lényegbe vágóak az itt-ott tetten érhetõ másolásbeli vétségek, illetõleg elírások.

Ez a kiadvány biztos filológiai alapja minden ezutáni Hermányi Dienes életmûvével foglalkozó kutatásnak. Ismertetésemben csupán egyetlen kérdést kívánok vita tárgyává tenni, nevezetesen azt, hogy írónk „szépprózai” munkásságának mekkora a terjedelme.

Hermányi Dienes betûvetõ munkásságának mennyiségérõl pontos felvilágosítások állnak rendelkezésünkre. Ezt azért hangsúlyozom, mert olykor a régiségben jártas szakemberek is kétségeskednek, hogy vajon mekkora lehetett az író kéziratos hagyatéka. A kérdésben a legilletékesebb, maga Hermányi Dienes nyilatkozott, amikor 1758-ban papírra vetett emlékiratában így írt: „Ki-fogyván a' papirosbol, mellyet e' Könyvbe köttettem, sok következendõ dolgaim innen ki‑rekedtenek; de talám enged az Isten idöt, hogy azokrol is jegyzéseket tégyek magam, nem lévén nékem Fiam, a' ki az Eletemet le-irhassa, ha pedig semmit nem találnék irni, az en Életemnek Historiája légyenek azok az en M[anu] Scriptumim, mellyeknek száma már is fel-ment CXXVIII darabokra, s' állanak bé-kötve a' Thekámban.” E szavak leírása után Hermányi Dienes még öt évet élt, minthogy 1763‑ban halt meg. Ez az idõ elég volt ahhoz, hogy kéziratos köteteinek számát 158-ra emelje. Ennyirõl emlékezik meg ugyanis veje a gyászbeszédekhez (Lázár György és Abats Márton halotti prédikációjához) csatolt Epitafiumában, és ennyirõl szól Benkõ József is Filius Posthumus címû munkájában. Nem valószínû, hogy a harminc kötet öt évnek lett volna a termése, inkább azt tartjuk hihetõnek, hogy ebben az idõben régebbi és újabb írásaiból ennyit köttetett be könyvkötõ mesterével. Kötetei ugyanis úgy keletkeztek, hogy vagy egy bizonyos mennyiségû tiszta papirost köttetett be, s azt utóbb — mint a fennebb idézett szöveg is bizonyítja — teleírta, vagy különbözõ alkalmakkor negyed rétre hajtogatott papírra írt dolgozatait vitte el a könyvkötõ mesterhez.

A Kolozsvári Református Teológia könyvtárában õrzött prédikációs kéziratkötet arra enged következtetni, hogy a másfélszáz kötet nagyobb része prédikációkkal volt teleírva. Nos, ezzel a prédikációs hagyatékkal mind az egyháztörténetnek, mind pedig az irodalomtörténetnek számolnia kell.

A most ismertetett könyvrõl szólva, ha bakafántoskodni akarnék, azt kérdezhetném a könyv gondozójától, hogy miért alkalmaz két szempontot impozáns munkájában: egyet a bevezetõ tanulmányban, s egy másikat a szövegközlésben. A tanulmányban ugyanis Szénási Sándor elemzéseire és a Rettegi Györgytõl származó információkra támaszkodva helyesen értékeli a nyomtatásban megjelent és a kéziratban maradt prédikációk hitéleten túli irodalmi (azaz „szépprózai”) kvalitásait, a szövegközlésben viszont ezeket az írásokat mellõzi. Egy letûnt korszak ideológiai beidegzõdése ez, vagy talán mûfajelméleti meggondolás eredménye, esetleg csupán terjedelmi korlátokból következõ, minden elvi megfontolást nélkülözõ gyakorlati megoldás?

A válasz nem e sorok írójának feladata; neki be kell érnie annak leszögezésével, hogy a prédikációkat egyrészt Hermányi Dienes életmûve fontos alkotóelemének tartja, másrészt olyan „szépprózai” alkotásoknak, melyekben tetten érhetõ az élõbeszéd formáló ereje az erdélyi szépprózai mûfajok történetében — valahol a mese és a novella határán —, tehát éppen abban a közegben, amelyet a mûfajelmélet a görög eredetû anakdota névvel jelöl meg.

Várjuk tehát a folytatást: Hermányi Dienes József szépprózai munkáinak újabb kötetét, prédikációinak a publikálását. Természetesen a nyomtatásban megjelenteket éppen úgy, mint a kéziratban maradtakat. Bízunk benne, hogy S. Sárdi Margitnak ez is éppolyan szívesen vállalt munkája lesz, mint ez a mostani szép kötet.

Benkõ Samu